Madame de Sévigné élete és munkássága

A XVII. század legnagyobb levélírója Mme de Sévigné, leánynevén Marié de Rabutin-Chantal, 1626-ban született Parisban. Atyai részről való nagyanyja a szentté avatott Chantal báróné volt, a szaléziánus-apácarend egyik megalapítója. Igen korán árvaságra jutott s egy jólelkű és kiváló műveltségű pap-nagybátyja, Coulanges abbé nevelte, aki olyan jeles tanárokkal taníttatta, mint a két akadémikus : Chaplain, a nagytekintélyű kritikus és Ménage, a híres nyelvtudós.
Tizennyolc éves korában feleségül megy a könnyelmű, tékozló, verekedő természetű Sévigné márkihoz. Házasélete nem volt boldog s valóságos megkönnyebbülés volt részére, midőn hét évi házasság után elvesztette izgága férjét, akit egy párbajban megölt ellenfele. Özvegységre jutva első dolga volt zilált anyagi ügyeit rend- behozni s hogy minél takarékosabban élhessen, visszavonult Bretagneban fekvő falusi birtokára s ott éveken át a gazdálkodásnak és gyermekei nevelésének élt. 1654-ben ismét megjelent Párisban és kezdett Rambouillet márkiné szalonjába s egyéb előkelő társaságokba járni. Leányát épolyan alapos kiképzésben részesítette, mint amilyenben neki magának volt része ; megtanította őt latin és olasz nyelvre, egy kartéziánus pappal filozófiára is taníttatta s huszonhárom éves korában férjhez adta egy nála jóval idősebb főnemeshez, Grignan grófhoz.
Leánya egy ideig Párisban maradt, majd követve férjét, aki Provence helytartójává neveztetett ki, anyja nagy fájdalmára vidékre költözött. Nagyon szerette Mme de Sévigné fiát is, aki vidámabb és közlékenyebb volt mint a leánya, aki azonban örökölte atyja könnyelmű, kalandos természetét és sok gondot okozott anyjának. Leányának vidékre való kültözése után Mme deSévigné nem találja helyét, az év nagy részét Parisban, a másikat Bretagneban tölti, néha leányához is ellátogat. Vállaira nehezedik nagy lábon élő vejének az anyagi bukástól való megmentése s három unokája jövőjének biztosítása is. 1696-ban hal meg leányánál a grignani kastélyban hetven éves korában. A Marais-negyedben fekvő párisi palotája, amelyben élete utolsó tizenhét évében lakott, ma is megvan régi állapotában. Ma múzeum.

MADAME SÉVIGNÉNÉ GRIGNANNÉNAK 2.

(1676)

Ma elkezdtem a zuhanykúrát: elég jó ízelítő a purgatóriumból. Az ember ott áll anyaszült meztelenen egy kis föld alatti zugban, s egy asszony valamiféle csövön át a kellő pontra zúdítja azt a bizonyos forró vizet. Ez a helyzet, lévén alig fügefalevélnyi ruha az emberen, elég megalázó. Ragaszkodtam hozzá, hogy két komornám is velem legyen, hadd lássak legalább ismerős arcokat. A függöny mögé odaült valaki, hogy tartsa a lelket a páciensben a kúra fél órája alatt; az én esetemben ez egy ganat-i orvos volt, akit Noailles-né mindig elvitt magával, ha fürdőre ment, akit nagyon szeret, aki nagyon derék fiú, cseppet se sarlatán, és nincs egy mákszemnyi rögeszméje se, s akit most pusztán barátságból és szívességből átengedett nekem. Én pedig megtartom, ha mindenem rámegy is, mert az itteni doktorok elviselhetetlenek, ez viszont szórakoztat. Semmiben se hasonlít a rossz orvosokhoz, nem hasonlít a chelles-ihez sem: eszes, jóravaló ember; ismeri az életet; egyszóval nagyon kedvemre való. Ő tartott hát szóval, míg a kínkamrában voltam. Gondolja csak el, milyen az, amikor egy forró vízsugár perzseli valamelyik nyomorult testrészét, olyan forró, amilyet csak el tud képzelni. Legelőször is alaposan felpezsdítik az egész testet, hogy minden porcikájában mozgásba jöjjenek a fluidumok; aztán egyenként veszik sorra a beteg ízületeket; de amikor a tarkóhoz érnek, mintha láng csapná meg az embert: meglepődik, nem érti, mi történt; pedig ezen fordul meg az egész. El kell viselni mindent, és az ember el is viseli, és végül is nem ég meg semmije, s aztán befekszik egy meleg ágyba, izzad bőségesen, s ez az, ami meggyógyítja. Orvosomnak itt is nagy hasznát látom; mert ahelyett, hogy átengedném magam az unalomnak, amely elválaszthatatlan a kétórás izzadástól, felolvastatok vele, s ez elszórakoztat. Egy szó, mint száz, így fog eltelni hét vagy nyolc napom: azt hittem, az ivókúrát is folytatom majd, de ezt nem engedik, túl sok lenne egyszerre; ittlétem tehát egy kicsit hosszabbra nyúlik.

Ami nem volt rendben nálam, azt mind rendbe tették, főképp azért is küldtek ide, hogy végképp elbúcsúzzam a bajaimtól, és végső tisztogatást csináljak, s úgy tapasztalom, igazuk volt: mintha valamiképpen megújítottam volna bérletemet az életre és az egészségre; és ha viszontláthatom, drága kicsikém, a gyöngédségtől és örömtől túláradó szívvel ismét megcsókolhatom, talán újra bellissima madré-jának nevezhet, és nem mondok le a szépasszonyanya címről sem, amellyel Coulanges úr tisztelt meg. Egy szó, mint száz, kicsikém, csupáncsak magán múlik, hogy feltámaszt-e e módon avagy sem. Azt viszont nem állítom, hogy a távolléte tett beteggé; épp ellenkezőleg, úgy tetszik, hogy nem sírtam eleget, mert még mindig olyan sok víz van bennem; de annyi bizonyos, hogy nagyon hiányzik, s ez árnyékba borítja és megkeseríti az életemet, s nem tudok beletörődni.

Fordította: Somogyi Pál László

Mme de Sévigné a XVII. század egyik legrokonszenvesebb és legtiszteletreméltóbb nőalakja, egy nagyon jó, vidám, kedves, szellemes, művelt, de nem tudákos, józan, de egyúttal gyengéd teremtés, akiről kortársai szinte kivétel nélkül a legőszintébb magasztalás hangján emlékeznek meg.
Mint levélírónő Mme de Sévigné már életében nagy hírnévnek örvendett. Levelei, melyeknek nagy részét Grignan grófnéhoz intézte, az előkelő társaságokban kézről-kézre forogtak, sőt egy kis részük még szerzőjük életében nyomtatásban is megjelent. Sévigné márkiné levelezése első sorban kortörténeti szempontból nagyon érdekes. Megismerjük belőle a napkirály uralmának legfényesebb korszakát, az 1670 és 1690 közé eső időszakot.
Családi hagyományainál és veleszületett hajlamainál fogva a márkiné nem rajong túlságosan az udvarért, ahol azért csak ünnepélyes alkalmakkor jelenik meg, azonban nagyszerűen van értesülve mindarról, ami ott végbemegy. Megismerjük aztán e levelekből az akkori társadalmi életet; látjuk, hogyan éltek az emberek Parisban és vidékén, miről társalogtak, minő könyveket olvastak, minő darabokban gyönyörködtek, hogyan utaztak, hogyan szórakoztak a fürdőhelyeken, vagyis Sévigné márkiné levelezése alapján egészen beleélhetjük magunkat XIV. Lajos századába. Irodalmi szempontból e leveleket a szerzőnő szeretetreméltó egyénisége és kellemes írásmódja teszi értékesekké. A márkiné akár elbeszél vagy leír valamit, akár elmélkedik valamiről, mindig könnyed, mindig szellemes, sohasem fáraszt vagy untat bennünket. Stílusa általában egyszerű, tiszta; hellyel-közzel azonban mesterkélt, finomkodó; meglátszik rajta úgy a nyelv kiváló mestereinek, mint a précieuse-szalonoknak a hatása.