Jane Austen |
|
Aki Jane Austen regényeit olvassa, alig hiszi el, hogy
ez az írónő a romantika
virágkorában élt és alkotott. Hat befejezetten reánk maradt regényében az angol
vidék elevenedik meg, a hétköznapiságnak olyan természetességével, amellyel
szemben a romantikának minden kelléke csak nevetségesen hathat. Austen
regényeiben meg sem kísérelte túllépni a maga tapasztalatainak körét, az
eseménytelen életű falusi papkisasszony megelégedett a tökéletes ábrázolásnak
azokkal a lehetőségeivel, amelyeket szűkebb és tágabb ismeretségi köre kínált.
Ami Austenre elsősorban jellemző, az illúziótlansága. Egy olyan korban, amely
kedvtelve fordul a pompázóhoz és hazughoz, csupa egyszerűség és őszinteség.
Illúziótlansága könnyen tehetné keserűvé, de a keserűségtől megóvja humora; szűk
látóköre könnyen tehetné provinciálissá, ezt azzal kerüli el, hogy regényei
középpontjába olyan alapvető emberi szituációkat és magatartásokat állít,
amelyeket a város vagy nagyvilág körülményei csak bonyolítanának, de lényegileg
nem módosítanának, így aztán ábrázolásának megbízhatósága csak gyarapodik, és
mindvégig meggyőzően általános érvényű marad. A kor adott viszonyai között a
közlekedési, hírközlési eszközök hiánya, illetve kezdetlegessége amúgy is
korlátozta az emberi érintkezés lehetőségeit, amelyek lényegében egy tájegységen
belül a családi és baráti körre szorítkoztak. Ezért, bár jogos az a vád, hogy a
kor nagy történelmi eseményei — Austen alkotásai a napóleoni háborúk idején
születtek — kívülrekednek regényvilágán, viszont benne vannak azok az emberek,
akik vagy akikért ezeket a háborúkat vívták, az a gondolkozásmód, magatartás,
társadalmi viszonylatrendszer, amely legalább annyit árul el egy korról, mint
véres csatái.
A társadalom mint társaság az Austen ábrázolta világnak az életeleme; az emberek
értékét egyfelől morális magatartásuk, másfelől társadalmi csiszoltságuk adja.
Jóllehet minden Austen-regény központjában házassági bonyodalmak állanak, mégsem
a szenvedély vagy annak ábrázolása, boncolgatása regényeinek voltaképpeni
tárgya, hanem az, hogyan telítődik a boldogság ígéretével az olyan párválasztás,
amelyben a felek társadalmilag, erkölcsileg és intellektuálisan egyaránt
egymáshoz illenek. Ezzel a férfiak és nők közötti kapcsolat eleve aszexuálissá
válik, s átadja a helyét egy olyan vonzásnak, amelyet nem az ellenkező neműek,
hanem az egyforma gondolkodásúak éreznek. Az erkölcsi értékek a jó házasságban
nyerik el jutalmukat, az erkölcsi értékek megvetését tükröző magatartás viszont
számot tarthat a bukásra. Minden érték rendjét mindig a polgári értékrend szabja
meg, némi feudális színezettel: a kereskedésből megtollasodottak büszkesége pl.
elíté-lendőbb, mint a földbirtokukból élőké. Austen lényegileg három réteget
mutat be: az arisztokratát, a gentryt és a polgárt, mélyebbre nem ereszkedik. A
három réteg érintkezéséből olyan súrlódások származnak, amelyben az írónő az
arisztokráciának (vagy a gentrynek) ad igazat, ha a polgár hibája az
ízléstelenség vagy a magatartásbeli fogyatékosság, de az arisztokráciát ítéli
el, ha fölénye csupán üres előítéletekre támaszkodik. Ezeket a súrlódásokat vagy
ellentéteket mindig humoros oldalukról ábrázolja, a helyzet a humorosból csak
akkor fordul a tragikus irányába, amikor a magasabb intellektualitás és
igényesebb erkölcsiség képviselői — többnyire anyagi okokból — a feudális
ostobaságnak vannak kiszolgáltatva, de ezek a helyzetek sohasem tartósak, egy
alapvetően optimista költői igazságszolgáltatás mindig a jó javára oldja meg
őket.
|
|
Bár Austen hősei nők, mégsem csak a nők világát ábrázolja.
Nem a nők, nem is a férfiak, az értelem oldalán áll, hősei női mivoltukban azt a
kettős elnyomást érzékeltetik (amikor eszük és értelmük van), amely őket még
jobban sújtja, mint az okos férfiakat, főleg ha nem különösképpen szépek vagy
vagyonosak. Viszont kiválóságuk éppen a kiskaliberű férfiak szemében teszi őket
gyanússá, míg a legkitűnőbbek figyelmét — s ezek eljövendő férjeik — egyenesen
felkelti. Az írónőre és hőseire egyaránt jellemző az a biztonság, amelynek
alapja a hétköznapi dolgok megfigyelése és az élet reális tényeinek megértése.
Ezek a nők nem különösképpen szerelmes természetűek; nemcsak a maguk szerelmét
nem ismerik fel gyakran, de a másokét is bizonyos higgadtsággal szemlélik és
kommentálják. E magatartás valószínű oka, hogy Austen világában az érzelmi
kilengéseknek nincs helyük, hogy a szenvedély lerombolná e világ féltve őrzött
biztonságát, megmutatná érzelmi ürességét, riasztó és nyugtalanító lenne,
olyasvalamit tárna fel, amit jobb kerülni, így aztán a hősök csak érzékenyek, de
aki elveszti önuralmát, nevetségessé válik. Pedig szenvedésre okot adó szerelmi
kapcsolatok bőven adódnak Austen regényeiben, s nem is csak a vagyon vagy
származás elégtelensége miatt. Gyakran az önismeret hiánya vagy az ebből fakadó
túlzott öntudatosság a bonyodalmak oka. A megoldás mindenképpen a házasság, az
az állapot, amely nemcsak a tévelygéseket zárja le, de az emberi boldogság
megszerzésében Austen szerint oly fontos önismerethez is elvezet. Attól kezdve,
hogy a házasfelek megtalálják a helyüket egymás mellett, nem történik velük
többé semmi lényeges. Ha mégis történik, boldogtalanok. A Büszkeség és balítélet
hősnője, Elizabeth Bennet szüleinek szerencsétlen házasságában előrevetítődik
mindaz, ami a fiatalokra vár, ha párválasztásukból kikapcsolják az értelem
igényét. A polgári morál szerint a házasság élethossziglan tartó,
megmásíthatatlan állapot, amelybe kellő körültekintéssel, de egyben annak a
tudatával lépnek a hősök, hogy világukban a házasság a nők egyetlen
életlehetősége, s ha ezt bizonyos korban és körülmények között elmulasztják,
ugyancsak beláthatatlan következményekkel jár. Ezért nem kicsinyes vagy
jelentéktelen dolog az, hogy Austen regényeinek szövetét a házasság
lehetőségének, meghiúsulásának, kilátásainak sokfelé ágazó szálai alkotják —
nemcsak a regény, de a valóság szempontjából is igazoltan. Hogy ilyen
körülmények között a házasság mint érzelmi elkötelezettség kisebb szerephez jut,
az megint a korfestő realizmus diadala. A Büszkeség és balítélet egyik
szereplője, Charlotte, aki hozzámegy a szánalmas Collins lelkészhez, azt mondja
barátnőjének: „Nem vagyok romantikus, tudod. Sohasem is voltam az. Csak
kényelmes otthont szeretnék." A Sense and Sensibility, (Értelem és érzékenység)
hősnője, az okos Elinor azt számítgatja, mennyi kell a boldogsághoz, évi ezer
vagy kétezer font? Ha azután az intellektuális egymásrataláláshoz még az érzelmi
vonzódás többlete is járul — lehetőleg mindkét, vagy legalább az egyik fél
vagyoni megalapozottságával —, az már olyan pompás fordulat, mely mindenképpen
méltó az epikai megörökítésre.
Miután a házasság családi (dinasztikus) probléma, csak természetes, hogy
létrejöttébe az érdekelt fiatalokon kívül bő beleszólása van az egész családnak
is. Austen regényeinek fiataljai — jobbára a férfiak is — munkátlanul élnek;
idejüket látogatásokkal, beszélgetésekkel, tánccal, szórakozással töltik. Emiatt
anyagi függőségbe kerülnek az öregektől, akik így érzelmeikbe, elsősorban
párválasztásukba is beleszólnak, mindenekelőtt azért, hogy a tőlük örök-lendő
vagyon lehetőleg meggyarapodva, de legalábbis csorbítatlanul szálljon az
utódokra. Ez a család fennmaradásának és boldogulásának polgári viszonyok közt
is dinasztikusnak tekinthető érdeke. De a házasság a tájegységen belül élő és
mozgó alakok számára társadalmi élmény is: rokonnak vagy barátnak majdnem olyan
fontos, mint a házasulandóknak, s ezzel is fokozódik aszexualitása. Pusztán a
regényszerkezet szempontjából nézve, a házasságnak ilyen központivá tétele azzal
a következménnyel jár, hogy a boldog egymásra találás nem történhetik meg
mindjárt az első lapokon, bonyodalmak és félreértések nélkül. Ellenkezőleg,
félreértéseknek (amelyek esetleg a jellemek kölcsönös nem ismeréséből adódnak, a
jó modor és a jó erkölcs azonosításából) vagy rágalmaknak (a családtagok
befeketítési szándékai) kell az egymáshoz illőket elválasztani, hogy a befejezés
a regény végén annál nagyobb erővel érzékeltesse az egymásra találás
boldogságát.
Austen közvetlen és megnyerő ábrázolásmódját stílusa teszi tökéletessé. Ügy szól
olvasóihoz, mintha meghitt baráti körben beszélne. Ez mindannak, amit mond,
nemcsak a megbízhatóság, hanem az intimitás varázsát is adja — nem sok írója van
a múltnak, aki az emberi viszonylatok folyamatosságát olyan meggyőző erővel
érzékeltetné, mint Jane Austen. Alakjait kevés vonással, inkább magatartásukkal,
beszédjükkel jellemzi. A dialógusnak mestere, nagyszerű jelenetező, őszintén
sajnálhatjuk, hogy nem próbálkozott a színdarabírással. Mondatainak
epigramma-tikus tömörsége főleg
regényeinek kezdő soraiban nyilvánul, de mindig és mindenütt okos tud lenni
anélkül, hogy nagyképűvé válnék. Arányérzéke, szűkszavúsága alkotói és művészi
biztonságot mutat, ugyanakkor gondolatainak egyszerűsége, nyíltsága írói-emberi
magatartását is tükrözi. A legtöbb, amit magasztalásként elmondhatunk róla, hogy
Austen regényeinek olvasása közben anyagának és stílusának hétköznapisága miatt
gyakran elfelejtjük, milyen nagy író. Művészetének éppen ez a lényege. Az arány,
az elrendezettség, a művészi teremtés annyira magától értetődőnek látszik benne,
hogy az élet természetességével érvényesül.
|
|
Jane Austen regényei nem megírásuk sorrendjében jelentek meg.
Első könyve a Büszkeség és balítélet (Pride and Prejudice) volt, amelynek írását
1796-ban, még Steventonban, szülőfalujában kezdte el, s miután a kéziratot egy
kiadó a következő évben visszautasította, átdolgozta, és jóval később,
1813-ban adta ki. Akkor már megjelent a Sense and Scnsibility (1811 — Értelem és
érzékenység), amit viszont 1797-ben kezdett írni, de aztán sok évre
félbehagyott.
A Büszkeség és balítélet a Trisztán és Izolda mítosz modern változata. A két
egymásnak teremtett hős, az okos Elizabeth Bennet és a büszke Darcy nemcsak hogy
nem ismerik egymást igazi mivoltukban, de Elizabeth egyenesen gyűlöletet érez
jövendőbelije iránt. Jellemző, hogy ez a gyűlölet akkor válik legalábbis
jóindulatú érdeklődéssé, amikor a lány egy véletlen szülte kirándulás alkalmából
megtudjia Darcy házvezetőnőjétől, milyen kitűnő gazda az ura, tehát milyen
polgári erényekkel rendelkezik. De a közeledést, az angolos kompromisszumot két,
egyéniségét töretlenül megőrizni kívánó ember között Darcy magatartása is
elősegíti: leereszkedés nélkül érintkezik Elizabeth polgári rokonaival, és
minden módon — anyagilag is — segíti a Bennet család megtépázott becsületének
helyreállítását. Ami férfi-íróknál férfi hőseik tulajdonsága, hogy ti.
intellektusuk harcol a méltatlannak érzett vagy reménytelen szerelem ellen, az
Austen regényében hősnőjét karakterizálja, azt éreztetve, hogy a két
protagonista voltaképpen mindig is szerette egymást, csak szerelmüket
öntudatosságukban, szellemi integritásuk megóvásának vágyától vezettetve,
maguknak se vallották meg. A félreértés lehetőségét segítette, hogy
társaságukban — az Austen ábrázolta jó társaságban — senki nem azt mondja, amit
gondol, csak a regény végén, egy bizonyos szituációban adódik rá lehetőség, hogy
az addig halmozódó félreértések tisztázódjanak.
A Sense and Sensibility olyan, mint az a napló, amit egy eseménytelen életű
ember vezet. Két nő — testvérek — és három férfi a regény főszereplői. A
férfiaknak titkuk van, amelynek lényege az, hogy bár mindegyiküktől elvárják,
nyilatkozzék mint kérő, ezt egyikük se teszi. A titok eleme romantikus, de a
titok megoldása itt is, más Austen-regényekben is polgári, azaz a valóságos
életkörülményekben rejlik. A középszerűség, Austen alakjainak lényeges
tulajdonsága ebben a regényben sokkal szembetűnőbben mutatkozik meg, mint
egyebütt; főleg a regény első felében a falusi környezet bárdolatlansága az
alakokat is parlagivá teszi. Egyébként szerkezet szempontjából ez a mű Austen
leggyöngébb regénye.
A Northanger Abbey (Northanger apátság) című regényt Austen 1797-ben kezdte el.
A mű a Persuasion (Rábeszélés) című regénnyel együtt csak az írónő halála után,
1818-ban jelent meg. Ha a Northanger Abbey-t nem írja meg, azt hihetnők, Austen
észre se vette, hogy a romantikusok kortársa. Abból az iróniából azonban,
amellyel itt a divatos, un. gótikus regény ellen fordul, tudjuk, hogy Austen
nemcsak ismerte a romantikát, hanem értékelte is, mégpedig igen elítélően. A
romantika túlzásaival való
szembefordulása kétirányú: egyrészt az ősi kastélyt, mint a romantikus regény
színhelyét teszi nevetségessé, másrészt a romantikus magatartást, amely vagy
nincs (erre a kastély urának, Tilney generálisnak a viselkedése a legjobb
példa), vagy a valóság követelményeivel lépten-nyomon összeütközésbe kerül (amit
a hősnő kastélybeli életének epizódjai példáznak). A szembefordulás két iránya
egymásba mosódik: az apátság a regényesség elvét ütközteti a regény más irányú
elkötelezettségének elvével — a műfaj önmaga követelményeivel és hagyományaival
küzd annak eldöntéséért, hogy van-e a műalkotásnak a gyönyörködtetésen,
szórakoztatáson kívül társadalmi funkciója is? A hely, maga a kastély
klausztrofob élményeket keltő, a démonit felidéző világ, de igazi
kísértetéjszakát akkor él át a hősnő a falai között, amikor kiderül, hogy
szegény leány, és nem gazdag örökösnő, s ezért kiutasítják. Nem démonok, hanem
harácsoló, gonosz emberi ösztönök okozzák a szenvedést — ez az antiromantikus
regény társadalmi mondanivalója, s evvel a mondanivalóval már-már a humorosból a
tragikusba fordulna, ha az apa zsarnokságát nem törné meg a fia lázadása, ez a
helyi és családi forradalom, amely azonban a regény boldog befejezésének záloga.
A nagyon fiatal, még csaknem gyermek hősnő Bovaryné életútjának egy szakaszát
járja be. Naivitása megragadó, de e naivitái nélkül nem lehetne a számára
megszabott kalandok hősnője, átlátna környezetén, nem kábítaná el az ősi
kastély. Minthogy azonban alkotója ilyen vonásokkal ruházta fel Catherine-t,
distanciálódhát tőle, és cselekedetekké változtatva mondhatja el a véleményét
mindarról, amit a kor női neveléséről, annak romantikus járulékairól és
követelményeiről tart. A szegény Catherine pórul is járna, ha az ártatlanságot
nem védené a gondviselés egy okos úrfi formájában. Henry Tilney, ez az
ellen-Darcy, olyan intellektuális adakozó, aki nem egyenrangú partnerét
önmagával ajándékozza meg, s ezzel felemeli magához, így győz az erény, némi
segítséggel.
Az említett műveken kívül A mansfieldi kastély (Mansfield Park) 1814-ben, az
Emma című regény 1815-ben jelent meg. Ezek a viszonylag kései, érett alkotások
Jane Austent tehetségének teljében mutatják, és — A mansfieldi kastélyban és a
Persuasion-ban — kicsit érzelmesebbnek is, mint amilyennek eddig megismertük.
Fanny Price, A mansfieldi kastély Hamupipőke-jellegű hősnője szürke és szegény,
olykor mintha szembefordulna a szellem és ész minden megnyilvánulásával, de
végül elég életrevalónak bizonyul ahhoz, hogy magára irányítsa az eddig
tévutakon járó Edmund figyelmét, s mint papné nyerje el a házasságban hűsége,
szorgalma, kitartása jutalmát.
Az Emma a tévedések játéka, vagy másképpen: az értelem oktalan kalandozásának
története. A hősnő — okos, öntudatos leány — első játéka egy Harriet Smith nevű
fiatal nő, aki se nem okos, se nem öntudatos. Emma előbb ki akarja emelni
köréből, majd olyan férjet keres számára, aki neki, Emmának tetszik, végül,
amikor a férjjelöltben is, Harrietben is csalódik, elengedi és elejti, azzal
vigasztalódva, hogy Harriet amúgy is csak a társadalmilag magafélék közt lehet
boldog.
Emma második tévedése egy fiatalember, akiről azt hiszi, hogy szerelmes belé,
sőt azt is, hogy ő szerelmes a fiatalemberbe. Szerelmét igen józanul,
szenvedélymentesen kommentálja, önmagát szinte kívülről nézve. Ez teszi
lehetővé, hogy később nagyobb megrendülés nélkül vegye tudomásul csalódását, s
hasonló szen-vedélytelen okoissággal legyen annak a Mr. Knightleynek a felesége,
akit az írónő eleve apajellegűnek ábrázolt, korát (35—37 éves) és
fürkésző-nyomozó Poirot-szerűségét tekintve egyaránt. Nyilván az a hivatása,
hogy Emma fecsegő, kicsit hibbant és erősen feminin apja helyett igazi apja
legyen a leánynak, aki viszont maga is nevelő hajlamú, erős egyéniség, és csak
úgy lehet boldog, ha egy még erősebb, hajlíthatatlanabb intellektus állandó
befolyása alá kerül. Hogy viszont nevelőre szorul, azt tévedéseinek sorozata
mutatja. Ez az állandóság a tévedésekben bizonyos kétségeket támaszt az
olvasóban Emma boldogságát illetően, noha a regény végén egy megváltozott,
hibáiból okuló Emmát találunk.
Józan regény az Emma, nagyon sok játékossággal, s annak érzé keltetésével, hogy
az élet kiszámíthatatlan, a szándékok hatásaikban teljesen ellenkezővé válnak.
Egy pillanatra megint a tragédia határához érkeztünk — s hogy ezt a határt nem
lépjük át, azt csak a keresetten boldog befejezés irrealitása akadályozza meg.
Igazán okos emberek nem szerepelnek a regényben, de derék emberek igen. Csakhogy
még a derék emberek gondolatai is magukra és családjukra irányulnak — így
születik meg Austennél a humanista egoizmus fogalma, jól megválasztott példáival
együtt.
A Persuasion hősnője már nem fiatal, 27 éves leány, akinek szépsége megkopott, s
aki barátnője rábeszélésére már régebben szakított vőlegényével. Ez a vőlegény
aztán visszatér, meggazdagodva, és elveszi Anne-t, elhagyott menyasszonyát. A
konvencionális vonalvezetésű történet azonban gazdagabb, mint a tartalma, az
életet hétköznapinak, gondoktól tépázottnak mutatja, amelyben nemcsak a
történések fordulnak visszájukra, de az emberi jellemek is. Austen sok
apaszereplője közt a leggyűlöletesebb a Rábeszélésben jelenik meg, Sir Walter
Elliot, a hitvány arisztokrata személyében, aki a cím és rang megszállottja, s a
sok csábító szélhámos között is itt találkozunk a legrokonszenvesebbel, William
Eliottal.
Lionel Trilling A mansfieldi kastélyról írt tanulmányában Jane Austent értékelve
megállapítja, hogy ő a modern személyiségnek és az ezt a személyiséget kitermelő
kultúrának első megörökítője. Előtte senki nem ábrázolta az erkölcsi életet
hozzá hasonlóan, sem sokrétűségében, sem problematikusságában. Utat jelölt
Lawrence-nak,
Joyce-nak,
Proust-nak,
Gide-nek.
Virginia Woolf is
Henry James és Proust előfutárának tekinti Austent. Mi egy nagyszerű írót látunk
benne, aki ábrázolásmódjával a kritikai realizmus egyik úttörője, és abban
maradt élő, amivel korát szolgálta.
Szobotka Tibor
Jane Austen könyvei és azok filmváltozatai online megvásárolhatók!
copyright © László Zoltán 2009 -
2010
e-mail: Literatura.hu