Racine

Racine

(1639 - 1699)

XIV. Lajos francia uralkodót „Napkirály"-nak nevezték, s így emlegetik manapság is. Úgy is tűnt a XVII. század optikájában és akusztikájában, hogy minden körülötte kering, mint a bolygók a Nap körül. Versailles-i palotája követendő, sőt utánzandó példa volt királyok, hercegek, módosabb földesurak számára. A Habsburgok Schönbrunnja Bécs mellett, a Hohenzollerek Potsdamja, illetve királyi pihenője, a „Sanssouci", az Esterházyak kastélya és parkja Fertődön, az orosz Petrodvorec Szentpétervár szomszédságában és velük úri otthonok, úri kertek tucatjai mind kicsi Versailles-ok voltak. Az illemszabályok, a táncok, az udvariasság társalgási szabályai. Európa-szerte olyanok voltak, ahogy Versailles példát adott. A művészi és irodalmi ízlés, a stílus mindenütt a Napkirály körére figyelt. A kultúrtörténet ezt a korszakot barokknak nevezi, a barokk pedig folytatta és torzította a reneszánsz tiszta formáit, egyszersmind előkészítve a felvilágosodás tiszta gondolkodásmódját. Franciaországban a barokk nemcsak folytatta a reneszánsz-ot, de az ókor stíluseszményét annyira a magáénak tudta, hogy a klasszikus eszmény követését klasszicizmus-nak nevezte és nevezzük ma is. Már a francia reneszánsz legfontosabb irodalmi-költői köre, amely a nagy csoportú csillagkép után „Pléiade"-nak nevezte magát, stílusiránnyá formálta a klasszicizmust.

Ennek a Pléiade-nak az egyik művelt költője, Étienne Jodelle Arisztotelész-t tanulmányozva és Szophoklész tragédiáit példáknak tekintve ókori tárgyú tragédiát írt. Az utódok azután Jodelle-t tekintették példamutatónak, és a XVII. században szent előírásoknak tekintették az ókori drámák félreértett, elmerevített formai szabályait. Versailles klasszicizáló drámákat várt el. Ennek szabályait kötelező törvénykönyvvé szerkesztette Boileau-Despreou, aki költő is volt, kritikus is volt, szatirikus gúnyolódó is volt, de mindenekelőtt a dráma és a színház törvényhozója. Amit ő szabálynak állított, az úgy hatott, mintha maga a Napkirály rendelte volna el. Aki eltért az előírásoktól, annak a drámáját vagy be se mutatták, vagy a kritika és a közízlés hamarosan megbuktatta. Ez a szabályzat a hely, az idő és a cselekmény legszigorúbban vett egységét követelte meg. Tragédia esetében be kellett tartani az öt felvonást, és a dialógusok és monológok párrímes alexandrinusban gördültek. Ezek mellett számos kisebb-nagyobb tilalom nehezítette a drámaköltők alkotómunkáját. Boileau véleménye éltetett és gyilkolt. A király és az udvarbeliek pedig elvárták, hogy szabályszerű drámákat mutassanak be Versailles-ban, az udvari színházban és Párizsban is, a városi színházban. És már az első ünnepelt szerző körül is heves viták vonták kétségbe, hogy olyan-e a bemutatott dráma, mint ahogy az Udvar ízlése és Boileau ítélete elvárta. — Ez az első sikeres szerző a francia klasszicizáló dráma fő alakja, Pierre Corneille volt, a vitákat kiváltó dráma pedig a „Cid". A szerző és műve azóta is halhatatlan, de legalább annyian ócsárolták és elvétve ma is ócsárolják, mint ahányan dicsőítették és dicsőítik. De mellesleg igen kevés olyan drámát mutattak be akkoriban Versailles-ban és Párizsban, amelynek hibátlanságát Boileau is elismerte. S ha ilyen akadt, általában felettébb unalmas mű volt.

De azután megjelent a színpadon egy fiatal költő drámája, amely minden mozzanatában követte Boileau szabályait, és olyan siker volt, hogy közönség, kritika és maga Boileau is közösen ünnepelte, és Corneille azonnal megérezte a legnagyobb ellenséget. — A fiatal költőt Jean Racine-nak hívták. A termékeny szerzőkkel ellentétben egész pályafutása alatt mindössze 12 drámát írt, de még az utódok utódai is őt tartják a legjobb francia drámaírónak. És drámatörténeti helye szerint ugyanúgy fő alakja a francia drámának, mint Shakespeare az angolnak. Az a tény, hogy nálunk nem talált úgy otthonra színpadjainkon, mint Shakespeare, ez ízléstörténeti sajátosság, de mit sem változtat azon az irodalmi értékrenden, hogy Racine-t a legelsők közt kell felidézni.

Módos polgárcsalád gyermeke volt. Korán elvesztette szüleit. Lelkiismeretes gyámja nemcsak örökségére vigyázott, de neveltetéséről is körültekintően gondoskodott. Amikor középiskolássá növekedett, a janzenista atyák híresen színvonalas gimnáziumába íratta. A janzenisták Jansen liége-i egyetemi tanár, yperni püspök tanítását követték: Szent Ágoston tanait felújítva tagadták a szabad akaratot, közelítettek a természettudományos gondolkozáshoz. Ezzel azonban sok mindenben megegyeztek Kálvin tanaival. De nem szakadtak el a katolikus egyháztól, s ezért csak gyanúsak voltak, de nem eretnekként kiátkozottak. Olykor rágalmazták, néha üldözték is őket, de tisztelték is nagy tudásukat, tanítási eredményeiket. A kor legnagyobb filozófusmatematikus-természettudós gondolkodója, Pascal is janzenista volt. Racine-tól is azt várták tanítói, hogy idővel közéjük nő fel, a tudomány és a gondolkodás oktatója lesz. Hiszen kezdettől fogva rendkívül jó tanuló, tehetséges ifjúnak bizonyult. Közben azonban már korán mesteri verselő volt. Hamar lett jártas a teológia mellett a görög-római mitológiában, a történelemben, a szentnek mondott nyelvekben (a görögben, héberben, latinban). Még 16 éves sem volt, amikor a királyi Udvar pályázatot hirdetett egy költeményre, amely a király. és a királyné házassági évfordulóját ünnepli. Az ország minden részéből érkeztek jeligés versenyművek. A tudós bírálók egyhangúlag egy mesteri verseléssel és rendkívül szép nyelvezettel felépített ódára szavaztak. S amikor a jeligét rejtő borítékot kibontották, kiderült, hogy a költő egy gimnazista fiatalember. Meg is hívták a díjkiosztó ünnepségre Versailles-ba. Ott volt maga a király és a királyné, megköszönték a kitűnő üdvözlő költeményt, átnyújtották a díjul kitűzött aranyakat, és azonnal udvaroncként köszöntötték, akinek bármikor joga van a legmagasabb körökben megjelenni. — Ettől a kitüntetéstől a janzenista atyák megijedtek, féltek, hogy a kitűnő tanuló abbahagyja tanulmányait, elcsábítja a csillogó — de tudós körökben igen léha hírű — udvari élet. Rá is tudták beszélni a nagyon is törekvő ifjút, hogy ne hagyja abba a tanulást. Még legalább két év, amíg befejezheti a gimnáziumot, és akkor döntsön, hogy tanító vagy éppen pap kíván-e lenni, vagy az Udvar csillogó életét választja. Racine nem tanító, még kevésbé pap kívánt lenni. Versének sikere után remélte, hogy elismert költő lehet Versailles-ban. — Egy-két évvel később, már tizenkilencedik életévében jelentkezett az udvari hivatalnál, ahol örömmel fogadták és el is várták, hogy tollával ékeskedjék az udvari életben. Hamarosan meg is ismerkedhetett az ünnepelt Corneille jel, aki úgy fogadta, mint tehetséges tanítványnak való ifjút. Ennél is fontosabb volt a számára, hogy összebarátkozott azzal az Udvarban már otthonos íróval, aki — akárcsak o — nem volt nemesember, és polgár létére hamar megszerezte a közbecsülést. Ezt a Jean-Baptiste Poquelin nevu írót a színházak színésznői, és utóbb mások is „Lágyhangú"-nak, vagyis franciául Moliere-nek nevezték.

Phaedra

(1677)

A Phaedra, a szenvedély és a lelkifurdalás drámája", 5 felvonásos klasszicista tragédia. A konfliktusok természete szerint jellem-, zárt szerkesztésmódja alapján analitikus dráma. Jellegzetes klasszicista sajátosság a tanulmányjellegű előszó és a kötelező verses forma.

Racine-t is a nevelő szándék vezeti műve megírásakor (egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben"); szerinte a szerzőknek legalább annyit kellene foglalkozniuk közönségük nevelésével, mint a szórakoztatásukkal".

Racine, aki Szophoklészen és Euripidészen nevelődött" (Boileau), e művéhez is antik tárgyat választ, sok feldolgozásból ismert mitológiai történetet. Mindig az antik mesterek példája, mintája a mérce számára: folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasná? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?" (Cs. Szabó László szerint Racine három ógörög tragédiája közül legalább egy bizonyosan első díjat nyert volna a dionüszoszi drámaversenyeken, és - megilletődve az iránta való bámulattól - talán elnyeri a nehéz természetű Euripidész barátságát is.")

Racine ismerte ugyan francia elődei feldolgozásait, de fő forrása Seneca Phaedra s főként Euripidész Hippolütosz c. tragédiája volt. (Az előszóban rajtuk kívül Vergiliusra és Plutarchosra hivatkozik.) Érdekesek azok a cselekmény- és jellemmódosítások, amelyeket Racine saját céljának és a klasszicista dramaturgiának megfelelően alakított.

A színhely Theseus athéni király tengerparti palotája Troizénban, az időtartam egyetlen nap, főszereplői a királyi család tagjai. Már a cselekmény kezdete előtt fennáll a tragikus végkifejletet is magában foglaló teljes viszonyrendszer - a mitológiai elemek, a hősök jelleme, kapcsolataik; az istenek akarata -, amely eleve meghatározza az alapszituációt (Phaedra Minos és Pasziphaé lánya": Minos krétai király az Alvilág bírája, Pasziphaé pedig annak az Apollónak a lánya, akinek Vénusz nem bocsátott meg, ezért minden leszármazottját, így Pasziphaét (l. Minotaurus) és Phaedrát is üldözi). Theseus sok kalandja és első feleségének, Ariadnénak elhagyása után ennek testvérét, Phaedrát vette feleségül; már felnőtt fia viszont Antiopé amazonkirálynőtől született.

A dráma alapszituációja: Phaedra, aki beleszeretett mostohafiába, évekig küzdött szenvedélye ellen; hogy ezt leplezze, üldözte a fiút; végül Theseusszal száműzette. Aztán az újabb kalandokra induló király Phaedrát is Troizénbe vitte, éppen a fia gondjaira bízta, és magukra hagyta őket. Itt nevelteti a király Ariciát, az athéni hercegnőt, régi ellensége családjának egyetlen életben maradt tagját, akibe pedig Hippolytos szeretett bele. Az expozíció indításakor Theseus már fél éve távol van.

Minden helyzet, minden mozzanat ezt a szituációt bontja tovább a műben; kész a racine-i érzelmi modell: valaki szeret valakit, aki mást szeret, és a szerelmek külső akadályokba, tilalmakba is ütköznek (vérfertőzés, ill. ellenség). Ebből az érzelmileg túlfűtött, feszült alaphelyzetből robban ki a tragédia.

Racine eleve úgy választja tárgyát, hogy az ésszerűség és valószerűség jegyében létrejött francia klasszicista esztétika szabályainak mindenben megfeleljen a mű: zárt rendszerű, a cselekményvezetés egyenes vonalú, kitérő nélküli; a jelenetek belső logikája megbonthatatlan, minden motivált.

Az expozíció az alapszituáció megismerése és a két szerelem (külső szereplők által kikényszerített) bevallása. Hippolytos eltűnt apja keresésére akar indulni, hogy távol legyen Ariciától, akibe - ismeri be nevelőjének - beleszeretett . A levert, beteg, öngyilkosságra készülő Phaedra pedig hajdani dajkájának vallja be, hogy megismerte Venust és rettentő hatalmát", de tisztában van szerelme bűnös voltával, nem tud és nem is akar így élni (Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek."). De Panopé (hírnökként) közli, hogy Theseust legyőzte a halál", és figyelmezteti Phaedrát, hogy Athénben a trónért már áll a párharc". A nép szeszélye" dönt Phaedra gyermeke, Hippolytos és Aricia között . Így Phaedra sorsa új arcot ölt"; Oinone meggyőzi, hogy Theseus trónját el kell foglalni", a vétkes szenvedély pedig egyszerre bűntelen lett".

A II. felvonás a két szerelmi vallomás előkészítése és megtétele. A királyfi közli Ariciával azt a szándékát, hogy visszaadja neki Athén trónját, és elmondja dadogó vallomását". Aricia is beismeri, hogy nem a birodalom a legbecsesebb", amit nyert . Phaedra szintén beszélni akar a fiúval: a férje halálhírére megkönnyebbült királyné először apátlanná vált kisfia érdekéről beszél, Hippolytos oltalmát kérve; majd, nem tudván tovább uralkodni magán, megvallja szerelmét. A megdöbbent, aztán félreértést színlelő fiú visszautasítja mostohaanyját. Phaedra hiába kéri tőle, hogy ölje meg őt, végül megragadja Hippolytos tőrét, és távozik. Közben az athéni szavazás Phaedra fia javára dől el, s a városban felröppen a hír, hogy a király nem is halt meg. A III. felvonásban Phaedra saját szerelmi vallomásának hatásával foglalkozik; a kormányzás lehetősége is csak azért érdekli, hogy felajánlhassa Hippolytosnak az athéni trónt; Venushoz könyörög céljának eléréséért. De Oinone Theseus partraszállásának hírét hozza, s mivel Phaedra életéért dajkájának semmi se drága", így (az újra öngyilkosságra készülő királynénak) felveti, hogy bevádolja Theseusnak Hippolytost. Phaedra nem ellenkezik (Tégy, amit csak akarsz, mindent reád hagyok. / Feldúlt lelkemmel én tehetetlen vagyok."). A hazatért király értetlenül elindul, hogy tisztázza, Phaedra már mitől ilyen zavart". Hippolytos, rossz sejtelmei ellenére, bizakodik, hisz ártatlanul nincs mitől tartani". (Oinone vádaskodása a színen nem hangzik el!) A IV. felvonásban Theseus - a tőrt bizonyítékként elfogadva - fiára támad, aki hiába védekezik, érvel / "Egyetlen nap alatt a szép erény soha / Nem lesz vérfertező s apjának gyilkosa"/; bevallja Aricia iránti szerelmét is, s bár végül sejteti, hogy vérfertőzéssel" Phaedra inkább terhelve van", Theseus megátkozza, száműzi, és Neptunus azonnali bosszúját kéri. Phaedra szól férjének Hippolytos érdekében, de Theseus egy elejtett megjegyzéséből (Ariciáé szívének vágya mind" ) - a király persze fia fortélyos ravaszságának" minősíti szerelmének bevallását - Phaedra megtudja, hogy Hippolytos nem általában a szerelmet, hanem csak őt utasítja vissza. Villámcsapásként éri a hír, majd féltékenységéről szenvedélyesen, zaklatottan vall bizalmasának. Śjra öngyilkosságra gondol, de fél alvilági atyja ítéletétől; a kompromisszumkész Oinone kérleli, hogy próbálja meg elviselni sorsát - erre Phaedra rátámad, őt okolja végzetéért és elkergeti. Az V. felvonásban Hippolytos Ariciát kéri, kísérje el száműzetésébe, s a jó hírére hivatkozó, vonakodó lánynak házasságot ígér. A gyötrődő Theseus tudni szeretné végre az igazságot; de hiába hivatja Oinonét, helyette Panopé hozza a hírt: a szégyenszemre elűzött" dajka magát a mély habok örvényébe vetette". Amikor pedig a király a fiát hívatja, Theraménes már csak Hippolytos pusztulásának tényét tudathatja, és elbeszéli a részleteket: a tengeri szörnnyel apja méltó fiaként harcoló királyfi testét a kocsiját elragadó, megvadult lovai roncsolták szét; a fiú utolsó szavaival ártatlanságát hangsúlyozta, és üzenetében Ariciát apja gondjaira bízta. A bevett méregtől már haldokló Phaedra a még mindig bizonytalan Theseusnak végre egyértelműen adja tudtára: ártatlan volt fia". Utolsó pillanataiban bevallja: én merészeltem, én, vérfertőző szemet / Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett". A király bűnhődik átkáért, és - az áruló család pártütését feledve" - Ariciát lányává fogadja.

Racine-i bravúr a szerkezetben az első két felvonás párhuzamos felépítése: Theraménes addig vallatja Hippolytost, amíg az beismeri, hogy szerelmes; Phaedra pedig Oinone hosszas faggatózása után vall. A 6. jelenetben Theseus halálhírére aztán mindkét tiltott, ill. bűnös vonzalom látszólag tisztultan beteljesülhetne. Ezért először Hippolytos keresi fel Ariciát, majd Phaedra Hippolytost, hogy megvallja szerelmét; Hippolytos jelenete mindkétszer előkészíti Phaedráét. (Aricia szerepeltetése, a drámai forrásoktól eltérően, egyrészt ezt a szerkesztést, másrészt Hippolytos jellemének módosítását, főként pedig Phaedra féltékenységének lehetőségét szolgálja.) A katasztrófa fokozó hatású párhuzamos jelenetei - gyorsan egymás után - a híradások előbb Oinone, majd Hippolytos haláláról; ezeket követi (a színen!) Phaedra halála.

Szakítva a corneille-i formalizmussal, merevséggel, Racine a pszichológiai mélység irányába fordult: mozgalmas, fordulatos cselekmény helyett a benső világból, az érzelmek mozgásából írt drámát. Így könnyen teljesíthetővé vált a boileau-i hármas egység követelménye is; ill. Racine ennek illúzióját teremtette meg. Valójában mindegy, hogy milyen a konkrét tér, az egy hely"; a sűrítettség-élmény olyan fokú, hogy az egy nap" inkább az előadás néhány órájának tűnik (holott nyilvánvaló, hogy ennyi külső esemény nem játszódhatna le 24 vagy 36 óra alatt sem); a valóságtól elszakadt szenvedély (és analízise) egyetlen tragikus pillanatba zárt. Racine szembefordult a cselekménydrámával: A legfőbb lelemény a semmiből valamit csinálni, s az események nagy száma mindig azoknak a költőknek volt menedéke, akik tehetségükben nem éreznek elég bőséget arra, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a nézők figyelmét olyan egyszerű cselekménnyel, melyet csupán a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés előkelősége erősít" (Előszó a Bérénice-hez)

A Phaedra analitikus dráma a szó 'elemző' értelmében; cselekménye a katasztrófa köré sűrűsödik, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkesztési módszert, amely a múltbeli események kiderülésén alapul (mint pl. az Oidipusz király vagy Ibsen drámái, l. A vadkacsa); ebben a műben Theseus halálhíre, ill. váratlan megjelenése mozgatja az eseményeket.

A kevés szereplőből Panopé udvarhölgy a hírnök; Ismené a bizalmas; Theraménes a bizalmas és a hírnök; Oinone pedig a bizalmas és az intrikus szerepkörét tölti be. Mivel a francia klasszicisták kitalálják a 'bizalmas' figuráját, akinek a hős feltárhatja legbensőbb titkait, kevés a műben a monológ. Az írónak nincs szüksége szerzői instrukciókra sem, mert Racine-nál a benső világ apró rezdülései még a dialógusokba épített cselekvések" (Bécsy T.), igazából ez a cselekmény". Így akciók helyett részletező dikciók zajlanak.

A magánéleti válságban háttérbe szorulnak a közéleti konfliktusok. Bár felmerül Theseus utódlásának kérdése, a trónviszály lehetősége (rövid átkötő" jelenetekben, híradásokban), de mindez Hippolytost is, Phaedrát is csak saját szenvedélyének viszonylatában érdekli; újabb párhuzamként mindketten szerelmüket szeretnék trónra juttatni. Királyi családtagok - a méltóságot, a gloire-t kell kifejezni a klasszicizmusban -, de a mitologikus és királyi udvari keretek között itt általános érvényű, örök emberi tragédiák zajlanak.

Az író jellemábrázolási elveit is Arisztotelész véleménye határozza meg: a tragikus alakok [+] ne legyenek se egészen jók, se egészen rosszak, legyen bennük közepes jóság, vagyis gyöngeségre képes erény, s olyan hiba folytán bukjanak balsorsukba, amely miatt sajnáljuk, anélkül, hogy megutálnánk őket" (Racine: Első előszó az Andromaque-hoz).

A mű középpontjában Phaedra alakja, jelleme (tévhite, megszállottsága, démonisága, lelki gazdagsága), összetettsége áll; ő követi el a tragikus vétséget". (A Putifárné-mítosz" vándormotívumát, l. pl. Bellerophontész történetét, Iliász., Euripidész szőtte össze a Theseus-mítosszal). Ugyanakkor Phaedra passzív hős, reagálásai csak válaszok külső történésekre. (A tragédiát okozó főszereplő, Venus rejtőzködő isten". A szimbolikus istenek nem adnak tanácsot, könyörtelenek, végzetként sújtanak le - Neptunus is azonnal intézkedik" Hippolytos elpusztításáról, pedig korábban a fiú nagylelkűnek" minősítette. A főhős számára nincs alternatíva, csak a vétség vagy a halál.)

Phaedra mellett a többiek súlytalanabb figurák: Hippolytos, az ártatlan áldozat tiszta, bűntelen. (Eltér antik elődeitől: emberi gyarlóságként" az Aricia iránti tiltott szerelmet kapja Racine-tól.) Apjához való viszonyának alapja a mély tisztelet - Phaedrában is a királynét és apja feleségét látja (nem érti szenvedélyét; isteni törvényekre hivatkozik). a megtestesült jó szándékú engedelmesség, de nemeslelkűségében tehetetlen, gyengévé válik; állandóan menekül (ahogy színre lép, Aricia elől, később Phaedrától fut). Vakon bízik az istenek, a világ igazságosságában, az ártatlanok szükségszerű győzelmében.

Theseus, a hős mitológiai király erős, zsarnoki atya; vétsége, hogy ő vakon elhiszi a hazugságot. Gondolkodás nélkül átkozza meg fiát, elég neki, hogy a tőr vall ellene" (IV.2.). Lelkét a múltból véres kalandok terhelték, de a műben az ő útja már a megtalált megnyugvásból (I.1.) a katasztrófa és a felejtés után a (majdani) béke megtalálásába tart; a zárlatban ő fogalmazza meg a fennálló világ erkölcsét.

Phaedra kötelessége a rend, harmónia, mérték megtartása lenne - királyné, anya és feleség -; szenvedélye eluralkodásának pillanatától harcol végzete ellen. Belülről támadó vad indulatai külső okokra is visszavezetnek: származása a meghatározója paradox lelkének; érzékiségét (a testi vágyat) is, az igazságérzetet is örökölte. (L. Goldmann szerint e tragikus hősnő pontos definíciója az, hogy Minos és Phasziphaé lánya", mert egy személyben egyesíti a poklot és az eget", és azt is, ami az égben bűn, a pokolban pedig igazság".) Ahogy belép, halálra szánja magát - ekkor még győzhetne tisztaságvágya; ehelyett az újabb helyzetek újabb bűnt (és újabb érzelmi állapotokat) váltanak ki belőle. Előbb felfedi titkát valakinek, kiadja magát; majd visszautasítják vallomását; hagyja (egyre lejjebb zuhanva), hogy ártatlan bűnhődjön; amikor pedig megtudja, hogy szerelme mást szeret (és egyáltalán: képes szeretni!), őrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását is kívánja - ez állapotának mélypontja. Totalitás-igényében egyesíteni akarja a méltóságot és a szenvedélyt, a tisztaságot és a tiltott szerelmet - igazából csak a képzeletében élő, a gyengeségek (és apja hibái) nélküli Hippolytosba lesz szerelmes. Lelke szélsőséges, végletes állapotok között háborog: a szenvedély őrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bűntudat, sértettség, majd őrjöngő féltékenység lesz úrrá rajta; egyetlen nyugodt pillanata sem lehet. Ugyanakkor végig megőrzi fenségét is; tisztában van saját belső folyamataival; ismeri, analizálja, bírálja magát, elítéli saját gyarlóságát. Ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, bemocskolta a napot (a nap alatt", azaz a világban játszódik a mű; Apollo Phaedra őse); azért távozik (a világból), hogy helyreálljon a (kozmikus és társadalmi) rend.

Racine-nál jelentkezik először az a pszichológiai atmoszféra, mely minden szereplőjét körülveszi, magyarázza, befolyásolja. Később Schiller és Hebbel ezt a pszichológiai hátteret még jobban elmélyíti, majd Ibsen és a naturalizmus ebből teremti meg a drámai miliő technikáját. Ez az uralkodó atmoszféra lesz aztán az egyik legfontosabb stílusjegye a franciás drámának, Csehov világa is erre a miliőtechnikára épít, s O'Neill nagy lélegzetű darabjai is" (Almási M.).

A mű értékrendje Racine janzenista szemléletét tükrözi. Egész pályáját és világnézetét a Port-Royal kolostor és a Versailles között feszülő ellentétes életfelfogás alakította: a beléoltott janzenista szemlélet ellenpéldáját XIV. Lajos udvarának világi szelleme jelentette számára. Az eleve elrendelés hitelve, az emberi szabad akarat hiánya a végzetszerűség érzését adja; az ember egyedül áll a sorssal (Istennel) szemben, s boldogságát csak a kegyelem és a kiválasztottság állapotában találhatná meg. A kegyelem nélküli világban az elérendő, megvalósítandó cél (a pozitív érték) a nyugalom; a pusztulást okozó szenvedély csak negatív érték lehet.

A Phaedra hatását nyelvi megformáltságának is köszönheti: választékos, de világos szövegét - a mitológiai jelképek mellett - az ismétlődő kulcsfogalmak, ill. az egyre több jelentéssel gazdagodó képek rendszere hálózza be. (A leggyakoribbak: dicsőség, erény, szerelem, járom, gyűlölet, szégyen, halál, végzet, ég, sors, isten(ek); elárul, menekül, rejtőzik; gyáva, ártatlan, vétkes; a metaforikusak: út, nap, szörny, vér, füst, tűz stb., pl.: a Hippolytost elpusztító, vért, füstöt, tüzet" okádó szörny Phaedra vágyának, bűnének perszonifikációja, minden rész-kép visszautal korábbi, rá vonatkozó képekre; a műben a szerelem pedig eleve a végzetes tűz"; a piros (pirulás) az egyetlen jelzett szín.)

Racine varázsa: ahogy az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon", a rendben sorakozó versek mögött örvények rémlenek, a konvencionális szavak titkos gondolatokat asszociálnak. A dráma a végén mégis avval az ízzel hagy, mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna. Racine-nál minden a szerelem" (Babits).

Moliere író, költő, kitűnő komikus színész, ha kellett rendező és idővel színigazgató volt. Talán a közös polgári háttér, de lehet, hogy a felismerés, hogy ők ketten itt a legtehetségesebb írástudók, hozta úgy, hogy hamar jó barátok lettek, és maradtak akkor is, amikor mindketten sok mindenkitől elkülönültek. Például Corneilletól, aki egyre irigyebb lett a fiatal pályatárs sikereire, és igyekezett megakadályozni érvényesülését: bosszantotta, hogy Moliere, akit a király is annyira kedvelt, nem ot, hanem Racine-t pártolta.

Kezdetben bizonnyal Corneille és Moliere biztatására próbálkozott a drámaírással. S mert mindig jó tanuló maradt, nemcsak az addig sikeres drámákat tanulmányozta végig, hanem Arisztotelész mellett Boileau elmélkedéseit és tanácsait is alaposan megtanulta, olyannyira, hogy már első drámája után maga a mindenkinél tekintélyesebb Boileau is hibátlan szerzőnek minősítette. Ez az első dráma Nagy Sándorról szólt. Még nem volt jelentékeny alkotás, de formailag hibátlan, s a nyelvezete is igen költői. Még nem volt kirobbanó siker, de eléggé tetszett a nézőknek és a kritikusoknak, hogy a színház eleve szívesen várta a következőt. Ez pedig az egymást gyilkoló Oidiposz-fiakról szólt. Drámai feszültsége erőteljesebb az első kísérleténél. — E két kezdő drámával tanult bele a műfajba és fejlődött ki érzéke az ellentétek ábrázolására. És janzenista neveltetése fordította a cselekedetek okainak a vizsgálata felé. És a végokokat mindenekelőtt a lélekben, az ösztönökben találta. Még a lélektan szakemberei is vallják, hogy Racine a legfontosabb előkészítők sorába tartozik. A sokkal későbbi pszichológiai iskolák nem egy felismerését Racine már pedzette drámáiban.

De nyilván életében is. Az Udvar és a színház nagy versenypályája volt a lelki kalandoknak és vetélkedéseknek. Az Udvar hölgyei és a színházak művésznői versengve tanították a fiatal költőt a szerelem művészetére és tudományára. És a szerelem magatartásformái árulnak el talán a legtöbbet a lélekalkatokról. Racine szenvedélyesen váltogatta igen különböző egyéniségű szeretőit. Idővel meg is nősült, jó férj, majd jó családapa lett belőle, de a hűség és hűtlenség teljes összhangját élte a családi otthonában és művészi-udvari nagyvilágában. — Mikor a bemutatkozó két dráma után 28 éves korában színre került az „Andromaché", egyhangú volt az elragadtatás. Andromaché görög mitológiai hölgy, Homérosztól ismert, ő volt Hektor felesége, majd özvegye, aki kénytelen volt ellenséges férfihoz feleségül menni. Ezt a sajátos, gyönyörökkel teljes tragédiát, szerelem és gyűlölet keveredését oly mesterien ábrázolja ez a tragédia, hogy ettől fogva költője a noi lélek elismert elemző mestere. — Ezután szakadatlan sikerek között még hét drámát írt. Ez az „Andromaché"-val együtt nyolc színpadi mű jelenti a racine-i életmu gerincét. A kezdő két játék még csak bevezetés, a befejező két remekmű pedig jellegénél fogva eltér az eddigi gyakorlatától.

A nyolc dráma közül egyetlenegy vígjáték, szintén görög téma újraábrázolása („A pereskedő"), a többi tragédia, akkor is, ha nem mindegyik végződik halállal. Egyik legérdekesebb elmélkedő művében, a „Bérénice" előszavában fejti ki, hogy a tragikum nem okvetlenül halálesetben nyilvánul meg. Egy remény szomorú elmúlása, egy magas hőfokú bánat, egy csalódás, ami sok mindent érvénytelenné vagy értelmetlenné tesz, lehet olyan tragédia, mint egy mindent lezáró halál. Éppen a „Bérénice"-ben a vágyak és a politikai kényszerűség ellentéte úgy semmisíti meg a reményeket, hogy életre szóló szomorúság a következménye nem is egy, hanem három lélek számára is. — Ezek a racine-i drámák vagy szerelmi helyzetekből vagy hatalmi vetélkedésekből származó ellentétekből vezetnek a tragédia felé. Olykor el is vegyül a szerelmi és a hatalmi vetélkedés. De a legerőteljesebb konfliktus az, amikor a vágy és a morális meggondolás egyetlen lélekben kerül végzetes összeütközésbe. Ez a témája legdrámaibb — sokak szerint legjobb — drámájának, a „Phaedrá"-nak. Itt egy már idősödő, de még fiatalos lelkű és indulatú asszony férjének fiába, vagyis a saját mostohafiába szerelmes. Értelme fékezni akarja szenvedélyét, de ösztöne legyőzi józanságát. A helyzet egyszerre három tragédiát rejteget: az öngyötrő asszonyét, a fiúét és a férjét, aki a fiú apja. — Komor tragédia bontakozik ki szükségszerűen. Racine-t ekkor már a legnagyobb élő francia drámaköltőnek tartják, de hamarosan következik a törés életében is, munkásságában is.

Csak találgatások igyekeznek magyarázni, miért és hogyan következett be az elidegenedés Racine és a király között. XIV. Lajos a múló évtizedek alatt egyre inkább szeszélyesen önkényes uralkodóvá vált. Vallási türelme szinte elpárolgott. Különböző befolyások folytán visszavonta a hugenották (a kálvinisták) IV. Henrik óta engedélyezett vallásszabadságát. A janzenisták is gyanús eretnekekké kezdtek válni. És sértő volt a hatalom minden bírálata. A Napkirály, aki nemcsak elviselte, de szinte elvárta Moliere gúnyolódását, még szabadszájúságát is, láthatólag Racine olykor komoly hangú kritikáját indulatosan fogadta. Már az is sértette, hogy az „Iphigenia" címu drámában Achillesz nem veszi le kalapját a király, Agamemnón előtt. Azután valamikor a „Phaedra" zajos sikere után valamin úgy megsértődött, hogy közölte: „Racine, nem kívánom többé látni." — Az illem formaságaival oly sokat törődő költő megértette, hogy ez kegyvesztést jelent. Elhagyta Versailles-t, Párizst is, családjával visszavonult vidéki birtokára. Anyagi gondja nem volt. Eleve is gazdag örökös volt, s drámái sikere öregbítette jómódját. Vidéki magányában, családja körében teológiai, filozófiai, olykor dramaturgiai elmélkedéseket írt. A király nem hívta őt, ő pedig nem igyekezett visszakerülni a királyi kegyekbe.

Újabb drámát egy sajátos véletlen folytán kezdett írni. Két leánya a saint-cyri leánynevelő intézetbejárt. Ide a legelőkelőbbek és leggazdagabbak adták serdülő leányaikat. A híres iskolát vezető nővérek jól tudták, kinek a gyermekei a Racine leányok. És amikor egy tanév vége felé szokásos iskolai ünnepélyre készültek, amelyen a szülők is meg szoktak jelenni, a leányok útján megkérték a híres írót, hogy írjon nekik egy vallásos-áhítatos ünnepi játékot. Racine-nak kedve is támadt erre, nyilván már hiányzott is neki, hisz régóta nem írt drámát. És megírta az Ótestamentum ismert hősnőjének, Eszternek a történetét. A perzsa királynévá emelkedett zsidó lány megmenti veszélybe jutott népét. — Ez az „Eszter" nem tragédia, hanem ünnepi játék, áhítatot keltő költői kórusdráma. Az iskola örült neki, a leányok lelkesen betanulták. Híre eljutott Versailles-ba is. És a király kíséretével együtt elment az iskolai bemutatóra, mint egy új Racine-premierre. Racine nem jött elő, a színpad mögül figyelte az előadást is, a meglepő vendégeket is. Hiszen a király azt mondotta egykor, hogy „nem akarja látni". — De az előadás végén, a tapsok után a király maga elé hívatta a szerzőt. — Hosszas beszélgetés kezdődött, senki más nem volt jelen, senki se tudja, miről beszélgettek. Annyi bizonyos, hogy Racine visszament a birtokára, a király visszament Versailles-ba. Soha többé nem találkoztak. De most már az otthoni magányban a költő megírta utolsó tragédiáját: az „Athalie"-t, amely egy zsarnok királynőről szól, akit leghívebb emberei az ország és a nép érdekében megölnek. A színház nem merte bemutatni, de ezt megtudta a király, és leüzent a színháznak: megparancsolta, hogy igenis mutassák be az ő engedélyével. Be is mutatták, a kritika egyetlen szót se szólt róla. Nemhogy Racine életében, de a király haláláig csend volt körülötte. Se jót, se rosszat senki nem mert mondani. Azután a forradalmat előkészítő felvilágosodásnak ez lett a kedvenc Racine-drámája. Amikor mintegy száz évvel az „Athalie" bemutatása után kitört a nagy francia forradalom, sokan mondogatták, hogy a forradalom és a király lefejezése az „Athalie" bemutatásával kezdődött.

Racine pedig azóta is a drámatörténet egyik főszereplője.

Racine: Berénice -elemzés

Vissza