Az 1300-adik év augusztusának végén az a hírjárta Firenzében, hogy a nagy tudású, indulatos államférfit, a fehér guelf párt vezérét, aki nemrég tért haza száműzetéséből, s itthon betegen feküdt, egyenest az ágyából vitte el az ördög. Néhány évvel később egykori barátja, politikai vezértársa, és ami legfontosabb, költőtársa, Dante a halhatatlan Isteni Színjátékban elmeséli, hogy a pokolban találkozott vele. Igaz, elkárhozottként halála után oda került, de a kárhozottak és az ördögök között is tekintélynek örvend nagy tudása és főleg költészetének múlhatatlan szépsége miatt. - Az azóta eltelt hat évszázad óta az irodalomtörténet a XIII.-XIV. század olasz költészetének Dante után a második legnagyobb költőjének ismeri el. A filozófiatörténet a középkori filozófia legjelentékenyebb gondolkodói közt tartja számon. Anatole France róla szóló kisregénye látványos rajzát adja eseményekben, gondolatokban, szenvedélyekben gazdag életútjának, amelynek nem is lehet más földi befejezése, mint hogy a vonzó-riasztó egyéniségű hőst elviszi az ördög. Úgy, ahogy annak idején egész Firenzében tudták.

Az egykori, ellentmondásokkal teljes híradásokból, a politikai és irodalomtörténeti körülményekből kialakuló összképet leghitelesebben illusztrálja az a mintegy ötven költemény - szonettek, canzonék -, amely múlhatatlanul bizonyítja, hogy egy nagy költői korszak egyik legnagyobb alkotóegyénisége volt.

A Cavalcanti család ekkor már nemzedékek óta Firenze leggazdagabb köreihez tartozott. Guelf pártiak, vagyis a pápa politikai főhatalmát vallók és hirdetők közé tartoztak, nemegyszer a politikai vezetők közé. Guido apjaura művelt, az ókori görög és latin kultúrában jártas férfi, aki nyíltan rokonszenvezett Epikurosz filozófiájával, vallotta a földi gyönyörűségek boldogító voltát. Ha nem lett volna olyan nagyon gazdag, bizonnyal bajba került volna az egyházi és nem kevésbé dogmatikus világi hatóságok körében. De aki vagyona folytán oly befolyásosan a pápapárti guelfek vezetői közé tartozott, az olyasmiket is gondolhatott és mondhatott, ami másnál esetleg istenkáromlásnak számított volna. Cavalcanti tehát úgy nőtt fel, hogy lehet szabadon gondolkodni, lehet nagyobb veszedelem nélkül kimondani azt is, amitől esetleg megrémül, aki hallja. A hamar művelődő, szenvedélyes, olykor indulatos fiatalember - bizonnyal nagy közfeltűnést keltve - beleszeretett a császárpárt, a világi uralom hatalmáért küzdő Ghibellin párt vezéralakja, Farinata degli Uberti leányába, Beatricébe. Sikerült is feleségül vennie. Mindvégig szenvedélyes szerelmi házasság volt ez, de az örökké lángoló, hamarosan már kitűnő költőnek bizonyuló Cavalcanti nem is tagadta - szép versekben kiáltotta világgá -, ha más leányért vagy asszonyért gyulladt szerelemre. De azt se titkolta, ha olyan eszmékért kezdett lelkesedni, amelyeket a templomok és az iskolák eretnekként átkoztak. Ifjúkorától kezdve a filozófia ugyanúgy izgatta, mint a költészet. Valószínű, hogy ő is eljutott Párizs nagy hírű egyetemére, a híres iskolaszervező Robert de Sorbon alapította Sorbonnera, ahol a nála tíz évvel ifjabb Dante is jó időt eltöltött, főleg filozófiát tanulva.

Ott magyarázta a bölcseletet Siger de Brabant, a flandriai professzor, aki az előbbi században élt nagy hírű és nagy hatású arab orvos-filozófusnak, Averroësnek a tanait hirdette. (Averroës az akkor még mór uralom alatt lévő Hispániában élt és Córdoba egyetemén tanított. Neve az európai egyetemeken használt névtorzítás, eredeti arab neve: Ibn Rusd). Később Dante sem rémüldözött az averroizmustól, számos tanult ember fogadta több-kevesebb megértéssel, bár az egyház eleve és mindvégig eretnekségnek nyilvánította. Cavalcanti, ha nem is azonosult minden tételével, de nagyjából elfogadta az arab bölcs Arisztotelész magyarázatait. Ez az európai egyetemeken leegyszerűsödött averroizmus már a skolasztikus középkori gondolkodásban is ösztönző volt a természettudományok kialakulására is, a dialektikus gondolkodás fejlődésére is. Két alaptétele istentelenségnek tűnt minden dogmatika számára, nemcsak a keresztény, hanem a zsidó és a mohamedán dogmatika is indulatosan elutasította. - Averroës sajátosan értelmezte az életet, halált, halhatatlanságot. Szerinte két örök, múlhatatlan állag (szubsztancia) van: lélek és anyag. A lélek egyetlen, ez Isten (ő persze Allahnak mondja), az anyag is egyetlen és ugyanúgy betölti a mindenséget, mint a lélek. Ha a lélek egy kihasadt szilánkja egyesül az anyag szilánkjával, ez az egyesülés hozza létre az egyedek életét, embernél, állatnál, növénynél. Az élet addig tart, amíg együtt van a lélek szilánkja az anyag szilánkjával. A halál az a pillanat, amikor szétválnak. Tehát egyéni halhatatlanság nincs, de közösen halhatatlan a lélek egésze. Isten és az anyag egésze. Ha megint egyesül a lélek és az anyag egy szilánkja, kezdődik egy új földi élet. A skolasztika vallásfilozófiájában sem volt nyomtalan ez a tanítás. Duns Scotus, az egyik legjelentékenyebb skolasztikus filozófus, a maga költői stílusában ezt írja: „A lélek a halál után úgy olvad vissza istenbe, mint az elhangzott zene a levegőégbe." Ez az averroizmus keresztény változata. - A másik alaptanítás, hogy ugyanarra a tényre két igazság is érvényes lehet. Ha a teológia és a tudomány mást mond, mind a két igazság érvényes lehet. Ez a „kettős igazság" (duplex veritas) igen fontos lett a felfedezések korában, amikor szembekerült a bibliai csillagászat a Kopernikusz-féle csillagászattal, és először a Portói Tengerészeti Akadémián úgy tanították, hogy a templomban a Biblia a hiteles, a tengeren Kopernikusz.

Cavalcantit averroista nézetei miatt mondották hol istentelennek, hol materialistának. Egyik sem helytálló vád, de mindenesetre valami istentelenségnek mondották. Ehhez járult politikai magatartása. Családi örökségként „Guelf" volt, de egyre inkább elidegenedett a pápaság elsőségének elismerésétől. A guelfek két pártra szakadtak, a „fekete guelfek" ragaszkodtak az egyértelmű egyháziassághoz, a „fehér guelfek" közeledtek a császárpárti ghibellinekhez. Dante ennek a fehér guelf irányzatnak a főalakja lett. Ide tartozott Cavalcanti is. Amikor ők kerültek átmenetileg uralomra, Dante is, Cavalcanti is Firenze vezető tisztviselőivé emelkedtek. Idővel, pártjuk bukásával, együtt kerültek száműzetésbe. De Cavalcanti betegen mégis hazamehetett, és hamarosan meg is halt. Dante mindörökre hontalanná vált, de élete fő művében Cavalcanti emlékét is múlhatatlanul megörökítette. És ekkor már múlttá vált a politikus, a filozófus, de örökre megmaradt a költő, aki oly fontos az egész irodalomtörténet számára.

Cavalcanti irodalomtörténeti helyét az határozza meg, hogy a „dolce stil nuovo" irodalmi irányának és programjának Dante után a legművészibb és legnagyobb hatású alakja. A „dolce stil nuovo" (édes új stílus) nevet ugyan Dante adta művészi törekvésüknek, de már egy nemzedékkel előtte elkezdődött az olasz költészetben és hatása új útra vitte úgyszólván az egész európai költészetet. Eddig - leszámítva a nemzeti nyelven szóló lovagköltők műveit - a vallásos himnuszoktól a diák- és csavargó-költészet szabadszájú strófáiig a versek latinul szóltak. (Bizonnyal népnyelvűek a népdalok is, de a középkori népdalokat senki se jegyezte le: akik alkották, nem tudtak írni, akik írni tudtak, lenézték, megvetették a nép énekeit.) A polgári fejlődéssel bontakozott ki a nemzettudat, majd a nemzeti öntudat, már a reneszánsz korai előhangja volt az igény nemzeti nyelvű költészetre. A XIII. században pedig Itália járt elöl a polgárosodás útján. Szicíliától Rómáig és onnét szerte Itáliába terjedt a „volgáré"-n, azaz „népi nyelven" vagyis olaszul szóló versek igénye. Rómában a Szicíliából Rómába érkező, zsidó eredetű, kezdetben több nyelven is verselő Manoello tette divatossá a szonettet. Bolognában Guido Guinizelli már az érzelmeket, főleg a szerelmet fejezte ki magas művészi fokon olasz szonettjeiben, balladáiban és canzonéiben. Manoello és Guinizelli költészete hatott döntően Cavalcantira, aki elődeinél még magasabb színvonalon, nagy formakultúrával, hatásosan építette ki alig félszáz költeményből álló életművét. És az is kétségtelen, hogy Manoello, Guinizelli és Cavalcanti együttes hatása indította mindenkinél nagyszerűbb költői életútjára Dantét. Cavalcanti hatása Dantéra közvetlen, személyes volt. Dante a nála tíz évvel idősebb költő-filozófus-államférfit ifjú korától mesterének, példaképének tudta. Az idősebb kortárs pedig korán felismerte a fiúban a bontakozó lángelmét. Mindketten tekintélyes guelf családból léptek a közélet mezejére, ahol egyre jobban közeledtek a világi császári uralom támogatóihoz, együtt lettek idővel a város élén álló „priorok" tanácsának tagjai, együtt buktak meg és kerültek száműzetésbe, hogy ott a ghibellinek oldalán igyekezzenek megvalósítani az egyház és az állam szétválasztását. Danténak ez örök számkivetettséget és a halhatatlan mű megalkotásának idejét jelentette. Cavalcanti súlyosan megbetegedett, annyira, hogy haza is mehetett. Visszavonultan élhetett volna tovább is, noha istentelen hírében állt. Tisztelték is, féltek is tőle, eleve bizonyosak voltak, hogy végül is elviszi az ördög. Néhány év múlva Dante megírta, hogy bizony ott van, odalent a pokolban. De még a kárhozottak, sőt az ördögök is tisztelik.

Vissza

copyright © László Zoltán 2004 - 2012
e-mail: Literatura.hu