Ben Jonson
|
Ben Jonson 1572-73 telén született, egyesek szerint
Westminster városában, mások szerint valahol Skóciában; anyakönyvi bejegyzése
nem ismeretes. A Benjámin név ugyan elég ritka, de annál közönségesebb a
Johnson, amelyből író korában ő dobta ki a közbülső h betűt. Apja lelkész volt,
de meghalt egy hónappal az ő születése előtt. Az özvegy Charing faluba
költözött, a mai Charing Cross környékére, amely félúton volt az akkori két
város, London és Westminster között, s férjhez ment egy kőműveshez. A gyerek a
Westminster Apátság iskolájába járt, s a felsőbb osztályokban kiváló tanárt
kapott a humanista történész, William Camden személyében. Mesterének tanítása és
az iskola szelleme mély nyomot hagyott gondolkodásmódján. Itt barátkozott meg
Cicero latin nyelvének
választékos retorikájával, Horatius
Ars poeticájával, Terentius
komédiáival. Itt tanulta meg, hogy a költészet feladata gyönyörködtetve
tanítani, s hogy értékét erkölcsi tartalma adja meg. Noha jó latinista és kitűnő
memóriával rendelkező diák volt, mégsem sikerült királynői ösztöndíjat kapnia,
márpedig a tanítás befejeztével az ösztöndíjasok közül választották ki azt a
három-három diákot, aki Oxford és Cambridge egyetemén folytathatta tanulmányait,
így ő az iskola után visszakerült nevelőapjához kőművesinasnak. Alkalmasint
kitanulta a mesterséget, mert később mint kőműves kapta meg a londoni
polgárságot.
Egy ideig Flandriában katonáskodott, saját emlékezete szerint
igen vitézül. Szívesen emlegette egyik hőstettét, egy párviadalát az angol és
spanyol arcvonal szeme láttára. Hazatért, megnősült. Családi életéről nem sokat
tudni. Két apró gyermekét temette el, s megindító versekben búcsúzott tőlük, egy
harmadik túlélte, de kapcsolatuk nem tartott sokáig. Feleségéről később úgy
emlékezett meg, hogy házsártos teremtés volt, de tisztességes. A jelek szerint
azonban ő maga volt elég kötekedő, összeférhetetlen természetű. 1597 körül
fölcsapott színésznek, s nyomban óriási botrány középpontjába került.
A
társulat a Kutyák szigete című darabot mutatta be, amelyet a cenzúra lazító és
rágalmazó szelleműnek minősített. Nemcsak a színpadról parancsolta le, hanem
megsemmisítette minden föllelhető példányát, börtönbe csukatta a két főszereplőt
és Jonsont, aki mint társszerző is közreműködött. Különösképpen maga az író,
Thomas Nashe, sértetlenül úszta meg a hajszát. A botrány hatására a Titkos
Tanács bezáratta az összes színházakat, sőt utasítást adott, hogy valamennyit
rombolják le. Ezt az intézkedést aztán nem foganatosították a Tanács két fontos
személyisége, a Lordkancellár és az Admirális jóvoltából: ők voltak ugyanis a
két vezető londoni színtársulat patrónusai.
Az „Admirális embereit" ebben az
időben Philip Henslowe vezette. Henslowe üzletember és vállalkozó volt, aki
elsőnek is merte föl a színháznak mint szórakoztatási üzemnek anyagi
lehetőségeit. Színházat épített, amelyet előbb bérbe adott különböző
társulatoknak, s amelyet utóbb saját maga igazgatott. Apróbb-nagyobb
kölcsönöket, előlegeket adott színészeknek és színpadi szerzőknek, s ilyen
természetű följegyzései sok értékes adatot őriznek a kor viszonyairól. Igazgató
korában iparszerűen gondoskodott a műsorról: az íróktól cselekmény vázlatokat
vásárolt, s megírásukat rábízta saját bértollnokaira, olykor két-három emberre.
Azok aztán stafétaszerűen, egymást felvonásonként váltva termelték a darabokat.
Henslowe aránylag jól fizette őket, de gyors és színszerű munkát kívánt, nem
irodalmat. Jonson hozzá fordult a börtönből némi kölcsönért vagy előlegért, s
nem is hiába: kapott négy fontot. Kéthónapi fogság után - valószínűleg valami
cselekményvázlattal - letörlesztette adósságát, s önálló darab írásába kezdett,
de ezzel a másik társulatnál, a „Lordkancellár embereinél" jelentkezett. Ez az
együttes idáig az első állandó színházban, a Theatre helyiségében működött, a
londoni városfaltól északra. Most azonban nézeteltérés támadt a színészek és a
telektulajdonos között, s ideiglenesen átköltöztek a szomszédos Curtain
színházba. Ide vitte Jonson új darabját, s a mendemonda szerint elfogódottan és
rosszul olvasta föl a társulat előtt. Már-már elutasították, de átvette tőle a
felolvasást az egyik vezető színész, William
Shakespeare, és sikerült elfogadtatnia. Az előadás aztán elnyerte a
közönség tetszését is. Decemberben a telektulajdonossal való pörösködés
holtpontra jutott, s a színtársulat tizenkét tagja fogta magát, lebontotta a
színházat, átvitte a Temze túlsó partjára, s ott újjáépítette Globe néven. Az új
színház januárban már meg is nyílt, műsorán tartva Jonson nagy sikerű darabját.
A darab címe Every Man in his Humour, amit ilyenformán lehetne lefordítani:
Mindenki a maga természete szerint. Nos, ez a „humor", amely természetes
tulajdonsága a valóságos embernek, a vígjátéki figurák fonákságában,
bolondériájában nyilvánul meg. A darabban például az öreg Lorenzónak az a
gyöngéje, hogy túlzottan félti fiát a költészetben rejlő veszedelmektől, s ki
akarja kémlelni, miféle társaságba jár. Thorello, a gazdag kereskedő és
felesége, Biancha, oktalanul féltékenykednek egymásra, s ezt többen is
kihasználják. A különböző félreértéseket elég mesterkélten bonyolítja egy ravasz
szolga, s tisztázza a bolondosan bölcs Clement bíró.
Az olasz nevek a kor
divatjához alkalmazkodnak, s bár csak elnagyolt vonásokkal, de egykorú angol
embertípusokat takarnak : egy mafla vidéki és egy hencegő városi ficsúrt, egy
szájhős katonát, egy hirtelen haragú lovagot és így tovább. Elég halványan
sikerült az író szócsövének, az ifjabb Lorenzónak figurája, aki a darab végén
lendületes szónoklatban marasztalja el sivár korának hitvány költőit, s tesz
hitet az igazi költészet mellett. Első megnyilvánulása ez Ben Jonson
felfogásának, amely későbbi műveiben egyre világosabbá válik, s amelyet
szenvedélyes, ellentmondást nem tűrő, didaktikus hangon közöl a nézővel.
Az
elvek klasszikus összefoglalása Horatiusnál és
Arisztotelész-nél található meg, s
erre sűrűn hivatkozik az 1586-ban elhunyt Sir Philip Sidney műve, az Apology for
Poetry ( A költészet védelme), amely igen nagy hatást tett Jonsonra. A legfőbb
forrás azonban egy olasz humanista, Scaliger szigorú, dogmatikus poétikája. Itt
van lefektetve a drámai hármas egység hírhedt szabálya, amely majd néhány
évtized múlva a francia klasszikusok gyakorlatában válik általánossá. Jonson
Sidneyhez és Scaligerhez hasonló módon vélekedik, s műveiben lehetőleg nem lép
túl egy város és egy nap keretein..
A színház vegyes összetételű közönség
tetszésére pályázik, mondhatni a népnek játszik. Ez alól Jonson sem vonhatta ki
magát, de nem győzte hangoztatni, hogy a művészetnek ellensége a tudatlanság, s
ő a műértők, a kiválasztottak elismerését akarja kivívni. A fergeteges hahotánál
többet ér a szem zugában megbúvó mosoly - vallotta. Cicerótól származik a híres
elv, hogy a komédia „az élet mása, az erkölcsök tükre, az igazság ábrázolata", s
Hamlet is ilyesmit mond a színészeknek. Jonson azonban ezt úgy értelmezi, hogy a
cselekménynek Londonban kell játszódnia, mert így tükrözi leghívebben az
igazságot.
Nem sokkal a bemutató után Jonson összetűzött Henslowe egyik
színészével, akivel nemrég együtt raboskodott, s párbajban megölte. Katonák,
nemesek között akkortájt még elnézték a párbajvétséget, de Jonson közrendű lévén
gyilkosnak minősült, kis híján fölakasztották. Egy középkori törvény szerint
azonban főbenjáró bűn miatt először elítélt írástudó papi személynek
megkegyelmezhet a püspök. Jonsonnak egy zsoltároskönyvet adtak a kezébe,
megállapították, hogy „úgy olvas, akár egy klerikus" és kegyelmet kapott. De
mivel ebben a kiváltságban csak egyszer lehet részesülni, emlékeztetőül a Tyburn
fegyház jelét, a nagy T betűt tüzes vassal a bal hüvelykujja alá sütötték.
Más emléket is hagyott a fegyház, ahol szorgosan látogatta őt egy missziós
páter, s végül áttérítette a katolikus hitre. Ez akkoriban elég veszélyes
vállalkozás volt, hiszen a pápa bűnösnek minősítette Erzsébet királynőt, előre
feloldozván esetleges gyilkosát. Ilyenformán a közvélemény potenciális
ellenséget szimatolt minden katolikusban, s ha jómódú volt az illető, hatalmas
adóterheket kellett viselnie. Jonson vállalta a megpróbáltatásokat. Tizenkét év
múlva visszatért ugyan az anglikán felekezetbe, de csak mikor enyhült a
katolikusüldözés.
Második darabja címével az elsőre felel: Every Mán out of
his Humour (Minden ember humorán kívül, vagyis természetéből kivetkezve). Ez is
hóbortokat pellengérez ki, de még az elsőnél is didaktikusabb formában. A vékony
cselekménynél jóval fontosabb az afféle nevetséges figurák felvonulása, mint aki
a dohányzást akarja megtanulni, vagy aki minden alkalommal új ruhában
pöffeszkedik. Mulatságos epizód egy uzsorás öngyilkossági kísérlete: amikor
levágják, a kárba ment kötél miatt lamentál. A darabot előjáték vezeti be, s
ebben az író - Asper néven -kifejti esztétikai nézeteit két barátja előtt. Azok
aztán a színen maradnak, s minden fontosabb jelenetet megvitatnak. Egyikük
kétkedő vagy fanyar megjegyzéseire nyomban megfelel a másik, gyakran öltve
szavaiba egy-egy latin idézetet bizonyságul, ő teljes elragadtatással nézi végig
a darabot - amelyet a közönség elég hűvösen fogadott.
16o3-ban meghal Erzsébet, és trónra lép Jakab. Jonson is részt vesz az új
király bevonulási ünnepségének megrendezésében, de személyes kapcsolatuk
valamivel később kezdődik egy alkalmi játékkal, amelyet az egyik főúr rendelt
meg a nála vendégeskedő királyi pár tiszteletére. Az uralkodónak tetszik a
produkció, s Jonson rövidesen megtisztelő megbízást kap: ő írhatja meg Anna
királyné számára az 1604-68 karácsonyi masque-ot.
Angliában a karácsony
vidám ünnep. Már a középkorban is régi szokásként emlegetik az álarcos
felvonulásokat, amelyekben akárhányszor részt vesz a király is, továbbá az
olyanféle alakos kodást, mint páldául Romeóék szereplése a Capulet-ház bálján. A
legények álarcot öltve tréfás mondókával bekéredzkednek a lányos házakhoz,
odabent mókáznak, megtáncoltatják a fehérnépeket, s amikor megajándékozzák őket,
továbbállnak. A XVI. század elején ez a szokás „olasz módon" újul meg (a
szereplők olasz viseletben lépnek föl), s ettől fogva masque a neve, és mind
sűrűbben bukkan föl a királyi udvar ünnepei között. Erzsébet is rendezett
néhányat, a Stuartok pedig, Jakab és Károly évente rendszeresen legalább egyet
karácsony és vízkereszt között, néha még egyet, különösen ünnepélyes
alkalmakkor. Példájukat számos főúr követte. Ezek a XVII. századi masque-ók
valójában zártkörű színjátékok, s író számára nagy kitüntetés, ha ő írhatja a
szöveget. Jonson 1604 és 1631 között vagy húsz efféle librettót írt.
Jonson
megpróbálja kitágítani a hagyományos kereteket. Nagy szerepet juttat a zenének,
s néha hivatásos művészeket is fölléptet. Történetei - a többi masque-hoz képest
- ötletesek, változatosak, sok lehetőséget kínálnak a tervezőnek.
A hivatalos elismerésben nyilván
nagy része volt Jonson megérdemelt színpadi sikereinek: a Jakab-kor első felében
születtek életművének legjelentősebb darabjai, így a Volpone is, amelyet
16o6-ban mutatott be az immár királyi védnökség alá került Globe színház.
Jonson első vígjátékának szereplői név szerint olaszok voltak (Lorenzo, Prospero
stb.), s a színhely Firenze. A másodikban az olasz neveknek jelentése van:
Buffone bohókás, Sordido szennyes természetű. A színhely ugyan nincs
feltüntetve, de az egyik jelenet a londoni Szent Pál-székesegyházban játszódik.
A Volpone Velencébe visz, s szereplői jórészt olasz állatnevet viselnek: a
címszereplő róka; pimasz, parazita szolgája Mosca, azaz légy. Az ügyvéd
keselyűtermészetét elárulja, hogy Voltorénak hívják; Corbaccio a vén, Corvino a
fiatal holló. Jonson későbbi darabjaiban ezen a nyomon halad tovább: a színhely
ezentúl London, s minden alakjának beszélő neve van.
Volpone, a ravasz
velencei agglegény betegséget színlel, s elhíreszteli, hogy azt teszi meg
vagyona örököséül, aki a legnagyobb ajándékkal kedveskedik neki. A Keselyű s a
két Holló egymásra licitálva hozza az ajándékokat, majd egyik a fiát tagadja ki
Volpone kedvéért, másik tulajdon feleségét ajánlja föl neki. De ez a
ravaszkodás, amit Mosca zseniálisan bonyolít, nem elég: a vagyonszerzés mellett
mindketten élvezik saját szellemi fölényüket, hogy annyi embert tudnak lóvá
tenni. S épp erre kell végül ráfizetniük, némileg az állatmesék tanulságához
hasonló módon: aki másnak vermet ás, maga esik bele. A bűnhődésre ítélt csalókat
Jonson kitűnően formálta meg, az ártatlanul üldözött fiút s az áldozatul
odalökött asszonykát halványabban, de a darab így is nagy sikert aratott.
A
siker után újabb botrány következik. Jonson társszerzője az Eastward Ho!
(Keletre, hé!) című színpadi életképnek, amelynek egy gúnyos megjegyzése sérti a
király környezetében hemzsegő, lovaggá ütött skótokat. A darab három íróját
börtönbe vetik, s a megbélyegzett Jonsont az a veszély fenyegeti, hogy
orrát-fülét levágják. Arisztokrata ismerősei kiszabadítják, de rövidesen ismét
bajba kerül. Ezúttal mint „rekuzáns", vagyis az anglikán egyházat elismerni
„vonakodó" katolikus, aki ismeretségben állt a jókor leleplezett
lőpor-összeesküvés kitervelőivel.
Talán a meghurcoltatások miatt, de új
darabja, A hallgatag hölgy (Epicoene or The Silent Woman) igen szőrmentén bánik
a társadalmi fonákságokkal, alig több, mint mulatságos bohózat. A bohózati téma
kitűnő alkalom az írónak arra, hogy kifigurázza a londoni „jó társaság" hölgyeit
és urait, akikkel mint udvari költő ismeretségbe került. A férfiak ostoba és
gyáva kardcsörtetők, a nők szenvelgő széplelkek - s fél évszázaddal megelőzik a
Moliére-darabokban szereplő márkikat és tudós nőket.
Tudákos természetét
Jonson itt sem tagadja meg: a jogásznak öltöztetett borbély és hajóskapitány
tökéletesen beszél latinul, és pontosan ismeri a kánonjog minden paragrafusát.
Ugyanilyen szakszerű tudással rendelkezik a következő szatíra, Az alkimista (The
Alchemist) szélhámos főszereplője az aranycsinálás és a csillagjóslás terén.
Hiszékeny emberek rászedéséről szól a darab, a vígjátékirodalom egyik ősi elemét
frissíti föl, de új formában. Itt már nem arról van szó, hogy a becsapás valami
szerelmi cselszövényt szolgál, hanem az író bemutatja a nagyvárosi élet új
embertípusát, a hivatásos szélhámost. A rászedett áldozatok megérdemlik
sorsukat: azért dőlnek be mindenféle babonás mesterkedésnek, mert elvakítja őket
a pénzvágy vagy a féktelen kéjvágy, mint Sir Epicure Mammont, aki a Bölcsek
Kövétől férfiassága fokozódását várja. Vitriolos gúnnyal jellemzett két alak
képviseli az álszent, vagyonleső puritánokat.
A puritán eszmék haladó,
forradalmi vonásait Jonson nem látta meg. Azt viszont lehetetlen volt észre nem
vennie, hogy ellenségei a színháznak. Következő vígjátékában, a Bertalannapi
vásár-ban. (Bartholomew Fayre) is fellép egy puritán „rabbi", s addig zavarja a
vásári bábszínház előadását, míg meg nem szé-gyenítik. A puritánok - Jonson
szerint - egytől egyig képmutatók: a nyilvánosság előtt nemes elveket
prédikálnak, titokban viszont nőznek és zabálnak, s ravasz fogásokkal akarnak
vagyont gyűjteni. A történelem csak annyiban igazolta az írót, hogy az uralomra
jutott puritánok 1642-ben bezárták, majd röviddel utóbb lerombolták a
színházakat. Ami pedig a képmutatást illeti, Jonson alakjai méltó elődei
Tartuffe-nek.
Férfi-nóta arról, hogy a nők csupán árnyékaik nekik Kergess árnyat, és fut előled; fuss színleg, és rögtön követ; udvarolj, s fordul szíve tőled; hagyd el, s ő udvarol neked. Nem igaz-e hát, e szerint, hogy a nők csak árnyékaink? Árnyak reggel s este nőnek, délben kurták, vagy nincsenek; ha mi gyengék, akkor erősek, ha mi nagyok, akkor ők kicsinyek. Nem igaz-e, hát eszerint, hogy a nők csak árnyékaink? Szabó Lőrinc fordítása |
A homokóra Nézd az üvegben e kis szürke por hogyan pereg. Hinnéd, hogy ember volt valamikor és szeretett? Hölgye szemét imádva, mint a fényt, elhamvadt hiú lepkeként, és élve-halva boldogtalan, itt arra tanít, hogy sírjában sem nyugszik meg a szív. Az olvasóhoz Ez a kép, könyvünk metszete, nyájas Shakespeare-t mutatja be; tű s élet közt volt a harc, hogy élethű legyen az arc: s ha, mint vonását, szellemét éppúgy rögzíthetné a réz, a világnak metszet sose lenne még ily remeke. de mert ez nincs így, Olvasó, Arc helyett nézd, mit mond a Szó. Szabó Lőrinc fordításai |
Maga a vásár pezsgő életkép: egy kövér malacsütő asszony
lacikonyháján fut össze a nagyhangú, kötekedő lócsiszár, a zsebmetsző, a
balladaénekes, az utcalány és a tisztes polgárságot képviselő többi szereplő.
Talán némi életrajzi háttere van Bertalan úrfi és nevelője föllépésének. Ez a
fiatalember gyermeteg örömmel herdálja pénzét csillogó, vásári portékákra, s tör
borsot minduntalan a dühös kis öreg orra alá. Nemrégiben Jonson mint Sir Walter
Raleigh féktelen fiának nevelője töltött egy évet Párizsban és Brüsszelben, s
bőven kivette részét a hasonló kalandokból. Az úrfi egyébként bamba fráter, s
nem egészen épeszű sógora, Ádám főbíró sem. Ez naiv felbuzdulásában álruhásan
akarja kikémlelni a vásáron történő gazságokat, s egyre-másra követi el a
baklövéseket.
A
következő szatíra, The Devil is an Ass (Az ördög szamár) azt a típust mutatja be
tréfás formában, aki többek közt a fogpiszkálók monopóliumát akarja
megszerezni. A cím a játék keretére utal: Pug, az ördögfióka egy napra fölrándul
a pokolból, egy úriember szolgálatába szegődik, s aztán visszaszédeleg. Rá kell
jönnie, hogy Londonhoz képest a pokol csak elemi iskola.
A szélhámos
figurájában önmagára ismert egy valóságos úriember, és panaszt emelt a
királynál. Jakabnak azonban más oka is lehetett a nemtetszésre: ő még hitt a
boszorkányokban, Jonson nem. S a darabbeli ördögfióka földi gazdája szappanba
harapva, habzó szájjal híreszteli, hogy őt boszorkányok rontották meg. Ezzel a
trükkel úgy megtéveszti az igazságszolgáltatást, mint a „minapi fickó" - aki
miatt kilenc megrontó boszorkányt végeztek ki Jakab király nevében. A darabot
gyorsan levették a színház műsoráról. Jonson udvari költő maradt ugyan, tovább
írhatta a masque-okat és az alkalmi költeményeket, de Jakab életében nem írt
több szatírát.
Ugyanebben az évben, 1616-ban jelent meg összegyűjtött
műveinek díszes, ívrétű (folió) kiadása. A kötet nagy gonddal készült, különösen
a színműveket tartalmazó első rész, amelybe sajnos nem került be az utolsó két
darab. A korábbiakat átdolgozta, végleges formába öntötte az író. A könyv
kortörténeti jelentősége, hogy most először jelennek meg angol drámák ilyen
előkelő köntösben: ez idáig tudományos művek és ókori klasz-szikusok kiváltsága
volt. A dráma nem számított irodalomnak. Még Shakespeare életműve sem.
Jakab 1625-ben halt meg; fia, I. Károly koronázását sokáig késleltette a
pestisjárvány, s ezalatt a színházakat sem volt szabad megnyitni. A következő
évben, röviddel a koronázás után, a Heminges és Condell vezette Királyi Társulat
új Jonson-darabot mutat be. A The Staple of News ( A hírek boltja), az új
szatíra ismét a pénzhajhászó vállalkozókkal foglalkozik, de egy új jelenség áll
a középpontjában: a néhány éve működő újságírás és hírügynökség. Az ügynökök a
világ minden tájáról szállítják a képtelen híreket - például hogy Galilei olyan
gyűjtőlencsét talált föl, amellyel a távolból lángba boríthat egy flottát,
Bethlen Gábor olyan dobot, amelynek hangját meghallja az egész keresztény világ,
seregeit pedig a levegőben készül szállítani. Mindezt a bolt pecsétjével
hitelesíti, s jó pénzért árusítja a hírekre szomjazó londoniaknak.
A
szatirikus részletek mulatságosak, a főtörténet kevésbé. Már itt érződik, s a
későbbi írásokon még inkább, az író alkotó erejének hanyatlása. Egészsége is
megrendül. Néhány éve még gyalogszerrel ment Londonból Skóciába, most egyre
többet nyomja az ágyat. Szorongatják az anyagi gondok, bár kegydíját száz fontra
emelik, s „kronológusi" hivatalt kap a városi tanácstól. Dolga az lenne, hogy
időnként magasztaló versekbe szedje London nevezetes eseményeit, de nem végzi
ezt a munkát. A tanács nehezményezi a költő tartózkodását, s egy időre megvonja
a támogatást, de utóbb mégis megadja. Kegydíj és fizetés együtt sem sok, s
amikor egy-egy újabb udvari vagy főúri masque, alkalmi költemény tiszteletdíja
elfogy, Jonson baráti támogatásra szorul. A jómódú barátok támogatása azonban
gyorsan elfolyik a költőbarátok társaságában, a Devil Tavern (Ördög kocsma)
különszobájában, az Apolló-klubban, amelynek Jonson a feje. Most már nemcsak
koszorús költő, hanem irodalmi vezető, s az ifjabb költőnemzedék - Jonson a
fiainak nevezi őket - szeretettel és tisztelettel veszi körül.
A régi
sikereket azonban nem tudja elérni többé. A következő vígjáték (The New Inn - Az
új vendégfogadó) gyönge: rég elveszett rokonok váratlan összetalálkozása,
átöltözések komédiája - s a közönség kifütyüli. Még jó, hogy az írót ágyhoz
szögezte a betegség, s nem kellett személyesen részt vennie a botrányban.
Közepesen sikerül az 1632-ben bemutatott mű, The Magnetic Lady (A mágneses
hölgy), akinek legfőbb vonzóereje a vagyon. Erre pályázik álunokahúga, akit még
a bölcsőben cseréltek el az igazival, s az most mint szobaleány szolgál. A
titoknak nyomára bukkan egy derék matematikus, feleségül veszi a szobalányt, és
kipörli az örökséget. A darabot a színészek néhány erősebb kiszólással
igyekeztek vonzóbbá tenni. Ebből azonban botrány kerekedett, s az udvari cenzor,
a Vigalmi Hopmester (Master of the Revels) előtt kellett bebizonyítani, hogy a
nehezményezett részek nem szerepeltek az eredeti szövegkönyvben.
A cenzori
állás egyébként igen jövedelmező monopólium, s Jakab király egyszer odaígérte
Jonsonnak - aztán másnak adta. Most az új cenzor bevezette azt a szokást, hogy a
tíz év előtt bemutatott darabokat felújításuk előtt újra kell cenzuráztatni
(megfelelő díjért), s különös figyelmével tüntette ki a nagyobb merészséghez
szokott régi írókat. Jonsonnak két fontjába került a cenzúrára benyújtott új
darabja, A Tale of a Tub (Hordómese). A cím szójáték; az egyik főszereplő Tub
lovag, aki Bramble bíró és Clay cserépvető mellett a szép Audrey kezére
pályázik.
A lányt különböző intrikák után egy negyedik fiatalember kapja meg.
Ügyesen megszerkesztett, semmitmondó történet, s a cenzor figyelmére azért volt
szükség, mert Inigo Jonez megneszelte, hogy az egyik alak (Vitruvius Hoop) az ő
torzképe. Ezt a figurát végül ki kellett hagyni a darabból, s csak egy keserű
megjegyzés maradt:
A masque-ok lelke festés, ácsolat.
Koldus költő,
színpadon nincs helyed,
korunknak pénz kell csak és gépezet.
Ha nem is
koldusként, de szegényes körülmények között halt meg Ben Jonson 1637. augusztus
6-án: egész hagyatékát mintegy nyolc és fél fontra becsülték. A Westminster
Apátságba temették, de nem a Költők Sarkába, hanem egy kevésbé előkelő helyre, s
állítólag ott is állva, hogy kevesebb helyet foglaljon el. Sírfelirata ennyi: O
rare Ben Jonson - Ó páratlan Ben Jonson.
A hagyatékban fönnmaradt egy költői
pásztorjáték (The Sad Shepherd - A bús pásztor) három felvonása, amely alig
hasonlít Jonson egyéb műveire. A történet a sherwoodi erdőben játszódik,
szerepel benne Robin Hood, Maid Marian, Tuck barát, s mellettük Puck és a gonosz
Maudlin, a boszorkány, aki a bús pásztor szerelmesét elrabolta és bezárta egy
fába, mert saját szörnyfiának szánta.
Benedek András
copyright ©
László Zoltán 2011 - 2012
e-mail: Literatura.hu