XENOPHÓN |
|
A legkülönbözőbb lexikonok és irodalomtörténetek ezt a
kalandos kedvű és vonzó stílusú Xenophónt a görög történetírók közé sorolják. Ez
jó két évezredes tévedés. Csak el kell olvasni hiteles fennmaradt műveit, s
nyilvánvalóvá válik, hogy vérbeli író, az önéletrajzi művek mellett még a
történelmi regénynek is klasszikus előkészítője. Igaz, írt ő történelmi művet
is, a „Helléniká”-t, de éppen ez a mű — elfogultságaival, pártatlanságával és
főleg a többi művéhez képest unalmas voltával — meg se közelíti azokat a ragyogó
írásokat, amelyek a görög ókor irodalmának klasszikusai közt biztosítják a
helyét. Ezt a történelmi munkáját alighanem elvárták tőle a spártaiak, akik
athéni létére pártfogolták, befogadták maguk közé és vagyont érő adományokkal
jutalmazták. A nagy hírű, nevéhez fűződő különböző olvasmányok közül nehéz
megállapítani, melyik származik valóban tőle, melyiket kapcsolták tévedésből az
ő életművéhez. Ez azonban se előnyére, se hátrányára nem válik.
Kalandos élete már magában is kordokumentum a Krisztus előtti ötödik század
végső negyedéről és a negyedik század első feléről. Hiszen Szókratész tanítványa
volt, majd a hírneves spártai király, Agészilaosz személyes jó barátja, a perzsa
polgárháború résztvevője és a bajbajutott görög zsoldosok leleményes
hazavezetője. Ugyanúgy izgatta a filozófia, mint a vadászat, a lovaglás, később
jó ideig a földművelés. Holott ifjúkorától kezdve a katonáskodás érdekelte,
mindegy, kinek az oldalán, bárki ellen. Gyakran volt politikailag gyanús a
különböző államokban, ahol megfordult, el is űzték több helyről is. Volt azután
politikailag, katonailag ünnepelt. Meg is ajándékozták óriási birtokkal, amelyet
azután elkoboztak tőle. Közben sok mindent írt, van sok mű ebből a századból,
amelyről nem tudjuk, vajon ő írta-e vagy más. Ezek felettébb különböző értékűek.
Van azonban három olyan műve, amely kétségtelenül az övé. Ezek biztosítják
évezredek óta irodalmi halhatatlanságát. — De sokat kellett élnie, tapasztalnia,
hogy ezekhez eljusson.
Úgy kezdte, hogy az iskolában kitűnő tanuló volt, már gyermekkorában jól
lovagolt, kitűnően forgatta a kardot és a dárdát, s nyíllal biztonságosan lőtt
célba. Sihederkorában azt bizonygatta, hogy hadvezér lesz belőle. Amikor ifjú
férfivá serdült, a nagy hírű bölcs, a tudományok hírneves tanára, Szókratész az
utcán fedezte fel. Beszélgetni kezdett a nagyon jó megjelenésű, vonzó arcú
fiatalemberrel. Felismerte, milyen jó eszű, és javasolta, hogy jöjjön el az ő
iskolájába, ott bővítheti a tudását. Xenophónnak nagyon tetszett a javaslat, s
Szókratész tanítványa lett. A köpcös termetű, kócos szakállú bölcs iskolája igen
jó hírű volt, számos olyan értelmes ifjú tanult ott, akiből azután híres ember
lett. Xenophónnak legalább két olyan iskolatársa volt, akiknek a neve minden
lexikonban megtalálható. Az egyik Platón volt, aki a világtörténelem legnagyobb,
leghíresebb filozófusainak egyike. A másik Alkibiádész, aki Xenophónnál is
sokkal kalandorkedvűbb és kalandorabb életű híres hadvezér lett. Platóntól
tudjuk, hogy óriási tehetséggel hajszolta a nőket, az italokat, a politikai és
katonai sikereket. Idővel bele is halt a mérhetetlen törekvésekbe, de erre
alighanem maga is számított.
Ilyen körülmények között, ilyen ifjúkori barátok körében habzsolta a tudást:
filozófiát, történelmet, földrajzot, s próbálkozott irodalmi művekkel mindenféle
műfajban. Utána önkéntesen beállt katonának, hogy megtanulja a hadseregszervezés
és a hadvezetés tudományát. És az igazi jó tanuló, amit tanul, azt meg is
tanulja. Habozott, hogy filozófus, történetíró, lótenyésztő vagy hadvezér
legyen.
A döntést egy hír hozta meg. Perzsiában Artaxerxész király ellen fellázadt
öccse, Kürosz. (Ez volt az „ifjabb” Kürosz; az első, a „nagy” Kürosz Perzsia
birodalomteremtő első királya volt.) A fiatalabb testvér azt állította, hogy
bátyja alkalmatlan az uralkodásra, a főhatalom őt illeti. De nem volt elegendő
katonája, volt azonban kellő pénze, tehát zsoldossereget akart gyűjteni. A görög
zsoldosok igen jó hírűek voltak. Kürosz tehát elküldte toborzó tisztjeit több
görög városba, hogy legalább 10 000 katonát gyűjtsenek össze.
|
Xenophónnak azonnal kedve is támadt a kalandra, beállt a
perzsa trónkövetelő zsoldosának. A 10 000-nél is nagyobb létszámú sereg meg is
érkezett perzsa földre. Artaxerxész király hadereje azonban már eleve nagyobb
volt, mint amilyenre akár a lázadók, akár a zsoldosok számítottak. Mire a
görögök megérkeztek, már folyt a testvérháború és még mielőtt a görögök
beavatkozhattak volna, Kürosz királyfi egy véres ütközetben elesett. Hívei
szétfutottak. A perzsa had vezére követet küldött a hívatlan vendégekhez és
vacsorára invitálta vezéreiket, hogy igyanak békepoharat, azután nyugton
menjenek haza. A görög vezérek bele is futottak a csapdába. Az asztalnál ülőket
betóduló fegyveresek megrohanták, és az utolsó szálig megölték őket.
A vezetők nélkül maradt görög csapat bizonyos lehetett, hogy a túlerejű perzsa
hadsereg rájuk fog rohanni. Itt kezdődik Xenophón történelmi szerepe. Felismerte
a helyzetet és el tudta képzelni a menekülés útját és módját. Nyugodt
határozottságával bizalmat ébresztett maga iránt, s egyszeriben ő lett a
parancsnok. Óriási haditett volt a nagy visszavonulás megszervezése és
végrehajtása, a hazatérés a görög partokra, ahonnét már mindenki mehetett a maga
otthonába. Xenophón is hazafelé igyekezett Athénba, de hamarosan hírül vette,
hogy otthon szörnyűséges politikai változások egész sora következett be. A
legijesztőbb szenzáció az volt, hogy a bölcsek bölcsét, Szókratészt is
kivégezték. Az már mellékes volt, hogy Szókratész barátait száműzték, haza többé
nem térhetnek. Xenophón és a többi közismert tanítvány is ezek közé tartozott.
Platón is eltávozott, mielőtt kergették volna, egyenesen Szicíliába ment, ahol
Szürakuszai hatalmas uralkodója szívesen látta, még politikai tanácsait is
kikérte olykor. Alkibiadész már egy ideje a perzsa nagykirály bizalmas embere
volt (idővel ott is ölték meg).
Xenophónnak is új otthont kellett keresnie. Kétségtelen, hogy csak ki kell várni
az időt, hiszen ha megint mozdul egyet a sors kereke, amely mostanában gyakorta
fordul, a száműzöttek hazamehetnek, talán éppen ők lehetnek otthon az urak.
Xenophón azonban indulatosan haragudott szülővárosára, amely meggyilkolta a
legbölcsebb fiát, a nagy tanítót, Szókratészt. Indulatában egyenest Athén ősi
idők óta legfőbb ellenfeléhez, Spártához fordult. A sikeres visszavonulás híre
odáig is eljutott, örömmel fogadták a hazatérés hősét. Xenophón tehát Spárta
szolgálatába állt. Katonai vezérként is kitűnt, de még hasznosabb volt
szervezési tanácsaiért. Jutalmul egy terjedelmes birtokot kapott Spárta egyik
meghódított területén. Vissza is vonult oda, néhány évig nyugodtan gazdálkodott.
Valószínűleg ebben az időben nősült meg. Alighanem mindhalálig békés családi
életet élt, szerelmi viharokról semmi hír nem maradt ránk. Két fia is született
(arról nem szokott hír maradni, hogy voltak-e és hányan voltak leányok a
testvérek között). Egyszer azonban az a tartomány, ahol a birtoka volt,
elszakadt Spártától. Ekkor elvették Xenophón földjét, őt és családját pedig
száműzték. Athén ugyan már hazaengedte volna, de régóta nem volt kedve Athénhoz.
Vagyona jó részét magával vihette, tehát nem voltak megélhetési gondjai, s a
forgalmas kereskedővárosba, Korinthoszba költözött. Ott is élt haláláig.
Bizonyára mindvégig valamiféle tevékenységgel növelte szüntelenül gazdagságát,
hiszen nyughatatlan és ügyes ember volt. Az utókor számára azonban fontosabb,
hogy ezekben a kései években írta azt a három fő művet, amely múlhatatlanná
tette írói nevét.
Az első a „Visszavonulás” (görögül „Anabaszisz”) volt, a 10 000 görög zsoldos
nagy kalandja, amely éppen azért lett feledhetetlen, mert Xenophón nagyon
érdekes könyvben megírta. Érdekes, hogy az egész történetet harmadik személyben
mondja el, saját magát is harmadik személyként ábrázolja. Az egész könyvet írói
álnévvel bocsátotta közre. A szerző neve a szöveg élén: Megarai Arisztogenész.
Ezt így illendőbbnek érezte, mivel saját magáról csupa jót, néha egyenesen
csodálnivalót mesél el. Persze már legalább 2000 éve tudjuk, hogy ez a mű:
emlékirat. Talán a legelső igazi remekmű ebből a műfajból.
A másik könyv is emlékirat, de itt már mint emlékező egykori diák meséli el,
milyen is volt a feledhetetlen tanító, Szókratész. A mű címe is „Emlékezések
Szókratészre”. Kellemes, itt-ott mulatságos olvasmány, középpontjában a nagy
filozófussal, tudóssal, nemzedékek tanítójával és nevelőjével. Ez a kép
hitelesebb, mint Platón közismert, magasztos Szókratésze. A nagy filozófus egy
szinte elvont, eszményi alakot mintáz és legtöbbször a saját gondolatait adja a
mester szájába. Xenophón Szókratésze egy nagyon okos, de eléggé bogaras
öregember. Külsejére nem adó, kuszált hajú-szakállú, mindenbe beleszóló
szeszélyes aggastyán. Hanem amikor tanít, magyaráz, a helyes magatartásról tart
előadást, egyszeriben megjelenik az olvasó előtt a nagy oktató és nevelő.
Alighanem valóban ilyen volt Szókratész.
A harmadik mű pedig egy egészen új műfaj kezdete a világirodalomban. A címe:
„Kürosz neveltetése” („Kürupaideia”). A perzsák első királyáról, a
birodalomteremtő Küroszról szól. Manapság életrajzi regénynek mondanók. Egy nagy
ember útja gyermekéveitől a siker útján át a hatalom akarásáig. Ez se történelmi
szakmunka, hanem — mai szóval élve — inkább történelmi regény. Érdekes,
izgalmas, tanulságos, pedagógiai és lélektani mozzanatai fontos adalékok a kor
emberrel foglalkozó tudományaihoz.
Fennmaradt egyéb művei eléggé egyenetlenek, s még csak azt se lehet tudni,
melyik hiteles, melyik nem. Érdekességben, irodalmi értékben a többi, nevéhez
fűződő mű meg se közelíti a fentebb említett három halhatatlan írásművet. Ezek
nemcsak kétségtelen irodalmi értékek, de több mint 2000 év után még mindig
izgalmasan érdekes olvasmányok. És ez is értékmérő.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2011
e-mail: Literatura.hu