Samuel Richardson
|
Samuel Richardson, az érzelmes lélektani regény megteremtője,
jellegzetesen polgári ivadék. Apja, a derbyshire-i asztalosmester, lelkésznek
szánta a fiát, de nem tudta fedezni neveltetési költségeit; a fiú tizenhét éves
korában Londonba költözött, nyomdászinasnak szegődött, szorgalmas munkája
eredményeként elnyerte a mester leányának kezét, önállósította magát, egymás
után aratta szakmájában a sikereket, hogy végül a képviselőházi napló kiadójává
és királyi nyomdásszá emelkedjék. 1739-ben londoni lakása megtartásával
Fulhamben villát építtet, itt írja a kerti lugasban mindhárom korszakalkotó
regényét.
Az ötvenéves Richardsont a véletlen tette regényíróvá. Két
nyomdászbarátja kérésére, 1739-ben nekifogott egy levélgyűjtemény
szerkesztésének, falusi olvasók számára, akik a levélmintákat saját
körülményeikre alkalmazhatják. Az öregedő nyomdász nem idegenkedett a
megbízatástól, hiszen már ifjúkorában szerelmesleveleket írt varrólányok
számára, akik kitárták előtte szívük titkait, és így a fiatalember korán
beletekinthetett a női szív rejtelmeibe. Most a gyűjtemény összeállítása során
eszébe jutott egy negyedszázaddal korábban hallott történet az egyszerű
származású, szigorú erkölcsi elvek szerint nevelt cselédlányról, akit úrnője
halála után a fiatal földesúr mindenáron el akar csábítaní - de a leány erénye
minden kísértésen diadalmaskodik.
Ezt a témát dolgozza fel Richardson első
regénye (Pamela, or Virtue Rewarded, 1740 — Pamela, vagy az erény jutalma),
büszkén hirdetve, hogy a történet alapja az igazság és a természet. A
megkísértett, erényes cselédlány alakja persze nem volt újdonság sem az életben,
sem az irodalomban; egyik megjelenésével Marivaux Vie de Marianne című
regényében találkozhatunk, amelynek első része 1736-ban angolul is napvilágot
látott. Richardson eredetisége nem is a banális témában keresendő — már Dr.
Johnson megjegyezte, hogy Richardsont nem a történet, hanem az érzelmek miatt
kell olvasni. Legnagyobb érdeme az, hogy a köznapi témából lélektani regényt
kovácsol. A figyelem a tizenöt éves hősnő lelki vívódásaira összpontosul: Pamela
Andrews állhatatosan ellenáll a csábításnak, de közben beleszeret könnyelmű
gazdájába, ellenállása már-már megtörik, érzelmei elől menekülve hagyja el a
házat; üldözője Lincolnshire-be is követi, de amikor Pamela levelei a kezébe
kerülnek, porig alázva kér a leánytól bocsánatot, felajánlja kezét és vagyonát,
amelyet Pamela erénye jutalmaként kegyesen el is fogad.
A kétkötetes regény
óriási sikert aratott, négy kiadást ért meg fél év alatt;
Pope állítólag
kijelentette, hogy a Pamela több jót fog tenni, mint számos
szentbeszédgyűjtemény. A sikeren felbuzdulva Richardson újabb két kötetben
mutatta be a hősnőt, immár mint mintaszerű feleséget, anyát és társaságbeli
úrihölgyet. A kritika hangja azonban egyre élesebbé vált. Sokan felrótták, hogy
Pamela árunak tekinti a szüzességét, amelyet a házassági piacon kíván
értékesíteni; Fielding ravasz cselszövőt látott benne, aki kezdettől fogva a
házasság csapdájába akarja ejteni gazdáját. Egymás után jelentek meg a gúnyos
folytatások, kiegészítések, amelyekre Fielding tette fel a koronát: a Joseph
Andrews (1742) hőse Pamela bátyja, akit úrnője üldöz a szerelmével, de az
erényes József húga példájából merítve erőt, megőrzi szűzi tisztaságát.
Richardson puritán szexuális erkölcstanának kispolgári korlátai megérdemelten
váltották ki az éles kritikát; van azonban a Pamela erkölcsi problematikájának
értékesebb oldala is, amelyre Walter Allen hívta fel a figyelmet. A kor egyik
rákfenéje volt a mindenütt megnyilvánuló, önkényes, felelőtlen basáskodás, amely
ellen az egyszerű magánember hiába keresett orvoslást. Mr. B., a leány üldözője
maga is falusi kiskirály, békebíró, a „squirearchy" oszlopos tagja. Első
regényében Richardson tehát a kor társadalmi problémáját is drámai
megvilágításba helyezi, amikor a mindenható tekintéllyel a gyámoltalan erényt
szögezi szembe, s a történet során az erény diadalmaskodik, kényszeríti a
hatalmat saját feltételeinek elfogadására.
A regénytechnika szempontjából a
levélforma jelentett lényeges újítást, mert alkalmat adott az események mellett
az elmélkedések, érzelmek elmélyült rajzára, a bonyolult helyzetek beható
elemzésére. Ezt a módszert Richardson mesterművében, az 1747-1748-ban kiadott
Clarissa című hétkötetes regényben alkalmazza tökéletes sikerrel. A mű tragikus
történetet dolgoz fel: a szép, erényes hősnőt gazdag, földéhes családja
érdekházasságba akarja kényszeríteni. Clarissa a szülői zsarnokság elől
menekülve kerül Lovelace karmaiba, bele is szeret a hódító külsejű, előkelő
származású fiatalemberbe, de irtózattal fordul el tőle, amikor Lovelace
házassági ígéretek és többszöri csábítási kísérlet után kábult állapotában
erőszakot követ el rajta. Richardson részletes lélektani elemzések során át,
aprólékos gonddal, a végzetszerűség légkörében vezet el a sorsdöntő eseményhez,
amely elvágja minden megoldás útját: az emberi méltóságában vérig sértett leány,
családja, barátnői, sőt Lovelace könyörgése ellenére sem hajlandó a csábító
felesége lenni, belepusztul fájdalmába, Lovelace pedig párbajban hal meg,
Clarissa nevével az ajkán. Az élveboncolásnak ez a fájdalmas remekműve egész
Európát könnyekre fakasztotta. Diderot az emberiség legnagyobb költői közé
sorolta a kis angol nyomdászt, Rousseau Clarissáról mintázta a Nouvelle Héloise
hősnőjét, a regényt Prévost abbé, a Manón Lescaut szerzője ültette át franciára;
Németországban Klopstock és Wieland rajongott érte — de még évtizedekkel később,
Puskin Tatjánáját is Richardson képzeletvilága gyönyörködteti.
A Clarissa példátlan sikerét részint a korízlés magyarázza,
részint Richardson írói művészete. Ez a mű korának legterjedelmesebb regénye —
egymillió szóban, gyakran mértéktelen hosszúságú levelekben számol be a tizenegy
hónap eseményeiről, a hősök erkölcsi vívódásairól, a lélek legapróbb
rezdüléseiről. A szerző tel jességgel nélkülözi a humor adományát — minden
kitérő nélkül, könyörtelen következetességgel, a „lassított felvétel"
módszerével, mintegy mikroszkóp alá helyezve jellemeit gördíti a regény
cselekményét az előre látott tragikus vég felé. Richardson fülledt atmoszférájú
„mesterséges valóságot" teremt, Clarissa és Lovelace viszonyában a művészi
képzelet megjelenítő erejével és a puritán erkölcsbíró kegyetlen szigorával
tárja fel az erkölcsi tudat bonyolult ellentmondásait.
A tökéletes úriember
portréját próbálja megrajzolni harmadik regényében, a Sir Charles Grandisonban
(1753—1754). A meseszövés itt bonyolultabbá válik, de a regény teljes sikerét
főleg két körülmény akadályozza: egyrészt az, hogy a polgári életformában
otthonos szerző nem tud hiteles képet festeni a főúri világról; másrészt
Richardson csodálattal szemléli minden erkölcsi kiválósággal megáldott hősét, az
irónia minden sava-borsa nélkül, amely oly élővé és mulatságossá teszi az öntelt
magabiztosság másik híres megtestesítőjét, Meredith egoistáját, Sir Willoughby
Patternet. Sikerültebb a két női főalak, a katolikus olasz Clementina és a
körülrajongott angol szépség, Harriet Byron rajza. Mindketten Sir Charlesért
epednek, az olasz leány meg is hibban szerelmében, de mikor végül eszére tér,
úgy dönt, hogy nem lesz egy eretnek angol élettársa, és ezzel utat nyit a hős
boldogságához.
Richardson a lélektani elemzés mestere, az angol regény egyik
fővonalának elindítója, amely több mint másfél század múlva
Henry James,
Virginia Woolf,
James Joyce életművében teljesedik ki. Saját korában annak az
irányzatnak egyik legfőbb képviselőjét ünnepelték benne, amely a hagyományos
racionalista eszmények helyett a szív jogait hirdette, a civilizáció helyett a
„természeti állapotot" emelte eszményképpé, a közösségi, társadalmi lét helyett
a magányosságban találta meg ihletőjét, az általános és tipikus emberi
jellemvonások vizsgálatát a homályos impulzusok, szubjektív sajátosságok
elemzésével váltotta fel.
Szenczi Miklós
copyright ©
László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu