Ez a megállapítás voltaképpen nem is igaz. A magyar naturalizmus Justh Zsigmonddal kezdődik, és nyomai vannak már Csiky Gergely egyes színjátékaiban is; Bródy viszont csak félig-meddig mondható naturalistának. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, úgy mondhatjuk, hogy Bródy tulajdonképpen a romantika egyenes folytatása, aki elérkezik a századvég és a századforduló szecessziójához, miközben megilleti a naturalizmus is, hogy színezze művészetét, s mindezzel az előkészülettel szépprózában is, színpadi irodalomban is előkészíti a XX. század realizmusát.

De aki mindezt így tudomásul veszi, még semmit sem tud Bródy Sándorról, a csillogó emberről, a nagyszerű stilisztáról, az élet és irodalom nagy sikereinek hosérol, aki végül is magára marad, s egy tőle merőben elidegenedett világban, korán megöregedve, kopottan, elhagyatottan hal meg egy kórházi ágyon.

Alulról jött ember volt: egy egri zsidó foltozószabó fia, aki néptanítónak indult, de tanulmányait nem fejezte be; valójában mindvégig félművelt ember maradt, aki lángelmével pótolta tudományos és irodalmi ismereteinek hiányait; még németül sem tudott soha tisztességesen megtanulni, pedig annak idején az Osztrák—Magyar Monarchiának magyar polgársága és értelmisége úgyszólván kétnyelvű volt; felső úri osztálya pedig jobban tudott németül és franciául, mint magyarul. Bródy csak magyarul tudott, de magával hozta a nép nyelvét és a népdalok ritmikáját, ehhez hozzátanulta a Budapesten bontakozó világvárosi élet nyelvbeli városiasságát, és kialakított egy olyan szépirodalmi nyelvezetet, amely mellé még idősebb kortársai között is csak Mikszáthé állítható. Csakhogy Mikszáth finoman árnyalt irodalmi nyelve a múltak nagy összegezése, Bródyé azonban a jövendők nagy kezdeményezése. Ez tovább tudott fejlődni a népi hang felé Móricz Zsigmondig, a szecessziós stílusburjánzás felé Szomory Dezsőig és a próza költői töltöttsége felé Krúdy Gyuláig.

A Budapestre érkező fiatal Bródyt a népdalok és népmesék után két irodalmi élmény ragadta meg végleges érvénnyel: Jókai áradó meseszövése, fordulatossága és szemléletessége még diákkorában, majd a közlelkesedés és közfelháborodás közepette világdivattá emelkedő Zola részletekben tobzódó, aprólékosságaiban is izgalmas, az élet riasztó mélységeibe mutató naturalizmusa. Zola olvastán maga is naturalista kívánt lenni, holott a naturalizmusból igazán azok a túlzások ragadták meg, amelyek Zolánál is romantikus hatások. Utólag is nagyon különösen hangzik, de meghökkentő volt a maga korában is, hogy programszerűen Jókai és Zola irodalmi örökségét akarta összeszőni. De valóban ezt csinálta, legalábbis írói sikereinek első évtizedében. Amikor egészen korai próbálkozások után, 1884-ben, a huszonegy éves fiatalembernek Nyomor című novelláskötete megjelent, feltűnést keltett az egész irodalomban. Ez a témavilág — a szegény embereké — majdnem új volt minálunk. Egészen új nem volt: éppen az idősödő Jókai fordul egyre nagyobb érdeklődéssel a nyomorúság kiszolgáltatottjai felé, ahogy Nyugaton Victor Hugo és Dickens áll ki a szegények igazsága mellett, jól mutatva, hogy a naturalizmus mennyire benne gyökeredzik a romantikában, és az igazi nagy romantikusok már eljutnak a naturalizmus közelébe. De a nemesi-polgári közönség Jókainál eltévelyedésnek tudja ezeket a kitérőket, még a divatos Csiky is megbukik, ha megközelíti a naturalizmust, s így Bródynál valami nagyon merészen újnak veszik tudomásul a zolai színezetű témákat. A fiatalabb nemzedékek egyszerre őbenne látják programadójukat. Ő pedig alkalmas arra, hogy irodalmi vezér legyen. Nem mellékes emberi-művészi kiállásának megértéséhez, hogy rendkívül szép férfi, aki igényt tart az élet minden diadalára, és olyan szenvedéllyel éli a sikereket is, a pillanatnyi csalódásokat is, hogy egy ízben hirtelen elkeseredésében pisztollyal mellbe lövi magát. Szerencsésen felgyógyul, és ez az öngyilkossági kísérlet is romantikus fényekkel veszi körül.

A szépirodalom mellett azonnal rákap az újságírásra. Kitűnő szeme és kitűnő stílusa pótolja mindiglen is hiányos műveltségét. Korántsem érti úgy a politikai összefüggéseket, mint majd nemsokára Ady; ismeretbeli felkészültségben meg sem közelíti sem a vele egy időben induló és vele jó barát Ambrus Zoltán-t, sem a tudósnak is beillő nagy novellista Cholnoky Viktort. De mindezek mégis benne látják a tanítómestert, a publicisztikai példaképet. Harcias, szellemes, ötletgazdag. Csak úgy árad belőle az élőszó és az írás. A társaságokban ő az élet fejedelme, a haladni akaróknak ő diktálja az irodalmi divatot (de olykor még az öltözködési divatot is a feltűnni kívánók számára). Csak úgy önti novelláit és regényeit. Úgy törnek fel történetei és gondolatai, hogy alig győzi megfogalmazni. Ez az oka annak a nagy egyenetlenségnek, amely műveiben található. Jól megfér benne jó ízlés és pongyolaság, gondos szerkesztés és elnagyoltság, az irodalmi vezérség tudata és kigúnyolása mindannak, amit csinál. Egyénisége az irodalmi múltból leginkább Kisfaludy Károlyra emlékeztet: az is saját életét tékozló szép férfi volt; annál is elválaszthatatlan a műgond és a pongyolaság; annál is egységre lépett népies és városi; az is irodalmi vezér volt, és kedvtelve gúnyolta magamagát; róla is elmondhatjuk, amit Bródyról, hogy bár jó néhány maradandó művet alkotott, hatása sokkal jelentékenyebb, mint művei. Kisfaludy Károly szellemi atyja volt a romantikának és a reformkornak; Bródy szellemi atyja volt Ady nemzedékének és a forradalmak előkészítésének.

Bródy néhány tucat novellája a műfaj klasszikusai közé számít. Hófehérke című regénye a Jókai-típusú romantika végső, maradandó szép alkotása; az Ezüst kecske és A nap lovagja jelentékeny realista regények: a századforduló polgári világának kritikai képei. A századforduló után pedig új kifejezési formáját találta meg a drámában. Itt is igen romantikus az indulás: a Hófehérke színpadi változata és a magyar múltat lírai-anekdotisztikusan idéző Királyidillek még kísérleti időszakot mutatnak. De a későbbi drámákban is marad sok romantikus elem (Lyon Lea, A szerető), de ezen az úton, a maga sajátos naturalista programjával mégis eljut a jelentékeny realista drámákig. A dadában — talán legjobb drámai műve ez — szembefordul a népszínművek avult szellemével úgy, hogy a népszínművek paraszti világát mutatja be a maga igazi nyomorúságában, ahol áruvá válik a szegény leány. Ebben a drámában van ereje Bródynak tragédiáig vinni azt, ami tragikus. Gorkij Éjjeli menedékhelyének sötét színei is érződnek ebben a drámában, amely a kifosztott, megalázott cselédlány végzetes történetével mond ítéletet a polgári világ fölött. Soha többé ilyen következetes nem tudott lenni, mert bár áhította az igazságot, de ugyanígy áhította a közönség tapsait is. A tanítónőt úgy írta meg, hogy két befejezése van: az egyik a polgári közönség szájíze szerint, a másik a saját jó ízlése szerint; az egyik happy endes, a másik kíméletlen kimenetelű; lehet válogatni, melyik színház hogyan akarja játszani. A medikus című dráma pedig két felvonáson keresztül bírálóan realista; itt is az eladott, a megvásárolt emberről van szó, de a harmadik felvonás hirtelen két boldog házassággal végződik. De azért ezek is jó drámák: nemzedékek tanultak belőlük színjátékot írni.

Idáig tartott a dicsőség. Azután következtek a forradalmak évei. Bródy rokonszenvezett a forradalommal, de nem volt forradalmár, hogy melléjük álljon. Nem volt ellenforradalmár sem, hogy szembeszegüljön velük. Nem is volt útja tovább. Az ellenforradalomnak nem kellett, ezeknek túl forradalmár volt a nem titkolt rokonszenve; de a forradalmárok számára megfeneklett polgár volt, aki nem tudott velük tartani. Így hirtelenül magára maradt. Sohase gyűjtött pénzt, tehát rázuhant az anyagi gond. Megöregedett, megkopott. De még megírta végső remekét, a Rembrandtról szóló novellaciklust a megöregedett, megkopott, magára maradt művészről: egyik legszebb műve ez. Azután jött a kórház és a halál. Azóta klasszikusaink közt a helye.