GEORG BÜCHNER (1813 - 1837)

Ha valakire fenntartás nélkül ráillik az „ifjú lángelme" jelző, hát mindenekelőtt Georg Büchner az. Nem érte meg a 24. születésnapját. Ha a négy drámájából véletlenül megmaradt hárommal nem volna az egész drámatörténet egyik nagy hatású halhatatlanja, akkor úgy emlegetnénk, mint a forradalmi német újságírás feledhetetlen előharcosát. De ha mindez feledésbe merült volna, akkor az orvostörténet úgy tartotta fenn a nevét, mint a XIX. század első felének kutató tudósa, akinek néhány felfedezése feledhetetlenül gazdagította természettudományos ismereteinket.
Tekintélyes orvoscsaládból származott. Ő is már fiatalon gyakorló orvos volt. Öccse, Ludwig Büchner szintén orvos lett, de hamarosan filozófusként vált ismertté, a mechanikus materializmus elméletének kidolgozásával egyszerre késztette indulatos ellentmondásra az idealistákat is, a dialektikus materializmus híveit is. Nevét alighanem az tette halhatatlanná, hogy Engels a filozófiában nagy hatású vitát indított ellene „A természet dialektikája" című művében. És a két nagy hírű fivér mellett az egyik nővérük a feminista mozgalom előharcosa volt. - Mindhárom Büchner testvér a kezdetektől fogva azzal vált nevezetessé, hogy a Napóleon bukása utáni általános franciaellenességben és ellenforradalmiságban ők a francia kultúra, főleg a felvilágosodás hívei, és a nagy francia forradalom hőseinek és eszméinek csodálói voltak. E családi háttér előtt kell elhelyeznünk a drámaírót és megmaradt három drámáját.
A romantika csaknem egész Európában kibontakozott, Byron már világdivat volt, Victor Hugo már megjelent a költészet és a színház küzdőterén. Puskin megírta az „Anyegin"-t, minálunk Vörösmarty a „Zalán futásá"-t és hamarosan a „Csongor és Tündé"-t. Tehát az irodalmat és benne a drámairodalmat már nem kötötték a klasszicizmus diktatórikus szabályai. Sőt, a romantika annyira áthatotta az irodalmon keresztül az ifjúság ízlését, életszemléletét, hogy már gúnyolódni is lehetett fölötte. A még egyetemi éveinél tartó Büchner azzal lépett az irodalomba, hogy vígjátékba írta a romantikus ifjak eszményvilágát. Szatíra? Paródia? Ennek is, annak is tekinthetjük, valójában filozófiai mélységű bohózat. A címe: „Leonce és Léna". Formáját és cselekményét mesejátéknak is tekinthetjük. - Leonce, az előkelő ifjú és Léna, a nem kevésbé előkelő leány nagyon szereti egymást. Minden akadályt le akarnak küzdeni, minden tilalmat le akarnak győzni. De nem lehet, mivel nincs semmiféle akadály, sehol semmi tilalom. Család, környezet, az egész társadalom örül a szerelmüknek, pártolja házassági szándékukat. Sehogyan se élhetik át Rómeo és Júlia tragikus helyzetét. A szülők ne adj' isten, hogy tiltanának bármit, hogy haragudnának, amiért egymáséi szeretnének lenni. A két romantikus lélek kétségbeesik, hogy nincs legyőzendő akadály, de még alkalom sincs egy tragikus kibontakozásra. De egyszerre váratlanul előkerül Valerio, a csavargó. Eddig a kert padja alatt aludt. A szerelmespár siránkozása zavarta meg álmát. Ez a sehonnai, szegénységében is gondtalan rongyos alak bizonyul a legbölcsebbnek. Közreműködésével olyan akadályokat és veszedelmeket lehet elképzelni, amelyek úgyszintén képzeletben legyőzhetők. Végül is a szerelmesek legnagyobb sajnálatukra egymáséi lehetnek. Amikor Büchner talán csak ismerőseit mulattató tréfaként megírta és szűk társaságokban felolvasta, nem kerülhetett e mű az irodalom vérkeringésébe. De nemcsak ez a filozofikus bolondozás, hanem a következő két igazán nagy dráma is csak a szerző korai halála után vált ismeretessé, és csak évtizedekkel később lehettek olyan nagy hatásúak, hogy messze túl a romantikán a polgári realizmus, olykor a naturalizmus, a szimbolizmus és leginkább az expresszionizmus drámaírói bennük ismerték fel előzményeiket. Igazán csak a mi XX. századunk fedezte fel Büchner műveit.

Két, most már klasszikussá vált drámáról van szó, a „Danton halálá"-ról és a „Woyzeck"-ről. Volt egy harmadik is. Büchner élete végső heteiben ismételgette, hogy ez a legjobb, legművészibb színpadi műve. Egyelőre azonban csak az imádott nő olvashatta. Nagy szerelem volt: menyasszonya, szeretője minden gondolatában bizalmasa volt. Ezt a kapcsolatot is neki kellett volna megírni akár tragédiának, akár komédiának. Büchner ugyanis, a felvilágosodás tanítványa, a forradalom eszmevilágának folytatója, még csak ateista sem volt, egyszerűen nem érdekelték a vallások eszméi, igazi agnosztikus volt, aki nem is akar véleményt mondani metafizikai kérdésekben. Bizonyos volt, hogy vannak megismerhetetlen tények, de ezeket nem magyarázhatjuk. Amit sohasem fogunk tudni, arról elmélkedni sem lehet. Egyébként annak idején ez volt Newton véleménye is, és a felvilágosodás természettudósai ezt az álláspontot képviselték. Agnoszticizmusnak nevezték, manapság is így nevezzük. Büchner pedig felvilágosodott is volt, természettudós is volt. Nem érdekelték sem a papok, sem az ateisták, akár csak Newton, de tulajdonképpen a fő felvilágosodottat, Voltaire-t sem. - A szeretett nő azonban nemhogy áhítatosan vallásos volt, de a Szentírás és a szent iratok minden szabályait be akarta tartani. Rettegett attól, hogy szerelmese el fog kárhozni. És úgy vélte, hogy ez az új drámája, az „Aretino", melynek a címadó főszereplője a reneszánsz legjellemtelenebb, leghazugabb lángelméje volt, olyan bűnös mű, amely még ismerőit is bűnökre csábítja. Ezért Büchner tragikus halála után, hogy megmentse a lelkét, a nála lévő egyetlen kéziratot tűzbe dobta - ahogy a jezsuiták mondták: „Isten nagyobb dicsőségére".
De megmaradt és egyre jobban a mienk a nagy történelmi tragédia, a „Danton halála". És a legelső olyan tragédia, amely a senkiről, a névtelen és jelentéktelen kisemberről szól: a „Woyzeck". Már egész ifjan gyakorló orvos volt, sőt egy ideig a zürichi egyetemen meghívott tanár is, amikor ezeket megírta.
A Dantonról szóló egészen szokatlan, a drámatörténetben merő újdonságot jelentő színjáték volt. Egyrészt ugyan igazi történelmi tragédia a nagy forradalom főszereplőiről. De hiteles dokumentumgyűjtemény is. Alaposan áttanulmányozta a forradalom publicisztikai anyagát, Danton és Robespierre beszédeit, Saint-Just és Desmoulin újságokban, olykor könyvben olvasható cikkeit és elmélkedéseit. Ezeknek ismeretében úgy építette fel a dráma dialógusait és monológjait, hogy ez a négy főalak csak olyat mond a színpadon, amit eredetiben is mondott vagy írt. Úgy állította össze ezeket a hiteles szövegeket, hogy következetes drámai konfliktus épült ki. Még az is hiteles, hogy amikor Robespierre halálra ítéltető beszéddel buktatja meg Dantont, a forradalom lelkét, akkor Danton végső válaszmondata ez: „Robespierre, követni fogsz." Ez így hangzott el a konventben a valóságban, és így hangzik el a dráma döntő jelenetében a színpadon.
Shakespeare és Schiller óta nem írtak ilyen kitűnő történelmi drámát. Kétséges, hogy azóta írtak-e.

A „Woyzeck" egy igen rossz kéziratban maradt fenn. Alig lehetett kiolvasni. Egyesek szerint töredék, bár a cselekménye befejezett, lezárt. De korábban a fő alakot „Wozzek"-nek olvasták. Végső, most érvényesnek tartott kiolvasása már a mi századunkban állapította meg az érvényesnek tartott szöveget. Alban Berg még egy korábbi olvasási változat alapján készítette kitűnő operáját. Ez az oka, hogy mostanában prózai színpadon „Woyzeck", operában „Wozzek" a címe. Ez a dráma a hosszú kallódás, majd kiolvasási problémák miatt csak évtizedekkel megírása után került az irodalmi köztudatba. Akkor derülhetett ki, milyen sok mindent előzött meg és milyen sok indítást adott a nála sokkal később indulóknak.

Stílustörténetileg a romantika korai nemzedékéhez tartozott. A romantika ritkaság- és rendkívüliség-kultusza nála hamarabb jelentkezik, mint a későbbi nagy hírűeknél. Ilyen mindenekelőtt a társadalom mélyeinek, a nyomornak a meglátása és ábrázolása. Még Marxnál is korábban mondja ki, hogy a történelem lényege a gazdagok és szegények ellentéte. A „Danton halálá"-ban már lényeges elem a szegény néptömeg cselekvő kórusa. A „Woyzeck"-ben pedig egy nyomorúságos, örökké megalázott, igen primitív kisember a dráma hőse. Rajta keresztül maga a nyomorúság lesz a cselekmény lényege és tartalma. - Victor Hugo, a romantika főalakja, aki a „Nyomorultak"-ban először ad vádló körképet a nyomorról, csak évtizedekkel Büchner halála után érkezik a szegénység vádló ábrázolásához. És a társadalom alvilágát, a bűnre hajszoló szegénységet teszi füzetes ponyva formában megjelenő hírhedt műve, a „Párizs rejtelmei" témájává, sokkal később lesz sikeres annál, hogy Büchner szinte titokban felfedezte ezt a témavilágot. - Idővel a naturalizmus már hirdethette, hogy Büchner az elődje volt, de Zola, a naturalizmus atyja, egy évvel Büchner halála után született.
Woyzeck a szakadatlanul megalázott kisember, mindenki megveti, ő kénytelen mindenkit gyűlölni, és a körülmények adta felindulásában azt az egyetlent öli meg, aki szereti, és akit szeret: a feleségét. Olyan primitív, hogy el se tudja magyarázni, miért is követte el a tettét. Halálra is ítélik. Kisfia, aki semmit sem ért, pajtásaival lovacskázik, amikor a papát akasztják.
Olvasni is, látni is hátborzongató. Míg az előbbi, a „Danton halála" bármilyen félelmetes, lelkesítő, a tragikumban is az emberi nagyságot ábrázolja.
Büchner neve, ha a szakemberek és az irodalom ínyencei körében ismert is volt, a nyilvántartott drámatörténetből kimaradt. A naturalisták egy része ugyan elődei közt tartotta nyilván. De kellő hatással csak az expresszionisták és egyéb avantgardista izmusok fedezték fel. A színházak - még a németek is - csak az első világháború után kezdték játszani. Ekkor azonban már az érdeklődés első sorába került. Bertolt Brecht például legfontosabb elődjének vallotta, mellette a XX. század különböző törekvésű drámaírói hol tudatosan, hol már önkéntelenül folytatták kezdeményeit. Hatását tekintve ez a korai romantikus már a modern törekvések kezdeteihez tartozik.
És mindössze 23 év adatott neki. Igazi orvosbaleset áldozata lett: boncolás közben kapott hullamérgezést. Ez akkor még gyógyíthatatlan volt. Hamarosan be is következett a halál. Négy drámája közül a negyediket - talán valóban a legjobbat - nem is fogjuk ismerni. Erről a tragédiáról is ő írhatta volna a stílszerű drámát.

Hegedüs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2005 - 2010
e-mail: Literatura.hu