Publius Terentius Afer
(i.e. 195 - i.e. 160)

Alig hat esztendőre (i. e. 166—160) terjed, s alig hat vígjátékot foglal magába a Plautus utáni drámaköltő-nemzedék finom alkatú tehetségének, Publius Terentius Afernek életműve. Származását homály fedi. Az „Afer" melléknév afrikai (karthágói) eredetre utal, de lehet, hogy már Rómában született, Teentius Lucanus szenátor házában (kb. i. e. 195-ben); mint rabszolga, ura családi nevét kapta ő is. A szenátor hamarosan felfigyelt a tehetséges és szép külsejű fiúra, s felszabadította. Terentius nemsokára bekerült a Scipio-körbe, ahol az ifjabb Scipión kívül, a filozófiában is jártas consul, Sulpicius Gallus, és a kör másik szellemi motorja, Laelius egyengette költői útját. Élete további folyásáról nincsenek adataink, csak annyit tudunk, hogy i. e. 16o-ban érte utol a halál, egy Görögországba tervezett útja során. Terentius magától értetődő kötelességének tartotta, hogy pártfogóinak politikai, erkölcsi és irodalmi értékeit s nézeteit költőként propagálja. Hat komédiája maradt fenn, csonkítatlan teljességben: Andria (Az androsi lány), Heautontimorunienus (Az önkínzó), Eunuchus (A herélt), Adelphoe (A testvérek), Hecyra (Az anyós), Phormio (Az élősdi). Az első négy alapötletét Menandrosztól, az utolsó kettőét a karüsztoszi Apollodórosztól kölcsönözte.
Terentius életműve annak az úri csoportnak az irodalmi ideáljait tükrözi, amely Róma modernizálásával és főképp a „görög felvilágosultság" racionálishumánus szellemének meggyökereztetésével lépett a küzdőtérre. Ez az eszmei kötöttség két oldalról is megszabta alkotói szemléletét. Egyrészt — a naeviusi-plautusi örökség plebejus szilajságával és vaskosságával szemben — előkelőbbre csiszolt hangot kívánt. Másrészt — a zord s befolyásos ellenfél: Cato irányzatával szemben — a sivár s ósdi maradiság kikacagását szorgalmazta. Nem meglepő tehát, hogy vígjátékait sok acsarkodás fogadta, s keservesen meg kellett harcolnia a sikerért. Az anyós című darabját például kétszer is megbuktatták — az i. e. 165. évi bemutatót mutatványos csepűrágók lármája fullasztotta botrányba, az öt esztendővel későbbi felújítást pedig a szomszédban rendezett gladiátor játék vonzereje —, s csak harmadszorra tudták a színészek végigjátszani.
Nem kizárólag a nézők bárdolatlansága s viharosabb izgalmakra vágyódása okolható a balsikerért, de a Scipio-kör politikai ellenfeleinek áskálódása is. Ez érthető is, hiszen a költőnek mind az irodalmi berkekben, mind a közélet kulisszái mögött akadtak gáncsolói, ellenségei, akik irigységből vagy leleplező irányzatosságán és célzásain felbőszülve támadták őt — rajta keresztül pedig pártfogóit. Pedig ezek a célzások korántsem voltak olyan nyersek, mint a korábbi színpadon: Terentius óvakodott attól, hogy valamely római intézményt tegyen nevetség tárgyává, s a politika napi fonákságai vagy a reakciós arisztokrácia mesterkedései is jobbára az „örök emberi" leplében elevenedtek meg színpadán. A régi és az új, a káros korlátoltság és a derűs megértés ellentétei minden vígjátékában a szerelem és a nevelés síkjára vetülnek, természetesen optimista megoldással. Még az is megesik, hogy a bonyolítás alapképlete azonos tényezőkre épül: például Az androsi lány és Az élősdi cselekménye egyaránt az „egy apa két leánya" alapszituációból bonyolódik tovább (a szigorú erkölcsű atyának megkerül előző és titkolt frigyéből született leánya).
Az életelvek ilyen — szerelmi bonyodalomra alapozott és pedagógiai célzatú — szembesítése az attikai új komédia hagyatéka volt. A tárgy választás szűkkörűsége azonban már a görög színházban sem jelentett szemléletiábrázolási betokosodást: egyes költők a konfliktusok társadalmi vonatkozásait emelték ki, mások a jellemek árnyalásával törődtek inkább. Terentiusnak nem választania kellett e két tendencia vagy lehetőség között, hanem arra törekednie, hogy a hősök cselekvéseinek, lelkivilágának s külső kapcsolatainak egybehurkolásával késztesse nézőit a derűs okulásra. Még Menandrosz-hoz képest is — akit pedig, a contaminatiós módszeren belül, legáhítatosabban vallott mesterének — a moralizáló finomítás jellemzi munkásságát.
Terentiusnál az önfeláldozó szeretet mozgatja a véletlenek játékát, s a kibontakozást késleltető mozzanatok is az ártatlanul szenvedő hősök iránti rokonszenvet fokozzák. Valósággal a jóindulatú csalások ábrázolására szorítkozik a komikum: a főhősök boldogságkeresését és megható tisztességét már-már „komoly" drámának éreznénk, ha egy-egy mellékszereplő — hetéra vagy rabszolga — nyüzsgése és értetlensége ki nem buggyantaná a jókedvet.
Pamphilus és Philumena házasságának, majd igazi egymásra találásának története Az anyós. A szülői kezdeményezésre létrejött házasság kettős lelki teherrel indul: az ifjú férj még mindig vonzódik egykori kedveséhez (a hetéra Bacchishoz), az asszonyka pedig kisbabát vár ismeretlen megerőszakolójától. Pamphilus persze nem akarja vállalni a gyereket, válni készül. Mindenki segíteni akar rajtuk, kiváltképp szüleik, s épp ezáltal támasztanak új meg új bonyodalmakat, hiszen a fiatalok titkait félreértik, vagy egyáltalán nem ismerik. Pamphilus szülei még arra is hajlandók lennének, hogy falura költözzenek, s úgy értelmezik Philumena visszahúzódását, mintha az anyósa iránti — különben indokolatlan — ellenszenv késztetné erre; hasonlóképp fordul szembe feleségével az asszonyka apja is, mit sem tudva Philumena szülésének titkáról. Úgy sejtik, még mindig Bacchis az oka mindennek, a hetéra viszont nagylelkűen biztosítja a fiatalasszonyt és édesanyját, hogy Pamphilusnak immár semmi köze őhozzá; ahelyett tehát, hogy a házasságának és a gyermek befogadásának vélt akadályát hárítaná el, új bonyodalmat okoz — illetve okozna, ha egy gyűrű felismerése rá nem nyitná szemét a valóságra: rádöbben, hogy a gyűrű, amelyet Pamphilus egy borosán megerőszakolt leánytól rabolt el, s ajándékozott neki, nem másé, mint Philumenáé, Visszaküldi az ajándékot, amiből kiderül, hogy Pamphilus az apa — s a fiatalok végre boldogan élhetnek egymással, anélkül hogy szüleik előtt a kusza előzményeket' fel kellene fedniük.. . Teljes a családi boldogság, s Bacchis is igazán megérdemli, hogy Pamphilus a megmentőjének járó tisztelettel köszöntse.
Nyoma sincs itt a plautusi művek harsány komikumának. A cselszövés, félreismerés és felismerés játékában kezdettől fogva a „megható" elemek dominálnak. Az ágas-bogas cselekmény, mely okvetlenül a buták és hitványak erkölcsi vereségével s a hű szeretők egymásra találásával, általános családi megnyugvással végződik, annyi fő- és mellékszálból szövődik, a csalásokra replikázó ellencsalások annyi zsákutcával fenyegetnek, hogy a néző — s még inkább az olvasó — figyelmének megfeszítését követelik. Eltérően Plautus vaskos, népi humorától, melyben a helyzetkomikum jórészt a szereplők téves helyzetismeretéből fakad, a néző viszont mindvégig a valóság ismeretében kacaghat a színpadi kergetőzésen, Terentius tudatosabb eleganciával bonyolít: úgy fonja meg, zilálja össze és bogozza ki a szálakat, hogy a néző se tudjon lényegesen többet, mint a szereplők egyik vagy másik csoportja. Ettől a komplikáltabb meseszövéstől csak ritkán tért el (például A heréltben), s akkor is feltehetőleg azért, mert a vadabb bohózatért lelkesedő közönség ízlésének kívánt kedvezni."
Az úgynevezett „intrikus komédia" jellegzetes típusa Az androsi lány, amelyben két egymás ellen ravaszkodó hős packázásai határozzák meg a cselekmény felépítését. Jellegzetes már a két hős megválasztása is: egyikük — öreg, számító apa, aki arra akarja rávenni vagy kényszeríteni a fiát, hogy a jómódú szomszéd leányát vegye feleségül; másikuk — az ellenfélformálás terentiusi bátorságára jellemző módon — az ifjú rabszolgája, aki azon mesterkedik, hogy gazdája egy ismeretlen származású, szegény leány iránti szerelmét törvényesíthesse. Addig-addig füllentenek és áskálódnak, mígnem saját terveik dőlnek dugába. Már úgy tetszik, kilátástalanul kuszálódnak egybe a szálak, amikor kiderül, hogy a szegény leány nem más, mint a szomszéd elveszettnek hitt gyermeke, nincs hát szülői akadálya a házasságnak. S hogy a másik szálon futtatott cselekmény is boldogságba torkolljon: az eredetileg menyasszonynak választott leány is régi imádójának lesz asszonya.
Máskor — például a menandroszi Testvérek ötletét feldolgozó, de azt kissé a római felfogáshoz szelídítő, azonos című komédiájában — valamely öreg szülő görcsös maradiságát okolja azért, hogy a szerelmes fiatalok ravaszkodni kényszerülnek. A galibák hátterében — épp olyankor, amikor már elkerülhetetlennek látszik a személyes boldogság csődje, de az ügyeskedés és a véletlen összjátéka mégiscsak megoldja a bajok csomóját — olyan sok cselekvési mozzanattal igazolja a tiszta érzések igazát, hogy a nézőt is állásfoglalásra készteti, s a fiatalok oldalára állítja a cseles titkolózásban.
Terentius, aki igen tudatosan és ellenfeleivel vagy a szokvánnyal csatázva alakította ki írói elméletét és gyakorlatát, maga is utal ennek a színpadot és nézőteret összefogó titkolózásnak a szerepére. A prológusnak ez az újszerű hivatása egyúttal azt is eredményezte, hogy — elődeinek gyakorlatával szemben — semmit sem tárt fel az előzményekből, így tehát a néző maga is részese az izgalmaknak, és feszülten várja a titkok és cselszövések kibonyolódását. Annál többször hangoznak el a szereplők ajkán — immár a cselekmény filozofikus kommentálásaként — olyan mondások, melyek Terentius és általában a Scipio-kör világnézeti elveit közvetítik. Természetszerűleg jutott fontos szerep a tanulságok ilyen direkt összefoglalásának ott, ahol maga az egész mű nevelési elvek vagy magatartásformák szembesítését szolgálta — minde nekelőtt Terentius legérettebb, legfilozofikusabb vígjátékában, A testvérekben, amelynek konfliktusa a könnyed életfelfogás (a „városiasság") és a rideg, paraszti csökönyösség összecsapásából bontakozik ki. A költő rokonszenve az előbbié, de persze nem a féktelenséget vagy szabadosságot támogatja. Az ifjú emberek — pontosabban: a fiatal legények — vérbő élvezetvágyát természetesnek tartja, ám a szülői irányítás teljes mellőzését is olyan hibának láttatja, amely megrovást s bűnhődést érdemel.
A vígjátéki igazságosztás mellőzhetetlen törvénye, hogy a gonosz pórul járjon, a hibázó a maga kárán tanuljon, az akadályokkal furfangosán dacoló hős pedig elnyerje méltó jutalmát. Terentius legsikerültebb vígjátékaiban gondos motiválás készíti elő a kibontakozást; kerüli a fekete—fehér jellemzést, alig vannak olyan alakjai (mint például Az élősdi címszereplője), akiknek visszataszító vonásait valamely jócselekedettel vagy nemes érzülettel ne enyhítené. A „minden emberi" megértése s méltánylása a megoldás módját is meghatározza. A bohózati drasztikum helyett — ami például Plautus A hetvenkedő katoná]át zárja — az eszes erkölcshöz térítő, szelídebb megcsúfolás éri utol a gazfickókat (mint éppen a „legplautusibb" darabban, A béreltben). Marad szerepe a helyzetkomikumnak így is, de a megleckéztetés is az okos és békés harmónia kialakítását szolgálja.
Terentius mestere a jellemek elrendezésének: nemcsak abban haladja meg az új-attikai mestereket s római vetélytársait, hogy az ellentétes elvek megtestesítőit egyénített figurákként állítja szembe, hanem a párhuzamok (a gyermekeik boldogságáért küzdő és egyaránt jóindulatú apák, az azonos darabban egymás mellett tevékenykedő anyósok, a higgadtabb fivér és a kamasz öcskös hatásos variálásával is.
Elvileg minden darabjára érvényes a késő ókori — IV. századi — tudós, Donatus megállapítása Az anyós világáról: „a férj és feleség részéről is jóindulatú anyósok, szerény menyasszony, a feleségéhez gyengéd férj, továbbá szófogadó fiú és becsületes kéjnő" szerepelnek. A hetérákat talán még Menandrosznál is meghatóbb színekkel ábrázolja, de azért hangsúlyozza, hogy ez nem a típusra, hanem a mindenkori szereplőre értendő — mintegy kivételképpen.
A terentiusi látásmódot, jellemábrázolási és kompozíciós művészetet betöltő derűs emelkedettség határozza meg vígjátéki stílusát is. Hősei a korabeli Róma művelt embereinek szókincsét használják, mondataik is kerekdedebbek, gondosabban tagoltak, mint Plautusnál. A vaskos egyértelműségek és vulgarizmusok helyébe szalonképes élcek kerülnek.
A darabok nyelvi ritmusa is leegyszerűsödik: Terentius a görög mintákhoz kanyarodik vissza, mellőzi a zenés betéteket és áriákat, melyek Plautus formakincsei közé tartoznak. A párbeszédek mindvégig iambikus és trochaikus metrumokban folynak, de a szóvégi magánhangzók gyakori „elharapása", a verslábak élénkítő feloldása vagy a sorvégek ellenkezése az értelmi tagolással játékossá könnyíti a színpadi beszédet.
Halála után sem kísérte egyértelmű megbecsülés Terentius hagyatékát. Nyelvi szépségét elismerték, de általában erőtlennek ítélték vígjátékait. Cicero lelkesen csodálta, de az irodalmi közvéleményt inkább Caesar mondása fejezhette ki, miszerint egy „fél Menandroszt" kapott Terentiusban Róma. Iskolát valóban nem tudott teremteni a komédiaköltészetben: a Scipio-kör eszméi más műfajokban hódítottak tért, a legfrissebb szellemmel Lucilius szatíráiban.
A későbbi utókor részint stiláris csiszoltságát, részint szerkesztési, dramaturgiai ügyességét tekintette példaképnek. Tárgyválasztása kevésbé kötötte le a figyelmet: ritkaságszámba megy az a két Moliére-mű (a Scapin furfangjai és a Férjek iskolája), ahol közvetlen Terentius-hatást érzünk (Az élősdi, illetve A testvérek tematikai felújítását). Stílusának vonzását mutatják azok a X. századi keresztény színdarabok, amelyeket eredetileg éppen konkurráló szándékkal írtak. Kompozíciós művészetének nagy szerepe volt a XVIII. századi polgári dráma kialakításában s a „komoly" vígjáték elméleti igazolásában — elsősorban Diderot és Lessing műveiben.

Falus Róbert

 

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu