A XIX. század második felében tiltakozásul a romantika ellen megszületett a naturalizmus. Nem sokkal a naturalizmus világdivatja után újabb tiltakozásul, de most már a naturalizmus ellen, irodalmi világdivat lesz az újromantika. Fogalmi tartalma szerint a naturalizmus és az újromantika kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Németországban azonban a legnagyobb naturalista és a legnagyobb újromantikus ugyanaz a személy: Gerhard Hauptmann.
Nagyapja takács volt, részt vett 1844-ben a híres sziléziai takácsfelkelésben. Ennek az emléke nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban. A hajdani takács unokája írja majd meg ennek a takácsmozgalomnak halhatatlan drámáját: a „Takácsok"-at. A szerző tehát hagyományaival együtt a munkásosztályból emelkedett az irodalom legmagasabb köreibe. Apja kocsmáros volt. Tehát a család jó ismerős volt a züllöttek, részegesek, bukott emberek köreiben is. A leszármazott azonban iskolákat járt, művésznek indult, ifjan szobrász akart lenni, szobrászok, festők, fiatal költők körében alakította ki műveltségét is, szemléletét is.
Amikor a Franciaországban született naturalizmus kezdett átterjedni Németország felé, Gerhard Hauptmann hagyományaival, élményeivel, művészi érdeklődésével eleve alkalmas volt, hogy naturalista íróként induljon. Közben azonban ifjúkora óta formabiztosan verselt. Érdekes, hogy rendkívüli tehetsége ellenére nem lett kiemelkedő költő, de miközben hol sikeres naturalista, majd ugyanilyen sikeres újromantikus íróvá emelkedett, mindvégig megmaradt a klasszikus hagyományok és a klasszicizálás bűvöletében. Modern, gyakran meghökkentő drámai és prózai művei mellett a formabiztos hagyományos verselés mestere lett. Költészetében nem volt igazi művész, de kitűnő mesterember, aki ugyanúgy otthon volt a hexameterek antik hagyományában, mint a szonettek középkori örökségében. - Művészi nagysága, irodalmi halhatatlansága mindenekelőtt a drámaírásban mutatkozott meg. Szép, finom pszichológiájú kisregényei is csak másodrendűek tragédiái és vígjátékai mellett.
A kezdetek kezdete a „Napfelkelte előtt" című botrányt keltően naturalista dráma volt, amelynek már a nyelvezete is riasztotta a polgári nézőközönséget. Életművének egyik terjedelmére nézve legnagyobb vonulata a naturalizmus. Ebben a stílusban fogalmazott leghatásosabb és kétségtelenül legjelentékenyebb műve a „Takácsok". Ez a dráma dramaturgiailag is különlegesség. Hőse nem egy személy, hanem egy közösség, Zwanzinger úr szövőgyárának munkásai. A drámatörténetben két és fél ezer éve létező, de igen ritka műfajváltozat ez a „kollektív dráma", amelyben a hős nem egy személy, hanem egy csoport. Az ókorból ilyen előzmény Aiszkhülosz „Oltalomkeresők" című tragédiája, és a leghíresebb újkori előzmény Schiller „Tell Vilmos"-a. Ezek mintául szolgáltak Hauptmann sikeres proletártragédiájához. Ez a színpadi mű ugyan kezdettől fogva nagy hatású volt, de sem a polgári, sem a szocialista kritika nem fogadta kedvezően. A polgári lapoknak azért nem tetszett, mert munkásmozgalmi tárgya volt, harcos proletárokat mutatott be kedvező színben. A szocialista újságoknak pedig azért nem tetszett, mert a munkásmozgalom szükségszerű bukásáról szól. Gyakorlatilag azonban igen sikeres volt, a színházakba tömegek tódultak megnézni a botrányos hírű drámát, könyv alakban pedig hamarosan szinte minden európai nyelven keresett volt. Hauptmannt éppen ennek alapján sorolták a naturalisták közé, mint a botrányos stílus legkiválóbb művelőjét. Következő szenzációt keltő műve „A bunda" című komédia volt. Ebben egy furfangos cseléd ellop egy bundát, de úgy csalja meg munkaadóit, hogy végül ő jár jól. Ettől kezdve szinte elvárták Hauptmanntól, hogy naturalista legyen. Már a XX. század legelején írta ebben a stílusban két igen szép tragédiáját: a „Henschel fuvaros"-t és a „Rose Bernd"-et. Mindkettőben az életben gyakori bűn nélküli tragikumot ábrázolta. Henschel kispolgári sorsú, jó szándékú férfi, akinek sem foglalkozásában, sem családi életében semmi sem sikerül. Rose Bernd pedig cselédlány, kiszolgáltatott áldozat gazdái körében.
Közben azonban megjelent az Angliából kiinduló újromantika. Ezt a német irodalomban Jugendstil-nak nevezték, Ausztriában és nálunk szecessziónak. Lényegében ezek azonosak voltak, tüntető elszakadás a naturalizmustól. Hauptmannra is döntő hatással volt. Ettől kezdve jó ideig a meseszerűség szőtte át drámai munkáit. Az átmenet naturalizmus és újromantika között a „Hannele mennybemenetele". Ez a Hannele kezdetben szomorú sorsú cselédlány, aki azonban halála után az egekbe jut. A dráma kezdete naturalista, de a hősnő halálától kezdve átcsap a mesébe, sőt a legendába. És bár Hannelének a mennyekben is csak cselédsors jut, de azért mégis jobb szolgálónak lenni az üdvözültek között, mint a földön gonosz emberek körében. Kétségtelen, hogy Hauptmann-nak ez a félig reális, félig mesés drámája hatással volt Molnár Ferenc „Liliom" című színdarabjára.

Ettől kezdve azonban jó néhány éven keresztül hol mesés, hol romantikusan történelmi tárgyú színjátékokat írt. A mesetárgyúak között legnevezetesebb az „És Pippa táncol". Ezt a nagyon lírai, de néhol alig érthető játékot olykor a szimbolizmus egyik korai művének tartják. A régi időkben játszódó drámák között az igazi romantikához legközelebb az „Elga" című dráma áll. A témája családi dráma a középkori Lengyelországban. Ez ellen soha, sehol nem volt kifogás, mert túlságosan emlékeztet a hagyományos történelmi drámákra. Lehetséges, hogy Hauptmann be akarta mutatni a drámaíró vetélytársaknak és a kritikusoknak, hogy tud ő olyan színjátékot is írni, mint az elődök és a kortársak.
E drámák mellett időről időre hatásos, sikeres kisregényei jelentek meg. Ezek nem keltettek se irodalmi botrányt, se igazi szenzációt. De rendkívül olvasmányosak, gyakran igen érzelmesek. Legszebb ezek között a „Soanai eretnek". Ez egy magányosan élő kisember útja az élet megértése és a boldogság felé. Több kritikusa azt állította, hogy Nietzsche műveinek hatása alatt írta. Ez merőben tévedés. Stílusa ugyan nagyon szép, sőt költői, akárcsak a sokáig divatos filozófusé. Ámde Nietzsche maga az indulatos harciasság, aki az emberélet lényegének a hatalomra törést mutatja. A „Soanai eretnek" pedig maga a békés magány, a boldogság gondolati úton lehetséges elérése.
Idős korára Hauptmann már világtekintély. A naturalisták is, az újromantikusok is mesterüknek tekintik. Németországban a két legtiszteltebb író ő és Thomas Mann. Némiképpen versengenek is egymással. Közismert, hogy Thomas Mann azért írta ezer hexameter-ből álló költeményét, az „Ének a kisgyermekről"-t, hogy megmutassa a közönségnek, tud ő is klasszikus formában verset írni. Hauptmannról viszont többen is állították, hogy főleg azért írt színházi sikerei mellett regényt is, hogy bizonyítsa, nemcsak Mann-nak van szép prózai stílusa. Amikor idősödik, sokan még kritikusai között is azt állítják, hogy magatartása és szerepe Goethére emlékeztet, a XX. században ő a német irodalom királya. Öreg korában ezt örömmel is vállalja. De jól érzi, hogy öregszik. Ez az élmény ihleti a méltóságteljes megöregedés és tragikus elmúlás drámájára. Ez a „Naplemente előtt". A cím jelképes is. Első sikere a „Napfelkelte előtt" volt, és ekkor, már a harmincas években úgy képzeli, hogy talán ez az utolsó műve. Aligha vitatható, hogy gazdag életművében ez a legszebb, leginkább szívhez szóló alkotás. Az ép testtel, ép lélekkel megöregedett férfi szerelme és ennek felháborító hatása a fiatalabbakra. A hőst úgyszólván halálba kergetik, mert öregen is élni mert.
Élete végső éveit igen különbözőképpen szokás megítélni. Amikor Hitler és a náci világ uralomra került, Thomas Mann tüntetően elhagyta Németországot. Lehetséges, hogy éppen ez ösztönözte Hauptmannt, hogy maradjon. Igazán semmi köze se volt a náci eszmékhez. Embertelenségük, öldöklésük minden bizonnyal riasztotta. Hanem az történt. hogy a fasiszta rendszer tüntetően tisztelte, ünnepelte, szinte tudomásul vette királyi rangját is. Ez pedig nagyon is tetszett a már vénséges vén írónak. Az bizonyos, hogy soha egyetlen szót sem szólt a vezérről, rendszeréről és háborújáról. De maradt, és ez is jelképesnek számított. Ez választotta el végérvényesen a német szellem két legnagyobbját: őt és Thomas Mannt. A háború végén, a hitleri rendszer bukása után sokan úgy vélték, hogy Gerhard Hauptmannt is bíróság elé kell idézni, nem azért, hogy megbüntessék, hanem hogy megbélyegezzék. A józanság azonban úgy döntött, hogy a nagyon öreg nagy embert, aki egyébként semmiféle politikai bűnt nem követett el, úgy kell tudomásul venni, amilyen. Most már közel fél évszázaddal halála után azt kell tudomásul vennünk, hogy sem a naturalizmus, sem az újromantika történetét nem lehet elmondani nélküle.
Hegedüs Géza

Művei: Napfelkelte előtt (1889), A béke ünnepe (1891), Magányos emberek (1891), Crampton mester (1892), Takácsok (1893), A bunda (1893), Hannele mennybemenetele (1894), Geyer Flórián (1896), Elga (1896), Az elsülyedt harang (1896), Henschel fuvaros (1899), Michael Kramer (1900), Schluck és Jau (1900), A vörös kakas (1901), A szegény Heinrich (1902), Bernd Róza (1903), És Pippa táncol! (1906), Görög tavasz (1908), Emanuel Quint, Krisztus bolondja (1910), A patkányok (1911), Atlantis (1912), A soanai eretnek (1920), A fehér üdvözítő (1920), Fantom (1923), Dorothea Angermann (1926), A démon (1928), A szenvedély könyve (1930), Hamlet Wittenbergben (1935), Ifjuságom kalandja (1937), Iphigénia Delphoiban (1942), Iphigénia Auliszban (1944), Elektra (1944), Agamennon halála (1944).

Vissza

copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu