Az ókori Róma talán legzseniálisabb politikusa és hadvezére volt Caius Julius Caesar. Sokoldalú műveltsége, hallatlan energiája, közéleti szerepe és – nem utolsósorban – hivatottságának tudata hatotta át irodalmi munkásságát is. A politikum és az irodalom céltudatos társításában természetszerűleg hasonlít Ciceróra s a kor nem egy más nagyságára, de nem e társítás arányában. Cicero főképp a művészi megformálás tökélyének igényével csiszolgatta szónoklatait és értekezéseit, s a szószéken, a „haza atyjának” szerepében sem feledkezett meg az elegáns pátosz gondos rendezéséről; Caesar mindenekelőtt a tettek embere volt. Ha kellett, akár fondorlatok árán is, ha lehetett, nyíltan – békésen, ügyesen, erőszakosan, kegyetlenül – tört céljai megvalósítása felé. Becsülte a szó és az irodalom értékét, de a reálpolitika szemszögéből és mércéjével: diktálás közben sem feledkezett meg arról, hogy minden szavának a cselekvés érdekeit kell szolgálnia. Tematikailag, műfajilag, stilárisan is ez éltette írásművészetét.
Marius támogatásával – aki Caesar nagynénjét vette feleségül –, szinte kamaszfiú korában választották Jupiter papjává. Marius különben is egyik példaképe lett, nemcsak személyes adottságai, hanem politikai programja alapján is. Caesart sokáig a demokrata párt vezérének tekintették. A zavaros és zaklatott i. e. 60-as esztendők végén – miután sikerült magát a Catilina-összeesküvéstől úgy-ahogy elhatárolnia – Hispania helytartójaként hatalmas vagyont és tekintélyt szerzett, s a szenátusi arisztokrácia népszerű és befolyásos ellenfeleként keresett szövetségeseket.
I. e. 58-ban indította meg hadjáratát Gallia ellen. A kilenc évig tartó háborúsorozatban csaknem egész Nyugat-Európát meghódította, s egy időre Britanniában is hídfőállást létesített. Caesar csillaga mind fényesebben ragyogott, különösen azután, hogy Crassus és serege iszonyú vereséget szenvedett a párthusoktól, a teljhatalomra törő Pompeius pedig nyíltan az arisztokraták támogatását kereste. Az i. e. 50-es évek végén pattanásig feszült a helyzet, a békítgetési kísérletek sorra meghiúsultak, kisszerűség és belvillongás jellemezte a szenátus tevékenységét. I. e. 49 elején lépte át Caesar serege Gallia és Itália határát, a Rubico folyócskát. „Alea iacta est” (A kocka el van vetve) – mondotta Caesar, aki néhány hívének védelmében, de mégis jogellenesen indította meg seregét Róma ellen. Itáliát lerohanta, majd Hispaniában és görög földön ütközött meg Pompeius hadaival, s i. e. 48-ban Pharsalusnál döntő győzelmet aratott; Pompeiust nem sokkal később megölték. Caesar meghódította Egyiptomot (és Kleopátrát, akitől egy fia született), majd Elő-Ázsiában verte le az ellenállást. „Veni, vidi, vici” (Jöttem, láttam, győztem) – üzente Rómába, ahol ekkor a városi köznép főképp az adósságok könnyítése érdekében lázongott. A tartozások egy részének törlésével és földjuttatásokkal enyhítve az itáliai helyzeten, a „köztársaság védelmét” hangoztató ellenfél utolsó maradványait is megsemmisítette Afrikában, s gyakorlatilag egyeduralkodóként tért vissza a fővárosba.
A régi jogrend csődje egyaránt megmutatkozott a provinciákban, ahol a kormányzók személyi érdekei és harácsolásai állandó lázongásokat robbantottak ki, és Itáliában, ahol a parasztság tömeges elszegényedése és a városi köznép nyomora tetézte a gazdasági és politikai labilitást. Az érdekek átmeneti egyensúlyát megteremtő és széles bázisra támaszkodó személyi diktatúra kialakítása objektív követelmény volt. Caesar erélyesen és sikerrel oldotta meg a történelmi feladatot, s élete utolsó esztendeiben a parasztság és a városi plebs, az itáliai üzletemberek és a provinciák uralkodó csoportjai, a hadsereg és egyes arisztokrata körök is a maguk emberét és vezérét látták benne. A termelőmunkát és a kereskedelmet támogató rendeletei, nagyszabású építkezései és hódításai, a szenátust és az államapparátust átszervező intézkedései, az ingyengabonában részesülők számának felemelése s a polgárjog kiszélesítése, az önkényeskedéseket szigorúan megtorló ellencsapásai és a nyugalmas törvényesség útját egyengető – vallási és erkölcsi szólamokban sem szűkölködő – utasításai a szabad lakosság zömének tetszésével találkoztak.
Diktátori szerepében már-már királyi jogokat élvezett, de magát a királyi címet visszautasította. Mégis ez volt a fő érv és vád ellenségei ajkán, s ez maradt önigazoló jelszavuk i. e. 44. március idusa után is, amikor a „köztársaság védelmében” meggyilkolták.
Művei közül csak két emlékirata maradt fenn, szónoki teljesítményeiről és költői zsengéiről csupán méltatóinak utalásai adnak hírt. Lehet, hogy ezeket az értékeléseket befolyásolta Caesar államférfiúi nagysága, a személye és emléke köré fonódó istenítő kultusz, de talán nem túloz a szigorú Quintilianus, amikor azt írja, hogy Caesar „elérte a beszédnek azt a csodálatos szépségét, amelyre elsősorban törekedett”. A választékos, de cicomálatlanul célratörő („ékes”) retorika elsajátításában ifjúkori tanulmányai segítették: a legkiválóbb latin és görög mesterek előadásait hallgatta, s aktívan is foglalkozott nyelvi-stilisztikai kutatásokkal. A galliai hadjárat idején írta meg értekezését De analogia (Az analógiáról), Cicerónak ajánlva – annak a Cicerónak, akit politikusként vajmi kevésre becsült, de szónokként őszintén sokra tartott. Ez azonban nem jelentett elvi-elméleti egyetértést: Cicero patetikus, szélesen hömpölygő stílusával szemben Caesar a tisztább, egyszerűbb, mesterkéletlen ékesszólást vallotta eszményének. A köznapi beszéd felületes, grammatikai elveket mellőző hevenyészettségét is, de az archaikus fordulatokkal, szokatlan szóösszetételekkel, újdondász finomságokkal előkelősködő asianizmust is helytelenítette – a művelt s mégis egyszerű, egyöntetű kifejezési formát tartotta ideálisnak.
Történeti munkáiban is ezeket az elveket érvényesítette. Áttetszően tiszta felépítés, a tényekre figyelmező előadásmód, tömör, közérthető, logikus mondatszerkesztés jellemzi. A tudatosan hűvös, az objektivitás látszatát mindvégig érzékeltető előadásmód – amelynek egyik sajátos eleme, hogy önmagáról következetesen harmadik személyben beszél – műveinek propagandisztikus célját szolgálta: saját hadvezéri és politikai tevékenységét a római nép ügyének szolgálataként ábrázolja, mind a hódító hadjáratok, mind a polgárháború leírásában. Stílusában csakúgy, mint a célok, eszmények, megoldások vagy elvontabb – néprajzi, vallási – képzetek érzékeltetésében a művelt átlagpolgárok színvonalához igazodott röpiratként terjesztett munkáiban. Volt is oka az önigazoló szándékra, hiszen Galliában is, de még inkább a rubicói átkelést követő csatákban és manőverekben sok olyasmit tett vagy rendelt el, amit ellenségei joggal kifogásoltak, a tétova tömegek pedig sokáig csak félelemből, fásult szkepszissel, a rendteremtő kibontakozás reményében helyeseltek.
Számos részlet leírásában valóban látszat maradt az objektivitás. A kedvezőtlen fényű mozzanatok elhallgatásában vagy egy-egy ellensége beállításában, önnön intézkedéseinek – erélyének és emberségének, megtorló rendszabályainak és hadászati sikereinek – ábrázolásában ugyanaz a taktikai ügyesség aratott sikert, mint amellyel a csatasíkon vagy a népgyűléseken sokasította babérjait.
De bello Gallico (A gall háború) című emlékiratában évek szerinti rendben eleveníti fel az eseményeket. Meggyőző és megnyerő pontossággal írja le az egyes térségek földrajzi képét, harcmodorát, szokásait, vallási hagyományait. Takarékoskodik a szóval. Hátrapillantó vagy kiegészítő epizódokat csak akkor iktat az események elbeszélésébe, ha tetteinek indoklása az összefüggések megvilágítását követeli. Tárgyias szabatossággal követi nyomon a hadműveletek, tárgyalások, belső problémák alakulását. Szervezői és stratégai jelentőségét igyekszik hivalkodás nélkül, de mint a leghivatottabb vezér célratörő és célravezető eljárását bemutatni. Álszerénykedésre csakugyan nem volt oka, hiszen katonai és diplomáciai sikerei – az ellenség erőinek felmorzsolása és megosztása, az elpártoló szövetségesek szigorú megbüntetése, töméntelen rabszolga és zsákmány szerzése, új erődrendszerek és utak építése, hatalmas északi térségek hadászati és kereskedelmi meghódítása s biztosítása – a római állam érdekeit szolgálták. Arról persze hallgat, hogy eközben mérhetetlen vagyont szerzett önmaga is, vagy hogy a hadsereget – melynek katonái nemcsak a sikerekben, hanem a zsákmány szétosztásában s a jutalmazásokban is érdemük szerint részesültek – fokozatosan magánhadsereggé szervezte át. Azt is szemére vetették ellenfelei, hogy északi hadjárataiban nemegyszer hágta át a megállapodások, szerződések és az íratlan jog normáit; ő maga vagy mellőz egy-egy kényelmetlen mozzanatot, vagy éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy sehol sem sértette meg a nemzetközi jogot.
A tárgyalásban természetszerűleg a csataleírások, az ütközetek katonai előkészítése és a római hadsereg vitézkedése kapja a legtöbb teret. Beszédkivonatokat csak ott iktat a leírásba, ahol valamely fél érveinek és álláspontjának tömörítő megértése kívánja úgy. Saját magát nem szereti idézni, annál inkább ellenfeleinek vagy ellenségeinek a szónoklatait, hogy szavaikat a tetteikkel állíthassa szembe, s hitszegéseik megtorlásának jogi-erkölcsi indokoltságát már előre szuggerálja az olvasónak. Ezek a részletek általában nem közvetlen idézetek, mint a többi római történetírónál szokás, hanem – hűvösebb, tényszerűbb modorához híven – tömörített oratio obliquák (függő beszédek).
Mint ahogy önmagát is a római nép ügyét képviselő vezérként ábrázolja, beosztottjai jellemzésében is erre összpontosítja a figyelmet. Elsősorban nem magatartásuk vagy cselekvésük oka érdekli – eltekintve azoktól az esetektől, amikor a személye ellen irányuló ármányt leplezi le –, hanem maguk a tettek. Szigorúan ítélkezik mindenféle gyávaság, önzés, rendbontó fegyelmezetlenség felett, az önfeláldozást és személyes példamutatást viszont meleg szavakkal méltányolja – érzelgősség nélkül, férfias, katonás szűkszavúsággal. Járatos a drámai sűrítésben is; egy-egy részlete megkapóan izgalmas olvasmány.

Az emlékirat történeti forrásértéke ma is jelentős, de eleven a kompozíció és a stílus irodalmi értéke is. A mértéktartó atticizmus legszebb emlékei a Caesar-művek. Tematikailag nem teljes a galliai háborúról írt hét – évenkint egy-egy – könyv: az utolsó két év eseményeinek leírására már nem volt módja. Egyik bajtársa, Aulus Hirtius kerekítette ki a munkát, aki Caesar halála után egy nyolcadik könyvet csatolt az emlékirathoz, azt is megjegyezve az egyik barátjához írt bevezetőben, hogy Caesar másik munkáját is folytatta, az alexandriai háborútól i. e. 44-ig mesélve el a történteket.
Aulus Hirtius kiegészítése tárgyilag s időrendileg is kapcsolatot teremt Caesarnak De bello civili (A polgárháborúról) írt feljegyzéseihez. Ez utóbbi munkájában, melyet még lázasabb tevékenységének szabad óráiban diktált, csupán az i. e. 49–48. évi eseményeket sikerült rögtönöznie, három könyvben. A forma és a stílus jegyei itt is változatlanok, de az elbeszélés menete és hangulata lényegesen zaklatottabb. Érthető is a módosulás, elvégre a gall háborúról szóló beszámolókat egy sikeres, diadalmenettel ünnepelt hadvezér tette közzé, a polgárháború kirobbantásának ódiuma viszont a közvélemény tetemes része előtt Caesarra hárult. Úgy kellett tehát ábrázolnia a történteket, hogy önmagát a római nép érdekeinek és hagyományainak megmentőjeként, Pompeiust és a mögötte álló erőket pedig kisszerű és önző klikként tüntesse fel. Ezért vet oly nagy súlyt a jogi érvelésre, aprólékos gonddal elemezve mindkét fél lépéseit. Megkönnyítette dolgát, hogy az ellentábor számos tagjának erkölcsi züllöttsége Róma-szerte közismert volt. Ügyesen és hatásosan óvakodott tehát attól, hogy példás életmódú ellenfeleit – mint például az ifjabb Catót – nyers színekkel fesse le. (Egy külön – elveszett – művében, ahol az aktuálpolitikai indulatok uralkodtak, annál hevesebben támadta.) Tapintatosan, valójában önnön érdekei parancsára tartózkodik a sértegetéstől, még Pompeiusról is a tisztes ellenfél hangján beszél. Sokkal nyomatékosabban ír a tényekről – nemcsak a csatákról, hanem arról is, hogy ellenségeinek sorozatos hitszegése miképpen kényszerítette rá a kíméletlen és a végső leszámolásig következetes hadvezetésre.
Amúgy mellékesen szól csak arról, hogy az Itálián kívüli országrészekben istenítő kultusszal kezdték övezni – mintha nem is érdekelné a megalázkodás vagy a Caesar-szobrok emelése. Ez a csöndes fölény azonban éppen arra vall, hogy a hagyományos római méltóságba burkolózó Caesar mindinkább a világ tényleges urának érzi magát, s természetesnek, Róma érdekében pedig kívánatosnak tartja, hogy ezt a pozícióját ki-ki a maga módján elismerje. – Ennek a művének a lendületét természetszerűleg fogta vissza. Lépten-nyomon a politikai szövevények részletes motiválására kényszerül, olykor ingerülten és saját nagyságának, tehetségének glóriás hangsúlyozásával. Ezeket a mozzanatokat főképp közvetett eszközökkel emeli ki: saját katonáinak vitézségével, akikbe vezérük igazsága és bátorsága önt meg-megújuló erőt, vagy a legyőzött és jobb belátásra bírt ellenfelek hálájának leírásával.
Ezt az emlékiratát is befejezetlenül kellett hagynia. Az afrikai és a hispaniai háborúk történetét már ismeretlen szerzők értekezései örökítették meg.
Caesart a cselekvés lehetősége vonta bűvkörébe. Brutusék összeesküvése gátolta meg, hogy a monarchikus államszervezés munkáját célhoz juttassa. Politikai munkásságát – a polgárháború újabb másfél évtizedes dúlásának elcsitulása után – Octavianus, irodalmi tevékenységét – stiláris vonatkozásban – az atticisták folytatták.
Az utókort elsősorban Caesar politikájának és jellemének titkai foglalkoztatták – Shakespeare tragédiájától Bernard Shaw színművéig vagy Brecht pamfletregényéig. Művei iránt viszont a történeti és hadtudományi érdeklődés keltett figyelmet: a gall háborúról szóló beszámolóját például nem kisebb ember kommentálta, mint Napóleon – kimutatva egy-egy csataleíráson, hogy Caesarnak bizony nem minden vezéri ténykedése és stratégiai húzása volt helyes. Azok az olvasók, akik sajátosan esztétikai szépségekre áhítoznak, inkább csak az előadásmód hűvös biztonságát érzik megkapónak, s egy-egy ütközet vagy politikai csatározás rögzítését érdekesnek Caesar irataiban – de éppen ezek az eszközök adják meg írói rangját, s emelik a latin próza legjobbjai közé.

Falus Róbert

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu