Moliére
Tartuffe

Már a vígjátékirodalom első nagy
mesterei felfedezték azt a törvényszerűséget, hogy csak az lehet nevetséges figura a kívülállók szemében, akinek cselekedetei, viselkedése nem indítják meg, s nem késztetik szánakozásra a többieket, s a nagy Moliére-elődök: Arisztophanész, Plautus már az ókorban „feltérképezték" szinte az összes vígjátéki lehetőségeket. Alapszituáció szempontjából alig tucatnyi vígjátéki alapállás létezik, a vígjátékírók ötletességén tehát különösen sok múlik, hisz olyan bizarr helyzeteket kell kieszelniök, amelyekből - felületesen szemlélve - nem derül ki nyomban az első pillanatban, hogy „ismerős" fundamentumon nyugszanak. Moliére-nek sem volt tehát könnyű dolga, amikor témáit színpadi művé formálta. Felhasználta például a plautusi alaphelyzetet, s A bögre nyomán írta meg Fösvényéi, de nemcsak új, nevettető mozzanatokkal bővítette, hanem rányomta a drámára saját korának pecsétjét is - vagyis a témát aktuálissá adaptálta. A görög és római drámairodalomban kialakult vígjátékírói módszereket éppúgy alkalmazta, minta népi játékok nyers komédia-szokásait. Moliére-t is a helyzetkomikum, a bohózatí csetlés-botlás, a gesztusokban, mozdulatokban rejlő nevettetéstől vitte az út a magasabb rendű, a jellemkomikum-ból fakadó nevettetés ábrázolásformáinak megtalálásáig.
Ám a sajátosan moliére-i forma megteremtésénél is több gondot okozott talán a klasszicizmus nagy komédiaírójának a Tartuffe bemutatása. Pedig hosszú ideig XIV. Lajos, a Napkirály kegye is támogatta. Az egyház azonban az abszolutista királyi hatalomnál is erősebbnek mutatkozott, és csaknem öt évbe telt, amíg a teljes komédia bemutatását engedélyezték.
Ez a szatirikus vígjáték nemcsak merészen megfogalmazott tartalmi vonatkozásai, az álszenteskedést, a hamisságot leleplező szándéka miatt váltott ki ellenszegülést, tiltást, vitákat, hanem formai megoldásai miatt is. Moliére ugyanis a mindeddig megszokott és szinte törvényként tisztelt drámai expozíciót sutba dobta, s már a darab kezdő jelenetével kihívta maga ellen a finnyásán esztétizáló kritikát. A mindeddig szokásos drámakezdés az volt, hogy a főhős bizalmasa jelenlétében közli az előzményeket, ezzel tudósítván a közönséget a kialakult helyzetről s a játékban elkövetkezendő feszültségek mibenlétéről. Ezt a hagyományt lépi át Moliére a vígjáték elején, amikor egy harmadrendű drámai személy, Pernelle asszony véleménynyilvánítása s vitája révén avatja be nézőit az elvakult és hiszékeny Orgonnak és családjának ellentétébe, amelynek legfőbb okozója Tartuffe, a családba befurakodott, ájtatost játszó, ravasz képmutató. Pernelle-né, a nagymama még fiánál, Orgonnál is elvakultabb híve Tartuffe-nek, s nagyon elégedetlen a családtagok szerinte léha és világias életmódjával. Ebben a pergő jelenetben az író mindenkit bemutat, akinek a drámai cselekményben szerep jut, s mindenkit jellemez, még azokat is, akik e pillanatban nincsenek színen: Orgont és Tartuffe-öt is. Ezt a rendkívül hatásos bemutatási technikát Moliére a népi bohózatoktól tanulta - sok minden más mellett -, amelyeket több mint egy évtizedes vidéki vándorszínész korában módja volt minden ízükben megismerni. A népi bohózatok, farce-ok, amelyek a XV., XVI. századtól kezdve mulattatták a vásárokon összesereglett népet, még ebben az időben is (a XVII. század derekán) igen népszerűek voltak. Nemcsak megcsalt férjek és házsártos, pörlekedő feleségek, nagyszájú katonák, fecsegő, tudatlan orvosok, álszent és erkölcstelen papok csattanós történeteiről szóltak ezek a vásári komédiák, hanem erkölcsi problémákról is, a moralitásjátékok-hoz hasonlóan. Ezekből a rövid, helyzetkomikum-ra alapozott farce-okból Moliére nem csupán témaötleteket kapott, hanem a zakatolóan nyugtalan, gyors, ötletes párbeszédtechnikát is. Ezekben a nyúlfarknyi jelenetekben, tréfákban, amelyek legfeljebb egy felvonásnyi idő terjedelmében kerültek előadásra, valóban alapvető szükség volt a gyors helyzetbemutatásra. Nos innen, s az ugyancsak ez időben megismert olasz commedia dell'arté-ból ültette át saját műveibe a világos, temperamentumos drámakezdés elemeit.

Ebben az első, korában rendkívül feltűnő jelenetben megtudja a néző, hogy Orgon, a családfő szentként tiszteli, s mindenki más elé helyezi barátját, Tartuffe-öt; rajta kívül semmi sem érdekli, családtagjait semmibe veszi, ami miatt felesége, Elmira, fia Damis, lánya Mariane és sógora, Cléante egyaránt felháborodik. A családfő meggyőzését, felvilágosítását Dorine, a cserfes, okos és talpraesett komorna is sürgeti. A népien szókimondó, eszesen fondorlatos Dorine a legfőbb támasza a gyámoltalanul kiszolgáltatott családnak. Gyűlöli Tartuffe-öt, aki gazdáját „megszédíti egészen", „Álszentséggel egész vagyont szed ki beló'le, s mindannyiunknak ő lett bírája, őre". Dorine - aki a commedia del'artéból ismert Colombina figura mása - kotnyeleskedik akkor is, amikor Orgon belép a színre, s kétnapos távollét után az otthon történtekről érdeklődik:
Dorine: Tegnapelőtt az úrnőt nagy láz verte le
            S egész különösen fájt estig a feje.
Orgon: És Tartuffe?
Dorine: Tartuffe? Ó, nincs semmi baja, megvan. .
            Csak hízik és dagad, az arca majd kicsattan.
Orgon: Szegény!
Dorine: Asszonyomat elfogta a csömör
            És este nem tudott kóstolni semmiből,
            Mert fejfájása még akkor is úgy gyötörte.
Orgon: És Tartuffe?
Dorine: Közben ott vacsorázott előtte.
            Volt vagdalt ürücomb, amelyből egy felet ,
            S még áhítatosan két foglyot megevett.
Orgon: Szegény!
(Vas István fordítása)
S így, folytonosan Tartuffe-re kérdezve folyik még hosszan a beszélgetés, amely tanúsítja, hogy valóban igazuk volt mindazoknak, akik Orgon végzetes elfogultságát panaszolták. - Itt is, mint oly sokszor Moliére műveiben, az író a vissza-visszatérő ismétlésekkel jellemzi hősét, amelyet mint drámai fogást szintén a népi játékokból tanult. Az első felvonás végére már Orgonnak az az elképzelése is megszületik, hogy a Tartuffe-fel való teljes azonosulás jegyében felajánlja lánya kezét a barátjának, s a férjjelölt Valér helyett hozzá köti Mariane életét. A komédia konfliktusát okozó elhatározás tehát az első felvonásban megszületik. - A második felvonás a két szemben álló erő szerveződését mutatja be. A pozitív alakok, a fiatalok oldalán ismét csak Dorine áll. Vitatkozik Orgonnal az érdekükben, s őszintén megmondja, hogy „nem egy vak bigottnak való" az a lány, aki ráadásul koldus szegény is. Közbeszólása, érvei hatástalanok, sőt lényegében ő adja az ötletet Orgonnak, hogy az, elvakult jámborságában, vagyonát is Tartuffe-nek ajándékozza. Két teljes felvonáson keresztül hallunk Tartuffe-ről: már ismerjük álszent cselekedeteit, s a néző érdeklődése és várakozása a csúcspontra ér, amikor végre a harmadik felvonás második jelenetében belép a színre. Megjelentetése és bemutatása - ismét csak ezt mondhatjuk - mesteri. Hisz belépőjével, az első szavakkal és gesztusokkal szempillantás alatt igazolja várakozásunkat: „Már elrakhatod az ostort s a szőrcsuhámat - mondja szolgájának, amikor Dorine-t észreveszi, s hirtelen szerepjátszásra kényszerül. - ... Ha keresnek, megyek a rabokhoz, mai Kis adományomat köztük szétosztani." Majd zsebkendővel akarja elfödni a lány mellét, mondván: „Nézni sem bírom a keblét: födje be. A megbotránkozást az efféle okozza, Ettől gerjedünk vétkes gondolatokra." A szenvelgő beszédre Dorine csattanósan válaszol: „Csak ennyi kell, s az úr már kísértésbejön? És minden hús iránt ilyen fogékony ön?... Bevallom nálam ez nem megy ennyire könnyen. Ön uram, teljesen pőrén állhatna itt, S én veszélytelenül nézhetném tagjait." Ezzel a párbeszéddel Tartuffe voltaképpen tökéletesen, önmagát leleplezó'en bemutatkozott a nézőnek, aki ezek után egyértelmű ellenszenvvel figyelheti minden cselekedetét. Tartuffe alakoskodásának aggálytalan erkölcstelenségének végső bizonyítéka ezt követően az a jelenet, amikor Orgon feleségének vall szerelmet. Lelkesülten, gálánsán hódol az asszony szépségének, s pillanatig sem zavarja, hogy jótevőjének nejéről van szó. Az átszellemülten költői vallomás hevében gátlástalanul lépi át a valláserkölcsi szabályokat, s titoktartást ígér. - Az elvakult Orgon persze nem hiszi, amit Tartuffe-ről mondanak neki, s fiát kitagadja, vagyonát Tartuffe-re hagyja. Elmirának cselhez kell folyamodnia meggyőzése érdekében: férjét az asztal alá bújtatja, hogy egy újabb szerelmi jelenetben végighallgathassa Tartuffe vallomásait. A bohózatba illő jelenet végre a negyedik felvonásban felnyitja Orgon szemét, belátja ostobaságát, s elűzi Tartuffe-öt. Orgon megváltozása - melyet a néző a jámbor ostobának kijáró mosollyal fogad - Tartuffe bosszúálló haragját váltja ki. Elmegy ugyan, de megfenyegeti pártfogóját; s valóban: az ötödik felvonásban ki akarja lakoltatni a családot a házból, amely immár az ő birtoka. Csak a királyi bölcsesség menti meg a szerencsétlen, póruljárt Orgont a szegénységtől.

A cselekmény egyszálú, nincs túlbonyolítva, amint azt a klasszicista dramaturgia meg is követelte az írótói. Moliére a központi mondanivaló bemutatására összpontosítja minden figyelmét: a számító ravaszságot, a meghunyászkodó álszenteskedést, a hatalmaskodó, szemérmetlen cselszövést állítja pellengérre Tartuffe-jében. Negatív főhősének rajzába nem csak nevetséges, hanem félelmetes elemeket is vegyít, hisz a buzgólkodó csaló nemcsak komikus, hanem veszélyes is. Alakját szatirikus éllel, metsző iróniával formálta meg. Bár Tartuffe is - mint csaknem mindegyik Moliére-figura -néhány jelzővel megközelíthető, mégis teljes, körüljárható alaknak érzékeljük. Holott voltaképpen semmilyen egyénien sajátos tulajdonságát nem ismerjük, sőt még külső ismertető jegyeit vagy korát sem. Azok a vonások, amelyekkel Moliére megrajzolja alakját s alakjait, kizárólag az adott típus jegyeit viselik, s egy-egy negatív tulajdonságnak (álszenteskedés, fösvénység, úrhatnámság, tudatlanság, kényeskedés stb.) a képviselői. E tulajdonságokat azonban - ellentétben a középkori moralitásjátékokkal - többféle leleplező szituációba ágyazottan, mély emberismeretről tanúskodva jeleníti meg Moliére. A vígjátékokban - ahogyan azt Bergson is megállapítja - elégséges, ha az adott jellem különböző helyzetekben megmutatkozik, mert a komédiában nem elsősorban a cselekedetre, hanem a gesztusokra figyelünk, s a kész, változatlan jellem mechanizmusára, ami nevetést vált ki. Moliére az ábrázolás módszere tekintetében, a jellemek és helyzetek bemutatásában a komédia törvényeit tartotta be, de ez nem jelenti azt, hogy számtalan művébe ne vegyített volna tragikus elemeket is.
Érdeklődését kizárólag a negatív figurák kötötték le, azokat akarta gyűlöletesen - a szatíra módszerével, vagy vígjátéki humorra], megbocsájtó, szánakozó nevetéssel, vagy bohózati nyersességgel, kacagtató vidámsággal megeleveníteni. Népi figurái azonban (mint ahogyan jelen esetben Dorine ábrázolásánál is láttuk) többnyire vonzó, élettől kicsattanó, okos, szellemes, pozitív figurák. (Bár természetesen erre is van ellen példa: a Don Juanban az ura gátlástalanságához készséggel alkalmazkodó szolga, Sganarelle.) A vígjátékok egyéb pozitív szereplői, akik miatt a konfliktus kirobban, például a Tartuffe-ben a fiatal szerelmesek: Mariane és Valér - érdektelenek Moliérenek, így megformálásukra nem sok erőt fordít. (A vígjátékok pozitív alakjai általában is mindig elég vérszegény figurák.) Moliére, a franciák nagy századának, a XVII. századi klasszicizmusnak komédiaíró-óriása sokszor átlépte ugyan a gúzsba kötő szigorú dramaturgiai szabályokat de a kritikát mégsem ezzel hívta ki maga ellen. (Az egyszerű nézők, s hosszú ideig maga a király is csak hódolt zsenijének, s lelkesedett darabjaiért.) Támadások elsősorban azért érték, mert bár „örök emberi tulajdonságok"-at állított pellengérre, drámáinak mindig volt korában rejlő apropója, társadalmi aktualitása. Hogy mennyire időszerűek voltak az általa feldolgozott témák - amelyeknek ötletét esetleg az ókor íróitól vette, méltán is nevezték a francia Terentius-nak -, arra a Tartuffe igen jó példa: a protestantizmus és az ezzel rokon janzeniz-mus terjedése a katolikus egyház ellenreformációs törekvéseit is fokozottabbá tette. Ezzel együtt nőtt azoknak a túlbuzgó ál-szenteskedőknek a száma, akik az egyház s a hit helyreállítása érdekében szinte besúgóként furakodtak be a francia családokba, s nem egyszer felborították azok békéjét. Ezek az erkölcscsőszök - akik között számtalan szélhámos, csaló is akadt -gomba mód szaporodván elárasztották az egész országot, s ezek a Tartuffe-ök szabadon garázdálkodtak az egyház védőszárnyai alatt. Érthető tehát, ha a darab az egyház vakbuzgóinak a tetszését nem nyerte meg, s Moliére hiába bizonygatta, hogy drámájával csak a csalók, az erkölcstelenek, a voltaképpen hitetlen csirkefogók ellen lépett fel. Minthogy a valódi buzgókat az álszenteskedó'ktől igen nehéz volt megkülönböztetni - akkor is, azóta is -, az író szándékát, magyarázkodását nem tekintették perdöntó'nek. Moliere nagysága, halhatatlansága - melyről a Tartuffe is meggyó'zhet bennünket - abban rejlik, hogy korának s az utána következő évszázadoknak egyaránt van mondanivalója, s hogy drámáival, amíg nézzük, „kellemes érzést kelt, és hatása kimeríthetetlenül sokáig tart - mondja róla Illyés Gyula. - Mester, akitől „írók légiója tanulta ezt a művészetet, de tökéletességét még senki sem tépázta meg."
Kónya Judit

Vissza

copyright © László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu