IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV

(1818 -1883)

A Turgenyev család a legelőkelőbb orosz rétegekbe tartozott. Legrégebbi őseik tatár hercegek voltak. Az író apja tüzér tábornoki ranggal ment nyugdíjba, és békés öregkort élt meg a mérhetetlen birtokon, amelyet hozományként kapott feleségével. Ez az asszony a dúsgazdag Lutovinov család leánya volt, erős akaratú, okos és művelt, uralkodó természetű családanya. A földbirtokot az összeházasodott két családról Turgenyev-Lutovinov-tulajdonnak nevezték. A költőnek induló fiú korai verseinél Turgenyev-Lutovinovnak írta-nevezte magát. A szülői otthon negyvenszobás kastély volt. Ebben több szobát töltött ki a sok ezer kötetes családi könyvtár, amelyben úgyszólván minden addig megjelent orosz könyv megvolt, de ennél sokkal több francia könyvet talált a véghetetlen polcokon az olvasni kívánó. Ezek mellett német és angol művek is sorakoztak, latin klasszikusok is, görög Biblia is. Otthon inkább beszéltek franciául, mint oroszul. A paraszt jobbágyokkal, az iparcikkeket árusító kereskedőkkel vagy a kézművesekkel érintkeztek az anyanyelvükön. Németül is megtanultak már gyermekkorban a nevelőnőktől, majd serdültebb korban angolul is a házitanítóktól.

Az alsó iskolák idején még nem jártak a helyi iskolába, a tanítók jöttek a gyermekekhez. A család Ivan nevű fia pedig meglepően gyorsan és könnyen tanult meg minden tanulnivalót, és legszívesebben a könyvtárszobákban volt, ahol napestig olvashatott. Már egész ifjan a kalandos regények és útirajzok mellett rákapott a történelmi művekre, és meglepő korán kezdte érdekelni a filozófia. Mire felserdült, még maga se tudta, hogy nyelvtudós vagy filozófiatanár akar-e lenni. De még mielőtt eljutott volna az egyetemig, már középiskolás korában verseket írt. Akkor Puskin már nem élt, és hamarosan Lermontov is párbaj áldozata lett. De a fiatal költő őket tartotta mestereinek. A tanárok is elismerték, hogy nemcsak szépen versel, de szókincse is gazdag. Ez gazdag nemesi családok fiainál ritkaság volt, hiszen otthon és társaságban franciául beszéltek. A jobbágyoknak pedig kurta szóval adtak parancsokat. A diák Turgenyev azonban egyre jobban megkedvelte a cselédeket, a lakájokat, udvaros szolgákat. El-eljárt a falvakba, és tudomásul vette méltatlan sorsukat. Otthonukban pedig azt tapasztalta, hogy szülei is ugyanolyan kíméletlen urai-zsarnokai a jólétüket adó népnek, mint a többi földesúr. A nyugalmazott tábornok ugyan csöndes, indulattalan ember volt, még azt is halk szóval közölte, hogy ezt vagy azt a parasztot akármilyen apró mulasztásért deresre kell húzni. Még pofozni se szeretett saját kezével. Volt parancsait végrehajtó markos szolgája is az ilyen feladatra. Felesége hangos, szitkozódó házi zsarnok volt. A birtok gondjai ot terhelték, és okosan gazdálkodott a vagyonnal. O személyesen, saját kezűleg pofozta a házi cselédeket is, a földön munkálkodókat is. Kemény rendet tartott otthonukban. Ez az otthon kényelmes és gondtalan volt, de barátságtalan. A tanulás közben és a könyvtárban magát jól érező fiú már korán nem szeretett családi körben lenni. Az apa csak a fejét csóválta, de az anya mérgesen szitkozódott, ha észrevette a fiú fokozódó idegenkedését. A szülők számára is kellemesebb volt, ha a tanulni szerető Ivan előbb Moszkvában, majd a fővárosban, Szentpétervárott jár egyetemre. Annak még örültek, hogy már 18 éves korában versei jelennek meg egy folyóiratban, minthogy ezek szépen csengő politikamentes költemények voltak. Két évvel később azt se bánták, hogy külföldre utazik, Berlinbe, mert ott nagy hírű filozófiaórákat hallgathat. Onnét mint a filozófia doktora tér haza. Még mindig a költészetnél tart. Berlinben írja „Parasa" című elbeszélő költeményét, ez lesz otthon 25 éves korában első megjelenő könyve. Közben a filozófia és költészet mellett izgatni kezdi a társadalomtudomány, a politika is. Berlinben egy évig lakótársa a szintén filozófiát hallgató Bakunyinnak, az anarchista mozgalom későbbi vezéralakjának. Együtt hallgatnak órákat Hegelről, akinek tanítása ugyanúgy hat a tudományos szocializmus kezdeményezőire, mint az anarchistákra és a velük szemben álló polgári gondolkodókra. Turgenyev gondolataiban is mindvégig fel lehet ismerni Hegel tanítását.

Amikor hazatér, és elbeszélő költeménye megjelenik, máris némi feltűnést kelt irodalmi körökben. A legtekintélyesebb és legszínvonalasabb kritikus, Belinszkij az esztendő legjobb költői művének tartja, s ezt le is írja. Személyesen is megismerkednek. Turgenyev hallgat Belinszkij véleményére. A szakértő kritikusnak pedig az a véleménye, és ezt személyes beszélgetésekben közli is, hogy ebből a verses elbeszéléséből az derül ki, hogy legigazibb műfaja a novella. Ilyen már kettő is megjelent folyóiratokban. Belinszkij biztatására határozza el, hogy egész novellasorozatot készít a vidéki életről, a parasztokról, az orosz tájak hangulatáról. Hiszen eleve kitűnő megfigyelő, sokat járt birtokuk falvaiban, sot a távolabbi vidékek paraszti népe közt. Ráadásul — mint a legtöbb földbirtokosfiú — szeret vadászni, és lóháton többet láthat, aki a tájakra kíváncsi. A tapasztalatok alapján egymás után írja novelláit, amelyeket úgy kapcsol össze, hogy ezek „Egy vadász feljegyzései". Ilyen címen adja át egy fovárosi kiadónak. Ott azonban a cenzúra nem engedélyezi a kiadást, mivel a könyv fő hangsúlya a dolgozó nép méltatlan megaláztatásán van. Akkor a kéziratot Moszkvában nyújtja be kiadónak. Moszkvában pedig jól ismerik a család nevét és tekintélyét. A cenzornak eszébe se jut kifogásolni a tábornok fiának a könyvét, talán el sem olvasta. A könyv megjelenik... és a focenzort cári parancsra kidobják magas hivatalából. A szerző ellen büntetőeljárás indul lázítás címen. A könyv terjesztését is betiltják, de addigra híre széles körökben elterjedt. Kritikusok és olvasók lelkesednek érte. Hivatalnokok és nagybirtokosok fel vannak háborodva, a szülők kétségbe vannak esve. A büntetés kemény hangú, de valójában igen enyhe: egyéves száműzetés, de ezt tekintettel családjára a saját birtokukon töltheti.

Persze otthon ridegebb a hangulat, mint azelőtt. De írók, kritikusok meglátogathatják. Belinszkij is ott vendégeskedik. Majd amikor az év letelik, mindkettejüknek elege van már a cári hazából. Együtt indulnak európai körútra. Egyikük se tér vissza. Belinszkij rossz tüdejét a svájci hegyek közt szeretné meggyógyítani. Ott is hal meg egy hegyi szanatóriumban. A közös út végeztével Turgenyev egy ideig Németországban él. Egy szerelem tartja ott, és amikor ez a mindvégig legjobb barátnő tovább megy Párizsba, az író is vele tart. A szerelem halálig tartó barátsággá szelídül, még az újabb és változatos szerelmeket is vele beszéli meg. Párizs azonban mindvégig megmarad. Párizsban lesz — francia írók társaságában — a leghíresebb orosz író. Ha éppen nem talál más fordítót, ő maga készíti a francia fordítást. Egyformán anyanyelvi szinten tud oroszul, franciául és németül. Nem egy novelláját maga fordítja franciára, nem egyet előbb franciául ír meg és fordít oroszra. Nyugat-Európa nyelveire általában a francia változatokból fordítják, de novelláiban és regényeiben mindig Oroszországról, az orosz emberekről, az orosz igazságtalanságokról van szó. Verseket az első prózai sikerek után nem ír, prózája gyakorta csak költői, de versszerűen skandálható is. Leglíraibb apró írásait „Költemények prózában" címmel jelenteti meg. Ezt a műfaj-meghatározást nem ő találta ki, hanem Baudelaire adta egy rövid prózai műveket tartalmazó kis könyvének. Ezek nem mai értelemben vett szabad versek, hanem költői szárnyalású prózák. A nagy francia költő és a nagy orosz író csak akkor meri ezen a szokatlan címen kiadatni szokatlan írásait, amikor már előbbi könyveikkel nagy hírűek.

Turgenyev Párizsban előbb az írók közt lesz tekintély. Flaubert-rel talán a legjobb barátságban van. Flaubert is nemegyszer Turgenyevet vallja a legjobb barátjának, Turgenyev is Flaubert-t. A nagy francia barátnál ismerkedik meg és barátkozik össze Zolával, a Goncourt fivérekkel, Daudet-val és a fiatal, írói útján akkor induló Maupassant-nal. Mindnyájan figyeltek egymás alkotótevékenységére, jó hatással voltak egymásra. Turgenyevet egyelőre mint egyéni hangú, szép stílusú és kitűnő megfigyelő novellistát vették tudomásul. Az „Egy vadász feljegyzései"-t és az újabb franciául megjelent novellákat mindnyájan jól ismerték. A később oly híres regények még csak készülődtek, majd az ötvenes és hatvanas években határozták meg végérvényes helyét a prózairodalomban. Dolgoznia azonban mindig kellett, mert hazulról már rég nem küldtek pénzt a „rossz útra tért" fiúnak. Az újságok azonban szívesen látták mindig érdekes cikkeit. Ezeket persze eleve franciául írta, vagy ha külföldön, főleg németek közt járt, ugyanolyan biztonságosan fogalmazott németül. Közben ugyanis tartózkodott egy ideig Baden-Badenben, majd hosszabb-rövidebb ideig Bécsben, Rómában, Londonban. Általában nők, nemritkán színésznők kedvéért. Mert gyakran irt színdarabokat. Nem tartotta magát nagy drámaírónak, de jól tudott érdekes, fordulatos színjátékokat írni. Ezeket maga is irodalmi melléktermékeknek tekintette, de jól fizették és 1850-ig gyakran volt pénzzavarban. 1850-ben, 32 éves korában azonban anyagi helyzete felettébb megváltozott. — Apja már korábban meghalt, ekkor anyja is befejezte földi életét. Erre a hírre mégis hazautazott, hogy ott legyen a temetésen. Kiderült, hogy a mérhetetlen földbirtok és ráadásul az összezsugorgatott pénz mind az ő öröksége. Egyszeriben az Orosz Birodalom egyik leggazdagabb embere lett. Magát azonban még jó ideig száműzöttnek tekintette. Készpénzét párizsi bankban őriztette, a birtokjövedelmét maga után küldette. A magányos, agglegényi művészélet mindhalálig biztosítva volt. Ami emlékeiben és terveiben felgyűlt, azt regénnyé változtatta. Regényeiben pedig otthon volt, mindegyik Oroszországban, az orosz társadalomban játszódik, de úgy, hogy Európában mindenütt úgy olvasták, mint ismerős alakokat, ismerős helyzeteket, ismerős gondokat.

Először a „Rugyin" jelent meg 1858-ban. Címadó hőse a XIX. század derekán az az ismert típus, amelyet Puskin Anyeginje óta „fölösleges ember"-nek nevez a kritika. Sikerkönyv volt minden nyelven. Két évvel később azonban napvilágot látott a fő mű, a regényirodalom egyik legfontosabb alkotása: az „Apák és fiúk". A nemzedékek szükségszerű ellentéteinek, az ellentétes magatartások típusainak felejthetetlen rajza. Olyan nemzetközi siker volt, hogy minden nemzetben az apák is, a fiúk is megsértődtek, de be kellett látni, hogy úgy igaz, ahogy itt írva vagyon. Főhőse, Bazarov a mindent tagadó, becsületes, de elviselhetetlen fiatalember. Lehetséges, hogy a század közepén sok problémát felvető anarchisták voltak a példái. Hiszen a főanarchista Bakunyin egyetemista korukban jó barátja, sot szobatársa volt. De a regényben ezt a típust nem anarchistának nevezik, hanem „nihilistá"-nak. Ezt a szót Turgenyev találta ki, de hamarosan Európa-szerte általános lett. Az „Apák és fiúk" világsikerétől Turgenyev élő klasszikusnak számított. Most már haza-haza is látogatott Oroszországba. Az otthoni legnagyobbak mesterüknek tekintették. Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett a sihederkorból éppen kinövő Csehov is az ő novelláit akarta utolérni. — Mégsem maradt otthon. Megérte ugyan az orosz jobbágyok felszabadítását, de nem ezt várta. Alighanem maga se tudta, mit is várt. Változást akart, ez bizonyos, de forradalmat nem akart, ez is bizonyos. Ami volt, az nem tetszett, de nagy ábrázolója volt mindannak, ami nem tetszett. És amikor elkezdett betegeskedni, végképp elhagyta a szülőföldet. Mindig orosznak tudta magát, olyan orosznak, aki Franciaországban érzi otthon magát. Már rég földbirtoka volt Párizs közelében. Oda tért haza meghalni. Tudta, hogy hátgerincrákja van. Egyre többet feküdt ágyban. És itt is saját birtokon, egy Bonivar nevű faluban, amelyet régóta otthonának tudott, 65 éves korában meghalt.

Életműve semmit sem avult. Az „Apák és fiúk" máig is a regényirodalom egyik legmagasabb csúcsának számít mindenütt, ahol olvasnak regényeket.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu