Samuel Richardson
(1689 - 1761)

Samuel Richardson

Samuel Richardson, az érzelmes lélektani regény megteremtője, jellegzetesen polgári ivadék. Apja, a derbyshire-i asztalosmester, lelkésznek szánta a fiát, de nem tudta fedezni neveltetési költségeit; a fiú tizenhét éves korában Londonba költözött, nyomdászinasnak szegődött, szorgalmas munkája eredményeként elnyerte a mester leányának kezét, önállósította magát, egymás után aratta szakmájában a sikereket, hogy végül a képviselőházi napló kiadójává és királyi nyomdásszá emelkedjék. 1739-ben londoni lakása megtartásával Fulhamben villát építtet, itt írja a kerti lugasban mindhárom korszakalkotó regényét.
Az ötvenéves Richardsont a véletlen tette regényíróvá. Két nyomdászbarátja kérésére, 1739-ben nekifogott egy levélgyűjtemény szerkesztésének, falusi olvasók számára, akik a levélmintákat saját körülményeikre alkalmazhatják. Az öregedő nyomdász nem idegenkedett a megbízatástól, hiszen már ifjúkorában szerelmesleveleket írt varrólányok számára, akik kitárták előtte szívük titkait, és így a fiatalember korán beletekinthetett a női szív rejtelmeibe. Most a gyűjtemény összeállítása során eszébe jutott egy negyedszázaddal korábban hallott történet az egyszerű származású, szigorú erkölcsi elvek szerint nevelt cselédlányról, akit úrnője halála után a fiatal földesúr mindenáron el akar csábítaní - de a leány erénye minden kísértésen diadalmaskodik.
Ezt a témát dolgozza fel Richardson első regénye (Pamela, or Virtue Rewarded, 1740 — Pamela, vagy az erény jutalma), büszkén hirdetve, hogy a történet alapja az igazság és a természet. A megkísértett, erényes cselédlány alakja persze nem volt újdonság sem az életben, sem az irodalomban; egyik megjelenésével Marivaux Vie de Marianne című regényében találkozhatunk, amelynek első része 1736-ban angolul is napvilágot látott. Richardson eredetisége nem is a banális témában keresendő — már Dr. Johnson megjegyezte, hogy Richardsont nem a történet, hanem az érzelmek miatt kell olvasni. Legnagyobb érdeme az, hogy a köznapi témából lélektani regényt kovácsol. A figyelem a tizenöt éves hősnő lelki vívódásaira összpontosul: Pamela Andrews állhatatosan ellenáll a csábításnak, de közben beleszeret könnyelmű gazdájába, ellenállása már-már megtörik, érzelmei elől menekülve hagyja el a házat; üldözője Lincolnshire-be is követi, de amikor Pamela levelei a kezébe kerülnek, porig alázva kér a leánytól bocsánatot, felajánlja kezét és vagyonát, amelyet Pamela erénye jutalmaként kegyesen el is fogad.
A kétkötetes regény óriási sikert aratott, négy kiadást ért meg fél év alatt; Pope állítólag kijelentette, hogy a Pamela több jót fog tenni, mint számos szentbeszédgyűjtemény. A sikeren felbuzdulva Richardson újabb két kötetben mutatta be a hősnőt, immár mint mintaszerű feleséget, anyát és társaságbeli úrihölgyet. A kritika hangja azonban egyre élesebbé vált. Sokan felrótták, hogy Pamela árunak tekinti a szüzességét, amelyet a házassági piacon kíván értékesíteni; Fielding ravasz cselszövőt látott benne, aki kezdettől fogva a házasság csapdájába akarja ejteni gazdáját. Egymás után jelentek meg a gúnyos folytatások, kiegészítések, amelyekre Fielding tette fel a koronát: a Joseph Andrews (1742) hőse Pamela bátyja, akit úrnője üldöz a szerelmével, de az erényes József húga példájából merítve erőt, megőrzi szűzi tisztaságát.
Richardson puritán szexuális erkölcstanának kispolgári korlátai megérdemelten váltották ki az éles kritikát; van azonban a Pamela erkölcsi problematikájának értékesebb oldala is, amelyre Walter Allen hívta fel a figyelmet. A kor egyik rákfenéje volt a mindenütt megnyilvánuló, önkényes, felelőtlen basáskodás, amely ellen az egyszerű magánember hiába keresett orvoslást. Mr. B., a leány üldözője maga is falusi kiskirály, békebíró, a „squirearchy" oszlopos tagja. Első regényében Richardson tehát a kor társadalmi problémáját is drámai megvilágításba helyezi, amikor a mindenható tekintéllyel a gyámoltalan erényt szögezi szembe, s a történet során az erény diadalmaskodik, kényszeríti a hatalmat saját feltételeinek elfogadására.

Pamela Clarissa Sir Grandison

A regénytechnika szempontjából a levélforma jelentett lényeges újítást, mert alkalmat adott az események mellett az elmélkedések, érzelmek elmélyült rajzára, a bonyolult helyzetek beható elemzésére. Ezt a módszert Richardson mesterművében, az 1747-1748-ban kiadott Clarissa című hétkötetes regényben alkalmazza tökéletes sikerrel. A mű tragikus történetet dolgoz fel: a szép, erényes hősnőt gazdag, földéhes családja érdekházasságba akarja kényszeríteni. Clarissa a szülői zsarnokság elől menekülve kerül Lovelace karmaiba, bele is szeret a hódító külsejű, előkelő származású fiatalemberbe, de irtózattal fordul el tőle, amikor Lovelace házassági ígéretek és többszöri csábítási kísérlet után kábult állapotában erőszakot követ el rajta. Richardson részletes lélektani elemzések során át, aprólékos gonddal, a végzetszerűség légkörében vezet el a sorsdöntő eseményhez, amely elvágja minden megoldás útját: az emberi méltóságában vérig sértett leány, családja, barátnői, sőt Lovelace könyörgése ellenére sem hajlandó a csábító felesége lenni, belepusztul fájdalmába, Lovelace pedig párbajban hal meg, Clarissa nevével az ajkán. Az élveboncolásnak ez a fájdalmas remekműve egész Európát könnyekre fakasztotta. Diderot az emberiség legnagyobb költői közé sorolta a kis angol nyomdászt, Rousseau Clarissáról mintázta a Nouvelle Héloise hősnőjét, a regényt Prévost abbé, a Manón Lescaut szerzője ültette át franciára; Németországban Klopstock és Wieland rajongott érte — de még évtizedekkel később, Puskin Tatjánáját is Richardson képzeletvilága gyönyörködteti.
A Clarissa példátlan sikerét részint a korízlés magyarázza, részint Richardson írói művészete. Ez a mű korának legterjedelmesebb regénye — egymillió szóban, gyakran mértéktelen hosszúságú levelekben számol be a tizenegy hónap eseményeiről, a hősök erkölcsi vívódásairól, a lélek legapróbb rezdüléseiről. A szerző tel jességgel nélkülözi a humor adományát — minden kitérő nélkül, könyörtelen következetességgel, a „lassított felvétel" módszerével, mintegy mikroszkóp alá helyezve jellemeit gördíti a regény cselekményét az előre látott tragikus vég felé. Richardson fülledt atmoszférájú „mesterséges valóságot" teremt, Clarissa és Lovelace viszonyában a művészi képzelet megjelenítő erejével és a puritán erkölcsbíró kegyetlen szigorával tárja fel az erkölcsi tudat bonyolult ellentmondásait.
A tökéletes úriember portréját próbálja megrajzolni harmadik regényében, a Sir Charles Grandisonban (1753—1754). A meseszövés itt bonyolultabbá válik, de a regény teljes sikerét főleg két körülmény akadályozza: egyrészt az, hogy a polgári életformában otthonos szerző nem tud hiteles képet festeni a főúri világról; másrészt Richardson csodálattal szemléli minden erkölcsi kiválósággal megáldott hősét, az irónia minden sava-borsa nélkül, amely oly élővé és mulatságossá teszi az öntelt magabiztosság másik híres megtestesítőjét, Meredith egoistáját, Sir Willoughby Patternet. Sikerültebb a két női főalak, a katolikus olasz Clementina és a körülrajongott angol szépség, Harriet Byron rajza. Mindketten Sir Charlesért epednek, az olasz leány meg is hibban szerelmében, de mikor végül eszére tér, úgy dönt, hogy nem lesz egy eretnek angol élettársa, és ezzel utat nyit a hős boldogságához.
Richardson a lélektani elemzés mestere, az angol regény egyik fővonalának elindítója, amely több mint másfél század múlva Henry James, Virginia Woolf, James Joyce életművében teljesedik ki. Saját korában annak az irányzatnak egyik legfőbb képviselőjét ünnepelték benne, amely a hagyományos racionalista eszmények helyett a szív jogait hirdette, a civilizáció helyett a „természeti állapotot" emelte eszményképpé, a közösségi, társadalmi lét helyett a magányosságban találta meg ihletőjét, az általános és tipikus emberi jellemvonások vizsgálatát a homályos impulzusok, szubjektív sajátosságok elemzésével váltotta fel.
Szenczi Miklós

 

Vissza

copyright © László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu