Az École des Beaux-Arts növendéke volt, s 1908-ig
szabályos impresszi- onista képeket festett, majd a kubiz- mus hatása
alatt készítette kompo- zícióit.
1911-ben a Section d'Or (Aranymet- szés)
csoporthoz csatlakozott, de a következő évben már meg is vált tőle,
hogy az orfizmus felfogását tegye magáévá. 1915-ben New Yorkban
kap- csolatba került Marcel Duchamp-al, akivel közösen dolgozták ki a
dada- izmus alapjait, 1916-ban már Barce- lonában volt, ,,391" címen
folyóiratot alapított, amelyet szertelen dinamiz- musa és csípős
iróniája töltött meg tartalommal. A folyóirat, igaz, hogy szabálytalan
időközökben, de egé- szen 1924-ig megjelent, előbb Barce- lonában, azután
New Yorkban, majd Zürichben s végül Párizsban. 1918- ban érintkezésbe
lépett a svájci Dada- csoporttal. Visszatérve a párizsi
Montparnasse-ra, az eleven kapocs szerepét töltötte be a zürichi német
dadaisták és a francia dadaisták kö- zött. A szeszély, a groteszk, a
hóbortosság megannyi eszköz kezében, hogy le- rombolja velük a
hagyományos dog- mákat, a hitelesített törvényeket és szabályokat, a
fennálló rendet. S mindezeket már-már tragikus hangu- latú
misztifikációba burkolta. 1921- ben összekülönbözött régi barátaival, s
amikor André Breton létrehozta a szürrealista mozgalmat, azonnal
átpártolt hozzá. Díszleteket és jelme- zeket készített a Svéd Balett
együttes Reláche című előadásához (1924); Miró, André Masson, Max
Ernst, Dali társaságában állított ki. Majd hirtelen hátat fordított a
szürrealizmusnak, és visszatért a figuratív művészethez, 1930-ban a
Rosenberg-galéria retros- pektív kiállítást rendezett műveiből. A
második világháború alatt a Cote d'Azúron húzta meg magát, s nem
tartotta méltatlannak, hogy akadémi- kus felfogású aktokat fessen
algériai megrendelők részére.
1945-ben megint visszatért az ab- sztrakt
festészethez, amelynek leg- első művelői közé tartozott 1909 óta.
Pálfordulásai kíváncsi, de ingatag, lelkes, de tagadó szellemű
emberről árulkodnak. A legkülönbözőbb irá- nyokban folytatott kutatásai
során, ön- magának tetszelegve, ellentmondó kísérletezésekbe és a lehető
legön- célúbb provokációkba bonyolódott, s közben nem minden humor
nélkül szónokolt az abszurditásról — inkább költői, mint festői
minőségben, bár festői tehetsége, igényessége, kreati- vitása, időnkénti zsenialitása kétség- bevonhatatlan.
|