Nicolas Boileau (1636 - 1711)

Mindazok a tévedések, amelyek már életében körülvették, és amelyek csökönyösen kísérik a halála óta eltelt közel háromszáz év alatt - sokkal jellemzõbbek korára és körére, mint õrá. Õ szellemesnek, csipkelõdõnek tudta magát, és mûvei tanúsága szerint az is volt. „A pulpitus" címû humoros eposza alapján százada legjobb humoristái közé sorolhatnánk. Született társasági ember volt, aki tiszteletre méltó mûveltséggel kápráztatta el hallgatóit, emellett a görög és latin klasszikus irodalmak tudós irodalmi-filozófiai szakembere, akit ugyanúgy kedveltek a szép hölgyek körül kialakult irodalmi szalonokban, mint a barokk idõk korai párizsi kávéházaiban, majd a legmagasabb fénykörnek, a Napkirálynak az udvarában. Mégis: már költõi virágkora idején „a Parnasszus törvényhozójá"-nak nevezték; szigorú, élõket és holtakat fellebbezhetetlenül megítélõ - gyakran elítélõ - bíró hírében ált. Amit õ esetleg gúnyolódásnak fogalmazott, azt komor döntésnek olvasták.

Alig van olyan gondolata, amelyet elõzõleg már többen is el ne mondtak volna, az õ érdeme, hogy amit akárhol olvasott vagy hallott, azt sokkal érdekesebben, mindig közérthetõen fogalmazta meg. Nem egy esztétikai törvényrõl gondolják máig is sokan, hogy az õ gondolata, holott már az ókori Arisztotelész-nél is olvasható. Õ is ott olvasta. Nagyon szellemes, kellemes, kulturált irodalmi ember volt, de valójában nehezen lehetne mûvei alapján akár nagy költõnek, akár nagy irodalomtudósnak vagy esztétának tartani. De legjobb barátai annak hirdették.

Ezek a legjobb barátok pedig valóban a szellem legnagyobbjai közé tartoztak: Moliere, Racine, La Fontaine. Õk fedezték fel az irodalmi szalonokban a hamar népszerûvé vált gúnyolódó fiatalembert. Õk már otthonosak voltak XIV. Lajos irodalom- és mûvészetkedvelõ udvarában. Alighanem maga a király, az abszolutizmus legértelmesebb képviselõje ismerte fel, hogy Boileau alkalmas az udvarnak kedves irodalmi elvek megfogalmazására. Boileau-nak még eszébe se juthatott, hogy afféle törvényhozó legyen, amikor a legmagasabb szellemi ítélõszék kiszemelte és megindította a barokk hátterû francia klasszicizmus legfõbb cenzori széke felé.

A bölcseleti alap az ésszerûség, a racionalizmus igénye volt közéletben és érzelmekben egyaránt. A fegyelmezett és fegyelmezõ hatalom politikában, mûvészetben, emberi kapcsolatokban az ésszerûséggel igyekezett indokolni, hogy úgy jó, ahogy van. A racionalista gondolkodás rendszerét tudományos alapon a nemrég ( 1650-ben) meghalt Descartes gondolta végig. A nagy - talán legnagyobb - francia filozófus távol hazájától, a messzi Hollandiában élte végsõ évtizedeit. Maga húzódott oda, hogy a politikai és vallási ellentétektõl szaggatott otthoni veszedelmektõl szabadulva gondolhassa végig világraszóló gondolatait. (A halál azonban Stockholmban érte el, ahol Krisztina svéd királynõ vendége volt.) Ez idõre azonban a történelem már XIV. Lajos biztonságos és viszonylag nyugodalmas koránál tartott. És az erõs központi hatalom Descartes-ban, az értelem és ésszerûség kultuszában látta saját véleményeinek filozófiai alapjait, Boileau pedig már fiatalon is otthonos volt a „kartézianizmus"-ban. (Így nevezték latinosan Descartes filozófiáját.) Tehát harmincéves kora körül, barátai révén úgy került az Udvarba, hogy jó költõ, kritikusnak is igen kitûnõ, de mindenekelõtt otthonos az ésszerûség bölcseletében, tehát alkalmas szabályok megfogalmazására. A szabályok megfogalmazása és tudatosítása alapvetõ fontosságú volt az abszolutizmus számára. Ez az uralmi és jogrendszer ugyanis a feudalizmuson belül a feudális anarchiát igyekezett meghaladni. A király és a nagybirtokos osztály szükségszerûen szembekerült egymással. Ez csak akkor vált lehetségessé, amikor a polgárság felsõ rétegei úgy meggazdagodtak, hogy a központi hatalom segítségére lehettek. A feudálispolgári szükségszerû érdekellentét következtében ki kellett alakulnia a királyi-polgár-i szövetségnek. Ez Angliában már az elõzõ században elõkészítette és megvalósította a Tudor-kor polgárságfejlesztõ abszolutizmusát, annyira, hogy ebben a XVII. században már lejátszódhatott a Cromwell vezette polgári forradalom is. Ez a folyamat Franciaországban IV. Henrik uralomra jutása óta fokozatosan emelte a gazdasági hatalom felé a polgárság felsõ rétegét. IV. Henrik fia, XIII. Lajos alatt a nagy szervezõ fõpap és fõminiszter, Richelieu nagy hatású politikája elõkészítette, hogy a már gyermekkorban trónra kerülõ XIV. Lajos hosszú, 72 évre terjedõ uralma képes legyen egyensúlyban tartani a feudális nagybirtok és a polgári nagyvagyon hatalmi egyensúlyát a mintaszerûen kialakult és példaszerû francia abszolutizmusban.

Az ettõl kezdve világszerte példaadó versailles-i királyi udvar az elõkelõségek gyûjtõhelye volt. A nagy hatalmú feudális famíliákat udvaroncokként parancsolta maga köré a királyi hatalom, hogy otthon ne akadályozzák az új rendszer kialakítását. De a hercegek, márkik és a vikomtok között udvari tekintélyekké emelkedhettek a jól kiválasztott polgárok is. A pénzügyek vezetõ minisztere a polgári bankár Colbert volt, a közgazdaság elsõ tudományos elméletének, a merkantilizmusnak megalapítója. A versailles-i épületek megalkotója, az építõmûvészet vezéralakja a polgárságból jött Mansard, a korra jellemzõ kertmûvészet kialakítója az úgyszintén alulról jött Le Notre. Az irodalmat kedvelõ és pártoló udvarban a fõ kegyelt Racine, egy nagykereskedõ árvája és Moliere, a kárpitosmester fia. Velük, az õ pártfogásukkal emelkedett az udvari irányadók közé Boileau, egy parlamenti jegyzõ, tehát fizetésbõl élõ polgári értelmiségi fia. Kitûnõ verselõ készsége, Descartes-re hivatkozó értelemkultusza, és nem is utolsósorban eredetiséghiánya folytán õ látszott a legalkalmasabbnak rá, hogy a szokványt és a szabványt szabályrenddé fogalmazza. Õ pedig az elvárást feladatnak élte át. Gúnyolódó hajlamával, közérthetõségével, hagyománytiszteletével elérte, hogy javaslatait törvénynek ismerjék el. Szinte elvárták tõle - királya, barátai, a költõk és színházi szerzõk -, hogy rendszerbe foglalja a hivatalosan elismert szépségek szabályait.

1674-ben (38 éves korában) fogalmazta meg legnevezetesebb mûvét, az „Art poetique"-ot (magyarra „költõi mûvészetnek" vagy még inkább „költõi mesterségnek" fordítható). Õ szellemes tankölteménynek szánta: kellemes, könnyed stílusban írt tanácsadások sorozata ez írók, költõk, drámaszerzõk számára. Példaképe az ókorból Horatius„Ars poeticá"-ja volt. (A francia „Art poétique" szó szerinti fordítása a latin "Ars poetica"-nak.) Eleve talán nem is gondolt arra, hogy amit õ - mint egykor Horatius - jó tanácsok gyûjteményének szánt, azt kötelezõ szabályok rendszerének tekintik. De az Udvarnak és az Udvarra figyelõ irodalmi életnek fegyelemre és parancsokra volt szüksége. A királynak tetszett, a legtekintélyesebb írók, költõk tudomásul vették és idõvel a merõben más szemléletû felvilágosodás is megfelelõnek tartotta a saját irodalma számára. Voltaire nemegyszer forradalmi indulatú drámái is tudatosan ugyanabban a formában íródtak, mint Racine legfegyelmezettebb tragédiái.

A horatiusi példa azonban csak mûfaji-formai örökség volt. Boileau elméletrendszere a hasonlóképpen ókori Arisztotelész „Poétika" címû költészettani mûvén alapul. De ami a görög filozófusnál józan tanács, az Boileau-nál szabály lett, követõi számára pedig kötelezõ törvény. Voltak ennek a Boileau fogalmazta rendszernek igen értelmes elvárásai. Ilyen volt a szövegezés feltétlen ésszerûsége és közérthetõsége. Boileau esztétikája racionalista, semmit se bíz a sejtelmekre, az indulat szülte túlzásokra. Valamennyi mûfajban - lírában, epikában, drámában az érthetõséget és a józan értelmességet igényli. Az áttekinthetõség elvárása, a világos szerkesztés és az egyértelmûség is olyan javaslat, amelyet a legkülönbözõbb stílusirányok is elfogadhatnak. (Bár nem mindegyik fogadta el.)

Hanem azok a részletek, amelyek Arisztotelésznél tapasztalaton alapuló javallatok, nála nélkülözhetetlen szabályokká merevednek. Például az ókori eposzok mintájára elvárja, hogy a hõsköltemény kezdõdjék a téma megjelölésével és a magasabb hatalmak - istenek, múzsák, keresztény szerzõ esetében Szûz Máriának vagy szenteknek - segélyül hívásával. Ez után következzék a cselekményben szereplõk felsorolása és jellemzése. Kötelezõ itt még a csodás elem, valamint a csatajelenetek részletezése. Hát ezeket a szabályokat már a következõ században a felvilágosodás sem fogadta el. Voltaire „Henriász"-a és nyomában nálunk Bessenyei „Hunyadi"-ja, vagy éppen Goethe „Hermann és Dorotheá"-ja tudatosan szakít ezzel a felújított antik hagyománnyal. A lírában sem tett jót a túlzott józanság, amely egy idõre kiiktatta a költeményekbõl a szenvedélyek - például a nagy szerelmek - ábrázolását. Ez még a felvilágosodásra is hatott, majd csak a romantika szakít vele és teszi központi feladattá a szerelem, a szenvedély élményének bemutatását. A legerõsebb és legtovább ható igényegyüttes az, amit a drámaépítésnél elvár. Már maga a tragédiák öt felvonásra való tagolása sem indokolható. Arisztotelész ugyan igen világosan megkülönböztet a drámai cselekményben öt állomást a kezdettõl a végsõ kibontakozásig, de amikor a görög bölcs ezt a tagoltságot felismerte, a drámák még nem is ismerték a felvonásokat. Sõt még Shakespeare se tagolta öt felvonásra drámáit, csak utólag - Boileau szabályait tudomásul véve - osztották öt felvonásra az egymás utáni pergõ jeleneteket. Az pedig Arisztotelész félreértésén alapult, amit Boileau „hármas egység"-nek nevezett. Arisztotelész elvárja, hogy a nézõk azonnal értesüljenek róla, hogy a cselekmény hol és mikor játszódik: például Aulisz városában a trójai háború kezdetekor. A görög elméletben a „cselekmény egységérõl" is szó van, vagyis hogy áttekinthetõ legyen, ami történik. Boileau azonban ezt a három egységet a tér, idõ és a cselekmény egységét - úgy magyarázza, hogy elvárja: minden mozzanat, jelenet, felvonás ugyanazon a helyen játszódjék, az „idõ egységét" pedig egy napban, vagyis huszonnégy órában határozza meg. Ez a legkövetkezetlenebb elvárás, hiszen egy nap eseményei fennakadás nélkül úszhatnak át a következõ órákba. A cselekményegység nála azt jelenti, hogy nem lehet a cselekményben mellékszál. Ez még a görög drámáknál sem mindig volt igaz, de a reneszánsz és barokk drámáknál - Shakespeare-nél és a spanyoloknál - egyenest elképzelhetetlen. A francia klasszicizmus világhatása így két évszázadon át gördített indokolhatatlan akadályokat a drámaírók elé.

Mégis: Boileau nélkül nem ismerhetjük igazán a nagy francia klasszikus drámaköltõk - Corneille, Racine, Moliere - múlhatatlan értékû remekmûveit sem. Boileau maga pedig leginkább tévedéseiben él.

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2012
e-mail: Literatura.hu