Arisztotelész (i.e. 384 - 322)

A püthói játékok győzteseiről, A Nílus áradásáról, Állattan, Retorika, Az igazságról, Az athéniek alkotmányáról, Az álomról és ébredésről, Nikomakhoszi Etika, A lélekről, Győzelmek a Dionűsziákon és Lénaiákon, Meteorológia, Fizika, Metafizika, Politika – Arisztotelész műveinek e megközelítően sem teljes felsorolása is érzékelteti munkásságának monumentális nagyságát és sokoldalúságát. Pedig ezek csak egyes tudományos művei, melyek jó részét csupán „belső használatra” – kutatásainak előkészítéséül vagy vázlatos összefoglalásául – írta; ifjúkori és a szélesebb közönség számára kiadott, megformálásukban is igényes művei úgyszólván teljesen elvesztek. Összegezte és rendszerbe foglalta mindazt, amit a görög tudomány előző nemzedékei produkáltak. Saját kutatásaival és az általa irányított iskola kollektívájának tudományos megfigyeléseivel fejlesztette tovább a természettudományok egész sorát. A történelem és irodalom egész múltját bevonta érdeklődési körébe, s kritikailag vizsgálta felül filozófus elődeinek – elsősorban mesterének, Platón-nak – tanításait, egy új, racionális és materialista tendenciájú világnézet és tudományrendszer kialakítása céljából. Az élő társadalmi valóság elemzéséből vont le reális mozzanatokban gazdag, következtetéseket a helyes államrendre vonatkozólag. „Arisztotelész bölcsessége a legcsodálatosabban tárja fel a legfinomabb gondolati problémákat. Olyan, mint egy kincskereső. Bárhol tör utat magának a szakadék bozótjában a csobogó forrás, Arisztotelész varázsvesszeje mindenhol hibátlanul rátalál”.
Arisztotelész egy thrákiai görög gyarmatvárosban, Sztageiroszban született. Apja Amüntasz makedón király udvari orvosa volt. Arisztotelész tizenhét éves korában került Athénba, s húsz éven át tanulmányozta a bölcseletet a platóni Akadémián. Ifjúkori műveinek töredékei s kivonatai mutatják, hogy erősen hatott rá mesterének filozófiája és kedvelt irodalmi formája: őt is főként az erény problémája foglalkoztatta ebben a korszakában, s a dialógusformával kísérletezett (például a küproszi uralkodóhoz intézett Buzdításban). Platón igazi hatása azonban csak később bontakozott ki – negatív értelemben: Arisztotelész az ideatan mélyreható és mindenre kiterjedő kritikájából építette fel a maga filozófiai rendszerét, ismeretelméleti és logikai-dialektikai elveit. Platón halála után három évet Elő-Ázsiában töltött, majd további kettőt Leszbosz szigetén. I. e. 343-ban a makedón király hívta meg nevelőül fia, Alexandrosz (Sándor) mellé; a tudós és a trónörökös két-három éves együttlétéről később sok színes legendát költöttek. Teljes intenzitással Athénban bontakozott ki tudományos munkája: i. e. 335-ben alapította meg Apollón Lükeiosz temploma mellett iskoláját – a Lükeiont –, amely születésétől kezdve az Akadémia riválisának számított. Arisztotelész előadásai és a séta (peripatosz) közben elhangzó viták képezték a „peripatetikus” iskola fő módszerét, s az egyes témacsoportok anyagát jól szervezett munkaközösségek dolgozták fel. Nagy Sándor halála után makedónellenes hangulat alakult ki Athénban, s Arisztotelész ellen is vádiratot adtak ki (maga a vád – természetesen – vallásgyalázás volt). A betegeskedő, idős tudós szülőföldjére menekült, s a következő évben, i. e. 322-ben ott érte a halál.
Szinte valószínűtlenül gazdag hagyatékának számos darabja vázlatos, töredékes. De így is káprázatos nemcsak témáinak sokasága, hanem anyagismeretének bősége, szigorú gondolatvezetése, a legbonyolultabb problémák közt is rendet teremtő logikája és – mindennek mélyén – kielégíthetetlen tudásvágya, misztikumellenessége. A Metafizika VI. könyvében fogalmazta meg azt az elvet, amely egész programját és teljesítményét jellemzi: mindig abból kell kiindulni, ami az érzéki észlelésből biztosan adott, csak innen lehet és szabad tovább haladni a tiszta gondolkodás tárgyai felé.
Arisztotelész nagyságát az utókor minden szakaszában elismerték, de más-más vonatkozásait emelték ki. A középkorban például azért tartották a legnagyobb filozófusnak, mert az „első mozgatóról” szóló tanításában – némi torzítással – a teremtő isten képzetét lehetett felfedezni; a metafizikus gondolkodás hívei – a dialektika elleni harc közben – azért hivatkoztak rá, mert ő fogalmazta meg a formális logika legfontosabb alaptételeit (az azonosságnak, az ellentmondásnak és a harmadik kizárásának elvét, továbbá a szillogizmus alapjainak és szabályainak s a kategóriáknak a tanát). Filozófiájának igazi értékei azonban elválaszthatatlanok materialista törekvéseitől.
Az általánost tekintette a tudomány tárgyának. Platónnal és az idealizmus minden formájával szemben, az érzékelésből kiinduló, materialista általánosítással törekedett ennek megragadására. A „lélek visszaemlékezését” tarthatatlan fikciónak ítélte, a szorgos és sokoldalú anyaggyűjtést viszont minden filozofálás előfeltételének. A tapasztalati megismerés eredményeit feldolgozó gondolkodás törvényeinek és formáinak vizsgálatában, a konkréttól való elvonatkoztatás közben sem hagyta figyelmen kívül a tartalmat (például a potencialitás, a mozgásformák vagy a kategóriák megfogalmazásában).
Ismeretelméletének és logikájának materialista vonalát olykor objektív körülmény – a konkrét ismeretek korlátozottsága – törte meg, máskor szubjektív tényező gátolta az elvi-világnézeti következtetések radikális levonását. Legközvetlenebbül a Politikában tükröződik ez a kötöttség, ahol a „beszélő szerszámnak” tekintett rabszolgák társadalmi helyzetének és a szabadok uralkodásának természetességét fejtegeti, s a „közösségi lény” (zóon politikon) számára kigondolt állameszménye szempontjából a demokráciát ugyanúgy korcs formának mondja, mint a türanniszt és az oligarchiát. Mégsincs helye a hiperkritikának: a gazdasági-politikai formációk elemzése sok kitűnő részlettel gazdagította a társadalomtudományi gondolkodást.

Más műveiben bonyolultabb áttételekkel érvényesül Arisztotelész konzervativizmusa, amely elmerevíti vagy téves pályára tereli a lángeszű meglátások konzekvenciáit. A formális logika alaptételeinek megfogalmazása, az indukció és dedukció egyesítésére irányuló erőfeszítése vagy a kategóriák dialektikus összekapcsolása zseniális teljesítmény volt; az anyag és a forma, vagy az egyes és általános viszonyításában mégis összekuszálja és kisiklatja az objektív dialektikát. Módszerének metafizikus elmerevedése a materializmus és idealizmus közötti ingadozásával függ össze, azzal az elképzelésével, hogy minden megformálódás okában tökéletes célszerűség (entelekheia) rejlik, s hogy a világszellem – az „első mozgató”, „minden formák formája” – semmi kapcsolatban nincs az anyaggal.
Az idealista-teleologikus megingások ellenére vissza-visszakanyarodott a materialista tendenciához. Erre és – ezzel együtt – dialektikájára jellemző, hogy a gondolkodás törvényeinek vizsgálatát nem öncélú stúdiumnak tekintette, hanem eszköznek az objektív valóság megismeréséhez. Találóan és Arisztotelész szelleméhez híven nevezték el később Organonnak (vagyis eszköznek, szerszámnak) logikai írásainak gyűjteményét.
Materialista ismeretelmélet, racionalizmus és történeti szemlélet alapozza meg Poétikájának elemző és értékelő módszerét is.
A költészet elméleti problémáival – amelyeknek kutatását a szofisták kezdték el, s Platón folytatta – több „kiadott” művében foglalkozott, ezek azonban csakúgy elvesztek, mint a ránk maradt értekezésvázlat második része. A Poétika első kötete a „komoly költészet” két műfajának, a tragédiának és – másodsorban – az epikának műelméletét tartalmazza. Elvi kiindulása – az utánzás természetességének és jogosultságának igazolása – éppúgy Platón ideaelmélete és költészetfelfogása ellen irányul, mint a végkövetkeztetés: a művészet s ezen belül a drámairodalom társadalmi szerepének határozott igenlése. Arisztotelész számára az érzéki valóság jelenti a valóságot; a költészet jelenségeinek és törvényeinek analízisében is ebből indul ki: utánzásteóriájával a tükrözéselméletet alapozta meg.
A görög dráma eredetéről, tragédiára és komédiára való tagolódásáról s az i. e. V. századi drámák egyes sajátságairól szóló részletek különösen értékes források. Azok az elméleti problémák pedig, amelyeket csak felvázol vagy matematikai tömörséggel foglal össze; az egész későbbi esztétika legfontosabb és legtöbbet vitatott problémái közé tartoznak: többek között az epikai és drámai ábrázolás viszonya (azonos és különböző elemeik kapcsolata); az általános megragadására hivatott költészet és az egyes tényeket leíró történetírás különbözősége; a direkt mondanivaló és a megelevenítés viszonya; a jellemek életszerűsége és következetessége; a hősválasztás és a megoldás lehetőségei és szabályai; a cselekmény tagolása bonyodalomra és megoldásra; a felismerés és fordulat szerkezeti funkciója; a nyelv elemei és a költői nyelvezet különös vonásai.
A Poétikáról szóló könyvtárnyi szakirodalomban legtöbb figyelmet a tragédia arisztotelészi meghatározásának szenteltek:
„A tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel – nem pedig elbeszélés útján –, a részvét és félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást” (VI. fejezet).

Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy Arisztotelész a „megtisztulás” (katharzis) fogalmát nem közvetlenül erkölcsi értelemben használja – a művészi ábrázolás specifikumait mindig hangsúlyozza, a filozófiai-etikai mondanivalótól elhatárolva –, hanem az orvostudományban alkalmazott módszert, a bajnak a tünetek felfokozásával való megszüntetését ülteti át a költészet lélekformáló vonatkozásaira. A „tisztító”, gyógyító hatást is Platón ellenében hangsúlyozza; azokkal szemben, akik a tragédiaköltészetet az előadások tömeges nyilvánossága miatt ócsárolták, nagyon határozottan lép fel. Más tekintetben azonban Arisztotelész is konzervatívnak bizonyul, s nemcsak abban, hogy az iambosz-költészetről és a komédiáról – mint hitvány emberek hitvány utánzásairól – megvetőleg szól, hanem főleg a drámaköltészet törvényeinek normatív megállapításában. Sok mindenre kiterjedő szabályokat állapít meg – igaz, hogy sok száz dráma elemzése alapján, de mégis páncélos dogmatizmussal –, s e szabályok szorosan kötődnek élet- és társadalom-szemléletéhez.
Eszményi tragédiahősöknek a „középúton járó” – tehát az átlagos, a köznapi emberhez hasonló – vagy annál derekabb hőst tartja, akit valamely öntudatlanul elkövetett hiba taszít szerencsétlenségbe (XIII. fejezet). Szophoklész az eszményképe, nem Euripidész; a hősválasztás, konfliktusteremtés és megoldás alapján az Oidipusz királyt tartja a legsikerültebb tragédiának, s a művek e három alkotóelemének együttes vizsgálatával állapít meg négy tragikumlehetőséget:
1. Erényes hős bukása. – Ez ellen foglal állást mindjárt az első helyen és leghatározottabban: az isteni-emberi világ ellen lázító megoldást keményen elutasítja.
2. Hitvány ember győzelme ellenségein és boldogulása. – Ezt is rossznak tartja, mert nem „megtisztulásra” és nem magasabb rendű harmóniára vezet, hanem felháborít és kiábrándít.
3. A nagyon rossz emberek vereségét is elutasítja, mert a megérdemelt bukás nem kelt szánalmat és félelmet.
4. A „középúton járó” vagy annál derekabb hős nem tudatosan elkövetett hibája (téves modernizálással szólva: bűne) és bukása – ezt tartja a legjobb megoldásnak. Az ilyen hős erényes és vétlen, tehát méltó a szánalomra; objektíve azonban mégis bűnös, tehát indokolt a bűnhődése (XIV. fejezet).
A tragikumlehetőségeknek ilyen osztályozása s értékelése az esztétikai ideál mélyén meghúzódó társadalomfelfogást tükrözi. Arisztotelész nagyon világosan látja, hogy a derék emberekre lesújtó erőkben van valami félelmet és szánalmat keltő kegyetlenség; ugyanakkor a bűnhődés igazolását is megköveteli, elutasítja a hősi bukás lázító-forradalmasító ábrázolását – a lélek megtisztítását az adott társadalmi valóság eszmei igazolásával kapcsolja össze.
A Poétika normáit később még tovább merevítették, s félre is magyarázták (például a francia klasszicizmus „hármas egység” tanában vagy a katharzis „megnemesítő” értelmezésével). A másik végletet Arisztotelész alapelvének – utánzáselméletének, a művészi ábrázolástól teljességet s következetességet követelő gondolatainak, a cselekmény fontosságát hangsúlyozó fejtegetéseinek – elutasítása képezi. Már a klasszikus görög drámaköltészet termése is gazdagabb volt az arisztotelészi szabályoknál, a reneszánsz és az újkor irodalma pedig az ábrázolás differenciáltabb lehetőségeit valósította meg – a Poétika szelleme mégis halhatatlan, minden korszak haladó esztétikájának őse és a továbbfejlesztés inspirálója.
Arisztotelész életműve egy ragyogó korszak szellemi rendszerezése, filozófiai lezárása. Ő maga túlélte világhódító tanítványát, Nagy Sándort, mégis mindig a városállam méreteit tartotta szem előtt, amikor a társadalmi lét problémáiról és lehetőségeiről írt. Amikor azonban az emberi szellem munkájának törvényszerűségeit boncolgatta – törhetetlen szigorral és természettudományos pontosságra törekedve –, örök érvényű igazságok világába hatolt be.

Falus Róbert

Vissza

copyright © László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu