Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán

(1847 - 1910)

Sokszor mondották, sokszor le is írták, hogy Mikszáth Kálmán az eddigi magyar irodalom legnagyobb regényírója. Az ilyen kijelentés mindig kockázatos, mert a kultúra, a művészet világában nincs hossz- vagy súlymérték, amely első vagy második helyet igazoljon a legnagyobbak között. Hogy ki a nagy író, a nagy költő — azt meg tudom mondani, s indokolhatom, hogy miért mondottam. De hogy az igazi nagyok között melyik a legnagyobb — ez gyakorta ízlés kérdése. És egy ilyen névsorban, mint Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, csak ízlés alapján lehet rangsorolni. De annyi bizonyos, hogy nem lehet oly szűken megszabni a legjobb, legszebb, legjelentékenyebb magyar széppróza irodalom körét. hogy Mikszáth ne a legelsők között foglaljon helyet.

A kisnemesség és a parasztság határvilágából indult. A családban nemesi nagy múlt legendái éltek, de a gyermekkor környezete a palóc és szlovák parasztság volt. Lelke egészével, finom költői hangulatokkal szereti és rajzolja világéletében a paraszti alakokat, nemegyszer idilli, máskor balladai fényben. De magamagát otthon a dzsentrivilágban érzi, és ennek a dzsentrivilágnak senki sem látja oly világosan hibáit, társadalmi parazita voltát, mint ő. Megveti ezt a nemesi világot, de belülről látja: elítéli, de megérti. Ez adja egészen sajátos hangvételét és ábrázolási módját. Nem igazi szatirikus, mert a gúnyosan megbírált alakokban is megmutatja a szeretetre, néha egyenest csodálatra méltót; de a csodálatra méltóban is megmutatja a nevetségeset. Ez igazi ironikus magatartása. Mikszáthra elsősorban az irónia lesz jellemző.

De nagy utat kell megtennie előbb a névtelenségből az elismertetésig, majd a romantikától a realizmusig. Meg kell küzdenie a nyomorral, a kudarccal, míg el nem érkezik a siker és az anyagi jólét.

Jogásznak indul, mint oly sokan a kisnemesség körében. Hivatali életet próbál a vármegyénél, mint a kisnemesi jogászok nagy része. De eleve nem való hivatalnoknak. Költő akar lenni, egész ifjan verseket is ír. Meghódítja vármegyei felettesének leányát, és titokban elveszi feleségül. A tekintélyes família indulatosan fordul ellene, mire az ifjú szerelmes házasok otthagyják a megyét, és felköltöznek a fővárosba, amely abban az évben (1873-ban) egyesült Budából, Pestből és Óbudából Budapestté. A kiegyezés első évei ezek, a nagyobb léptű polgárosodás kezdetei Magyarországon, a főváros most indul el az útjára, hogy európai nagyváros legyen. Itt akar Mikszáth író és újságíró lenni. De sokáig hiába. Olyan nyomorban élnek, hogy a fiatalasszony belebetegszik a szegénységbe. Erre Mikszáth kierőszakolja, hogy váljanak el, menjen vissza a szeretett nő a jómódú otthonba. És majd évek múltán, a már országos hírű, jó jövedelmű író újra elmegy leánykérőbe, és akkor már örömmel adják hozzá feleségül egykori feleségét. Olyan ez, mint egy Mikszáth-anekdota. De hát az írók élete gyakorta emlékeztet műveikre, mivelhogy műveiket nem utolsósorban saját életük ihleti.

Művészete különböző megközelítésből, nézőpontból

1.) Magyar irodalomtörténeti, prózatörténeti megközelítésben
A Jókai-hagyomány folytatója, de kiszűri Jókaiból, ami annál idejétmúltan romantikus, s azt teszi fő prózaszervező elvvé, ami Jókainál másodlagos, az epizódelemeket, az életképet és legfőképpen az anekdotát.

Anekdota: görög szó, kiadatlant jelent. A konkrét hitelesség igényével fellépő rövid, csattanós történet, amely többnyire egyes történelmi személyek vagy események mulatságos jellemzését adja. Eredetileg szóbeli közlés útján terjedő, tartalma miatt kiadhatatlan művet jelentett. (Prokopiosz: Jusztiniánusz császár magánéletéből című gyűjtemény)

Az anekdota, illetve az anekdotikusság meghatározza:

a.) Műfajválasztást
Legértékesebbek kisepikai alkotásai, melyeknek középpontjában egy-egy hosszabb-rövidebb anekdota áll.

b.) Szerkesztésmódját
Nincs szigorú zárt kompozíció, regényei többnyire anekdoták laza füzérének hatnak. (Összefüggésben a folytatásokban történő megjelenéssel is.)

c.) Stílusát, mely az élőbeszéd imitációján alapul, a szóbeli előadásmód stilizációja. Nyelvében eltávolodik a romantika pátoszától, de távol áll tőle a naturalizmus kilúgozott beszédmódja is. Vonzódik a népnyelv fordulataihoz is (közlésmódok, népi bölcsességek), anélkül, hogy mindez modorossá válna.

2.) Összehasonlító, világirodalmi nézőpontból

a.) Művészete nem állja a versenyt a XIX. századi nagyepika klasszikusaival, hiányzik Mikszáthból e regények társadalmi és emberi teljessége, a zárt kompozíció, a lélekrajz és jellemváltozás árnyaltsága és analízise, de a XIX. század utolsó harmadának Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet. Sorraveszi a különböző társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt vizsgálja, melyik képes helytállni az országért: Beszterce ostroma – főnemesség, dzsentri, polgárság; Fekete város – polgárság, arisztokrácia; A Noszty fiú esete Tóth Marival – dzsentri, polgár; Gavallérok – dzsentri; A jó palócok, Tót atyafiak – parasztság.
Az összes réteg közül leginkább a dzsentrik, a középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban, illetve a szabadságharcban játszott szerepe folytán ez az a réteg, mely leghitelesebben vezethetné az országot. A passzív ellenállás, illetve az önkényuralom ezt a réteget lehetetlenítette el legjobban. Az újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is.
Mikszáth viszonya kettős a dzsentrihez. A polgárosodó Magyarországon egy élhető kultúra és életforma hordozói, ellentétben a polgári világ racionális és merkantil szemléletével, életvitelének egyhangú szürkeségével. Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet, ahogy a történelem fordultán is felszínen akarnak maradni, fogyó erkölcsi és még kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből (“Más szemével másként is lehet látni”) fakad a többi társadalmi réteg megítélése is. Elismeréssel adózik a Tóth Mihály-i polgártípus töretlen munkakedvének, erkölcsi puritanizmusának és tisztességének. A ‘Fekete város’-ban viszont fölmutatja a látszólag következetes polgárerkölcs árnyoldalát, a sokszínű világot elszürkítő, az életet egyirányúsító törekvést. A parasztságot – különösen első két kötetében – abban a történetfejlődési pillanatban ábrázolja, amikor az első világ természetes, panteisztikus világába betör a második világ, a pénz hatalma, s erre a kihívásra a hősök különböző módon válaszolnak.

b.) A XIX. század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő áramlatával.

3.) Retrospektív (=visszatekintő) megközelítés
A modern próza ízlésirányának változásával, az újfajta regénytechnikák megjelenésével Mikszáth művészetét az irodalomtörténészek visszautalták a megkésett magyar fejlődés címszó alá. Mikszáth újrafelfedezése a ’70-es évek elején induló fiatal magyar prózaírók részéről történik meg. Az idejétmúltnak tartott anekdotikusság, nyelvi és világképi intimitás rehabilitálta – kiegészülve természetesen a modern próza vívmányaival – az anekdotát. Esterházy Péter ‘Termelési regény – kisssregény’ című művének a főszöveget értelmező jegyzeteiben feltűnik Mikszáth alakja is, együtt sörözve az íróval. Temesi Ferenc ‘Por’ című szótárregénye a múlt és jelen Szegedének anekdotákban fölvázolt históriája. Mészöly Miklós – másfajta írói és világképi attitűddel – filozofikus mélységűvé tágítja az anekdota lehetőségeit.
Napjaink cseh irodalmának meghatározó vonulata a haseki életműből kinövő, bensőségesen humánus anekdotikus próza, melynek legjelesebb képviselője Bohumil Hrabal.

Egy sajátos mikszáthi hőstípus: a megkésett ember, a Don Quijote-szerű alak
A XIX. századi irodalom sajátos és meghatározó hőse az időből kiesett ember, a felesleges ember, a modern Don Quijote. Elméleti szinten a hőstípus megjelenését és értékelését Turgenyev fogalmazta meg ‘Hamlet és Don Quijote’ című tanulmányában. Az orosz író kritikusan szemléli a tépelődő, vívódó entellektuel (=értelmiségi) alakját, aki értelmi képességeit képtelen a gyakorlatban megvalósítani. Az európai kultúrtörténet és emberfelfogás egyik legfőbb megtestesítője helyett (Hamlet) Don Quijote-t állítja követendő példának. Elutasítja a spanyol lovaghoz kapcsolódó addigi értelmezéseket, s rehabilitálja Cervantes hősét. Don Quijote – Hamlethez viszonyítva – keveset tud, de azt tudja, mi az élet értelme, s a meditáció helyett a cselekvést választja. Erkölcsi felfogását és értékrendjét nem illeszti hozzá a változó időhöz. A magyar irodalomban a század második felében lépnek színre a megkésett hősök: az öreg Toldi, Hübele Balázs (Arany László: A délibábok hőse című verses regény), a századforduló novellisztikájának szereplői és elsősorban Mikszáth alakjai tartoznak ebbe a sorba. Pongrác gróf, Görgey alispán, Zrínyi Miklós reinkarnációja ugyanannak az embertípusnak. Közös jellemzőjük, hogy nem fogadják el a második világ, az indusztria, a haszonelvűség, a technokrácia törvényeit. Feleslegesnek és nevetségesnek mutatkoznak a polgári társadalomban, s Mikszáth szatirikusan is ábrázolja téblábolásukat egy számukra idegen, ám törvényszerűen létrejövő közegben. Nem kérdőjelezi meg viszont Mikszáth a különcök által vallott erkölcsi- és életelveket: vannak olyan értékek, melyek nem függvényei az időnek és a világ változásainak – tisztesség, becsület, erkölcs, helytállás. A szatirikus látásmódhoz ezért az elégikus felhang is társul.

Mikszáth újra vidékre megy (most Szegedre), majd vissza Budapestre, sokfélét próbál, és szívósan írja műveit. És a nyolcvanas évekre a már harmincnégyharmincöt éves író egyszerre nagyon népszerű lesz. Mindig is bízott magában, és úgy fogadja a sikert, mint ami eleve megillette. És ettől kezdve írói útja egyenes vonalú. Kezdetben erősen érződik rajta Jókai és Vas Gereben hatása. Az anekdotisztikus jellemzési mód mindig is jellemző lesz művészetére. De már a nyolcvanas évektől kezdve felismerhető a realista törekvés is: a dzsentri kritikája. itt alighanem Csiky Gergely hatását is tudomásul kell vennünk. A hatások azonban sohase homályosítják el Mikszáth összetéveszthetetlen eredetiségét: a Finom líraiságnak és a csúfondáros iróniának azt az összhangját, amely úgyszólván minden korszakára jellemző. Pedig évtizedről évtizedre nagy utat tesz meg a realizmus felé. De még a XX. század első évtizedében írt legérettebb és legrealistább regényeiben (Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város) is bőven találkozunk romantikus elemekkel. Holott már indulásakor (Tót atyafiak, A Jó palócok) is realistább, mint Jókai vagy éppen Vas Gereben. Az embert mindig egyszerre látja hibáival és erényeivel. Nála nincs angyal—ördög ábrázolási módszer. Negatív alakjaiban is sok a megérthető, nemegyszer szeretetre méltó csirkefogó; pozitív alakjaiban is sok a megmosolyogni való gyengeség vagy furcsaság.

Érett évtizedeinek egy sajátosan ellentmondásos helyzet az alapja: kormánypárti képviselő, miközben a kormány képviselte úri világ kritikusa. De éppen ezért viselték el néha nagyon is kemény kritikáját: otthon mondotta el, fehér asztal mellett. Mint újságíró halhatatlan karcolatokban leplezte le az úri politikát, de ennek az úri politikának résztvevője volt, a legmagasabb körökben. Korábban még hitt is Tisza Kálmán liberalizmusában, és egy ideig ezt a szeretetteljes érzelmet átvitte az álliberális önkényúr fiára, Tisza Istvánra is. Közben azonban nyitott szemmel nézett, és belülről még többet láthatott, mint azok, akik kint voltak. Ez a helyzet pedig egyre pesszimistábbá tette. Pesszimizmusában azonban nem húzódott a romantikus eszmények felé, hanem egyre jobban szakított a romantikus eszményekkel, s egyre jobban valósította meg életművében a kritikus realizmust.

De csupán éles szemű és nagyon árnyaltan művészi kritikus volt, akiben semmi forradalmiság nincs. Részvéte egészével állt a szegények mellett, de nem hitt mozgalmaikban; senki annyi szeretettel nem írt a szlovák parasztokról, de érzéketlen maradt a nemzetiségi probléma iránt. Kiutat tehát semerre sem találhatott. Ő csak azt vette tudomásul, hogy Magyarországon úgy fejlődött ki a polgári élet, hogy közben megmaradt a feudalizmus is. Pongrácz gróf középkori életet tud élni a XIX. században (Beszterce ostroma), és a feltámadó Zrínyi Miklósnak legföljebb a modora szokatlan, de egészen jól beilleszkedik a hazai félfeudális kapitalizmusba (Új Zrínyiász).

Mikszáth életműve a nagyregénytől a röpke novelláig, a Jókai életéről szóló nagy korrajzi műtől a napi karcolatig átfogja a széppróza és a publicisztika minden műfajárnyalatát. Korai művei közt gyakori a történelmi regény, egészen sohase hagy fel vele, legvégső remekműve, A fekete város is az. Ezekben a múltidéző művekben különösen sok a romantikus színezet, de gyakori a kritikus jelenre utalás is. Az akkori jelenben játszódó műveiben is általános jelenség az erős fordulatosság, az anekdotisztikus csattanóra élezettség. Ezt sokan Mikszáth korlátjának tartják, holott ez nem korlát, hanem módszer. Az anekdotisztikus ábrázolás meglepő helyzetben vagy meglepő fordulattal jellemez egy-egy emberi magatartást. A magyar regényirodalom leghagyományosabb ábrázolási módszere a kezdetektől mindmáig, és alighanem éppen Mikszáth a legnagyobb mestere.

Stílusának múlhatatlan varázsa az a választékos előadásban megnyilvánuló derű, amelyben oly tökéletes egységgé tud válni mosoly és bánat. Ez a nagy humoristák titka. De ugyanilyen egység nála a meg nem alkuvó elmarasztalás és az elmarasztalt megértése. Mikszáth semmit sem titkol el, de igazán nem haragszik; a bűnben is csodálja, az erényben is megmosolyogja az embert.

Attól kezdve, hogy elérkezett hozzá a siker, jellegzetes alakja volt a hazai irodalomnak és közéletnek. Zömök, testes termete, csáléra álló bajsza, hosszú pipája kedvelt tárgya volt irodalmi és politikai karikatúráknak. Viszonylag fiatalon máris idős bölcsnek tekintették. Nem tartozott körökhöz és irányokhoz. Kormánypárti képviselő létére is távol maradt Gyulaiéktól (Gyulai erősen bírálta is); nyomorgó ifjúként ott ült Reviczkyék körében a kávéházban, de idővel a mást akarókhoz sem volt köze. Jókai mellett ő volt a másik élő halhatatlan. Végső művei későbbiek, mint Ady fellépése, még kortársa Móricz-nak, de az előbbi korhoz tartozik. Az előbbi korból azonban eleve kinőtt, azaz tovább tartott, mint kortársai, és habár beleélt, nem lett igazi XX. századi író. Ővele vált teljessé a magyar irodalom XIX. százada.

Hegedűs Géza

Vissza