A ciklus eszmei, világképi
jellemzői:
1.) A számvetés és létösszegzés kényszere, ill. ebből fakadóan a félig leélt
élet gondolata
2.) Nagyvárosellenesség
3.) Együttérzés a polgári világ kitaszítottjaival
4.) A gyermekkor és a szülőföld nosztalgikus és bölcseleti érvényű felidézése
Stilisztikai, poétikai jellemzők:
1.) A személyesség előtérbe kerülése a tárgyiasító szándékkal együtt
2.) Az elégikus dal meghatározó jelenléte
3.) A zsánerkép, mint a tárgyiasítás eszköze
4.) Önironikus hangvétel
5.) Stilisztikai egyszerűsödés
6.) Modern stilisztikai eszközök megjelenése; pl.: az
impresszionisztikus képalkotás
és a szimbolisztikus ábrázolás
A lepke (nyitóvers) (1877.):
A piktúra ill. zsánerkép önarcképi érvényű; a védtelenség, a
kiszolgáltatottság, a világra való ráhagyatkozás, a földközeliség jelképe. A
tekintet az égről a földre irányul a végső bizonyságot keresve. Egyszerre
tárul elénk a lepke leírása és a leírónak a lepkéhez való viszonya,
kölcsönösen értelmezve és karakterizálva egymást.
Epilogus (1877.):
A cím többnyire epikus vagy drámai alkotások cselekménylezárása utáni utószót
jelöli. A meghatározás egyúttal a verstípust
is megadja, időszembesítő és létösszegző költeményről van szó. A három
idősíkot a még, már, most időhatározószók is jelzik. Az első öt versszak
múltbatekintése a sztoikus magatartásforma dicsérete; a második világtól való
elzárkózást, mint vállalható
és pozitív életlehetőséget mutatja be. A következő öt egység az előzőkben
megfogalmazott csöndes magabiztosság után a kétség kifejezője. A lírai én a “nem
azt adott, amit vártam” kitétel után felsorolja a második világ által nyújtott
értékeket, s egyúttal el is
utasítja őket. A kulcsszó Arany önértékelésében a “félbe’–szerbe’”,
mely a félig leélt élet önmarcangoló vádja. A gondolat már az ’50-es évek
lírájában is jelen volt Aranynál (Visszatekintés), s most az Őszikék önironikusan
fájdalmas rezignáltságának
meghatározó kifejezője lesz. A harmadik egység a legfőbb érték, az alkotómunkában
kiteljesedő élet vágyát jelzi, de már a lemondás gesztusával az idő
visszafordíthatatlanságának tudatában. Az Epilógus egyetlen problémás pontja az
életkörülményekre való
hivatkozás, mely mintegy felmentést is ad a lírai én számára. A műfaj a kései
Arany számára oly kedves elégikus dal. A dalformához szervesen illeszkedik a
népdalokban, virágénekekben használatos metafora (rab madár) záróképként
történő alkalmazása.
Vásárban (1877.):
Arany beépíti versébe, sőt versszervezővé teszi az önkéntelen emlékezés bergsoni
tételét, melyet a francia filozófus majd csak a századfordulón ír le. Az alföldi
szekér látványa az önazonosság problémáját veti fel Arany számára: a
természetes közegéből kiszakított ember újragondolja életét, melyet éppen az
identitás hiánya miatt állandóan a kétség és bizonytalanság kísért. A
költemény másik problémája a falu és a város, természetes közeg és civilizáció
szembeállítása. Arany számára a kérdés elsősorban erkölcsi, hazája megújulását a
parasztságtól, a vidéktől reméli. Ezt a reményt jelzi a pirosló új búzamag
szimbólummá emelt metonímiája.
Tamburás öreg úr
(1877.):
A zsánerkép hagyományos műfaja az időből kiesett, a haszonelvűség világában a
helyét nem találó embert rajzolja meg jelképes erővel; egyúttal önironikus
önarckép is.
“A hazáról”
(1877.):
A kiegyezés korának liberalizálódó és demokratizálódó viszonyai között újra
meg kell tanulni a hazához való viszonyt. Arany a felelős értelmiségi örök kétségét
fogalmazza meg a demokráciával és szólásszabadsággal kapcsolatban.
Mindvégig (1877.):
Az utolsó ars poeticák egyike. Az egységes világkép felbomlásával a
haszonelvűség, az indusztria korában a költő újra megfogalmazza a költészet
feladatát, s a versírást tartja az egyetlen megtartó értéknek. A legszemélyesebb
költészet is rájátszásokat, allúziókat tartalmaz: Arany a Himnuszt és
Petőfi-verseket idéz.
A régi panasz (1877.):
Bár nem szükségszerű, hogy egy költői pálya esztétikai szempontból egyenes
vonalúan íveljen felfelé, s nem szükségszerű, hogy a művészileg legkiérleltebb
művek az életút végén szülessenek, a magyar költészet mégis gyakran hitelesíti
ezt a vélekedést. A kései költemények két legfontosabb jellemzője a
nyelvi–stilisztikai–retorikai egyszerűsödés,
illetve az alapkérdésekre való hangoltság, akár a személyiségre, akár a
közösségre vonatkozóan. A ’70-es évek második felétől a magyar költészetben a
polgárosodás megerősödésével háttérbe szorul a közösségi költészet, s az
individualizáció felgyorsulásával
megkésettnek tűnhet mindaz, aki gondolkodásában túllép az egyénen. Arany
valójában az ’50-es években megkezdett témakört újítja fel, amikor a belső
széthúzásból következő történelmi úttévesztésről beszél, s az önérdeken
alapuló hazaszeretet helyett a
reformkor tevőleges patriotizmusát helyezi előtérbe.
Sejtelem (utolsó lírai verse) (1882.):