Robert Burns skót paraszti családból származott, s közelebb élt a földhöz, mint bármelyik angol költőtársa. A skót iskolarendszer nagyobb demokratizmusának köszönhető, hogy már ifjúkorában jól megtanult franciául, a latinhoz is konyított, ismerte a XVIII. századi angol irodalmat, Pope, Thomson költeményeit, a prózában Addison és Steele esszéit, a regényírókat; a régebbi irodalomból Shakespeare, Milton és Dryden voltak kedvelt olvasmányai. A közvetlen indítást költői pályájához mégis honfitársa, Robert Fergusson szolgáltatta, 1773-ban kiadott verseskötetével. Az ő példáját követve emeli Burns szűkebb hazája, Ayrshire paraszti dialektusát költői nyelvvé, felújítva a régebbi skót irodalom számos szavát, kifejezését is. Burns költői tevékenysége kettős arculatú: egyrészt az új kor dalnoka, öntudatlanul is Cowper és Blake fegyvertársa a költészet megújításáért vívott harcban; másrészt a késő középkori költők, Henryson és Dunbar utóda, legszebb virága a skót költészet sok száz éves fejlődésének.
Apja halála után, 1784-ben Mossgielbe költözik öccsével, együtt dolgoznak a bérelt farmon, de a sanyarú élet arra az elhatározásra készteti, hogy kivándorol Jamaicába. Hogy az útiköltséget előteremtse, 1786-ban megjelenteti első verseskötetét (Poems Chiefly in the Scottish Dialect — Költemények jórészt skót tájszólásban). A skót kisváros, Kilmarnock nyomdája ezzel bevonul az irodalomtörténetbe: az igénytelen kötet egy nagy költő legjobb komikus és szatirikus verseit tartalmazza, skót tájszólásban, néhány dallal együtt; az angol nyelven írt versek, most is, később is, kevésbé jelentősek.
Burns költői ereje ebben az első kötetben a legbámulatosabb. Mint a görög istennő, látszólag ő is váratlanul, teljes fegyverzetben lép elő, noha felbukkanását századok készítették elő, és a társadalmi erők forrongása tette időszerűvé.

A „Kilmarnock edition" nem tartalmazza Burns valamennyi addig elkészült versét. Nyilván nem akarta megbotránkoztatni a skót főváros széplelkű, puritán hajlamú irodalmi közönségét, ezért hagyott ki olyan merőben újszerű, merész remekműveket, mint A vidám koldusok, a Szentes Willie imája, A kocadoktor és A halál.
A kötet nagy sikert aratott, egész Edinburgh ünnepelte a vonzó megjelenésű fiatal költőt; verseit a következő évben újra kiadták. Burns most Dumfriesshire-ben telepszik le, de farmjából nem tud megélni, pénzügyőr lesz (lásd Az ördög elvitte a fináncot című versét), s a francia forradalom iránti rokonszenve majdnem állásába kerül.
Költészetének tárgyköre rendkívül széles, az életnek szinte minden oldalát felöleli; itt csak a legjellemzőbbeket ragadjuk ki. Politikai verseiben sajátos módon vegyül a forradalmi és a hazafias érzés, a jakobinus és a jakobita téma. Mint Blake, ő is az amerikai és a francia forradalomban látja a jövő ígéretét, a fejlődés zálogát (Óda Washington születésnapjára; A szabadság fája). A tömegek legmélyebb törekvéseit, a francia forradalom hármas eszményét fejezi ki dacos, kihívó hangú verse, az Azért is, azért is:
S fohászom most oly kort idéz
— mert eljön majd, azért is —
melyben a földön érdem, ész
diadalt ül, azért is.
Azért is, azért is,
jön az a kor, azért is,
midőn testvér lesz mindenütt
az ember, csak azért is!
Jékely Zoltán fordítása

A magasztos forradalmi eszményekért hevülő költő azonban éles szemmel látja a sivár valóságot is; könyörtelen igazmondással írja le a parasztság nyomorát, a nemesurak dőzsölését (A két kutya). A társadalmi bajokat Skóciában a nemzeti elnyomás is fokozza, az angolok kizsákmányoló uralma. Burns átkokat szór az árulókra, akik idegen bitorlóknak adták el a haza szabadságát (Skót hírnevünk); a dicső múltat, Robert Bruce és William Wallace emlékét idézi, akik győzelemre vitték seregüket az angol betolakodók ellen (Bruce szózata). A közelmúlt eseményeit, az utolsó jakobita felkelést, az 1746-os cullodeni csatavesztést és az azt követő vérengzést idézi Burns számos verse (pl. Az invernessi lány), gyakran hangot adva az elűzött Stuart dinasztia iránti hűségnek.
A jakobita versekben Burns honfitársainak hazafias illúzióit osztja; egyénibb szemléletűek, egyetemesebb érvényűek azok a költemények, amelyekben a polgári-nemesi rend alapjai ellen támad. A vidám koldusok (The Jolly Beggars) című „kantáta" a társadalom számkivetettjeit gyűjti össze Cic-Nusi kocsmájába, dalokban és recitativókban tárul fel életük minden szennye és nyomorúsága — de szellemük, életkedvük töretlen marad, daluk refrénje ,,Fütyülünk a világra!" A lázadó hang a zárókórusban éri el tetőpontját:
Köpj a bíró oltalmára
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára
a templom a papoké!
Szabó Lőrinc fordítása
Burnsnek ez a merész, lázadó verse fittyet hány minden intézménynek, minden konvenciónak, az emberi lélek vele született, törhetetlen szabadságát ünnepli. David Daiches „anarchista kantátának" nevezi A vidám koldusokat, egy másik modern kritikus a forradalmi romantikusok — Blake, Byron, Shelley — eszmevilágával állítja párhuzamba ezt a költeményt, amelyet Burns legjobban felépített és hangszerelt, legragyogóbb teljesítményének tart.
A jókedv, az öröm nála mindig társas jellegű — szerelmesek, vidám cimborák, ivópajtások körében buzog fel. Burns világában nincs helye a sírkertben elmélkedő magányos költőnek, a hasztalanul epekedő szerelmesnek, a világtól elvonuló panteista természetrajongónak. Az ő költészete közösségi költészet, a hallgatóság felé tárulkozik ki; törekvései ezen a ponton a klasszicista hagyománnyal találkoznak, olyan társas célok szolgálatában állnak, mint Horatius, Pope vagy Johnson szatírái, Addison és Steele esszéi; de a hallgatóság, amelyhez Burns intézi szavát, többé már nem a műértő arisztokraták, a vájtfülűek szűk köre, hanem a nép legszélesebb rétegei. Élő kapcsolat a néppel — innen fakad a verseket átható erő és életöröm.
Burns tekintete elsősorban a külső világra irányul, képeit elképesztő gyorsasággal pergeti az olvasó előtt. A leírás dinamizmusának egyik iskolapéldája, az Arany János fordításában közkincsünkké lett Kóbor Tamás (Tam o'Shanter), egyúttal kitűnően példázza azt is, hogyan használja fel a költő a folklór, a népi babona motívumait. A központi jelenet a boszorkánytánc, majd a Tamást üldöző ördögi had képe — Burns itt ezer színt kever ki palettáján, komikus és hátborzongató mozzanatokat váltogat, realista ecsetvonásokkal állítja elénk a „nagy, bozontos, cirmos eb", a vén Sátán bácsi képet, megcsiklandozza érzékeinket a kürti ingű, virgonc fruska alakjával — de egy pillanatra sem feledteti, hogy mindezek Tom részeg fantáziájának szüleményei. A természetfeletti motívumoknak ez a distanciált, ironikus kezelése gyökeresen eltér attól a módszertől, amelyet Coleridge követ a vén tengerész regéjében.
Burns a felvilágosodás racionalista eszmevilágának örököse; természetétől, egész lényétől idegen minden vallási fanatizmus. A skót presbiteriánus egyház szerveivel sok kemény harcot vívott; az. okot részben saját szabados szerelmi élete szolgáltatta, de még inkább a Régi Fény képviselőinek, az ortodox nézetek híveinek szűk látóköre és képmutatása. Ezeket a bűnöket pellengérezi ki költőnk legnagyobb verses szatírája, a Szentes Willie imája (Holy Willie's Prayer), amelyben nemcsak ellenségeit teszi nevetségessé, hanem feltárja az eleve elrendelés tanának embertelen lényegét is.
A tételes vallások rémképeit igyekszik eloszlatni Az ördög címére intézett vers (Address to the Devil). A mottó Milton fennkölt megszólítását idézi („Roppant Trónok vezérlő Fejedelme"), de Burns rögtön az ördög népies elnevezéseire csap át (,,patás fene, pokol cudar bakója, öreg pecér"), a Gonosz Atyjá-nak félelmetes alakját a tréfás mókamester képeivel helyettesíti, a teológiai dogma fenségét a mindennapi élet apró-cseprő bajaiban oldja fel, s végül a Sátán előtt is felcsillantja a megváltás remenyét:
És ezzel végzem is; koma,
javulj, javulj meg, cimbora,
ki tudja, eshetik csoda
van tán remény?
De míg tanyád ily mostoha,
csak szánlak én!
Pilinszky János fordítása
Költészetét friss, őszinte érzelmek hatják át, de ez ritkán fajul érzelgőssé. Burns géniuszának egyik sajátossága az ösztönös mértéktartás és arányérzék, ami verseit a görög és latin költészet remekeivel, Theokritosz és Catullus költeményeivel rokonítja. Legjobb versei az antik költészet tiszta, plasztikus szépségével fejezik ki korának friss-eleven valóságát, az érzések világát.
Dalaiban még szervesebben kapcsolódik a nép életéhez, a népköltészethez. Saját kötetének sikere után, 1787-ben kezdi el tevékenységét mint a skót népi líra gyűjtője, szerkesztője és továbbfejlesztője. Először James Johnson Scots Musical Museum című sorozata számára dolgozik (1787—1796), aki szinte teljesen szabad kezet enged a költőnek; 1792-től George Thomson Scottish Airs című kiadványának is munkatársa, kevesebb lelkesedéssel, mert Thomson az angol költői dikció híve, és ebbe az irányba próbálja terelni a gyűjteményt.
A két kiadványban Burnsnek majdnem kétszáz dala jelent meg; nagy részük már közkincse a magyar versszerető közönségnek. Kevésbé ismeretes talán költőnk kompozíciós módszere. Gyakran hagyományos anyagot dolgoz fel, saját eredeti hozzáadásait csak a filológiai kutatás világítja meg. Egyik legismertebb, spontán rögtönzésnek ható dala (Piros, piros rózsa) három különféle töredékből merít; a John Anderson, szívem, John az ő kezében a házastársi hűség apoteózisává lesz, eredetije azonban egy faragatlan versezet a XVI. század közepéről, amelyet a Percy-folio őrzött meg az utókor számára. Kéziratai fényt derítenek munkamódszerére: legtöbbször számos változatot jegyez le, fáradhatatlan műgonddal keresi a találó szót, költői ritmust, a lényeget felvillantó kifejezést. Mint Puskin-nál, a könnyedség őnála is folytonos javítás, kitartó munka eredménye.
Burns egyrészt a népköltészet kincseit őrzi meg és emeli magasabb hatványra, másrészt maga is ennek a költészetnek a szellemében teremt. A klasszicista formák, az emelkedett nyelvezet felbomlásával párhuzamosan a természetesség igénye egyre erősebben jelentkezik az irodalomban. Blake első verseiben az ártatlan gyermek szemével csodálkozik rá a világra; Wordsworth, a kisvárosi fiskális fia az angol tóvidék parasztjainak szokásait, nyelvét tanulmányozza, hiszen ezek az emberek a természet szép, állandó formái között élnek — írja —, érzéseiket közvetlen, nyomatékos nyelven szólaltatják meg, s ez mintaképül szolgálhat az új kor költőjének. Burnsnek nincs szüksége az effajta útkeresésre: ő saját természetes környezetének, a skót parasztságnak szemléletéből, hagyományaiból, nyelvéből indul ki, annak ad hangot, amit — Pope szavaival — gyakran gondoltak, de sohasem fejeztek ilyen jól ki. A népi háttér ereje és szilárdsága nála a forradalmi kor érzelmi frisseségével, gondolati újszerűségével párosul, gazdag egyéniségének tüzében kovácsolódik évszázadok névtelen közösségi alkotása eredeti remekművekké, válik a világirodalom részévé.
Szenczi Miklós

copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu