Hans Georg Gadamer
ZARATHUSTRA DRÁMÁJA
Nietzsche -
Goethe és Heinrich Heine
mellett - a német nyelv legnagyobb stilisztái közé tartozik.
Nyelvhasználata a nehézkesség teljes hiányával jellemezhető. Ily módon
Zarathustra nagy küldetésének és a nehézkedés szelleme ellen folytatott
harcának beteljesítője. Mindenesetre az Így szólott Zarathustra
Nietzsche különleges műve, amely néhány egyedülálló lírai részét
tekintve csodálatra méltó, mégsem a könyv erélyes stílusa az oka, hogy
Nietzschét a német nyelv legnagyobb stilisztái között tartjuk számon.
Mindazonáltal ha most a Zarathustra-könyvet állítom a középpontba,
az nem annyira az 1881- es esztendő centenáriuma miatt van, mikor is
Nietzsche a Silvaplana tónál az örök visszatérés tanításának ihletére
lelt - mint ismeretes, erről az Ecce Homóban tudósított -, sokkal
inkább arról van szó, hogy ez a könyv számomra régóta kihívást jelent. A
csodálat és a szorongás között inkább megragadom a centenárium alkalmát,
hogy megkíséreljem a számvetést. Ezenkívül nem vagyok sem
Nietzsche-kutató, sem pedig olyan mély, sajátos pozícióval rendelkező
gondolkodó, mint Heidegger, aki egy saját Nietzschét épített fel a maga
számára. Azonban kortárs szemtanú vagyok, és nem azért, mert ugyanabban
az évben (1900) születtem, amikor Nietzsche meghalt - ez aligha a
legjobb mód valakivel ismeretséget kötni. Valami más történt. Mikor
tizenhat éves lettem, apám megnyitotta előttem kis magánkönyvtárát.
Vegyész volt, és könyvtárában nem akadt semmi különleges - olyan volt,
mint a századelő művelt polgárságának átlagos könyvtára. "Most már elég
idős vagy, és mindent elolvashatsz, amit itt találsz, de mindenesetre
Nietzschének ezt a két könyvét (a Zarathustrát és a Túl jón és
gonoszont) nem ajánlanám neked" - mondta. Természetesen ezek voltak
az első könyvek, melyeket megragadtam. Ellentmondásos hatást gyakoroltak
rám, és bizonyára ez az oka, hogy ellentétben generációm legtöbb
tagjával, soha nem mentem keresztül egy úgynevezett Nietzsche-korszakon.
Ez ekkor egyszerűen túl korai volt számomra, és messze fölülmúlta
horizontomat.
Így alakult, hogy első valódi találkozásom Nietzschével tisztán
akadémiai jel- legű volt. Marburgban történt, hogy Nicolai Hartmann,
akire akkor Max Scheler gyakorolt erős hatást, szemináriumot tartott
Nietzsche A hatalom akarása című művéről. Hartmann ekkor Nietzsche
filozófiáját az értékek fenomenológiájához való hozzájárulásként fogta
fel: ez számomra egy sápadt, akadémikusan szelíd Nietzsche volt.
Ugyanakkor generációm számára a hozzáférés az Így szólott Zarathustrához
egyáltalán nem volt könnyű. A mű stiláris közelsége Richard Wagner
zenedrámájához és az új- és ótestamentum túlzó utánzata volt az, ami
eltaszított minket Nietzsche Zarathustrájától. A magaménak érzett
ifjú generáció ízlése, hasonlóan mai ízlésünkhöz, nagyon távol volt az
uralkodó korstílustól. Az ifjúsági mozgalom volt az, ami értékeinket
meghatározta, ezzel tiltakoztunk a városi kultúra és a polgári műveltség
ellen; kiszabadulás az erdőbe vállra akasztott gitárokkal, hosszú séták,
éjszakai tábortüzek - ez a közeg jellemezte generációmat. Az opera semmi
sem volt a szemünkben, ahogy Richard Wagner sem jelentett semmit
számunkra. Amit felfedeztünk magunknak, az a barokk muzsika, Heinrich
Schütz és a flamand többszólamúság. De Nietzsche Wagner csodálója volt,
és így még tovább tartott, míg évszázados figurájával összeütközésbe
kerültem. Ebben fontos szerepet játszott híres költeményével Stefan
George - aki sokat jelentett számomra - egy Nietzschének szentelt
dicshimnusszal, ami egyúttal intésként hangzott:
"Későn jött, aki könyörögve mondta:
Ott már nincs út gleccserek s iszonyú
sasok fészkei közt, - most vissza kell
vonulni a szeretet gyűrűjébe …
S ha aztán a szigorú és meggyötört hang
himnuszként zeng kék égbe s ragyogó
zuhatagba, - sírjunk: óh, mért beszélt
ez az új lélek, mért nem énekelt!"
Vagyis Nietzschéhez kapcsolódó tanulmányaim meglehetősen ambivalens
módon igéztek meg, és ez csak akkor vált igazán súlyossá, amikor a
fasizmus brutálisan kezdett visszaélni személyével. Most, a század
második felében valamiféle Nietzsche-reneszánsz tanúi vagyunk. Ennek
okait nem könnyű megállapítani. Ami bizonyos, hogy Nietzsche a mai kor
gondolkodó embere számára állandó kihívás. Számomra úgy tűnik, három ok
miatt. Először is a végletek géniusza, radikális gondolat-kísérletező
volt. Az újonnan eljövő filozófus alakját, aki nem igazságot, hanem
merészséget hoz, maga is mint kísértőt mutatta be. Ezért Nietzsche
bármiféle fogalmi analízise és integrálása a filozófia hagyományos
összefüggéseibe rendkívül nehéz.
Másodszor nemcsak kísértésbe vivő gondolkodó, de öntudatos parodista
is volt. A Zarathustra szövege változatos paródiák hosszú sorozata.
Paródián azt a beszédmódot értjük, mely bevett megfogalmazásokat
használ, majd átformálja azokat, gyakran szokatlan irányba
továbbfejlesztve, gyakran ironikusan elferdítve eredeti jelentésüket.
Mindenesetre a parodisztikus beszéd nem közvetlenül szól, inkább a
célozgatást, a bevett jelentéstől való eltérést szolgálja.
Harmadrészt Nietzsche zseniális pszichológus, aki a felszínen
keresztültörve észrevette a felszín mögött rejtőző és kimondatlan
dolgokat, titkokat és a felismerhetetlent. Azt tanította, hogy a
felületet, a felszínt maszkként kell értenünk. Tanítása hatalmas igézet,
mely teljességgel magával ragad. Freud is sokat tanult Nietzschétől,
legalábbis közvetve, Schopenhauer hatásán keresztül, aki jelentős
előfutára volt. Összefoglalva azt kell mondanunk: Nietzsche semmilyen
értelemben sem közönséges résztvevője a filozófia önmagával folytatott
évezredes beszélgetésének.
Ezért Nietzsche személye a filozófia számára különleges kihívást
jelent. Az első világháború és a főleg költők és irodalmárok által
megfogalmazott egyik első recepció után Nietzschéről akadémiai vita
vette kezdetét. Itt például Karl Löwith jól megalapozott és gondosan
kimunkált kísérletére gondolok, mely az ugyanannak örök visszatérése és
a hatalom akarása összeegyeztethetetlenségét kívánta kimutatni mint
valamiféle, a modernitás csúcsán bekövetkezett összeomlást, mint egy
lehetetlen visszatérési kísérletet a görögök kozmologikus
gondolkodásmódjához, a nagy világévre vonatkozó tanításhoz, annak minden
fatalisztikus következményével együtt. Ugyanakkor, a fasizmus
kísérletére visszatérve, azt gondolom, hogy az brutális egyoldalúságával
eliminálta az örök visszatérés tanításának egészét, akárcsak Nietzschét
azzal, hogy a hatalom akarása felfedezőjeként, az élet dicsőítőjeként, a
test nagy racionalistájaként, sőt fajmitológusként is bálványozta. Ebben
a hangnemben írt Alfred Baeumler a nemzetiszocialista dogmatika egyik
ideológiai előkészítője 1931-ben egy igen romantikus és széles körben
elterjedt könyvben Nietzschéről. Sőt Karl Jaspers 1936-ban Nietzsche
gondolkodásának jól megválogatott összegzését publikálta megelégedve
azzal, hogy a legellentmondásosabb kijelentéseket egymás mellé
állította, és az egzisztencialista felhasználás számára minden
végletességével együtt hozzáférhetővé tette. Valójában, ahogy ezt már
láttuk, Nietzschét valami folytonosan a végletesség felé űzte. Számára
minden önmérséklettel és alkalmazkodással szemben a szellem egyetlen
valódi erénye a "csapongó becsületesség".
Az igazi filozófiai feladat, mely elé Nietzsche gondolkodása állít,
az ugyanannak örök visszatérése és a hatalom akarása látszólagos
összeegyeztethetetlenségének megoldása. Itt tűnik fel számomra Heidegger
igazi érdeme, aki interpretációs gyakorlatának minden erőszakossága
ellenére ebben az esetben lényegi betekintésre tett szert, és ez engem
azon nyomban felvillanyozott. A két tanítás összetartozik, csak
ugyanannak két aspektusát jelölik: a hatalom akarása nem valaminek az
akarása, hanem önmagának, vagyis az akarásnak az akarása, míg a
visszatérés gyűrűje a minden akaratot és választást, megfutamodást és
reményt az őrület egy formájaként leleplező gondolat. Mindkét aspektus
magába foglalja az értelemre irányuló kérdést mint az önmegszüntetés
felé tartó mozgást. Heidegger ebben látta Nietzsche gondolkodásának
végső eredményét, a kikerülhetetlen zsákutcát, melybe a nyugati
gondolkodás egész tradíciója beszorult, és a létező létére vonatkozó
görög kérdés végzetszerű kezdetét; a metafizikai kérdést. A
szubjektivitás-gondolat és ennek vége a hatalom akarásában innentől
fogva technikai beállítódású civilizációnk számára katasztrófaszerű
végzetnek tűnik.
Időközben Heidegger pozícióját, mindenekelőtt Franciaországban,
például Derrida és Deleuze támadták. Azzal érveltek, hogy Heidegger a
lét értelmére vonatkozó kérdés firtatásakor egy eleve adott értelemben
hitt, és ezzel a logosz prioritásán belül maradt. Ily módon egyáltalán
nem lenne olyan radikális, mint Nietzsche, aki mindig ragaszkodott
ahhoz, hogy az interpretáció nem az értelem felfedezése, hanem az ész
félrevezetése; a hatalom akarása, teremtő átformálás. Ezért kellene
magát a gondolatot a jelenlévő értelem sémájától és minden
logocentrizmustól megszabadítani.
Nietzsche filozófiai jelentősége manapság sok szempontból vitatott.
Talán néhányan azt gondolhatják, hogy a Colli és Montinari által
összeállított új kiadás valamiféle döntést hozhat. S valóban igaz, hogy
most első alkalommal ismerhetjük meg Nietzsche jegyzetfüzeteit
megbízható formában és kronológiai rendben, és többé nem függünk a
szerkesztéstől és a szelekciótól, amit Nietzsche nővére és minden
későbbi szerkesztő a hátrahagyott jegyzetek átdolgozásakor elkövetett.
Mindeközben naiv dolog azt hinni, hogy amióta az autentikus Nietzschét
ismerjük, a korábbi interpretációk minden előfeltevésétől
megszabadultunk. Ezt egy példával szeretném illusztrálni: Derrida egy új
könyvében - Les épérons de Nietzsche - egy egész fejezetet szentelt
Nietzsche egy rövid jegyzetének. A jegyzet így szól: "Megfeledkeztem az
esernyőről."
Derrida erről a sorról egy elegáns esszét írt. Nietzsche talán valóban
megfeledkezett az esernyőjéről. De ki tudja, talán tényleg valami
jelentőségteljes dolog húzódik emögött? Akár így is lehet, mindenesetre
a példa azt illusztrálja, hogy egy ily módon teljes kiadás kitűnő
lehetőséget nyújt a lényeges dolgoknak a lényegtelenek közé rejtéséhez.
Mindig szükségünk van valakire, aki az újnak utánamegy és ezt számunkra
új fényben tünteti fel.
Ennek az új kiadásnak tényleges eredményeként csak azt rögzíthetjük,
hogy A hatalom akarása vagy a hagyatékban bármi, aminek ez a címe,
autentikus formában nem létezik.
Ezzel Nietzsche Így szólott Zarathustrája
tagadhatatlanul visszakerült az értelmezés centrumába. Őszintén megvallva,
ebből a műből bármi konceptuális tartalmat kihámozni nem könnyű feladat.
Ez a félig-meddig poétikus könyv a mimézis és az imitáció műfajához
tartozik. Irodalmi remekmű. Bizonyosan az sem helyes, ha a Zarathustrát
Nietzschével, beszédeit pedig Nietzsche filozófiájával azonosítjuk. Mint
minden poétikus szöveg esetében, itt is elsőrendű hermeneutikai feladat
a tanítás és a cselekmény közötti összefüggés meghatározása. A problémát
teljes tudatossággal kell birtokunkba venni: miképp konceptualizálja az
a gondolkodó üzenetét, aki a fogalmi és költői beszédmód között ennyire
megosztott.
Először is hermeneutikai különbséget kell tennünk a beszédek és a
mondások, valamint az elbeszélő részek között. Ezek Nietzsche könyvének
alkotóelemei. Zarathustra beszédei nem pusztán beszédek gyűjteményei,
mint Gautama Buddha szónoklatai, hanem szövegek, melyeket egységes
cselekmény fűz össze. Ez rögtön két különböző szempontú interpretációt
foglal magában: egy szónokot, aki beszédét az előtte ülő hallgatóságnak
tartja. Valakihez beszél, azaz különböző hallgatóságnak különböző módon
beszél. Ezt Nietzsche nagyon nyomatékosan értésünkre adja a második rész
zárószakaszában A megváltásról című beszédben.2
A beszélő által megszólított hallgatóság révén egy dialektikus szempont
kerül be az értelmezésbe, ugyanis a megszólított kiegészítésre szorul,
vagyis újra és újra fel kell tennünk a kérdést a magunk számára, hogy
ezt a hallgatóságot miért pont így szólítja meg a beszélő. Ezzel szemben
az interpretáció második szempontja az elbeszélés. Egy elbeszélés, az
azt elbeszélő intencióival szemben meggyőző hitelességet igényel, még
akkor is, ha ez egyszerűen csak a fikció költői érvényességére
vonatkozik. Ennek rendkívül jelentős konceptuális következményei vannak.
Első olvasatra a Zarathustra- könyvet mint új értéktáblákról szóló
üzenetet ragadjuk meg, melyeket a régi, a keresztény értékekkel szemben
állítottak fel. Ez bizonyosan nem téves olvasat, bár marad benne valami
felületes, amikor szembeállítjuk a drámával, melynek történetét a könyv
elmeséli.
Ezt a feladatot jelöltem meg a magam számára, nevezetesen rákérdezni
a tanító Zarathustra tragédiájának jelentésére. Hogy Nietzsche rendkívül
érzékeny moralista volt, azt senki sem tagadhatja. A megszokott morális
értékekre a keresztény hagyományon keresztül gyakorolt kritika egy
moralista kritikája, akinek legmélyebb szenvedélye a szégyen és a
szégyen miatti szenvedés volt. Nem tudta elviselni a társadalmi és
vallási intézményekre, valamint a közvéleményre egyaránt jellemző
magabiztosságot és autoritatív önteltséget. Ez Nietzsche szövegeiben az
emancipáció sajátosan ható dialektikáját eredményezte. Például azt
mondja: "ajándékozni sokkal nehezebb mint ajándékot elfogadni". Tehát a
feladat a saját szégyen legyőzése, hogy mások számára így takarítsuk meg
a szégyenkezést. Ez a példázat szinte csüggesztő módon illusztrálja,
hogy mennyire nehéz az ilyesfajta túlérzékenységet legyőzni, és pontosan
megérteni a cselekményt alkotó beszédek és szövegegységek egymásra
következésének rendjét.
A megértés érdekében ezért különösen olyan részeket szeretnék
kiemelni, melyek figyelmünket a könyv kompozíciójának egészére
irányíthatják. Meg kell ismételnem, hogy a könyv stílusa nem mindenki,
mindenesetre nem az én és generációm ízlése szerint való. Bár a mai
németek számára még mindig oly nehezen érthető, hogy az ember minden
különösebb belső fenntartás nélkül csodálhatja a beszédek retorikáját és
szenvedélyességét. Ez a könyv nem csupán egy sikeres költemény, hanem
egy gondolkodó zseniális produkciója, és éppen ezért a mű legjelentősebb
hozadéka a kompozíciós szerkezet egésze. Ez nem pusztán a tanító
beszédek külső burka vagy váza. Sokkal inkább annak tekinthető az
elbeszélt cselekmény, amit a maga igazságában kell megfontolás tárgyává
tennünk.
Természetesen ily módon csak válogatott szöveghelyek vizsgálata
lehetséges. Az első beszéddel kezdem. Kihagyom az Elöljáró beszéd
egészét, Zarathustra első feltűnését a város piacterén és kalandját a
kötéltáncossal. Ezek ismert és gyakran tárgyalt ügyek. Hogy az első
beszéddel kezdem, ez annak köszönhető, hogy ebben a konceptuális beszéd
teljes paradoxonja kifejezésre jut. A három átváltozás a szellem és a
szellem megjelenési formáinak története. A szellem mint teve, orosz- lán
és gyermek jelenik meg. A teve a türelmet testesíti meg, aki minden
nehézséget elvisel, és minden kötelességet magára vállal. A szellem mint
teve azt mondja: "Kötelmed"
(Du sollst.). A szellem oroszlán alakjában megőrzi szabadságát, és
minden bölcsességet visszautasít. Képes "szent nemet" mondani, mert maga
mondja: "akarom". A harmadik átváltozás, mikor a szellem gyermekké lesz:
ez a szellem ártatlansága, játékossága, az időérzék teljes hiánya,
képesség az életnek a pillanatban való megélésére, és képesség a minden
elszalasztott lehetőség után az azonnali vigasztalódásra. Zarathustra
számára ez a szellem legmagasabb formája, és üzenetének igaz tartalma.
A probléma világos: mi módon lehetséges a gyermek ártatlanságát mint
célt meghirdetni? Hogy képes az embert fölülmúló ember új tanításának
hírhozója olyasvalaminek nekilátni, amit az ember egyáltalán nem
akarhat? Ez a legmélyebb és az egész könyvön végighúzódó feszültség, ami
az ártatlanság és közvetlenség, illetve ugyanannak az örök visszatérése
között fennáll, számunkra a német idealizmus tragikus örökségeként
ismerős: ez az újra-visszaállított, a közvetített közvetlenség
paradoxonja. Egyúttal tehát Zarathustra minden beszéde hallgatás.
Nietzsche maga mondja: "meg kell tanulnunk beszélni azért, hogy tényleg
tudjunk hallgatni". Ha valaki valamit mond, ezzel egyúttal mindig
valamit eltitkol. Mikor valaki valamit mond, és valami mást, amit
ugyanabban a pillanatban gondolni kellene, nem mond ki, mintha éppen ily
módon kényszerítene a kimondottak mögé pillantani. Ekkor lepleződik le a
cselekmény jelentése a mű egészére vonatkozóan. A cselekményben újra és
újra ablak nyílik az igazsághoz való hoz- záférésre, ami Zarathustra
minden beszédének alapját képezi, és ami magában a történetben, azaz
Zarathustra alakjában és tragédiájában megjelenik számunkra.
Megkíséreljük megérteni a jeleket, melyek erre a tragédiára utalnak.
Legelőbb nézzük meg az első rész végét! Hogy mindig a részek végére
vagy elejére fordítok különös figyelmet, annak van bizonyos
hermeneutikai jelentősége. Nietzsche négy részből álló művét úgy írta
meg, hogy az első három részt viszonylag gyorsan elkészítette, míg a
negyedik részt lényegesen később. Köztudomású, hogy Nietzsche a negyedik
részt kezdetben nem tervezte. Ezzel szemben az első három rész egy jól
átgondolt kompozíció. Ezért van az, hogy számunkra az első ablak az első
rész végén nyílik, amikor Zarathustra első alkalommal vesz búcsút
tanítványaitól. Beszédeivel tekintélyes hallgatóságra és sok odaadó
követőre tett szert. Ezekkel osztja meg most figyelmeztetését: Meg kell
szabadulnotok tanítóitoktól! Az embernek meg kell szabadítania magát a
tekintélytől. Ugyanakkor az a mód, ahogy Zarathustra búcsút vesz
barátaitól nyilvánvalóvá teszi, hogy utolsó szavait még nem mondta ki.
Találhatunk más vezérgondolatot is; például mikor A megváltásról
című beszédben Zarathustra az akarattól követeli, hogy az tanítsa a
bosszú szellemét: "Ki tanította meg vajon akarni visszafelé is?" Ez egy
kulcsgondolat roppant elegáns formája. Az ezek után a púpossal
folytatott beszélgetés még többet mutat meg ebből. A púpos Zarathustra
szemére veti, hogy hozzá és a tömeghez másképp beszél mint
tanítványaihoz, és mikor Zarathustra tiltakozik, azt mondja: "De miért
beszél Zarathustra másképp a tanítványaihoz - mint magamagához?" Ez
ugyancsak azt jelzi, hogy valami kimondatlan marad. Végül vegyük
szemügyre A legcsendesebb óra módfelett drámai és izgalmas jelenetét!
Itt Nietzsche Zarathustrája feltár valamit belső vívódásaiból, melyet
önmagával és a csendes belső hanggal folytat, mely később figyelmezteti,
hogy beszélnie kellene. Még mindig kitérően megszólítva önmagát mondja:
"Ó, Zarathustra, érettek immár gyümölcseid, csak te nem vagy még érett
gyümölcseidre!" Ily módon jól felkészít bennünket az egész mű
kétségtelenül legfontosabb harmadik részére. Zarathustra itt az örök
visszatérés tanítója, ami nyilvánvalóan nyomasztó teher. Tanítását
minden szégyenkezés nélkül kell hirdetnie.
Ha a művet - Zarathustra összes beszédét beleértve - egy drámai
cselekményként jelenítjük meg, valamennyire mentesítjük magunkat az
értelmezéseknek attól a sorozatától, amely egy véget érni nem akaró
biblikus antibiblikus prédikáció beszédgyűjteményeként kezeli a könyvet.
Sőt ily módon olyan megközelítésre teszünk szert, mely nem kényszerít
bennünket arra, hogy elfogadjuk a beszédek már messze "meghaladott"
hitvallását, vagy arra, hogy azonosuljunk ezekkel. A 19. század második
felének kérkedő és hazug, újnémet - és birodalmi -
látszatkereszténységét jellemezte ez a hangnem, melyben Nietzsche,
Richard Wagner csodálója és kihívója, a kereszténységgel szemben
ellenbeszédét intonálta. Zarathustra beszédeinek ezt a vonatkozását most
messze magunk mögött hagyhatjuk. Valójában Nietzsche a késő-klasszikus
és késő-romantikus verselés bájának emancipálását, valamint az
ótestamentum és Luther új orientációjú megközelítését tekintette
legnagyobb érdemének. Bizonyos, hogy ez századunkban is követőkre
talált, és hogy Nietzsche hatása poétikai stílusát tekintve -
ellentétben az összehasonlíthatatlanul hajlékonyabb és impresszívebb
nietzschei prózával - a szó legszigorúbb értelmében "meghaladottá" vált.
Számunkra művészeti eszközeinek minden kétséget kizáró világossága többé
már nem működik, akárcsak az asszonáncok és alliterációk, a szójátékok
és célozgatások halmozása, valamint a kergetődző metaforák és
variációik. Az ember az 1870-es évek historizmusának hamis pompájára
gondol, még akkor is, ha eközben egyes fordulatok mélysége és csillogása
újra és újra felfénylik. Immár az egész a múlté.
Ha ezen félig teleírt tábla helyett - amint azt Zarathustra magának
meséli - a saját alászállását hirdető ember tragédiáját vesszük
szemügyre, aki végzete felé mozog, és mindig újra visszaretten attól;
akkor ez az egész történet egy új, a közvetlenségből, érthetőségből,
egységességből és feszültségből származó jelenlétre tesz szert. Mindez a
harmadik részben sűrűsödik, mely dühödten rohan a végzet, az alábukás
felé. Az, hogy létezik egy negyedik rész, és még további részeknek is
lenniük kellene, szó szerint más lapra tartozik. Mikor az Így szólott
Zarathustra, a könyv mindenkinek és senkinek megjelent, az ember a
harmadik könyv végét, különösen a Másik táncdalt és Az Igen és Ámen
dalát mint az egész művet átható várakozás beteljesülését és
feloldását olvasta. Ezt Nietzsche maga is hasonlóan gondolta, és a
harmadik részt tekintette az igazi befejezésnek, amely tényleg drámai
tetőpont. A rész az utolsó és legmagasabb magányosságba emelkedéssel
kezdődik. Ezután elbeszélés következik a legmagányosabbról, aki igazából
nem tud megszabadulni a nehézkedés szellemének nyomasztó súlyától, és
csak álomszerűen suttog magával "örök dolgokról", "minden dolog örök
visszatéréséről". Egyre "halkabban beszélek félve gondolataimtól és
mögöttes gondolataimtól" - és csak egy másik álomban, mint egy
rejtélyben tapasztalja meg önnön megszabadulását, a pásztor képében, aki
az őt fojtogató kígyó fejét leharapja, és felszabadult nevetésben tör
ki; de úgy, hogy Zarathustra maga csak vágyakozik egy ilyen nevetésre, a
boldog órára, mikor alaptalan gondolata (abgründlicher Gedanke)
- melynek még mindig nem jött el az ideje - felemelkedik. Mindez csupán
az első jelenete a nagy délre való mindig tovahalogatódó várakozásnak.
Az új táblákról szóló összes "beszéd" ebből a várakozásból és
szorongásból ered. Hermeneutikai naivitás volna Zarathustra ezen
beszédeit úgy hallgatni, mintha csak tanítványaihoz és önmagához
intézné. Érdemes volna inkább úgy követni őket, mintha ezután
közvetlenül nem a legmélyebb összeomlás, majd a legfokozatosabb
felépülés következne - és akkor újra feltűnik a legalaptalanabb
gondolat, mely mikor fenyegetően beszélni kezd, Zarathustrát undorba és
önkívületbe taszítja. Figyelemre méltó, hogy a legsúlyosabb
összeomlásról szóló fejezet címe - A lábadozó - erről semmit sem árul
el, ellenben indirekt módon igazolja azt (az előzetes vázlatokban a
beszéd eredeti címe A ráolvasás volt). Zarathustra lassú lábadozása
alatt állataival folytatott beszélgetése két szempontból is kitüntetett:
egyrészt az állatok azok, akik saját létükön keresztül előre mondják és
előre éneklik az ugyanannak az örök visszatérését hirdető tanítást;
ugyanakkor ők azok, akik Zarathustrát a további beszédben meggátolják,
és éneklésre szólítják. Az állatok megelőzik, úgyszólván megjósolják
Zarathustrát, mely jövendölésben ő saját lábadozására lel, ahogy ezt a
következő beszéd, A nagy vágyakozásról megerősíti.
A harmadik rész valójában ezért ér véget énekléssel. Először is itt
van a Másik táncdal, amely kötetlen metrikájú és nem különösebben
megválogatott rímekből áll, és majdnem egy vásári énekmondó akcentusával
szól. Ez kifejezetten a Másik táncdal, amely így utal vissza az első
táncdalra (II. rész), a nehézkedés szelleméről szóló tánc- és gúnydalra,
melyet Zarathustra a lányoknak énekelt. Ebben az első táncdalban
Zarathustra bevallja az Élet iránti szerelmét, mely oly hatalmas, hogy
ebben még saját Bölcsességét is elveszíti. "És megint csak úgy tűnt
nékem, valami alapja-nincsbe süllyedek." Teljesen nyilvánvaló, hogy
Zarathustra Bölcsessége és az Élet között ugyanaz a feszültség
mutatkozik, mint amelyik a Másik táncdalban a vadászat és az üldözés
között tűnik fel. Igaz, hogy ez nem teljesen egyértelműen jut
kifejezésre, mivel nyitott marad, hogy az Élet itt a kutyával azonos
(aki hűségesen követi a vadászt), vagy maga a zerge (az üldözött vad).
Ugyancsak kevéssé egyértelmű jelenet, mikor az Élet Zarathustra
korbácsának taktusára táncolni és kiabálni kezd. Ez a táncdal, melyben
minden bölcsességét meg kívánja énekelni, eltelve lelke "hatalmas
vágyakozásával" a nagy megszabadító Lüaiosz, Bakkhosz és
Dionüszosz után
"kinek csak majdani énekek adhatnak nevet!".
Ez még mindig az a dal, amelyet a lélek énekelni tanul, és nem a
"beteljesülés", maga a nagy dél: ez majd csak Zarathustra és az Élet
között lezajlott újabb beszélgetés után következik be.
Újra felmerül, hogy a következő két rész, a Második táncdal 1-3.
második és harmadik szakasza azt beszéli el, hogy a lélek, aki az örök
visszatérést saját bölcsességeként ismeri fel, mintha most még csak
tanulná énekelni dalát - amelyet végül valóban megtanult -, és nem
hanyatlik újra vissza a tanításba, ahol Zarathustra még csak beszélt,
miként ezt az Igen és Ámen dalában végül is megénekelte. Valóban ez a
beteljesülés? Igazság szerint a Zarathustra és az Élet között lezajlott
párbeszéd, ahogy erről maga Zarathustra is tudósít, messze a
legmélyrehatóbb pont, mely új bölcsessége számára elérhető. A Táncdal
túlságosan hangos volt: "a lárma megöli a gondolatot". De az ember
felteszi a kérdést magának: létezhet-e olyan dal, mely egy ilyen
gondolat számára nem túl hangos? Ezen a ponton kezd körvonalazódni a
Zarathustra-könyv filozófiai problematikája.
Végül is a lélek párbeszéde önmagával, a párbeszéd a Bölcsesség és az
Élet között, melyet Zarathustra lelke vezérel, vajon nem rejt-e valami
feloldhatatlan meghasonlottságot? Amennyiben a párbeszédet követjük,
alig tudjuk ezt a következtetést elkerülni.
Az, hogy Zarathustra és az Élet jók egymáshoz - pontosabban
Zarathustra igazat ad az Életnek túl jón és gonoszon -, nem zárja ki,
hogy saját Bölcsessége és az Élet között feszült viszony uralkodik,
féltékenység. Az életszeretet Zarathustra számára az Élet iránt érzett
szerelme - egyúttal eltéphetetlen kötődés saját Bölcsességéhez, amely
alaptalanságával és táncos könnyedségével felöleli az Élet egész
dicshimnuszát. "Hogyha pedig bölcsességed megszökne tőled egyszer, ó!
egykettőre megszökne tőled szerelmem is!": "szerelmem is": a kettő
majdhogynem egy és ugyanaz.
De mégsem egészen ez az a pont, ahol Nietzsche és Zarathustrája
problémái sűrűsödnek. Itt, úgy tűnik, az Élet bizalmas feddésben
részesíti Zarathustrát. Az Élet körülpillant, majd halkan így szól: "Ó,
Zarathustra, nem vagy elég hűséges hozzám! Igazából nem is szeretsz
annyira, mint ahogy mondod; tudom, az jár a fejedben, hogy el akarsz
hagyni hamarost." Zarathustra tétovázva ugyan, de igent válaszol.
Tétovázva, mert ő is - akárcsak az Élet maga - tudja, hogy semmi sem
múlik el teljesen, és minden visszatér: az Élet tudja ezt, mert ő az
örök visszatérés. Ellenben nincsen ember, aki ezt tudja: "Hiszen ezt nem
tudja senki se." És ezután az estébe révedve együtt sírnak. "Ámde jobban
szerettem akkor az életet, mint minden bölcsességemet valaha is."
Egy végtelenül kifinomult és varázslatos jelenet. De mit is jelent,
hogy Zarathustra az Életet nemsokára el akarja hagyni? Mit jelent az,
hogy ezt Zarathustra akarja? Az élet értelmére vonatkozó kétely volna
ez, ami akkor fogja el, mikor az éjféli harang az idő múlására
emlékezteti? Ezek szerint még mindig nem érett feladatára, hisz még
mindig ugyanazt kérdezi, amit az első táncdal után: "Nem balgaság-e hát
még mindig élni?" És hol marad itt Zarathustra Bölcsessége, kinek
egykoron fülébe suttogott? Vagy talán itt tudja azt, amit senki sem tud,
hogy ő maga sincs a tudás birtokában? És hogy nem adhatja fel a
vágyakozást: "Fájsz? - Múlj! Ne félj!", és az élet egészének láttán, az
elmúlásra gondolva sem adhatja fel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy el
kívánja hagyni az Életet, hanem sokkal inkább azt, hogy Zarathustra
annak a tudatában él, hogy el kell hagynia az Életet. Tudatában van a
közelgő halálnak, az előtte álló végzetnek, és hogy az Élet számára, aki
csak magát ismeri és az ugyanannak az örök visszatérését, ez hűtlenség.
Ily módon megérthetnénk, hogy miért sír együtt Zarathustra és az
Élet, és hogy miért volt egykoron az Élet kedvesebb számára minden
Bölcsességénél - egykoron, azaz a vallomásnak és az Élettel való utolsó
egyetértésnek a pillanatában. Érthetnénk, hogy az Éji dal miért ér
véget a tizenkettedik óraütéssel úgy, hogy utána egyetlen szó sem esik.
Azt ellenben egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy ezután miért Az Igen
és Ámen dala következik. Az Igen és Ámen dala teljességgel a
jelent célozza, és távol esik minden "egykorontól". A beszéd mint jelen
és nem mint "egykoron" ismert. Mindenesetre az embernek fel kell tennie
a kérdést, hogy vajon ez az örökkévalóságról szóló himnusz, mellyel a
harmadik rész zárul, önmagában nem kétértelmű-e, mikor arra kényszerül,
hogy a visszatérés bölcsességéről énekeljen. Jövendőmondó szellemnek
nevezi magát az énekes. Az egész mű záródarabja a refrénjeivel önmagát
dalként feltüntető A hét pecsét című beszéd, melynek Zarathustra
bölcsessége igazságát kell megpecsételnie. Ez azonban mégis csak egy
jövendőmondó éneke marad, valakié, aki előre jelez, valakié, aki a
gyűrűk gyűrűjére, az örök visszatérés gyűrűjére vágyik. A keletkezés
ártatlansága, a gyermek ártatlansága az, ami "én vagyok", aki Igent és
Áment mondva egy másik eredet üzenetét hozza.
Ez vajon Zarathustrának az utolsó bölcsessége, melyben hitet tesz
maga mellett, és igent mondást tanít mindenre, a legkisebb dolog, egy
lehetséges igazság, egy zengő körének visszatértére, melyben minden
"fölmagasló ember" egyesülhet?
A műhöz csak később hozzácsatolt negyedik rész erre keres választ.
Talán Az alvajáró dalában, ahol "még egyszer" akar, és ezáltal az
öröklétre szólít? Vajon Zarathustra nem ismeri fel a "fölmagasló
embereknek" ebben a körénekben való egyesülését mint őrületet, és végső
soron nem ezért csatlakozik a galambrajhoz és az oroszlánhoz?
Ugyancsak fontos lehet, hogy az Így szólott Zarathustra harmadik
részének befejezését Nietzsche nem hagyta meg mint lezárást. Számos
terve volt a folytatásra, melyek közül a negyedik részben anélkül
valósított meg egyet, hogy ezt a hozzá legközelebb állókon kívül
bárkivel is megosztotta volna. Összegezve: a negyedik rész a harmadik
rész befejezésének autentikus értelmezése, annak minden
kétértelműségével együtt, ami Nietzschéhez, akárcsak minden költőhöz,
hozzátapad. Mert mi mást mondana az ember, hisz ez a befejezés pontosan
úgy hangzik, mint valami valódi vég, mint egy félreérthetetlen alábukás.
Zarathustra végül kimondja legalaptalanabb gondolatát, az örök
visszatérésről, ami elől eddig mindig meghátrált, és amelyet Az Igen és
Ámen dalában hétszer megpecsételt. Valóban léteztek tervek, melyekben
Zarathustra meghal - nem valami öngyilkos gondolat következményeként,
ami egyébként könnyen felmerülhetett volna. Ezzel szemben a kidolgozott
negyedik rész inkább úgy hangzik, mint az utolsó eltévelyedés
felülmúlása - az eltévelyedés a "fölmagasló emberek" iránt érzett
részvét - és mint a "bölcsesség" diadalmasan magabiztos tanítójának
útrakelése "gyermekeihez".
Az újabb Nietzsche-kutatásban gyakori megállapítás, hogy késői
alkotói korszakában - kezdve a Túl jón és rosszon című művel - a
Zarathustra-könyv félig-meddig költői stílusától való elfordulás
figyelhető meg, ami egyben ezen stílus kudarcának az elismerését is
jelenti. Ebből a szempontból érthető Nietzsche nagy terve, tanításának
szisztematikus bemutatása A hatalom akarása
címmel, melynek vázlatai jegyzetfüzetét az elkövetkező időszakban
teljességgel uralták.
Másfelől létezik manapság egy bizonyos egyetértés abban, hogy A
hatalom akarása mindkét hátramaradt kötetét a Nietzsche-archívum
védnöksége alatt komponálták és szerkesztették, azt a hamis benyomást
keltve, mintha ez a filozófiai főmű alapjaiban már készen lett volna.
Hogy ez nem így van, az Colli és Montinari új kritikai kiadásának
köszönhetően minden kétségen felül áll. Igazság szerint a
Nietzsche-archívum által A hatalom akarása
címmel előállított "hátrahagyott" kötetek kompilációk, melyekbe részben
korábbi anyagokat is beledolgoztak. Azt, hogy ez az egész egy
teljességgel oda nem illő, konvencionális perspektívát ad elő, már
régóta tudjuk; például mikor az ismeretelmélet címszó alatt az oly sokat
idézett frázist veszi elő - "nem a tudomány győzelme, hanem a módszer
győzelme a tudomány felett" -, mint ami jellemző a 19. századra.
Valójában a tanításainak négy könyvben történő bemutatására vonatkozó
cím és pontos tartalom egyaránt nem létezik. A hatalom akarása
mellett rendelkezésünkre áll egy másik cím: Minden érték átértékelése.
Leginkább az nem világos, hogy Nietzsche utolsó írásai, különösen Az
Antikrisztus és a Bálványok alkonya részleges megvalósításai
tervezett művének, vagy inkább kivonatai annak az általa eltervezett
módon. A látszat az, mintha Nietzsche új kiadója, J. G. Naumann jócskán
hozzájárult volna ahhoz, hogy utolsó alkotói éveiben írások sorozatával
jelenjen meg, melyek mint dobütések egy hírt zengenek, majd Nietzsche
szellemi összeomlásának végtelen ürességében elhalkulnak.
Egyébiránt általános a zavarodottság, amit A hatalom akarása és az
Örök visszatérés egymás mellett alkalmazása az interpretátoroknak
okozott, és ez a tapasztalat különösen Heidegger mélyreható
kifejtéseiből világlik ki. Heidegger Nietzschét a totális létfelejtés
extrém végpontjaként mutatta be, és gondolatait a metafizika
felbomlásába való tragikus belebonyolódásként értette. Mi azonban nem
tehetjük magunkévá a kínálkozó szokásos tendenciát, mely a
Zarathustra-fázist leértékelte, sőt éppen az ellenkezőjét kell
állítanunk: Zarathustra tragikusan viharos figurájában, amint
igazságának bátorságára törekszik, alkalmas kifejeződésére lelhetünk
annak az önellentmondásnak, mellyel az öntudat belebonyolódott modern
reflexivitásának mágikus gyűrűjébe. Nietzsche ezt nem titkolta el maga
elől: "új" hatalmas inspirációja, az ugyanannak az örök visszatérésére
vonatkozó tanítás nyilvánvalóan ugyanebbe az önellentmondásba
keveredett, és ez a Zarathustra harmadik részében folyvást jelen van.
Zarathustra már a kapuban a törpével folytatott éjszakai sugdolózás
alkalmával felteszi a kérdést magának, "hogy ez a pillanat maga után von
minden eljövendő dolgokat? Tehát - saját magát is?", és az állatok is
azt állítják, hogy ezt Zarathustrának tudnia kellene: "mindörökké
egyazon és ugyanegy életre térek vissza, a legnagyobb és a legkisebb
dolgokban is, hogy minden dolgok örök visszatérését tanítsam újra". A
szünet nélkül felhalmozott munkajegyzetek - melyeknek a nagy elméleti
főművet, A hatalom akarását vagy a Minden érték átértékelését
kellett volna szolgálni - sok nagy fontosságú gondolat vázlatát
tartalmazzák, mint például a szubjektum, az ismeret vagy az igazság
fogalmára vonatkozó koncepciót, amely ezeket egy valódi létezés- és
keletkezés-princípium A hatalom akarása teremtményeiként tüntet fel;
és valójában éppen ez az, ami magába foglalja az egész teoretikus
vállalkozás önfeloldását.
Nietzsche az ugyanannak örök visszatérésére vonatkozó tanítás
érdekében, mielőtt az őrület éjszakájába süllyedt volna, egyenesen azt
tervezte, hogy új természettudományi kurzusokat vesz fel Lipcsében. Ezt
minden bizonnyal ennek az önellentmondásból származó paradoxonnak a
tudatában tervezte, amibe mindazonáltal beletörődött, azaz minden
"tudományt" tudatosan az élet szolgálatába állított. Nietzsche komolyan
elfogadta, hogy bizonyos értelemben a fizikának bizonyítékokkal kellene
szolgálnia, melyek igazolják tanítását. Éppen ezért lényeges, hogy az
Örök visszatérés cím mellett elméleti művének tervei között a Nevelés
és tenyésztés (Zucht und Züchtung) cím is szerepelt. Ez arra
emlékeztet, mint amikor a Zarathustra-könyvben a gondolataiban
bátorságra kapó Zarathustrát félbeszakítja egy valójában minden előzmény
nélküli fejezet: A régi és új táblákról. Ezen a ponton a moralista
diadalmaskodott.
Az utolsó pecséten túlra, ahogy ezt Zarathustra "tanításával"
megpecsételi - "Dalolj! ne beszélj többé!" -, nem vezet út.
Ez a negyedik, később a szöveghez illesztett részben sem korlátozott,
sem újra megidézett formában nem kerül elő. Amennyiben a résznek nem a
művészi, kompozicionális részleteivel foglalkozunk, az itt ábrázolt
események sorozata a drámai cselekmény hátterét tekintve világos.
Zarathustra itt a fölmagasló emberekkel kapcsolatos tapasztalatain
keresztül azt tanítja, hogy nem szabad eltévelyednie miattuk. Kutatása,
kezdve a magas hegyen, a fölmagasló emberek meghívása és
összegyűjtése barlangjában csupa szenvedő lényt eredményez: a
jövendőmondót, akinek minden hiábavalóság; a királyokat, akik a
legfensőbb embereket keresik; a szellemi lelkiismeret emberét; a
varázslót, akinek hazug mivoltán Zarathustra keresztüllát, és aki maga
is keresztüllát saját hazudós természetén; az öreg pápát; a
legocsmányabb embert; az önkéntes koldust; a szabad szellemet és a
vándort, aki Zarathustrát árnyékként követi - ők Zarathustrában
mindannyian a nagy reménységet látják. Mint szenvedők a remény által
élnek. Ez azonban azt jelenti, hogy még nem készek Zarathustra
bölcsességére: igent mondani mindenre.
Ez lesz Zarathustra tapasztalata. Egyáltalán nem könnyű valóban
szabaddá válni és minden elutasítás nélkül elfogadni a szenvedést, a
rosszat, a fájdalmat és a korlátozottságot. De pontosan ez Zarathustra
üzenete: megtanulni elfogadni: amor fati. Zarathustra végül megérti,
hogy le kell győznie részvétét azon szenvedők iránt, kik a fensőbbet
keresik. Ők nem képesek Zarathustrát követni. Az igent-mondók köréneke
sikertelen. Ez Zarathustra számára egy jel, mikor is állatai, és nem
csak a galambok, hanem az oroszlán is hozzásimulnak, és azt ajánlják,
hogy bízzék magában, feladatában és munkájában. Ugyancsak jegyezzük meg,
hogy a várakozás, mellyel Zarathustra a nagy délbe lép, gyermekeit
illeti. "…közelben vannak gyermekeim". Ez tehát nem az emberekre és nem a
fölmagasló emberekre, hanem gyermekeire vonatkozik. A gyermek
ártatlansága került megidézésre - Én vagyok. Ez azonban nem
olyasvalami, ami az embernek kellhet, vagy amit az ember akarhat. Vajon
ez a tragédia vége? Vagy nem sokkal inkább, csak azért is: sic incipit
tragoedia?
Zarathustra drámája valójában szabaddá válása (Befreiung) az
igent-mondásra. Drámája azonban nem annyira szenvedése valakinek, aki
ismeri magát és mindenre igent mond, hanem olyan valaki története, aki
még tanítani kívánja bölcsességét, és kudarcot vallott abban, hogy
megfelelő, ehhez a bölcsességhez felnőtt embereket találjon. A tudás és
az önfelajánlkozás között nincsen szembeállítás. A negyedik rész
Zarathustrája, aki a fölmagasló emberekkel együtt szenved, és
részvétet érez irántuk, ugyanaz a Zarathustra. Ő tudja, és egyúttal nem
tudja azt, amit tud. Nietzsche teoretikus kísérlete, hogy a hatalom
akarásának általános elve - amely az ugyanannak az örök visszatérésében
csúcsosodott ki - Zarathustra üzenetéből fogalmilag igazolódjék, sohasem
teljesült be egészen. De beteljesíthető-e ez valaha egyáltalán? Végül is
a tudat és az öntudat radikális nietzschei kritikájában, amit az élet
érdekében vállalt magára, és a hatalom akarása univerzális tanításának
tervében fennmaradt a metafizika öröksége, ami - ahogy ezt Heidegger
helyesen látta - minden lét uralmának a végébe, a technika
dominanciájába torkollik. A tanító és a nevelő, a minden értéket
átértékelő, akivé Zarathustra lenni kíván, végül azt kell hogy mondja
lelkének: "Dalolj! ne beszélj többé!"
Mire céloz ez? Nyilvánvalóan arra, hogy mindent tekintetbe véve
nincsen olyan beszéd, ahol teljességgel belátható a hatalom akarásának
működése, és sor kerül minden igazság maszkjának - egyiknek a másik után
- leleplezésére, és amelyben ez valaha véget ér. Ehelyett azt kell
mondanunk, hogy minden akarás és vágyakozás szenvedés marad csupán, ami
az akaromban (Ich will) és a kötelmedben (Du sollst) jut
kifejezésre.
Sőt a szabad szellemeknek és a fölmagasló embereknek mind
keresőknek és szenvedőknek kell maradniuk, ahol sohasem képesek levetni
a nehézkedés szellemét. Ami mindezt felülmúlja, az a gyermek
könnyedsége, derűs feledékenysége, időtlensége, nyitottsága a pillanat
jelenvalóságára és játékossága. Olyan ez, mint az éneklés. Az éneklés
jelenvalólét - (Gesang ist Dasein). Nem megjelölt lét, hanem olyan,
amely minden jelentés leleplezésén és minden felfedezésen túlmegy, és
itt teljesíti be magát. Itt nincs akarat, ami visszatartja azt, ami
elmúlik, nincs a bosszú szelleme.
Felejthetetlen jelenet, amelyben Zarathustra - egykoron -
kedvesebbnek tartotta az Életet minden Bölcsességénél. Ez a hűvös este
szomorúsága, és leginkább a közeli elválás miatti elérzékenyülés: Együtt
sírtak - panasz nélkül, könnyedén.
Fordította: BICZÓ GÁBOR |