Conrad Ferdinand Meyer |
|
Amióta az irodalmakban kialakult a regény műfaja, gyakori
volt, hogy a cselekmény a múltban játszódik. De a görög és a latin ókortól a
középkori legendákon és hőstörténeteken át se írók-költők, se hallgatók-olvasók
nem is gondoltak arra, hogy a felidézett kor körülményei és eseményei hitelesek
legyenek. Ezek ugyan régen játszódtak, de nem voltak történelmi regények. Az
igazi történelmi regény a
romantika szülötte és nagymértékben jellemző műfaja volt. Angliában
Walter Scott és követői, például
Lytton-Bulwer, Franciaországban Victor Hugo
és az idősebb Dumas, Olaszországban
Manzoni, nálunk Jósika,
Kemény Zsigmond,
Jókai, Csehországban Jirásek,
Lengyelországban kissé meg is késve
Mickiewicz jellemzi az egész romantikát. — A romantikából kifejlődő, de
a romantikával azonnal szembeforduló realizmus a maga társadalmi és lélektani
hitelességre törekvő, kritikai igényével általában a kortárs-világra és az
egészen közeli múltra fordította figyelmét, de legnagyobbjai — mintegy
kirándulásképpen — olykor visszatekintettek a múltba, néha a régmúltba is.
Balzac az akkori jelen felmérése mellett a
„Huhogók”-ban a francia forradalom ellenforradalmárait idézi fel.
Flaubert az ókori Karthágóba vezet a
„Szalambó”-ban. Tolsztoj a „Háború és
béké”-vel a történelmi regény legklasszikusabb példáját adja. De közben az egész
XIX. században a történelem általában a romantika témaköre prózában is, verses
epikában is.
1871-ben pedig megjelenik Conrad Ferdinand Meyer svájci német költő „Hutten
utolsó napjai” című elbeszélő költeménye, úgy is mondhatjuk, történelmi verses
regénye, amely igazi költői verseléssel, de valódi realista társadalom- és
lélekábrázolással idézi fel a német parasztháborúk korát, amely tragikus
mozzanata a középkorból az újkorba vezető reneszánsznak.
C. F. Meyer akkor már tisztelt és népszerű költője a német irodalom egészének. Ő
is, akárcsak a legvilágirodalmibb svájci német írók, költők, nem abban a sajátos
svájci német tájszólásban ír, amelyet sokan nem is németnek, hanem a germán
nyelvcsalád másik nyelvének tekintenek, olyannak, amelynek magának is több
tájszólása — zürcher, basler, graubündner — van. A mindennapos beszélgetésekben
a magában is többtájszólásos német és a német kantonokban élő svájci meg sem
érti egymást. De a világirodalmi igényű svájciak nem az otthoni nyelven, hanem a
Luther bibliafordítása óta irodalminak tudott „Hochdeutsch” (Újfelnémet)
megtisztított németséggel írtak. Így írt Meyer, így írt a másik nagy svájci
kortárs, Gottfried Keller, így a mi századunkban
Friedrich Dürrenmatt és
Max Frisch is. Meyer költői
nyelve a legszínvonalasabb átmenet Goethe
hagyománya és a modern német költészet között. Regényeinek és novelláinak
nyelvezete, stílusa világirodalmi bevezetése és ettől kezdve egyre gazdagabb
német realista történelmi regényeknek. Ő maga pedig helyet foglal el a realista
regények történetében.
Régi, gazdag zürichi patríciuscsaládból, vagyis legelőkelőbb polgári világból
származott. Élete születésétől haláláig akkor is biztosított, anyagilag
gondtalan lett volna, ha idővel regényei nem kerülnek a legkelendőbb, legtöbb
kiadást megért könyvek közé. Korábban sikeres, sőt divatos volt mint választékos
hangú, mesteri kezű, formabiztos költő, majd élete és pályája delétől a
legolvasottabb, legtöbb nyelvre fordított regényíróvá lett.
Husz börtöne
|
Fülledt éj |
Ifjúkorától kitűnt értelmével, szívósságával,
művészhajlamával. Kisiskolás korában elragadta tanítóit és szülei ismerőseit
csengő-bongó verseivel. Hamarosan kibontakozott rajzoló-, majd festőkészsége.
Egy időben maga is, köre is azt hitte, hogy festőművész lesz belőle. Emellett
hamarosan több hangszeren is játszott. Amikor verseit már hivatásos muzsikusok
zenésítették meg, néhányhoz maga is szerzett dallamot. Természetes, hogy a
középiskolában kitűnő tanuló volt. Szinte ragadtak rá a nyelvek, a franciát
gyermekkorától második anyanyelveként beszélte, s idővel egymás után sajátította
el az olasz és a spanyol nyelvet. Egyetemistaként párhuzamosan tanult
jogtudományt, művészettörténetet és összehasonlító nyelvészetet, elsősorban
romanisztikát. Az ismeretszerzés, az olvasás, a tanulás állandó izgalmában élt.
Közben kifejezetten derűs, szellemesen csevegő társasági ember, magát lányok és
asszonyok körében felettébb jól érző és kedvelt fiatalember volt. Ennek
sajátosan ellentmond, hogy kezdettől gyenge idegzetű, gyakran idegbetegnek
tartott fiú, majd férfi volt. ,Szorongások és kényszerképzetek gyötörték. Ezeket
mindig igyekezett titokban tartani, félelmei elől tréfálkozásokba menekült, s ha
rátört a búskomorság, elkerülte az embereket. Már sihederkorában heteket töltött
ideggyógyintézetekben, ahol viszont gyakorta vidám románcokat vagy tréfás
novellákat írt. Az egyetem után egy időre Svájc francia részébe, Lausanne-ba
költözött. Ugyanúgy jól írt, verselt franciául is, mint németül, vagyis igazi
irodalmi németül, mert valódi anyanyelvén, a svájci idiómában sohasem
jelentkezett irodalmi művel.
Szülei halála után visszaköltözött Zürichbe, illetve a Zürich melletti
Kilchbergbe, ahol fényűző családi otthonuk volt. Öröksége révén biztonságos
vagyonú gazdag ember volt. A verskedvelők már széles körben ismerték a nevét.
Úgy vélte, eljött az ideje, hogy többet lásson a világból, neki is indult
élményeket gyűjteni. Közel öt évig utazott. Hónapokig élt, nézelődött Párizsban,
utána Münchenben, otthonos lett a híres múzeumokban és az irodalmi
társaságokban. Majd végigjárta Itáliát. Velence, Firenze, Róma, Nápoly látványa
és népe együtt gazdagították világát. Mindenütt biztonságosan beszélte a
meglátogatott ország nyelvét, kitűnő memóriája pedig megtartotta mindazt, amit
akár könyvből, akár a látott dolgokból, akár az élet tényeiből elsajátított. A
múlt mindig is izgatta. A reneszánszot szellemi otthonának érezte. Tökéletesre
csiszolt balladái képszerűen rögzítették a hajdani eseményeket és alakokat. A
„Hutten utolsó napjai”-t már széles olvasóvilág fogadta elismeréssel. Magánélete
sokáig igen változatos volt: társasági élet, asszonyok és olykor hónapokig tartó
ideggyógyintézeti kezelések követték egymást. 50 éves korában ismerte meg azt a
legmegfelelőbb asszonyt, akivel együtt akart élni ettől kezdve. A már
hasonlóképpen nem ifjú, de szép, művelt, szépségeket kedvelő hölgy maga is túl
érzékeny idegzetű volt. Szorongásaik kölcsönös átélése megnyugtató örömöt
szerzett mindkettejüknek. Boldogságot nyújtottak egymásnak, egymás
kényszerképzeteibe játszva beleélték magukat. A házasság szakadatlan lendületet
adott elbeszélőképességének. A következő másfél évtized a folytonos
gyönyörűséges munka, a nagy regényíróvá emelkedés korszaka volt.
„A barát násza” című novellasorozata azonnal világhíres lett. Ebben
Dante narrátorként meséli el egy szerzetes
kalandjait. A reneszánszot megelőző és előkészítő kor világát idézi fel a
történetek egymásutánja. Egyszerre meghökkentő, váratlan, derűs képek
kaleidoszkópja, hiteles korábrázolás és hiteles jellemrajz. — Ezt nem sokára
követte élete fő műve, a „Jürg Jenatsch”. (Egyik magyar fordítása „Jenatsch
György” címmel jelent meg.) Ez a regény a német parasztháborúk korának,
háttérben a német reneszánsznak a remekmívű körképe. A mű egy népvezér útját és
felemelkedését mutatja be mindaddig, amíg hatalomra jutva önkényúr lesz belőle,
ami viszont bukását, pusztulását hozza magával. Általában ezt tartják a német
realista történelmi regény nagy hatású kezdetének és példaképének. De nem
kevésbé jelentékeny — és mindvégig izgalmasan érdekes regénye a „Szent”, amely
II. Henrik angol király és Thomas Beckett érsek tragikus ellentétének
történetéről szól, Beckett meggyilkolásáról a canterburyi székesegyház oltára
előtt. — Ez a regény volt a forrásalapja
Eliot „Gyilkosság a
székesegyházban” és Anouilh
„Beckett” című mindig sikeres drámájának. A fentieken kívül hosszú sora van
történelmi regényeinek, nem egy közülük kifejezetten vidám hangvételű, mint a
„Plautus a kolostorban”, vagy idillikusan derűs, mint az „Angela Borgia”, egy
vérgőzös család szelíd leányának mosolygó története.
Élete végső öt évében már csak olykor-olykor írt egy-egy verset, több ízben
vonult idegszanatóriumba. Búskomorság és kitörő vidámság közt hullámzott az
élete. Élvezte a világhírt, az egymás után gyorsan következő új kiadásokat. Ha
szorongott vagy búskomorság tört rá, elrejtőzött az emberek elől. Ha visszatért
a derű, kereste és szórakoztatta a társaságokat, élvezte az életet, a
szépségeket. Tudta, mert tudhatta, hogy kortársai a legnagyobb írók-költők közt
tartják számon. Most már idestova száz éve, hogy meghalt, de ma is a
leggyakrabban kiadott klasszikusok sorába tartozik.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2009
- 2011
e-mail:
Literatura.hu