WILLIAM SHAKESPEARE

(1564 - 1616)

Shakespeare életútja csupa rejtelem. Az életművére vonatkozó adatok jórészt bizonytalanok, leghíresebb verssorainak hitelessége is kétséges. Már azt is kétségbe vonták, hogy ő írta-e mindazt, amit írt. E sok bizonytalanság ellenére William Shakespeare a leghíresebb és bizonnyal a legnagyobb drámaíró, az egész világirodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb alakja, úgy mellékesen szonettjeivel a szerelmi líra egyik kétségtelen klasszikusa. És még mellékesebben két olyan elbeszélő költeményt is írt, amely az angol reneszánsz legszínvonalasabb epikai értékrendjét jelenti. De minél több vele és körülötte a rejtelem, annál jobban izgatta és izgatja a történészeket, esztétákat, pszichológusokat. Bőséges könyvtárat töltenek meg a róla szóló tanulmányok, vastag könyvek és röpke elmefuttatások, olykor regények és novellák. Felettébb kockázatos tehát röviden jellemezni, ki volt, milyen volt, hogyan élt és tulajdonképpen mit is írt mindabból, amit az ő nevéhez kapcsol az emlékezés és a kialakult köztudat. De mindig meg kell kísérelni a rövid jellemzést is, hiszen az évezredek egyik legesleghíresebb alakja, az emberi szellem egyik főszereplője.

Bizonyosan azt tudhatjuk, amit anyakönyvi bejegyzések örökítettek meg. S minthogy Anglia földjére ellenség alig-alig tehette be a lábát, az okiratok, oklevelek, hivatalos nyilvántartások évszázadokon át megmaradtak. Aki bizonyosságot kíván Shakespeare-ről és családjáról, az lapozza fel Stratford on Avonban az akkori anyakönyveket; több mint négy évszázad után is megvan valamennyi, üveges tárlók alatt őrzik, hogy minden érdeklődő megkereshesse a megtalálható adatokat. Tehát tudjuk, melyik napon született, és melyik napon — pontosan 52. születésnapján — halt meg. Tudjuk, mikor nősült, mikor született három gyermeke (két lány és egy fiú), a fia gyermekkorban halt meg, a leányok idővel férjhez mentek, olvashatjuk, melyik napokon voltak az esküvők, felesége halálát is megörökíti a bejegyzés. — De minthogy a hivatalos iratok java része is túlélte az évszázadokat, az is hiteles adat, hogy 22 éves korában vadorzásért (a földesúr erdejében lelőtt egy vadat) elítélik, és a büntetés elől elhagyta szülőhelyét, ahová csak közel harminc évvel később tért haza, hogy megvásárolja a szülői házat. Akkor már szülei, felesége, fiúgyermeke rég meghaltak, két leánya már férjnél volt, gyermekeik születtek. Otthon, a szülői házban élt ezután mindvégig. Ennyi a hiteles életmozzanat. Ami ezek közt telt-múlt, az a tulajdonképpeni életrajz, amelyet valójában nem ismerünk, amit csak találgatni lehet, de kell is találgatni, mivel az irodalom- és színháztörténetnek talán a legfontosabb fejezete.

Halálakor Ben Jonson, aki színésztársa, költőtársa, drámaírótársa volt, egy nagyon szép költeményben búcsúztatta. Jonson rendezte sajtó alá a Shakespeare-művek első gyűjteményes (és elég hiányos) kiadását, ennek a kötetnek a bevezetése ez az emlékidéző költemény. Ebben található a legbőségesebb jellemzés a kortársaktól. Az is benne van, hogy a nagy barát nem is volt eléggé művelt, annál csodálatosabb, hogy olyan sokat tudott a világról, a múltról és főleg az emberekről. Ez az emlékezés megerősít a hagyományos gyanúban, hogy gyermekkorban igen kevés iskolát járt. Latinul valamelyest okvetlenül megtanult, mert a középkorban és a reneszánsz emberöltőiben nem volt iskola „deák nyelv", vagyis latin nélkül. De az az elragadtatott hang, amellyel a régi barát búcsúztatja a mindenkinél nagyobb kor- és pályatársat, nem magányos jelenség. Egész sora maradt fenn az akkori angol költeményeknek, amelyek Shakespeare nagyságát dicsőítik. Már életében nemcsak sikeres színpadi szerző, hanem elismert nagy költő volt a költőtársak szemében is. De hogyan vezetett az út ehhez a dicsőséghez?

Shakespeare szülőháza A Globe színház

Középmódú vidéki polgári családból származott. Apja váltogatta mesterségét, egy időben például kesztyűkészítő volt, máskor azonban kereskedelmi tevékenységet folytatott, és eléggé tekintélyes férfiú lehetett, mivel néhány évig kisvárosuk polgármestere is volt. De hogy Shakespeare a kisiskolás kor után 18 éves koráig hogyan élt, s ha tanult, mit tanulhatott, ezt nem tudhatjuk. De az bizonyos, mert anyakönyv bizonyítja, hogy 18 éves fővel megnősült. Felesége 8 évvel volt idősebb nála. Rövid heteken belül gyermekük is született (egy leány), ez talán indokolta a nyilván sürgetett házasságot a túl ifjú férj és a hozzá képest már idős feleség között. A következő három évben még két gyermekük (egy fiú és egy leány) is született. De hogy házasemberként miből és hogyan élt, ezt megint nem tudjuk. A következő adat már a vadorzás vádja és a menekülés a szülővárosból. Ez 1586-ban lehetett. Legközelebb csak 1589-ban találkozunk vele Londonban. Hogy a közbeeső esztendők hogyan teltek el, erről évszázadok óta találgat a tudomány és a képzelet. Mint oly sok angol fiatalember, ő is hajózással próbálkozhatott. Matróz is lehetett, kereskedő is, egyesek kalóznak is képzelték. Annyi csaknem bizonyos, hogy járt Itáliában. Velencében játszódó színjátékaiban (Othello, Velencei kalmár) ottani helyismeretet gyaníthatunk. És valamelyest tudott olaszul, olasz novellákat eredetiben is olvasott. (Gyakran félre is értett.) Annyi bizonyos, hogy az olasz világ mindig is érdekelte, vígjátékainak többsége itáliai városokban játszódik. — De azután már londoni hírünk van róla. Közeledett a színházakhoz. Kezdetben színház melletti ló-őrző volt. Minthogy akkortájt a hölgyek hintóban, az urak lóháton jártak színházba, az előadás alatt őrizni kellett a kocsikat és főleg a lovakat. (Mint mostanság az autókat. ) Ezek a ló-őrzők ugyanúgy a színház alkalmazottai voltak, mint a színészek. A legkorábbi színházi adatunk Shakespeare-ről a lóőrzésért kapott díjazás. De a következő színházi díjazás már „contaminator" minőségben illette. A contaminator, vagyis „összerakó" az a szakértő volt, aki a benyújtott drámák megfelelő részleteiből összeállított egy előadható színjátékot. Manapság az ilyesféle tevékenységet dramaturgi munkának mondanók. Tehát ez időben már értett a drámákhoz, s innét már kevés lépés kellett ahhoz, hogy előbb statisztáljon, azután szerepeket is játsszék, és szükség esetén szerepeket is írjon. A kilencvenes évektől az ezerhatszáztízes évek elejéig Shakespeare ugyan színész is, rendező is, később színigazgató is, de mindenekelőtt drámaíró. Ez időre már kézről kézre járó kéziratos szonettjei a színészvilágban és a nézők közül az ifjak körében ismertek, szerelmi vallomásait az ifjak szívesen olvasták fel hölgyeiknek. Nyomtatásban ugyan csak a következő század első tizedében jelentek meg a hamar népszerű szonetteskönyv-ben (akkor egy művészetpártoló úr fizette a kiadás költségeit, az ajánlásból tudjuk, hogy a nagylelkű mecénásnak W H. volt a monogramja). Négyszáz éve találgatják, melyik lord vagy egyéb nagyúr lehetett ez a W. H. — De a bravúrosan verselő drámaszakértő már első vígjátékával — a „Tévedések vígjátéká"-val — bizonyította, hogy milyen költői szövegeket tud adni a szereplők dialógusaihoz. Shakespeare a kezdetet jelentő „Tévedések"-től két évtized múltán az életművet befejező költői játékig, a „Vihar"-ig mint drámaíró s egyben az egész évszázad legnagyobb angol költője jutott el.

A színház felépítése és hatása a dramaturgiára

  1. Az épület kör vagy nyolcszög alakú. A földszinten voltak az állóhelyek a köznép számára. A falak mentén, három szinten erkély húzódott. Itt voltak az ülőhelyek az arisztokraták, a módosabb polgárok számára. A nézők összetétele tehát rendkívül heterogén volt.
    Dramaturgiai következménye:
    Olyan drámát kellett írni, mely a közönség minden rétegét kielégíti. A Hamlet esetében a bosszúdráma, a kísértettragédia keveredik, alkot szerves egységet a filozófiai drámával. Shakespeare az utolsó a drámatörténetben, aki megteremti akció és dikció egységét, aki magas művészi szinten teremt összhangot a drámatörténet arisztokratikus és populáris vonulata között.
  2. A színpadfelépítés:
    Egy nézőtérre benyúló kötény- vagy előszínpad; a tényleges nagyszínpad, mindkettő a szabadtéri jelenetek számára. A színpad hátulján függönnyel elválasztható rész, az ún. szobabelső jelenetek számára. E fölött erkély, az erkély- vagy bástyajelenetek számára.
    Dramaturgiai következménye:
    Lehetőséget teremt a szimultán jelenetekre, a le- és kihallgatásokra.
  3. Az épületek fedetlenek, az előadásokat általában délután három órától sötétedésig tartják. Díszlet nincs, illetve csak jelzés szerű.
    Dramaturgiai következménye:
    Bár a nézők elfogadják a színpad felépítéséből következő konvenciókat, a drámai szövegnek akár direkten, akár metaforikusan rendkívül információgazdagnak kell lennie (pontosítani a helyszínt, időpontot, stb.)
  4. Az előadást szünet nélkül, egyhuzamban játsszák, függöny nincs. A Shakespeare-drámák felvonásokra tagolása csak a XVIII. század második felében történik meg. A jelenetek határát a szereplők ki és bevonulása jelzi.
    Dramaturgiai következménye:
    Meg kell oldani a halottak kivitelét. Be kell építeni olyan jelenetet vagy utasítást, mely révén ez megoldható.
  5. A színtársulat 12–16 főből áll, állandó szerepköre csak a tragikus hősnek és a komikus színésznek (=clown) van. A női szerepeket kamaszfiúk játsszák.
    Dramaturgiai következménye:
    Több a szerep, mint a színész; így bizonyos szerepeknek összevonhatóaknak kell lenniük.
  6. A színészi játék:
    A harsánytól jut el fokozatosan a belső átélésig (lásd: Hamlet utasításai a színészkirálynak, illetve Szentivánéji álom mesterember-jelenet és az azokra tett megjegyzések).

A shakespeare-i dráma jellemzői

Nem követi az arisztotelészi drámaelméletet és az ezen alapuló színjátszást, nem a görög hagyomány szerves folytatója. De rendkívül sokféle hagyományból merít, s felhasználja kortársai drámatechnikai és dramaturgiai újításait:

  1. Senecatól veszi át a nagymonológokra való építkezést; a halállal szembenéző ember sztoikus nyugalmát.
  2. A középkori drámából veszi át tér és idő szabad kezelését, a hangulati ellentételezést és a hangnemek kevertségét (Shakespeare-nél a műfajt mindig tragikum és komikum egymáshoz való viszonya és aránya dönti el).
  3. Kortársai közül Kyd: Spanyol tragédia című műve, mint bosszúdráma a Hamlet előképének tekinthető. Marlowe-tól veszi át a nagyformátumú hősökre való építkezést és a verselést, a blank verse-t.

Hogy valóban hány drámai művet írt — ezt se tudjuk. Van egy hagyományos számunk. Eszerint tragédiáinak, komédiáinak, regényes színműveinek a száma összesen 37. — Nyilvánvaló azonban, hogy a neki tulajdonított színpadi művek között jó néhányat vagy egyáltalán nem ő írt, vagy csak contaminatorként végső formába rázta valaki másnak a művét. Bizonyosnak vehetjük, hogy a VIII. Henriket ifjabb barátja, Fletcher írta, ő végül néhány sort átírt, egyes dialógusokat kijavított, de ennél több köze nincs a valójában igen közepes színvonalú királydrámához, amely meg se közelíti az igazi nagy „királydrámák"-at, a IV. és az V. Henriket vagy a két igazi nagy tragédiát, a II. és a III Richárdot. De alig hihető, hogy az egész korainak tartott, talán a „Tévedések"-nél is előbb színpadra került „Titus Andronicus" valóban Shakespeare műve lehetne. Ez a rendkívül ízléstelen és indokolatlan gyilkosságokat halmozó rémdráma még csak szellemi vagy hangulati rokonságban sincs bármelyik Shakespeare-tragédiával. A nem jelentékeny, de kedves-kellemes „Periklész" című játék (nem az ókori államférfiról, hanem egy mesebeli olasz hercegről szól) formailag is különbözik bármely más shakespeare-i műtől. Ebben narrátor vezeti a cselekményt, a megszemélyesített „Idő" jelképes személy lesz. A megszokott ötös-ötödfeles jambust felváltja a négyes jambus, ami sehol másutt nem fordul elő Shakespeare-nél. De a korai „Két veronai nemes" vagy a késői „Cymbeline" is sokkal gyengébb színvonalú mű, hogysem a nagy remekművek mellé sorolhatnók. De az örökölt 37-es számból azért legalább 25 igazi, hiteles, az ókori görög tragikusok óta a legközelebbi csúcsa a műfajnak. — Viszont van az angol reneszánsz drámák közt néhány ismeretlen szerzőnek tulajdonított, amely talán Shakespeare műve. A Morus Tamás tragédiájáról szóló „Sir Thomas More" című komor játék, amelyről tudjuk, hogy a színház megrendelésére négy háziszerző közösen írta, megbeszélve a témát, majd felosztva, melyik mozzanatot melyikük írja meg. Tudjuk, hogy a negyedét Shakespeare írta, s a stíluskritika alapján azt is gyanítjuk, melyik jeleneteket. És végül is az egész Shakespeare kézírásával maradt fenn. De soha nem sorolták a szerző összes művei közé. Talán a hitelesnek vélt gyengébbek között is egyik-másik ilyen közös munka, és talán az ismeretlen szerzők között is egyik-másik Shakespeare volt mint társszerző. — Ámde a nagy művek, azok az övéi. Ezeket keletkezésük szerint négy korszakba szoktuk osztani.

A shakespeare-i életmű korszakolása

Sokféle tagolás lehetséges: 2, 3, 4 korszak, ám mindegyikben közös, hogy 1600 a legfontosabb korszakhatár. Ekkortól számítja az irodalomtörténet művészetének elkomorulását; ezután születtek meg az ún. nagytragédiák.

  1. Királydrámák:
    II. Richárd
    III. Richárd
    V. Henrik
    VI. Henrik
    IV. Henrik
  2. Lírai tragédiák:
    Romeo és Júlia
  3. Vígjátékok:
    Szentivánéji álom
    Sok hűhó semmiért
    A makrancos hölgy
    Vízkereszt vagy amit akartok
    Ahogy tetszik
    A windsori víg nők
    Lóvátett lovagok
    A két veronai nemes
    Tévedések vígjátéka
  4. Nagytragédiák:
    Hamlet, dán királyfi
    Lear király
    Macbeth
    Othello, a velencei mór
  5. Római tragédiák:
    Julius Caesar
    Antonius és Kleopátra
    Coriolanus
  6. Regényes színművek:
    Pericles
    Cymbeline
    Téli rege
    Szeget szeggel
    A velencei kalmár
    Minden jó, ha vége jó
    Trolius és Cressida
  7. Az életmű jelképes lezárása:
    A vihar (Prospero eltöri varázspálcáját)
  8. Az életmű utolsó darabja:
    VIII. Henrik

A két veronai nemes

 

Lear király

 

Szentivánéji álom

Az első az indulás néhány éve, foleg olasz mintájú vígjátékokkal, de 1595-ben a „Rómeó és Júlia" azonnali sikerével már elkezdődik az a második korszak 1595-tol 1599-ig, amikor előkelő pártfogói segítségével „koszorús költő", vagyis hivatalos udvari szerző. Ez időben valószínűleg udvari elvárásra írja a „Királydrámák" cím alatt ismert történelmi színjátékokat, a Tudor-ház trónra lépése előtti évtizedek véres krónikáját, amely a százéves háború, majd a fehér rózsa—piros rózsa néven ismert polgárháború rémségeit idézi fel. De ezek között, Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája után építi fel a szerelem halhatatlan komédiáját, a „Szentivánéji álmot" — 1599 és 1601 között megint elvész szemeink elől. A legfontosabb protektor, Essex gróf egy politikai per áldozata lesz. Talán koholt per volt (manapság koncepciós pernek mondanók), talán valóban a trón ellen szervezett felkelést. Annyi bizonyos, hogy elítélték és kivégezték. Hívei közül többen is kerültek börtönbe, de néhány év után igyekeztek jóvátenni indokolatlan meghurcolásukat, a filozófus Bacon is börtönbe került egy időre, hogy hamarosan mentegetőzve kiengedjék és miniszterré tegyék. Lehet, hogy Shakespeare-rel is ilyesmi történt. Két évig hírünk sincs felőle, de 1601-ben egyszerre a híres Globe Színház igazgatója. Eddig színész, majd sikeres szerző volt ott, ettől kezdve igazgató és résztulajdonos. Ekkor kezdődik az a hat év, amikor leghíresebb és valóban legnagyobb tragédiáit írja, s mellettük legcsillogóbb vígjátékait. „A velencei kalmár"-ral kezdődik, máig sem döntötte el az értékelés, hogy ez az izgalmas mű komédia vagy a megaláztatás tragédiája. Azonnal utána a „Hamlet", amelyet sokan tartanak a drámatörténet legjobb, legszebb művének. Majd egymás után a „Lear király", az „Othello", a „Macbeth" közben a fanyar humorú „Vízkereszt" is. Ha csak ennek a hat évnek az alkotásait írta volna, akkor is őt ítélnők az ezredév legkitűnőbb színpadi szerzőjének. — De 1603-ban meghal a nagy királynő, Erzsébet, és vele befejeződik a Tudorok polgárpártoló korszaka. Jakab királlyal visszatér a Stuartok feudális önkényuralma. Anglia elkomorodik, és Angliával Shakespeare is elkomorodik. 1607-tol 1611-ig (vagy 13-ig?) tart a negyedik korszak. A mindenből való kiábrándulás korszaka. Az „Athéni Timon" csalódottsága és keserűsége, a „Szeget szeggel" keserű vígjátéka arról, hogy a legtisztességesebb ember is korrupt lesz, ha hatalmat kap a kezébe. A „Troilus és Cressida", ez a homéroszi mitikus világban játszódó vígjáték vagy szomorújáték, amelyben a mitikus hősök stricikké, a mitikus hősnők kurvákká züllenek. És végül a legszebb és legsivárabb tündérjáték, a „Vihar", amelynek sértett, de varázsló erejű hőse, Prospero odáig jut, hogy bosszút állni sem érdemes, de még varázsolni sem, és a tündéries csodák között összetöri varázspálcáját.

Hamlet-értelmezések

A tragédia kitüntetett szerepe a shakespeare-i életműben, a világ drámairodalmában, valamint a mű rendkívüli feldolgozottsága, a könyvtárnyivá duzzadt szakirodalom nem teszi lehetővé a mű egyetlen és kizárólagos értelmezését. Értelmezési lehetőségekről beszélhetünk csak a Hamlet kapcsán. Ehhez társul még az az elfogadott felfogás, miszerint a Hamlet nem az egyértelmű és megnyugtató válaszok, hanem a gyötrő kérdések tragédiája. Erre utal a tragédia felütése is: önmagunkkal, világról alkotott felfogásunkkal kell szembesülnünk a mű kapcsán.

  1. A Hamlet mint a két korszak határán álló hős drámája:
    A korszakváltás mindig értékvesztéssel, értékbizonytalansággal jár együtt. A szakirodalomban többféle felfogás is van (középkor – újkor; reneszánsz – barokk; katolicizmus – protestantizmus stb.). A legelfogadottabb a középkor – reneszánsz korszakpár. Nem csupán arról van szó, hogy Hamlet, mint reneszánsz hős áll szemben a középkort képviselő királyi udvarral, hanem a főhősben is együtt vannak jelen a két korszak jellemzői. Hamlet feladata, hogy a korszakváltás értékvesztő idejében (“Kizökkent az idő; - ó kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”) helyreállítsa a megbomlott értékrendet. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerülhet.
  2. A Hamlet mint politikai dráma: (Jan Kott)
    A politikai dráma alapmodellje hatalom és erkölcs összeütközése. Claudius gyilkosság révén megszilárdítja hatalmát Dániában, sőt jó politikusként biztosítja is a mindennapi élet lehetőségét. A látszólagos biztonság azonban, a hatalom, mint erőszakszervezet pontos működésén alapul, mélyén azonban kiszolgáltatottság és félelem húzódik meg. Jan Kott szerint Helsingőrben minden függöny mögött áll valaki. A leggyakrabban használatos ige a színpadon: (ki)fürkészni, szemmel tartani, nyomon követni. Polonius Claudius utasítására figyelteti a királynét, Hamletet, Laertest, Opheliát. Mindent megrohaszt a félelem és a bizalmatlanság: házasságot (Claudius – Gertrud), szerelmet (Hamlet – Ophelia), barátságot (Hamlet – Laertes, Rosencrantz és Guildenstern). Többször elhangzik a műben: “Dánia börtön”; “Rohadt az államgépben valami”. Hamlet feladata hatalom és erkölcs összhangjának megteremtése. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerül(het).
  3. A Hamlet mint gondolat és tett összhangja megteremtésére tett kísérlet drámája:
    A kérdés alapvető filozófiai és erkölcsi problémát érint, azaz összhangot teremteni az ember gondolatai és cselekedetei között.
  4. Claudius: Nincs ellentét a két dolog között, alantas gondolatokhoz alantas tettek társulnak.

    Polonius: Tetteit két dolog motiválja: a közhivatalnoki buzgalom, másrészt gyermekei iránt érzett felelősség és szeretet. Polonius tisztában van az alattvalók kiszolgáltatott helyzetével, gyermekeinek adott tanácsai ennek szellemében születnek, a túlélést, a lehetőségek szerinti erkölcsös életet hirdetik. Hamlet: A késlekedés oka nem csupán és nem elsősorban bizonytalanságából, tettre való képtelenségéből fakad, hanem bölcseleti hátterű. Nem találja a létezés egészét érintő kérdéseire, gondolataira az ennek megfelelő tettet. Tragédiája, hogy gondolatainak érvényt csak claudiusi tettekkel képes szerezni.

    hamlet3.jpg (6629 bytes)

  5. A Hamlet mint történeti dráma, a dán trónért vívott küzdelem drámája:
    Az előzményeket is figyelembe véve a történet íve Fortinbrastól Fortinbrasig tart. A műben a három fiatalember
    (Fortinbras, Hamlet, Laertes) egyaránt közel kerül a hatalomhoz. Az ifjú Fortinbras célja egyértelmű; megszerezni az apja által elvesztett területeket, megszerezni Dánia trónját. Laertes véletlenszerűen kerül a hatalom közelébe, s csak Claudius ügyességén múlik, hogy a felbőszült Laertest és kíséretét Hamlet ellen fordítsa. Hamletet nem a hatalom érdekli, hanem a hatalom természetrajza. Nem birtokolni akarja a hatalmat, hanem megismerni.

A Hamlet mint mélylélektani dráma:
Freud és a mélylélektani iskola óta közhelyszerű az az értelmezés, mely szerint Hamletet, cselekedeteit, viselkedését és mentalitását tudatalatti ösztönök motiválják. Ezek közül a legfontosabb az Oidipusz-komplexus, anyja iránt érzett túlzott vonzalma. S ez motiválja Claudius elleni gyűlöletét is. Mélylélektani vonatkozásban a Hamlet az apátlan nemzedék tragédiája, s a fiúk öntudatlanul is apjuk helyét szeretnék elfoglalni.

Ahány mű, annyiféle, ahány hős, annyi jellem, annyi típus. Hamlet, a habozó bölcs ugyanolyan örök típus, mint Caliban, a szörnyeteg, Othello, a féltékeny, Lear, a csalódó családfo vagy Puck, az örök vásott kamasz.

Minden Shakespeare-játék eredeti, de egyetlen témáját sem ő találta ki. Még a „Szentivánéji álom" különböző korokból összezagyvált szereplői is külön-külön megtalálhatók elődöknél, itt az összevisszaság az eredeti. A többinél minden valahonnét való, és mégis eredeti mű jön létre. De a történelmi témák divatos történetíróknál találhatók, az ókori tárgyúak Plutarkhosz történelmi alakjait léptetik színpadra. A vígjátékok olasz novellákból és nemzetközi vándormesékből váltak témákká. De csak témákká: a cselekmények menete és a hősök jelleme örök példaképek a világ folyásáról és alakjairól. — A reneszánsz drámát Angliában nem sokkal őelőtte Thomas Kyd kezdte azokkal a drámákkal, amelyekben összeolvasztotta az ókori tragédiák örökségét a középkori misztériumjátékok mozgalmasságával. Shakespeare tőle is tanult, de még többet a legfontosabb kortárstól, Christopher Marlowe-tól. Marlowe egyazon évben született Shakespeare-rel. Igen rövid, de igen féktelen életet élt. Az egyetemről utcai késelés miatt kicsapták, akkor elment kalóznak, a fekete vitorlák és halálfejes lobogó alatt írt egy olyan drámát, amely Shakespeare-re és általa az egész drámai gyakorlatra hatott. Ő kezdeményezte a blankverset (ötös és ötödfeles jambust), amely már kortársainak is természetes formája lett, majd Schiller történelmi drámáin keresztül nemcsak Katona József, de Illyés Gyula számára is drámai versforma lett. — Első tragédiája, a „Nagy Tamerlán" azonnal siker volt. Összesen hat tragédiára volt ideje (köztük a Faust-téma első színpadi feldolgozására), majd 29 éves korában egy kocsmai verekedés áldozata lett. Shakespeare jó barátja volt, sokak szerint semmivel se jelentéktelenebb nála, és ha tovább él, talán őt tartanák a legnagyobbnak, de nem élt tovább, és a tőle sokat tanuló Shakespeare lett a legnagyobb.

Lear király
A Lear király 16o8-ban jelenít meg először nyomtatásban, s minden valószínűség szerint néhány évvel korábban keletkezett. A történet - mely eredetileg kelta monda lehetett - a régi Britanniában, az i. e. VII. évszázadban játszódik. Első irodalmi feldolgozását egy XII. századi latin nyelvű krónikában találjuk. A középkor és a reneszánsz elbeszélésgyűjteményeiből, történeti munkáiból több változata ismeretes. Fennmaradt egy Shakespeare előtti drámai feldolgozás is. A Lear király mindezektől a cselekmény alakítása, a művészi megformálás tekintetében gyökeresen különbözik. Shakespeare bővíti ki először a Lear-történetet Gloster hasonló esetével, az öreg király csak nála bolyong a viharban és csak nála őrül meg, s végül: a befejezés is csak a shakespeare-i drámában tragikus, így lett az ősi monda hű tükre annak a hatalmas történelmi átalakulásnak, amely nem a kelta-kori Britanniát, hanem a reneszánsz-kori Angliát jellemezte. A történelmi, mitológiai utalásokban egyébként itt is ugyanolyan következetlenségekkel találkozunk, mint a reneszánsz irodalmában általában.
Lear, az öreg király, hatalmától megittasiulva, ábrándjainak világában él. Azt gondolja, a hatalom anyagi alapjáról büntetlenül lemondhat, királyi méltóságát anélkül is megtarthatja. Csak a látszatra ad: idősebb leányainak ajándékozza országát, mert azok rajongva magasatalják, a legkisebbet, csak azért, mert nem hajlandó nénjeit utánozni, kisemmizve bocsátja világgá. Ennek a tévedésnek mindenképppen keserű kijózanodáshoz kellene vezetnie, de foko zottan így van ez az egykorú viszonyok között, mert akiket Lear uralomhoz segített, leráztak magukról minden köteléket, megtagadtak minden emberiességet. Lear álmainak világa összeomlik - ezt fejezi ki a nagy vihar-jelenet - rádöbben a valóságra, a nyomorúság szörnyű világában ő is egy lesz a nyomorultak közül. Az élmény alapjaiban rendíti meg egész addigi gondolkodását. Egyrészt, megszabadulva végzetes önzésétől, képes felolvadni a szenvedők nagy testvériségében, feltámad szívében a részvét és a felelősség embertársai iránt, másrészt saját véreinek elvetemültsége, önnön korábbi dőresége, melynek folytán nem ismerte föl az álnok hízelgés meg a szűkszavú hűség igaz természetét, őrületbe kergeti. Nagy válságából megtisztulva, különb emberként emelkedik ki. Már csak Cordeliára van gondja, akiben a megtalált emberi eszmények, az önfeláldozás, az igazság, a jóság öltenek testet. De Lear tragédiájához szorosan hozzátartozik, hogy Cordeliát el kell veszítenie. Ezzel állít bennünket Shakespeare véglegesen a Lear oldalára, ezzel mond végleges ítéletet Lear ellenségei fölött.
Lear tragédiája nem véletlen, nem is egyedüli. Az eset általánosságára Gloster hasonló történetének beszövésével hívja föl az író a figyelmet. Az időszentesítette kötelékek, a feudális család felbomlásáról van itt szó, s egyúttal az egész feudális világ széthullásáról: „ ... a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, a városokban zen-dülés, viszály a falukon, palotákban árulás, s a viszony felbomlik apa és fiú között." A régi világ örökségéért megindul a harc, s azok érik el a leggyorsabb sikereket, akik minden erkölcsi kötöttségtől megszabadították magukat, az Edmund-, Regan-, Goneril-féle szörnyetegek. Shakespeare hatalmas szenvedélye, felülmúlhatatlan művészete minden erejével mozgósítja nézőit-olvasóit e vandalizmus ellen. Különösen eszméltető e tekintetben Edmund alakja: megvan benne a reneszánsz ember sok haladó vonása, lázadása alapjában véve jogos, de nem képes ezt a lázadást igazságos közösségi harccá fejleszteni, hanem a legembertelenebb cselszövések és kegyetlenségek útján tévelyeg. A Lear-i táborban részben a régi világ embereit látjuk - a babonás Gloster, maga Lear, történetének elején - de itt bukkannak fel a humanista eszmények képviselői is, akiktől az új, a szebb világ felépítését lehet várni (Cordelia, Edgár, Alban).
A Lear királynak Angliában a XVII. század végétől kezdve egy meghamisított, szerencsés kimenetelű változatát játszották, egészen a XIX. század közepéig. Tekintélyes angol szakértők az igazi Lear-t később is alkalmatlannak tartották színpadi előadásra. Azzal érveltek, hogy a színpad nem bír el ennyi költészetet. A színházi gyakorlat azonban megcáfolta ezt a hamis elméletet, amely mesterségesen különválasztotta a költői és a drámai hatásokat.

De az az egész kör, amelyben éltek, az angol reneszánsz teljességét jelentette. A „Hableány" nevű kocsmában napról napra együtt ültek a Globe Színház irányítói, szerzői, mellettük egyazon asztalnál itták a sört vagy a whiskyt a nagy költők, nagy tudósok, nagy államférfiak. Edmund Spenser, a kor legnagyobb költője, Francis Bacon, a kor legnagyobb filozófusa, Essex gróf, aki tragédiájáig a legfőbb államférfi volt... és mellettük a divatos, ünnepelt kalózok, akik hűséges nézői voltak a Globe Színháznak is. Ezt a kört és mögöttük az Udvar hölgyeit, a lebujok leányait, a windsori és londoni víg háziasszonyokat kell együtt látnunk, hogy kellő felkészültséggel nézzük színházainkban vagy olvassuk otthoni magányunkban Shakespeare műveit. Ezeket pedig nézni és olvasni kell, mert nélkülük sokkal szegényebb lenne a világunk.

Shakespeare szonettek

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2011
e-mail:
Literatura.hu