Claude Monet
(1840 — 1926)
Az impresszionisták között ő a leg- impresszionistább, munkássága
szim- bolikus jelentőségű.
1874-ben Impresszió, a felkelő nap címen ő állította ki azt a
képet, amelyről egy párizsi újságíró elke- resztelte az új
festészetet. A kép címe önmagában is nagyon találó. Kiemeli a művész
szándékát, hogy sokkal in- kább tulajdon érzelmeit kívánja tol-
mácsolni, mint egy meghatározott tájat. A modern művészet ezen a
ponton szakadt el az előző századok művészetétől.
Monet még ifjú korában, Le Havre- ban talákozott Boudinnal,
Pissarróval pedig az Académie Suisse-en kötött barátságot, ahol együtt
dolgoztak. Néhány évvel később az Atelier Gleyre növendéke lett, ahol
Renoirral és Sisleyvel ismerkedett meg. A sors tehát véletlenül hozta
össze a jövendő impresszionistákat. Ebben az időben tájképek mellett
néhány figurális művet is festett, mindenek- előtt a Reggeli a
szabadban című nagy kompozíciót, amelyet Courbet bírálata után
megsemmisített; ekkor készült továbbá a Camille arcképe, mely az
1866-os Salon-ban feltűnést keltett; a Nők kertben (Louvre) és a
Reggeli a szobában. Ezekkel a vász- nakkal, továbbá különféle
korszaka- iban készült néhány portréjával jóformán ki is merül Monet
festé- szetének az a része, melyben az emberi alak ábrázolására
vállal- kozott. Az aggályosán lelkiismeretes Monet azért kedvelte
jobban a tájkép sokkal semlegesebb témáját, mert a portré műfajában a
tiszta, festői problémát lélektani problémák ter- helik. A festői
problémát Monet ön- magában is elég jelentősnek tartotta, s nem akarta
mással komplikálni. A háború kitörésekor Monet Trouville- ba, majd
Londonba utazott, ahol Pissarróval találkozott. Együtt csodál- ták meg
Turner vásznait, itt ismer- kedett meg Durand-Ruellel is. 1872-ben
visszatért Franciaországba, és Argenteuil-ben telepedett le: bárkáján,
ezen az „úszó műtermen" kedve szerint tanulmányozhatta a fény és a víz
játékát. A fény vib- rálását, a vízfelület tükröződését, a lomb
remegését, az átlátszó levegőt akarta lefesteni. A pillanatnyiság fo-
galma Monet számára nem a moz- gásban lévő formákra vonatkozik, hanem
az idő rögzítését jelenti: ugyanaz a táj más és más látványt nyújt
hajnalban és alkonyatkor, ősszel vagy tavasszal. Meg akarta örökíteni
a napsütést, a hideget, a szelet, a ködöt. A festészetnek ez a merőben
új értelmezése valódi felfedezés volt. Művészete szöges ellentéte a
Cézanne-féle konstruk- cióknak; Sisleyn és Pissarón kívül nincs is
valódi rokonságban egyetlen művésszel sem, de Monet náluk is
határozottabb. Jongkind és Boudin nyitotta meg előtte az utat, a maguk
módján ők közelítik meg leginkább a Monet-festmények párás atmoszfé-
ráját, de ők sem érték el azt a köl- tőiséget, amely egyedül Claude
Monet sajátja.
|