Pierre-Auguste Renoir
(1841 — 1919)
Francia
festő, az impresszionisták kiemelkedő, egyéni stílusú képvi- selője.
Korai munkái a való életet ábrázoló, ragyogó színekkel, fények- kel
teli jellegzetesen impresszionista pillanatfelvételek voltak, az
1880-as évek elején azonban eltávolodott az irányzattól, és kötötteb
formai meg- oldásokat alkalmazott portréin és más, főleg nőket ábrázoló
festmé- nyein. Ez a korszaka nagyjából 1890- ig tartott. Renoir
munkássága töké- letesen példázza az impresszio- nizmus felfogásbeli és
technikai új- donságát. Apró, sokszínű ecsetvoná- saival mindenki
másnál jobban ér- zékeltette a légkör vibrálását, a lombokon áttörő
fény villódzását s azt, hogyan tündöklik a fiatal nők bőre a szabadban.
Renoir az akadémista szellemiségű svájci Charles Gleyre tanítványa
volt, de mesterénél sokkal közelebb álltak hozzá növendéktársai –Alfred
Sisley, Claude Monet és Fréderic Bazille- akiknek olyan művészet volt
az esz- ményük, amely közelebb állt az élethez, és amelyet nem
feszélyez- nek a hagyományok. Renoir többször elutazott Algériába,
Olaszországba és Provence-ba, s a látottak erősen hatottak művészetére.
Az impresszio- nista festésmód már nem elégítette ki, és rájött, hogy a
rövid ecsetvo- násokkal egymás mellé rakott színek nem tudják
visszaadni a bőr opál- fényű hatását. Itáliai útjai során fel- fedezte
Raffaellót és a klasszikus művészet varázsát, a rajz szépségét, a
„sima” festésmód kifejezőerejét. A művészettörténészek ezeket az éve-
ket „kemény” vagy „száraz” korsza- kának nevezik. Renoir színvilága
rendkívül gazdag maradt, ám ekkor született festményein a színek és az
ecsetvonások helyett az alakok tö- mege, formája, körvonala és a rajz
kapott hangsúlyt. Renoir művészete, a boldogság művészete, mert alko-
tója nem ismerte sem a keserűséget, sem a féltékenységet.
Életműve egyféle belső logikát követ, egy tökéletesen
kiegyensúlyo- zott élet lenyomata, olyan életé amely harmónikusan
tudott alkal- mazkodni minden fejleményhez. |