CHARLES-LOUIS DE SECONDAT,

BARON DE LA
BREDE ET MONTESQUIEU

(1689-1755)

A nevezetes Secondat família időtlen idők óta volt a Bordeaux vidéki örökletes nagybirtok ura, régi emberöltők óta viselték a Montesquieu bárója címet. Aki közülük nem vitézkedő lovag, áhítatoskodó apát vagy kanonok lett, hanem jogot tanult, az számíthatott arra, hogy előbb-utóbb ő lesz a bordeaux-i főtörvényszék elnöke. Egy nagy méltóságú nagybátyja elhalálozván, ez lett az a Charles-Louis keresztnevu fiatalember is, aki maga se tudta, hogy történettudós, természetbúvár, filozófus, gyakorlati jogász vagy humoros regények írója akar-e lenni. Egyszerre azonban bírósági elnök, egy egész országrész főméltósága, minden fontos tanács tagja lett. Holott a legszívesebben szép asszonyok szalonjában vagy írók és filozófusok látogatta kávéházakban szeretett csevegni szerelemről, mitológiáról, veszedelmes politikai eszmékről, és közismert volt, hogy a legkomolyabb témákat is humorosra tudja fordítani.

Nehéz is egyetlen szóval megmondani, hogy ez a rendkívül sokoldalú, sok területen teremtő erejű írástudó milyen minőségben világtörténelmi. Jogtudós? Persze, hiszen hosszú évekig volt jogalkotó és jogalkalmazó tekintély. Regényíró? De még mennyire, hiszen még a „levélregény" műfaját is ő találta ki. Ha a levelekben fogalmazott szépirodalmi műveknek volt is némi ókori előzménye, de a levelekben kibontakozó regényes történet Montesquieu „Perzsa levelek" című egyszerre igen komoly és mulattatóan humoros könyvével lesz mintája az olyan nagy hatású műveknek, mint Richardson „Pamelá"-ja, Goethe „Werther"-je és Choderlos de Laclos „Veszedelmes viszonyok" című regénye, sőt minálunk Kármán „Fanny hagyományai"-ja is Montesquieu hatására vezethető vissza. Vagyis, ha csak ezt írja, akkor is halhatatlan regényíró.

De nem feledkezünk meg arról sem, hogy az ő műve a „Róma nagysága és hanyatlása" című történetfilozófiai tanulmány is, amelyben többek közt felveti azt a felismerést, hogy az eseményekre jelentékeny befolyással vannak a földrajzi körülmények, az időjárás változásai és egyéb adott fizikai jelenségek. Tehát a történelemtudomány és a történetfilozófia fejlődése sem mondható el nélküle. Pedig igazi fő műve „A törvények szelleme". Ez a nagy mű, amelyet másfél évtizedig épített fel, politikai, államtudományi, társadalomtudományi elmélkedések sorozata, múlhatatlan jelentőségű előzménye mindannak, amit szociológiának, politológiának, jogfilozófiának nevezünk. Ebben állítja fel az azóta is oly fontos követelményt, hogy szét kell választani a törvényhozás, az ítélkezés és a közigazgatás szervezeteit. És ha a liberalizmus elmélete és követelménye valamivel előbb Angliában — főleg Locke gondolataiban — csírázott mint társadalmi-politikai követelmény, a demokrácia nélkülözhetetlen tartalmi elemeként Montesquieu társadalomfilozófiájában épül következetes rendszerré. — Tehát ha egyszerre mondhatjuk politikusnak, történésznek, csevegőnek, humoristának — akkor egy rendkívül sokoldalú, személyében nagyon vonzó, kedves társasági ember áll előttünk, aki, már amikor teheti, hátat fordít a bírósági elnök székének és legszívesebben Párizsban a Regence kávéház egyik sarokasztalánál nagy társaság közepén ül, s egyszerre tanítja és szórakoztatja az asztal körül ülő írókat, filozófusokat és államférfiakat. Azt pedig ő maga se veszi észre, hogy miközben egy a létezőknél szelídebb, méltányosabb és korlátozottabb királyságot igényel, a halála után három és fél évtizeddel kitörő forradalmat és vele a köztársaságot készíti elő. És életének gyakran anekdotába illő mozzanataihoz az is hozzátartozik, hogy már idős korában Diderot — akivel kölcsönösen nagyra tartják egymást — már szerkeszti a Nagy Enciklopédiát, s felkéri, hogy írja meg az „erkölcs" címszót. Ezt azzal hárítja el, hogy valamikor tudta, mi az erkölcs, de azóta oly sokat írt és beszélt az erkölcsről, hogy már fogalma sincs, mi is az. De szívesen vállalja az illemről és az illetlenségről szóló címszót. Diderot — bizonyára nevetve — ezt is elfogadja. Valóban ő írta a Nagy Enciklopédiában az illemről szóló elmélkedést.

XXIV. LEVÉL
Rika Ibbennek, Szmirnába


Egy hónapja vagyunk Párisban, s azóta folytonos mozgalmasság volt az életünk. Sok lótásba-futásba kerül, amíg az ember szállást lel, megtalálja azokat, akikhez ajánlásai szólnak, s ellátja magát azokkal a szükséges holmikkal, amiknek mind egyszerre érzi a hiányát.
Páris éppolyan nagy, mint Iszpahán; a házak olyan magasak, hogy az ember megesküdnék rá; csakis csillagászok laknak bennük. Elképzelheted, hogy egy ilyen levegőbe épült város, ahol öt-hat ház tornyosul egymásra, rendkívül népes, és ha mindenki lemegy az utcára, szép kis tolongás van ott.
Talán el sem hiszed: egy hónapja vagyok itt, de rendesen menni még senkit nem láttam. Nincs a világon emberfajta, mely jobban kihasználná teste gépezetét a franciánál: ezek futnak, repülnek; a lassú ázsiai hintóktól, tevéink ütemes baktatásától idegrohamot kapnának. Én nem szoktam hozzá ehhez az iramhoz, gyakran járkálok szép kényelmesen gyalog, és bizony nem egyszer dühbe gurulok, akár egy keresztény; mert az még csak hagyján, hogy tetőtől talpig befröcskölnek sárral, hanem azt már nem tudom megbocsátani, hogy rendszeresen és szabályos időközökben belém könyökölnek; valaki jön mögöttem, megelőz és félfordulatnyit félrelendít, aztán másvalaki, aki a másik oldalon keresztezi az utamat, visszalök abba a helyzetbe, ahonnét az előbbi kitaszított; száz lépést sem tettem és összetörtebb vagyok, mintha tíz mérföldet gyalogoltam volna.
Ne gondold, hogy egyelőre bővebben beszélhetek neked az európai erkölcsökről és szokásokról; még magam is csak nagyon fölszínesen ismerem őket s eddig éppen csak arra futotta az időmből, hogy csodálkozzam.
A francia király Európa leghatalmasabb fejedelme. Nincsenek aranybányái, mint szomszédjának, a spanyol uralkodónak, mégis gazdagabb nála, mert gazdagságát a legkimeríthetetlenebb bányából, alattvalói hiúságából meríti. Hatalmas háborúkat indított és harcolt végig, s nem volt hozzá egyéb anyagi alapja, mint egy sereg eladó cím és rang; s milyen csodája az emberi kevélységnek: seregei megkapták zsoldjukat, várait megerősítették, flottáit fölszerelték.
Ez a király egyébként nagy varázsló is: alattvalóinak a lelkén is uralkodik, azok úgy gondolkodnak, ahogyan neki tetszik. Ha kincstárában csak egymillió tallér van s neki kétmillióra van szüksége, semmi egyebet nem kell tennie, mint megértetnie velük, hogy egy tallér voltaképpen kettőt ér, mind elhiszik neki. Ha nehéz háborút visel és nincs hozzá pénze, csak belé kell vernie a fejükbe, hogy egy darab papiros is pénz; nyomban ez lesz a meggyőződésük. Sőt még azt is elhiteti velük, hogy puszta érintésével mindenféle bajból kigyógyítja őket: ekkora hatalma van a lelkeken.

Azon, amit erről a fejedelemről mondok, nem kell csodálkoznod: van még egy nála is erősebb varázsló, aki éppen úgy uralkodik az ő lelkén, mint ő a másokén. Ezt a mágust pápának hívják; hol azt hiteti el vele, hogy egyszer egy az három, hol azt, hogy a kenyér, amit esznek, nem kenyér, s a bor, amit isznak, nem bor, s más száz és száz efféle dolgot.
S hogy mindig iramban tartsa és soha ne engedje elernyedni benne a hit készségét, időnként gyakorlásképpen bizonyos hittételeket terjeszt elé. Két éve például egy constitutiónak nevezett terjedelmes írást küldött neki és súlyos büntetés terhével rá akarta venni mind a fejedelmet, mind alattvalóit, hogy mindazt higgyék, ami abban van. A fejedelemnél tüstént sikert is aratott: az nyomban alávetette magát és példát mutatott népének; azok közül azonban néhányan föllázadtak és kijelentették, hogy egy árva szót sem akarnak hinni az említett iratból. Az egész zendülésnek, mely megosztja az udvart, az országot, a családokat, nők voltak a mozgatói. A constitutio megtiltja nekik egy olyan könyvnek az olvasását, mely az összes keresztények véleménye szerint az égből származik; ez az ő koránjuk. Erre aztán a nők méltatlankodva a nemüket ért sérelem miatt, lázadást keltettek a constitutio ellen s a maguk pártjára vonták a férfiakat, akik ebben az esetben semmiféle előjogra nem tartanak igényt. Pedig el kell ismernünk, hogy ez a mufti jól okoskodik, s Alira mondom, nyilván tanulmányozta a mi szent törvényeinket; mert miért is olvassanak a nők egy olyan könyvet, mely csak arra való, hogy megtanítson a paradicsomba vezető útra, ha egyszer alacsonyabbrendű teremtmények nálunk és szent prófétáink szerint sosem juthatnak a paradicsomba?

Olyan dolgokat is hallottam a királyról, amelyek már csodaszámba mennek és biztosra veszem, hogy nem adsz hitelt nekik.
Mondják, hogy miközben háborút viselt szomszédaival, akik szövetkeztek ellene, rengeteg láthatatlan ellenség vette körül országában; úgy hírlik, több mint harminc esztendőn át kereste őket, de hiába, a bizalmát élvező dervisek fáradhatatlan buzgalma ellenére sem talált egyetlenegyet sem. Vele élnek, ott vannak az udvarában, a fővárosában, a hadseregében, a bíróságaiban; mégis - mondják - nagy bánatára anélkül fog majd meghalni, hogy rájuk lelt volna. Az ember azt hihetné, hogy csak úgy általánosságban léteznek és egyedileg egyszerűen nincsenek; test ez, de tagok nélkül. Nyilvánvalóan az ég bünteti ezzel ezt az uralkodót; nem volt eléggé nagylelkű ellenségeivel szemben, hát most olyan ellenségeket bocsát reá, akik láthatatlanok, s akiknek a tehetsége és természete az övé fölött áll.
Többet is írok majd s olyan dolgokról fogok beszámolni, amelyek nagyon távol esnek a perzsa szellemtől és jellemtől. Egy és ugyanaz a föld hordoz mindannyiunkat; de annak az országnak a lakosai, ahol én élek, meg annak a birodalomnak a népei, ahol te vagy, alaposan különböznek egymástól.

Párisban, Rábi második holdjának 4. napján, 1712-ben.

Tehát ifjúkorától haláláig a felvilágosodás legfontosabb gondolkodói és írói közé tartozott mint a legfontosabbak, a legmaradandóbbak és a legvonzóbbak egyike. Még javában gyakorló bíró volt. Közben gyakran utazott fel Párizsba, és amikor tehette, elnézett külföldi tájakra is. Angliában otthonos volt, ismerte Itáliát és a német államokat. Nyitott szemű, jó megfigyelő volt. Rájött arra, hogy utazgató embernek másutt különösség, ami otthon megszokott. Tehát ami otthon megszokott, az valahol más tájon különlegesség lehet. — Ez a felismerés adta első könyvének ötletét. Ez az első könyv pedig nemcsak Franciaországban, de hamarosan Angliában, Németországban, Olaszországban is népszerű olvasmány lett. A XVIII. század óta úgyszólván minden emberöltőben újra meg újra lefordítják szinte minden nyelvre. Több mint két évszázad alatt mit sem halványodott se komoly bíráló szava, se nevettető humora. A címe: „Perzsa levelek".

Arról szól, hogy két, otthon gazdag és tekintélyes perzsa férfi, felismerve a politikai veszedelmeket, amelyek bárkit elérhetnek, külön-külön külföldre utazik. El is jutnak Franciaországba, főleg Párizsba. Innét küldik haza rokonaiknak, barátaiknak leveleiket, amelyekben beszámolnak kalandjaikról és tapasztalataikról. Itt a jog, a vallás, a szokások, az ízlés merőben más, mint keleti otthonukban. Magukkal hozott perzsa tudatukban olykor felettébb nevetséges itt minden, a divattól a vélekedésekig. Viszont a párizsiak számára legalább ennyire bizarr és nevetséges a perzsák hite, ismeretei, ízlése és szokásai. Ez az összevetés adja a mű eszmei tartalmát a cselekedetek és a gondolatok értékének viszonylagosságáról. — Montesquieu bölcsen tudott óvatos lenni. Ami politikában, vallásokban, hivatali szervezetekben nem tetszett neki, azt úgy gúnyolta ki, hogy egyben a kigúnyolók is nevetségesekké váltak. Mestere volt annak, hogy mindent kimondjon, de úgy, mintha nem is ezt mondta volna. — A felvilágosodás többi nagy alakját — Voltaire-t, Rousseau-t, Diderot-t — szüntelenül fenyegette a hivatali eljárás, nemegyszer a börtön is. Montesquieu okosan elbarikádozta magát a veszélyek ellen. Szellemessége pajzs volt, védőbástya volt, miközben az ő döfései telibe találtak. Úgy tette nevetségessé a „Perzsa levelek"-ben a feudális elmaradottság intézményeit, mintha az elmaradottak nevetnék ki a tőlük különbözőket. — A nagy feladat azonban a polgári értékrend, a liberalizmus, a szabadság és egyenlőség megszervezése, a szükséges intézmények végiggondolása volt. Ezt kellett érdekesen, kívánatosan, mégis tudományosan előadni. „A törvények szelleméről" című munkájában tette ezt meg.

Közben sikerült megszabadulnia nagy tekintélyű, de már kényelmetlenné vált mindennapi munkájától, az ítélkezéstől. Most már több időt töltött Párizsban, mint Bordeaux-ban vagy vidéki birtokán. Kellemes szalonokban és szellemes emberek kávéházaiban — főleg a Regence-ban — időzött szívesen. Még a humort kedvelő XV. Lajos király érdeklődését is felkeltette a híre. Két ízben is meghívta beszélgetni. Csak az volt előzetes kikötése, hogy komoly dolgokról szó se lehet. Hogy mi mindenről beszéltek, azt nem tudjuk, de biztonságának jót tett, maga is pletykázó hangon el-elmesélgette, hogy bejáratos vendég őfelségénél, a királynál. Azt azonban jobban tudjuk, hogy ezeken a beszélgetéseken jelen volt a király híres szeretője, Pompadour márkiné is. A híres, sőt hírhedt asszony igen okos és szokatlanul művelt volt, beleszólhatott olykor a nagypolitikába is. Nemcsak a király, hanem gyakran miniszterei is meghallgatták véleményét. Amikor évekig harcban álltak Poroszországgal, a nagy hírű porosz király, Nagy Frigyes gyakran mondta, hogy ő nem Lajos király, hanem Pompadour asszony ellen visel háborút. — Ezt az érdekes asszonyt sokkal jobban érdekelték a felvilágosodás eszméi, mint a királyt és valamennyi miniszterét. Montesquieu szívesen beszélte meg vele is a folyton készülő „A törvények szelleméről" egyik-másik gondolatát. Egyébként XV. Lajos sem volt buta ember. Pompadournál, sot talán még Montesquieu-nél is jobban tudta, hogy előbb-utóbb jön a nagy felfordulás. Tőle származik az a híres mondás, hogy „Utánam a vízözön". Azt is mondogatta, hogy „Aki utánam jön, tegye be az ajtót". De nem szeretett beszélgetni sem az eljövendő lehetőségekről. Remélte, hogy előbb hal meg, mielőtt minden összeomlik. Az is sajátos szellemességei közé tartozott, hogy „Nem szeretnék az utódom lenni". Tudjuk, hogy azt a vízözönt se o, se a szeretője, se felidézői, mint Montesquieu is, nem érték meg, de még abban az évszázadban bekövetkezett. És mindannak, ami következett, fontos előkészítője volt „A törvények szelleméről" is. Mindmáig a liberalizmus bibliája ez a nagyon érdekesen megírt könyv.

Közben vissza-visszatért szellemi izgalmai közé Róma, az ókori Róma. Elsősorban a római jog. Ez a mindmáig példaszerű jogrendszer egyetemi tantárgy minden jogi fakultáson. Montesquieu szakember volt, és egyet-mást hozzá is tett a rendszerezéséhez. Eközben kellett ennek a jogrendszernek a hátterét, a római történelmet vizsgálnia. Már a reneszánsz idején Machiavelli kezdte gyanítani, hogy törvényszerűségek vannak a történelmi események között. Ő is Róma történetét tanulmányozta. Ezzel kezdődött a történetfilozófia. A következő lépés volt Montesquieu-é, aki azt kereste, milyen hatóerők kellettek, hogy Róma dicsősége felmagasodjék, majd milyen okok folytán következett be szükségszerűen Róma hanyatlása. Az erről szóló könyve mindmáig nélkülözhetetlen előzménye az egész történetfilozófiának. Ezt közben írta meg, előbb látott napvilágot, mint „A törvények szelleméről". Végül azonban az is megjelent. Írt apróságokat is, beszélgetett sok mindenről, sok mindent észrevett és sok mindenre ösztönzött másokat. A három fő mű — a „Perzsa levelek", a „Róma nagysága és hanyatlása" és főleg „A törvények szelleméről" — azóta is eleven, kellemes olvasmány, és ösztönző sok irányban a világ további vizsgálatára.

Hegedüs Géza

 
Google
 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2012
e-mail: Literatura.hu