Corneille

(1606 - 1684)

A francia úgynevezett „új-klasszikus" tragédiát a XVII. század francia irodalmi és színházi gyakorlata a drámaépítkezés egyik alapformájává tette. Ez az antik görög tragédiák szerkezetét és Arisztotelész dramaturgiai szabályait igyekezett felújítani és Európa-szerte a színpadi irodalom egyik fő irányzata lett. Első sikeres kísérlete még a XVI. században Étienne Jodelle „A fogoly Kleopátra" című, a maga korában nagy sikerű és hamarosan utánzók mintaképévé vált tragédiájával kezdődött, és legmagasabb művészi színvonalát a XVII. század második felében Racine drámáival érte el. De világsikerré és sokak számára kötelező stílussá-formarenddé Pierre Corneille legfőbb műveivel lett.

Roueni ügyvéd volt, fiatalon elismert jogtudós, lelkesen művelődni akaró, sokat olvasó, ráadásul szokatlanul sok nyelven tudó fiatalember. Görögül, latinul még az iskolában tanult meg (a jogi gyakorlatban nem is nélkülözhette a latint), de felserdült korában már olvasott spanyolul és olaszul is. Könnyedén verselt. Szophoklész és Euripidész görög tragédiái még a kortárs spanyol drámaírók, főleg Lope de Vega korán beléoltották a drámaírás igényét. - Huszonhárom éves volt, amikor megírta első színpadra szánt művét, egy „Mélite" című lírai hangvételű szerelmi játékát, amely a régi görög pasztorálékra emlékeztetett. Ezt egy színésztársulat magával vitte és Párizsban előadta. Olyan sikere volt, hogy felkeltette a színházak érdeklődését a jól verselő, leleményesen szerkesztő roueni ügyvéd iránt. Ettől kezdve Corneille gyakran látogatott fel Párizsba, egyre inkább otthon érezte ott magát, de még egy időre Rouenban tartotta jól menő ügyvédi irodája.

De 1636-ban - 32 éves korában - a „Cid"-nek olyan tomboló sikere volt, hogy a fővárosba költözött, ahol jó ideig a színpadok fejedelme lett. Fel is ébresztette a leghatalmasabb nagyúr, Richelieu bíboros féltékenységét. A főpap-főminiszter maga is írt drámát Jodelle modorában. Corneille-ben azonnal felismerte a legveszélyesebb vetélytársat. Ellene zúdította hát az irodalomtudományt és a kritikát. - A klasszicizmus esztétikája alaposan félreértveArisztotelész egységelméletét és Szophoklész gyakorlatát, megkövetelte, hogy a dráma mindvégig ugyanazon a színen játszódjék, egy napon - azaz 24 órán - belül történjék a cselekmény, és a főszál mellett ne legyen mellékcselekmény. Corneille ugyanúgy tudta ezt az értelmetlenül eltúlzott szabályt, mint Richelieu és kritikusai. Ő azonban kezdetben nem vette komolyan ezt a „zsugorítási" kényszert. Kétségtelen, hogy a „Cid" változatos cselekménye nem játszódik mindvégig ugyanott. A sok ütemű történet - amelynek folyamán a hős elvágtat, csatában megveri a mórokat, majd visszatér és beszámol a győzelemről - semmiképp se játszódhat le 24 órán belül. És az ötödik felvonásban Cid nagy monológja, amelyben elmeséli a királynak a csata és a győzelem történetét, merőben különálló eseménysor, alig van köze a dráma főcselekményéhez. (Egyébként ez az elbeszélés a francia költészet egyik legszebb elbeszélő költeménye.)

DON RODRIGO
           Csapatom megindult hát előre,
S biztos erő vonult vele a harcmezőre.
Ötszázan kezdtük el, de számunk egyre több,
A kikötő felé háromezerre nőtt.
Hisz, látván minket ily elszántan menetelve
Bátorságát az is, ki félt már, visszanyerte!
Amint megérkezünk, én az épp ott talált
Hajókban rejtem el a had kétharmadát;
A maradék, amely sokasul minden órán,
Körülöttem marad, harcvágytól egyre forrván,
És kerülve a zajt, a földön meglapul
Ama gyönyörü éj jó részén, szótlanul.
Parancsaim szerint az őrszemek csapatja
Ugyancsak megbuvik, a cselt így támogatja;
S én váltig színlelem, hogy te rendelted el,
Amit teszek, s amit nekik követni kell.
A kétes csillagok fényén felénk sodorva
Az áron feltünik végül harminc vitorla;
Lassan dagad a víz, s együtt az ár s a mór
Közös erővel ott a révig felhatol.
Hagyjuk, hadd menjenek; a part kihalt, homályos,
A révnél senki sincs, némán nyugszik a város.
Sehol egy moccanás, a megcsalt mór sereg
Nem kételkedhetik, hogy minket meglepett;
Jönnek nyugodtan ők, horgonyt vetnek, kiszállnak,
S karjába futnak ott a leskelő halálnak.
Mi akkor felkelünk, s a torkunkból szakadt
Egyetlen óriás kiáltás égbe csap.
A mieink reá a hajókból felelnek,
Fegyverre kapnak és neki a mór seregnek!
Az rémült és zavart, alighogy partra lép,
Mielőtt harcba fog, úgy érzi: itt a vég.
Hadra lelnek, mikor prédára volna kedvük;
Szorítjuk szárazon és vízen visszaverjük,
Köztük kardunk nyomán száz vérpatak fakad,
Mielőtt szembeszáll, mielőtt észbe kap.
De szétzilált haduk rendezik a vezérek,
Félelmük elcsitul, és merszük újraéled,
A dicstelen halál szégyene csakhamar
Beléjük lelket önt, és szűnik a zavar.
Megvetik lábukat, villan a görbe szablya,
S vérünkkel vérüket omlón egybeszakasztja,
S a partföveny s a rév, s a flotta és az ár
Egyetlen vérmező, hol tombol a halál.
Ó, hány merész tusa, mennyi nagyszerü hősét
Kerülte el a mély sötétben a dicsőség,
Hol ki-ki egymaga látta ütéseit,
Nem ítélhetve meg, a sors kinek segít!
A mieinket én buzdítón járva sorra,
Előre küldve ezt, amazt meg fölkarolva,
Rendezvén a hadat, mely növekszik hamar,
Nem tudtam hajnalig, kié a diadal.
Előnyünk végül is kiviláglik a napban,
Vesztét érzi a mór, és bátorsága csappan,
S mert egy segélycsapat is mellettünk terem,
Győz dicsvágya fölött a halálfélelem.
Mind a hajókra fut, a kötelet letépik,
Felcsap iszonyatos kiáltásuk az égig,
Fejvesztve futnak ők, azt sem nézik, vajon,
Velük maradt-e két királyuk a hajón.
Kötelességük ez, de félelmük erősebb;
A dagály hozta, és az apály vitte őket.
Közben a két király, kit hadunk körülér,
S egynéhány emberük, csupa seb, csupa vér,
Bátran küzd, s életét olcsón egyik sem adja.
Adják meg magukat - kérem - nincs foganatja,
Kezükben még a kard, szóra nem hajtanak,
De látva hullani mindegyik társukat,
S tudván, hogy egyedül hiú a derekasság,
Kérdik a had fejét; mondom; s maguk megadják
Egyszerre küldtem el hozzád a két vezért;
És harcosok hiján a csata véget ért.
Ekképp, Felséges Úr, neved szolgálatára...

 

Nemes Nagy Ágnes fordítása

 

 

Corneille tehát hármasan is vétett a hármas egység ellen. Richelieu kritikusai indulatosan támadták meg ezen a címen a szerzőt. Még azt is tagadták, hogy a mű egyáltalán dráma. Szégyennek mondták, hogy a közönség olyan őrjöngve lelkesedik érte. - A harcos ellenkritikusok a dráma és a szerző érdekében szálltak síkra a hivatalos kritika ellen. Jó két évig tartott a nagy vita, beleszóltak az Akadémia szakemberei is. Közben a közönség áradt a színházba, a „Cid"-et nem is lehetett levenni a műsorról. Corneille három évig hallgatott. Illetve csak három év múlva, amikor a „Cid"-vita elcsöndesedett, lépett újra a közönség elé. Be akarta bizonyítani, hogy tud ő olyan drámákat is írni, amelyek pontosan megfelelnek azoknak a szigorú követelményeknek, amelyeket ebben az időben Boileau, a klasszicizmus főesztétája fogalmazott meg.

Egymás után három dráma következett. Az első a „Horace" című volt. A Horatiusok és Curiatiusok küzdelme Liviustól ismert történet volt. Ebbe Corneille belekomponált egy szerelmi történetet is és a három fivér halálos küzdelme a másik családbeli három fivér ellen úgy végződött, hogy az a harcosok számára tragédia, de a szerelmesek részére a boldogság elérése volt.

A következő dráma, a „Cinna" ugyancsak a Liviustól ismert római hőstörténetekből való. Ez egy igaz ember magasztos tragédiája volt. A harmadik - a „Polieucte" a keresztény vértanúk legendavilágából merítette témáját.

Corneille eddig is, ettől fogva is igen sok drámát írt, de a csúcs ez a négy: a „Cid", a „Horace", a „Cinna" és a „Polieucte". Ezekkel főszereplője az újklasszikus dráma történetének, még akkor is, ha volt költő, Racine, aki nála még költőibb, lélektanilag hitelesebb drámákat írt a klasszicizmus jegyében.

Racine egyébként úgy lépett a drámairodalom színterére, hogy magát Corneille tanítványának tudta. Moliere, aki Racine jó barátja volt, kezdetben Corneille csodálói közé tartozott. De ahogy múlt az idő, és Racine drámáról drámára nagyobb lett, Corneille ugyanolyan irigyen szemlélte a fiatal lángelmét, ahogy korábban a hatalmas Richelieu Corneille-t. Amikor Racine megírta lélektanilag legkitűnőbb tragédiáját, a „Berenicé"-t, Corneille nem is titkolva vele akart versenyre kelni a diadalmas római császár és a zsidó hercegnő tragikus szerelmének drámába foglalásával. Megírta a „Titus és Berenice" című tragédiát. Érdemes lenne egyszer újra egymás mellett előadni. Akkor Racine diadalmas győzelmet aratott, Corneille megbukott. A sokáig ünnepelt, és immár háttérbe szorult nagy szerző keserűen visszatért Rouenba, amely még mindig büszke volt nagy fiára. És mert meg kellett élni, újra megnyitotta ügyvédi irodáját. Még mindig kitűnő jogász volt. De három évvel később mégis próbálkozott egy újabb darabbal. Ennek a témáját is a római történelemből merítette. A diadalmas parthus vezérről, Surenáról szólt, aki legyőzte a telhetetlen vagyongyűjtő triumvirt, Grassust. A művet bemutatták. Elment néhány előadásig. Nem volt se siker, se bukás. Mégis: alapos hanyatlás a fénykor nagy drámái óta. Corneille még tíz évig élt, de nem írt több drámát. Tisztelt roueni ügyvéd volt, mint fiatal korában. - De a „Cid"-et ahányszor csak felújítják, mindig siker.

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2012
e-mail:
Literatura.hu