Matteo Bandello
(1485 - 1561)

AZ IGAZSÁGTEVŐ OROSZLÁNOK
EGY HAMISAN BEVÁDOLT ASSZONYT OROSZLÁNOK ELÉ VETNEK.
DE Ő MEGMENEKÜL. S HELYETTE A BAJKEVERŐT TÉPIK SZÉT A BESTIÁK

Azon kerékvágásban maradok, nagyméltóságú asszonyom, melyben válaszaink s kérdéseink eddig is követték egymást, azt tárgyalván, mennyi botránkozást és zűrzavart szokott sokak zabolátlan mohósága szülni, én a magam részéről most egy novellát beszélek el kegyelmeteknek, melyet számos éve hallottam a mi csodálatos Fanzino de la Tőrre mesterünktől, kit mindnyájan ismertek. Egyike volt ő azon nemesuraknak, kiket a nagyméltóságú Gian Francesco urunk, Mantova őrgrófja küldött kíséretül Frankhonba húgával, Chiarával, azaz a mostani Bourbon hercegnek, Károlynak anyjával, mikor az a francia királyi házból való Gilbert úrhoz, Montpensier hercegéhez volt férjhez menőben; ott Frankhonban hallotta szavahihető emberektől ezt a történetet, melyet egykori színhelyén márványba faragottan látni is alkalma volt. Élt tehát egykor a francia királyságban, Rochechou-art-ban egy várúr, ki igen gazdag főnemesnek számított arrafelé, fényűző, pompás udvartartást vezetett, s felette nagy kedvét lelte a vadászatban és a solymászkodásban. Tartott pedig udvarában egynéhány oroszlánt is. Feleségül egy környékbeli menyecskét vett, kit csodálni való szépségén kívül híresen bölcs modora s tiszta erényei a vidék minden asszonyánál előbbre helyeztek, olyany-nyira, hogy aki csak látta őt, az egekig magasztalta. Volt férjének egy háznagya, harminchárom éves ember, ki kellőképp fel nem becsülvén saját tehetségét, még kevésbé pedig úrnőjének nemességét és tisztességét, úgy elvakult annak szépségétől, hogy iránta mértéktelen szerelemre lobbant, mely fejéből minden egyéb gondolatot kiűzött, mivel folyvást csak azon ette magát, miképp nyerhetné el az asszony kegyeit, miképp járhatna illetlen szerelmének végére. Mivelhogy pedig nem volt mersze szavakba foglalni szándékát, azon volt, hogy mentői ügyesebben lehessen úrnője szolgálatára, s legjobb igyekezete szerint mutatván ki rajongását, észrevétesse véle érzületét. Buzgalmának azonban vajmi csekély látszatja volt, mivel az asszony úgy szerette hitvesét, mint a szeme fényét, és ügyet sem vetett arra, mit a háznagy tett vagy mondott. Egyébiránt pedig oly igen tisztességes volt, hogy nem is álmodta volna, hogy háznagyuk ilyen fába vágja a fejszéjét, s van olyan bolond, hogy tisztességgel össze nem férőt legyen mersze remélni tőle. Látta tehát a szerencsétlen szerelmes, hogy legjobb igyekezete is kevés, s hogy a tűz is napról napra inkább emészti, hogy-sem elviselhetné most már, ezért addig-addig forgatta magában a dolgot, mígnem úgy döntött, hogy ha addig él is, ő bizony felfedi magát az asszony előtt, s utána a vízözön. Minekutána úgy határozott, alig várta az alkalmat, amikor mód kerülhet vágyát háborítatlanul úrnője elé tárnia. Annak okáért, mikor egy nap némely házi ügyekről társalkodván egy termen keresztülsétáltak, a férfi kapta magát, s szélesre tárta szívét az asszony előtt, számot adván égő vágyáról s kegyetlen gyötrelmeiről. Hallván ezen vakmerő őrültséget, az úrnő roppant indulatba jött, s szigorúan megfenyegette a háznagyot, mondván, hogy az oroszlánok torkába vetteti, ha valaha is még egyszer ilyen bolondot merészel beszélni.
- Ugyan minek néztél te engem - mondta -, hogy ily tisztességtelen reményekre vetemedtél? Talán bizony oly bujálkodó, oly feslett s féktelen az én életem, beszédem, modorom, viselkedésem, hogy te ezekből ítélvén vettél merszet azt hihetni rólam, hogy akár irántad, akár bárki más iránt a világon hajlandóságot mutatok? Ha kedves az életed jói vigyázz, hogy hasonló vakmerőséget a fejedbe ne vegyél többé. Ez légyen az első és utolsó eset, hogy el-tévelyedtél, s még egyszer meg ne essék, mert akkor ezért is, amazért is keservesen megfizetsz. Gondod legyen rá, hogy ilyen tévedésbe ne essél, sorsod így még egyszer ne kísértsd. A magam részéről fátylat borítok a dologra, és megígérem, hogy mindkettőnk urának el nem árullak semmiképp. Te pedig tedd csak a dolgod úgy, mint eddig, s verd ki fejedből ezeket az őrültségeket. - Itt elhallgatott az asszony, a zavart lelkű szerelmes pedig eloldalgott, de oly igen telve volt keserűséggel s boldogtalansággal, hogy azt sem tudta, mitévő legyen, mit is gondoljon magában. Ismerte az asszony nemeslelkűségét, tudta, hogy tisztességéhez soha kétség nem férhetett, belátta hát, hogy hiába is környékezné meg újra, nem beszélve arról a veszedelemről, amellyel az asszony oly kémé nyen megfenyegette. Minthogy azonban kételkedett a szavában, attól tartott, hogy elárulja őt urának, kiről jól tudta, hogy gondolkodás nélkül tüstént megöletné. Ahogy így őrlődött, s kiutat sehogy sem lelt, a házat elhagyni nem akarván, de biztos maradása sem lévén, míg csak úrnője él. addig hányta-vetette magában a dolgot, mígnem gyilkos tettre szánta el magát: tőrbe csalja, s halálba kergeti az asszonyt. Rabul ejtette az áruló gondolat, elvakította a fékevesztett szenvedély, s leste úrnőjének minden lépését. Mivelhogy azonban mit sem látott, amibe beleköthetett volna, a következőket ötlötte ki. Volt a nagyúr cselédei között egy koraérett, felettébb kellemetes, szemrevaló küllemű, ám oly bájosán együgyű süvölvény, hogy bolondériái gyakorta szereztek pompás szórakozást a nagyúrnak s az úrnőnek. Szokása volt a nagyasszonynak, hogy bizalmasan el-eltréfálkozzék vele. ugrassa, s magát a mulatság kedvéért tőle ugratni hagyja, amiért is a háziak mind a nagyasszony kedvencének nevezték a fiút, hogy még a há-ziúr is ezzel a névvel illette. Látván ezen meghitt kapcsolatot, az alávaló háznagy többet kezdett sürögni a tiú körül, mint valaha is, s igyekezett mentői jobban a bizalmába férkőzni. Mikor pedig elérkezettnek látta az időt, némely kitalált mesével, mit az együgyű ifjú egykettőre elhitt, rábírta, hogy mielőtt az úrnő aludni megy. rejtezzék el annak ágya alatt, s csak az. éjszaka második órájában bújjon elő onnan. Az ügyefogyott ifjú így is tett egyszer, majd megint egyszer. Volt mármost a háznagynak valamely barátja a háziak között, jóravaló ember, kinek mindkét alkalommal megmutatta, amint a fiú az úrnő szobájából kisurran. Az asszony külön hálóban aludt, férje akkor hált csak vele, ha kedve úgy tartotta, így történt, hogy a háznagya várúr elé járult, s tanúként állítván a jóravaló férfiút, ki szavát minden teketória nélkül meg is erősítette, házasságtöréssel vádolta az úrnőt, s azt mondotta, ha az úr el nem árulja magát, könnyűszerrel rajtakaphatja a fiút. A várúr, hallván annak tanúságtételét is, kit igaz emberéül ismert, s ki ezek szerint maga is látta az őt ért gyalázatot. azt kezdte gondolái, hogy mindaz a kedveskedés, melyben a felesége az ifjút részeltette, nem volt egyéb bujaságnál, s hogy az asszony valójában csak úgy ég a gerjedelemtől. Annak okáért asszonya iránti szerelme izzó gyűlöletre vált. s bosszúját már csak addig kívánta késleltetni, míg kotláson nem kapja tyúkocskáját. A cselszövő a kezét dörzsölte, s újfent a szobába küldte a fiút, majd midőn eljött az ideje, hogy az kisurranjon onnan, futott, s hívta urát. Annak láttán, amit látott, háborgó gyűlölet töltötte el a férjet asszonya iránt; azon nyomban elkapatta az ártatlan ifjút, s a toronytöm-löcbe vettette, de dühe sokkalta inkább irányult az asszony, mintsem a fiú ellen, mivel úgy gondolta, hahogy az asszony nem biztatja s veszi rá a dologra, magától az ifjú soha ilyesmit nem tett volna. Másfelől pedig felülkerekedvén benne a düh és megvetés felesége vétke iránt, esze ágában sem volt az ügyet kivizsgálni; elfogatta hát az asszonyt, s azt üzente neki, hogy gyónjon meg, ha tetszik, szemérmetlen ringyója, mert bizony hogy még aznap oroszlánok konca lészen. Az asszony, ki ily gyalázatos mód pribékek kezén találta magát, értesülvén a vádról, s arról, hogy a férje meg sem hajlandó hallgatni őt, s belátván, hogy végét semmiképp el nem kerülheti, úgy-ahogy belenyugodott a halálba, és minekutána buzgón meggyónt, Isten kezébe ajánlotta magát. Ezenközben csupán az szomorította, hogy ily ocsmányság szennyezi majd nevét az élők emlékezetében, így történt, hogy ura parancsára még aznap az oroszlánok arénájába vettetett, a szörnyű néznivalóra mindenfelől odasereglett népek szeme láttára.
Csodálatosak Istennek döntései, ember fia azokat egykönnyen ki nem fürkészheti. De az bizonyos, hogy az ártatlanok mellé Isten mindenkor odaáll! Térdre bocsátkozott az asszony, s Isten kezébe ajánlotta ártatlan lelkét. Akkor kinyitották a 'kazamatát, s előjöttek az oroszlánok, ám jámborul az asszonyhoz sétáltak, s törleszkedni, hízelegni kezdtek, mintha bizony kölyökkoruk óta csak az ő kezéből ettek volna. Látván pedig mindezt a népek, mind kiáltozni kezdtek, míg az oroszlánok egyre csak az asszonyhoz törleszkedtek. Csoda, csoda!
A történtek láttán a várúr elővezettette a bebörtönzött ifjút. Az alávaló háznagy erre lóra pattant, hogy mentse az irháját. Isten azonban úgy akarta, hogy meglakoljon, s a ló megmakacsolta a lábát. Kihallgatták mármost az együgyű ifjút, s az sorjában elmondta, mi történt. Erre az ártatlan úrnőt kiszabadították az arénából, s helyére abban a minutában az árulót vetették, .ki megvallotta, hogy hamisan vádolta az úrnőt, s hogy azt hitte, ura nyomban megöli a bolond fiút, mihelyt az a szobából eloson. Ahogy pedig az arénába dobták az aljas embert, az oroszlánok vadul ráve tették magukat, s ezer darabra szaggatták. A bolond fiúnak, kinek együgyűségére fény derült, nem görbült haja szála sem, csupáncsak az udvarból s urának szine elől űzték el. Az asszony pedig, mint annak előtte, férje s mindenki más igen nagy megbecsülésének örvendett újra, minekutána férje ezerszer is bocsánatát kérte, amiért dühétől így el hagyta magát ragadtatni, ahelyett hogy az ügyet józan fejjel megvizsgálta volna, ily hiszékeny mód áldozatul esvén alávaló, gonosz, áruló háznagyának.
És valóban óvakodhatna mindenki a hiszékenységtől, különösen, ha rosszat hall másról sugdosni, mivelhogy mind az udvarokban, mind másutt gyakorta látni, hogy egyesek, csak hogy uruk közelébe férkőzzenek, s hogy kegyét megnyerjék, meséket szerzenek, s hol erről, hol amarról költenek valami rosszat; azért pedig, hogy mutassák, mely igen törik magukat uruk becsületéért, itt-ott csupa jót mondanak arról, kinek rosszat kívánnak, s aztán egyszer csak mérget okádnak rá, mondván: „Ez csak ezért meg azért tett így meg úgy, s bízni benne nem szabad, mert rosszban sántikál" - s gonoszul rosszra magyarázzák a jó cselekedetet. Ügy meneküljünk ezektől az áskálódóktól, mint a pestistől, mivelhogy ők maguk a pestis, a házakban s palotákban bujkáló kórság, s jó párszor felette nagy bajok okozói.
Hanem visszatérek oda, hol azt mondottam, hogy a férj ártatlan feleségének bocsánatát kérte: elég az hozzá, hogy az asszony igen kegyesen megbocsátott neki, s elbeszélte az alávaló háznagy vakmerő s elbizakodott vallomását. Ezt hallván a várúr szívesen vette volna, ha az áruló még életben volna, csak hogy még egyszer láthassa, amint a kiéhezett oroszlánok ízekre szaggatják, mivelhogy úgy vélte, ezer halál sem elegendő büntetés ily nagy elvetémültségért. Annak utána pedig kiváló szobrászmesterekkel sima márványba faragtatta e történetet, hogy emlékezete örökkön fennmaradjon. Ma is megszemlélheti bárki, aki ama kastélyhoz vetődik. ím, láthatták kegyelmetek, mily szerencsétlenségbe juttatta za bolátlan vágya a tisztességtelen s hűtelen szolgát, ki még sokkalta kegyetlenebb s keservesebb halált is megérdemlett annál, mit nyo morultul halt. Ebből pedig látható, hogy a gonosz szándékkal kezdett dolgok ritkán érnek jó véget, s ennek ellenkezője is igaz, miszerint a jámbor szándék annak rendje és módja szerint kedvező végre jut.
Barna Imre fordítása