Charlotte Bronte (1816 - 1855)

A Bronték. története fölér egy regénnyel. Életrajzukat meg is írta már 1857-ben a tehetséges Mrs. Gaskell, Charlotte-ot téve meg hősnőnek, mint aki legtovább élt, s akinek még életében kijutott a sikerből. A történet érdekességét csak fokozza, hogy a három nővér irodalmi pályafutása drámaian rövid ideig tartott. Emilyé és Anne-é mindössze egy-két évig. Charlotte-é is alig egy évtizedig.
Apjuk kettős értelemben is alulról, Írországból és szegényparaszti sorból küzdötte föl magát az egyetemre s a szószékig. Gyermekei kicsinyek, mikor a család Haworthba kerül, a yorkshire-i dombok, a hanga borította „zengő magaslatok" közé, egy istenhátamögötti fészekbe. Az anya korán meghal, s pár évvel később sírba száll a két legidősebb leánygyermek is. Az életben maradtak közül korra Charlotte a legnagyobb - termetre azonban piciny, törékeny lesz egész életében -, utána Branwell következik, az egyetlen fiú, a család nagy reménysége, aztán a szép és zárkózott - még brontei fogalmak szerint is túlságosan zárkózott - Emily s végül a bájos, szelíd Anne. A gyermekek egy anyai nagynéni gondozása alatt, mégis magukra hagyatva nevelkednek.
Charlotte és Emily első találkozása a külvilággal életreszóló keserűséget oltott szívükbe. Két kis nénjükkel együtt a Cowan Bridge-i iskolába kerültek, egy papi gyermekek számára létesített jótékonysági intézetbe, ahol mindazokon a szenvedéseken keresztül kellett menniök, amelyeket később Charlotte a ]ane Eyre-ben megörökített. A regénybeli Helen Burns az egyik Bronte lány, Mária emlékét őrzi. A két idősebb testvért halálos betegen vitték haza az intézetből, s nemsoká hazakerült Charlotte és Emily is. Otthon a négy élénk fantáziájú gyermek - nyolcadik-tizedik évükben jártak — ekkor kezdett kialakítani egy ábrándvilágot. Charlotte leírja, hogyan ültek egy este a konyhában, kint zúgott a téli szél, bent a tűz kellemes meleget árasztott, s világított is egyben, mert a takarékos cseléd nem engedett gyertyát gyújtani. S akkor hirtelen az az ötletük támadt, hogy mindegyikük választ magának egy-egy szigetet, s benépesíti kedvenc hőseivel, akik közt nemcsak a Napóleon-verő Wellington, hanem Walter Scott is ott volt. Más alkalommal Branwell játékkatonái indították el hasonló kalandozásra gyermeki fantáziájukat. A fakatonákból sarjadt „tizenkét ifjú" országot alapít Afrikában, felépíti Üvegvárost, s ezen a csodálatos helyen megindul az élet, folyóiratok, könyvek jelennek meg, politikai harcok tombolnak, a háború és a béke eseményei követik egymást. Megjelenik az Ifjak Lapja, a legváltozatosabb tartalommal, képekkel, hirdetésekkel. A Bronte gyermekek különös irodalmi tevékenységének vagyunk tanúi. Apró füzetek, sűrűn tolongó betűk. S a legenda egyre bővül. A közös világ idővel kettészakad, Charlotte és Branwell Anglia fölött uralkodik, ahol szilaj indulatú és ellenállhatatlan byroni hősök veszik be gyönyörű szép hölgyek olvadékony szívét, Emily és Anna pedig a komor, ködös Gondal ossziáni tájain szövögeti a szenvedély történeteit, írnak prózát és verset, kitalálnak számtalan mesét, megrajzolnak tömérdek jellemet. Ezek a maguk mulatságára írt zsengék nagyobb terjedelmet adnak ki, mint a nővérek felnőtt korban publikált valameny-nyi regénye. S nem nehéz kimutatni, hogy az érett, nagy művek számos gyökérrel kapaszkodnak ebbe a gyermeki álomvilágba.
De az irodalom egyelőre nem tudatos cél nekik, csak ösztönös passzió. Branwellből, nem kétséges, híres író lesz vagy nagy festő - de milyen jövő vár három szegény, vidéki lányra? Lehet belőlük nevelőnő intézetben vagy magánháznál, s egyszer talán maguk nyithatnak iskolát. A három nővér tíz éven át - 1835-től 45-ig - megtesz minden tőle telhetőt, hogy ezt a tervet sikerre vigye. Emily csak intézetben próbálkozik, rövid pár hónapig, Charlotte és Anne családoknál is tartósabban elidőz. Nemcsak regényeik - Charlotte Jane Eyre-je, Anne nevelőnő-regénye, az Ágnes Grey - őrzik ekkori élményeiket, hanem Charlotte levelei is, például az, amelyiket Emilyhez írt, s amelyben beszámolt egy yorkshire-i gyároscsaládnál szerzett első tapasztalatairól. Az elkényeztetett csemetékkel nem lehet bírni, a ház úrnője mélységesen lenézi a nevelőnőt, s igyekszik munkaerejét minél jobban kihasználni. „Világosabban látom, mint valaha, hogy a nevelőnőnek nincs külön léte, s nem tekintik értelmes élőlénynek, csak amennyiben terhes kötelességeinek teljesítéséről van szó ..."
Az iskolaalapítási terv, részben e keserves tapasztalatok hatására is, egyre határozottabb formát ölt bennük. De hogy valamelyes sikerre számíthassanak, meg kell tanulniok franciául. Charlotte és Emily Brüsszelbe utazik, beiratkoznak egy intézetbe, rettentő elhagyatottnak érzik magukat, s csodálatos előhaladást tesznek a francia nyelvben. Emily mindössze tíz hónapig tartózkodik itt, Charlotte még visszatér egy évre, s most már nemcsak tanul, hanem tanít is. Félénk, de annál mélyebb vonzódás támad benne az igazgató, bizonyos Héger úr iránt, hazatérése után levelez vele, s nem felejti el egész életében.
1845 fontos év a Bronték történetében. Az iskolaalapítás nem sikerül, egyetlen tanítvány sem jelentkezik. A lányok nagyon elégedetlenek magukkal. „Nemsokára harmincéves leszek - írja Charlotte -, és még semmit se csináltam." Branwell egy ideig ugyanannál a családnál nevelősködik, mint Anne, Egy napon hirtelen elbocsátják. Most már bálványozó nővérei előtt is világos: sosem fogja beváltani a hozzáfűzött reményeket. Tehetsége kevésnek bizonyul, akarata semmi. Egyre jobban belefeledkezik az alkoholba, az ópiumba. A család büszkeségéből a család szégyene lett. Az összképet egy mogorva apa egészíti ki, akinek egyre romlik a látása, s akit Branwell időnként azzal fenyeget, hogy megöli.
De a kudarcok mellett nagy eredménye is van ennek az évnek. Charlotte így emlékezik erre később: „1845-ben, egy őszi napon, véletlenül egy kéziratos verseskötetre bukkantam. A kézírás Emily húgomé volt. Természetesen nem lepődtem meg, ismertem Emily tehetségét, s tudtam, hogy ír verseket. Mikor ezeket elolvastam, amit éreztem, több volt meglepetésnél: mélységes meggyőződés, hogy nem közönséges zöngeményekkel van dolgom, egyáltalán nem olyasfajta versekkel, amilyeneket nők szoktak írni. Ügy találtam, ezek a költemények tömörek, elevenek, eredetiek. Zenéjük is sajátos volt: vad, mélabús, felemelő ..."
Kiderül, hogy Charlotte és Anne sem torpant meg a gyermekkori kísérleteknél, nekik is vannak érett költeményeik. Közös kötetet állítanak össze, amely 1846-ban saját költségükön meg is jelenik. De a címlapra restellik fölírni a nevüket. Currer, Ellis és Acton Bell néven, férfi álarcban jelentkezik a három nővér az irodalomban. Egyelőre nem nagyon vesznek róluk tudomást. Ez azonban nem szegi kedvüket. Kevés idő múltán már mindegyik egy-egy regénnyel ostromolja a londoni kiadókat. Emily és Anne művét - az Üvöltő szelek-et és az Ágnes Grey-t - hamarosan el is fogadják, Charlotte elsőszülöttjét, a Professzor-t azonban minden kiadó visszautasítja. 46 nyarán Charlotte Manchesterbe kíséri apját, akin hályogoperációt kell végrehajtani. S míg Bronte tiszteletes úr lábadozik, s lassanként visszanyeri szeme világát, leánya az idegen környezetben hozzákezd új regényéhez, a ]ane Eyre-hez. Otthon, Haworthban húgai érdeklődve hallgatják a készülő mű tervét, de vitába szállnak Charlotte-tal. Egy regényhősnő csak akkor lehet érdekes, ha szép. „Bebizonyítom, hogy nincs igazatok - válaszol Charlotte. - Hősnőm éppolyan jelentéktelen és kicsi lesz, amilyen én vagyok, s mégis kelt majd akkora érdeklődést, mint a ti szépségeitek."
Charlotte regénye még 1847 októberében megjelenik, két hónappal megelőzve az Üvöltő szelek-et és az Ágnes Grey-t. Nagy feltűnést kelt, s teljesen homályba borítja Emily remekművét. Az Üvöltő szelek-ről némelyek egyszerűen azt hitték, hogy a ]ane Eyre szerzőjének korai próbálkozása. Az álnevek mögött rejtőző szerzőknek ez a téves azonosítása némi zavart támasztott egy amerikai kiadóban. Charlotte és Anne rémülten szalad föl Londonba, hogy tisztázza a helyzetet. A londoni kiadó meg Charlotte regényének lektora hamar kiheveri a meglepetést, amelyet a férfinevet viselő két vidéki kisasszony váratlan jelentkezése okoz. Megmutatják nekik London nevezetességeit, nem hagyva ki a Sevillai borbély előadását sem az operában. Charlotte szinte belebetegszik a kétnapos látogatásba, az izgalmakba, a boldogságba, hogy londoni hírnevét megízlelhette.
A vígjátéki jelenet után tragikus felvonások következnek.
48 szeptemberében meghal Branwell, decemberben Emily, akit Charlotte mindenkinél közelebb érzett a szivéhez. 49 májusában Anne következik, miután második regénye is napvilágot látott.
A londoni kiadó szeretné, ha a ]ane Eyre szerzőjétől minél sűrűbben publikálhatna további regényeket, Charlotte azonban világosan látja, hogy élményanyaga rendkívül szűk, s némi szorongással vág neki az írói pályának. 1849-ben azért megjelenik a Shirley. Ebben részint szülőföldjének közeli múltjához, a yorkshire-i szövőmunkások gépromboló lázongásához nyúl vissza a témáért, részint újra megrajzolja a kor szabadságra törő nőalakját, ezúttal nemcsak saját magát, hanem Emilyt is megtéve regényhősnőnek. Következő regénye, a Villette, csak 1853-ban kerül a közönség elé, s éppúgy a brüsszeli emlékeket, tanár és tanítvány szerelmét dolgozza föl, mint a Professzor, amely az írónő életében nem jelent meg.
Testvérei halálával Charlotte-ra nagy egyedüllét zuhant Haworthban, amelyből csak rövid utazások idejére szabadulhatott. Igyekezett minden évben följutni Londonba, s találkozni, elbeszélgetni a csodált Thackeray-vel. Egyszer a Tó-vidékre hívták meg, s itt ismerkedett össze Mrs. Gaskell-lel. Későbbi életrajzírójára egy rendkívül magányos, sokat szenvedett lélek benyomását tette, akinek látható gyötrelmet okozott az emberek társasága. A szabad ég alatt érezte igazán otthon magát, a felhőkből úgy olvasott, akár a könyvből.
1854-ben feleségül ment egy lelkészhez, aki már hosszabb idő óta rajongója volt. De Charlotte nem érte meg első házassági évfordulójukat. Emma című regényét töredékben hagyva, ő is tüdővészben halt meg, mint a környezetében mindenki.
A Jane Eyre tehát a keletkezés rendjében második regénye, s éppúgy önéletrajzi jellegű, mint az összes többi. A hősnő egyénisége, gondolatvilága, érzelmi élete s még a külső események egy része is közvetlenül az írónő lelki birtokából és élményanyagából került át a regénybe. Ez a fajta közvetlenség viszonylag új vonás a regény történetében, a szen-timentalizmus és a romantika ajándéka. A korábbi mesterek még sokkal objektívebb módszerrel éltek, egyéniségük és vélekedéseik csak áttételekkel szűrődtek bele az epikus alkotásba, vagy az eseményekhez fűzött kommentár formájában, ész-revehetőleg elkülönítve az ábrázolt világtól, mint például Fielding-nél. Maga az önéletrajzi forma, egy életpálya első személyű bemutatása a gyermekkortól valamiféle lezárulás, révbe érkezés időszakáig régi hagyománynak számított, már Defoe is így állította olvasói elé kalandor-hőseit. Richardson erényes, finom lelkű hősnői pedig egyenesen levelekben tárulkoztak föl. De ezekben az esetekben mindenki érezte-tudta: az első személyű közlés csak regényírói fogás, Charlotte regényeiből viszont - még ott is, ahol szakít az első személyű elbeszélő formával - félreismerhetetlenül csap ki az írói személyesség közvetlen heve.
Technikai megoldásokban, kellékekben, fogásokban persze sokat átvett a korábbi regények 'hagyatékából. Az életrajz fonalára illesztett cselekményen kívül a XVIII. század adta át neki - a mesék és mondák ősi gyakorlatát közvetítve - az olyan deus ex machinát, amilyen az ismeretlen rokonok fellelése vagy a váratlan örökség felbukkanása. De az ő korában már a romantika is bőséges választékot kínált a regényírónak, s az írónő, akit a nagy realista iskola tagjaként szokás számon tartani, éppoly természetességgel - s még kritikátlanabbul - folyamodott ehhez a kincs- és lomtárhoz, mint idősebb kortársa, Dickens. A magányos, ódon kastély és titokzatos lakója, az őrült asszony, aki időnként hátborzongatóan belekacag az éjszakába, s hol férjét, hol vetélytársnőjét igyekszik elpusztítani, a romantikának vadabb és olcsóbb tájairól hoz hírt. Nem lehetetlen, hogy Charlotte az egész kettős házasság históriát egy divatos ponyvaszerzőtől, Sheridan Le Fanu-től kölcsönözte. A romantikának ebből a lentibb rétegéből valók azok a fantasztikus, allegorikus rajzok és festmények, amelyekkel Jane Eyre olykor meglepi környezetét, s amelyeket Charlotte tüzetesen leír. Igazi romantikus figura maga Rochester, jóllehet az ő irodalmi leszármazása előkelőbb, mint őrült feleségéé. Ezt a nagyra hivatott, de átoksújtott, alapjában emberséges, de már-már cinikussá keseredett, büszke és zord férfitípust Byron vezette be az irodalomba. Charlotte Bronte hozzáadta még azokat a vonásokat, amelyeket saját leányfantáziája az eszményi férfira ráruházott, s amelyek szerelmes emlékezetében nagyrészt Héger igazgató úrhoz kapcsolódtak. De a romantika nemcsak kellékeket és jellemtípusokat adott az eszközeit próbálgató, kezdő írónőnek, hanem felszabadító inspirációt is. Jane Eyre egy helyen elragadtatással nyilatkozik az angol irodalom romantikus korszakáról, s e rajongás kétségtelenül Charlotte legszentebb meggyőződését fejezi ki. Az imént Byront említettük, de a Bronték elsősorban nem őhozzá, még kevésbé a forradalmár Shelley-hez vonzódtak, példaképeiket az első romantikus nemzedék tagjai közt, Scott-ban, Wordsworth-ben, Southeybari találták meg. Kétségtelen, része volt ebben konzervatív politikai nézeteiknek. De még ez a konzervativizmus is szembefordulást jelentett a nyers anyagiassággal, a pénzimádattal, a kapitalizmus prózájával. Jane Eyre az érintett helyen annak a hitének ad kifejezést, hogy a költészet és az alkotó szellem nem pusztul ki véglegesen, s hogy lesz még az angol irodalomnak olyan korszaka, amelyben ezek ismét diadalmaskodnak. Charlotte leveleiben többször is kifejtette, hogy a regényt sem tudja elképzelni poézis és szenvedély nélkül. S minden tisztelete mellett sem tudott soha fölmelegedni a jeles Jane Austen iránt, mert túlságosan szenvtelennek, költészet nélkül valónak érezte írásait.

Stancák Bár megtagadva, mindig visszatérek az érzéshez, mely velem-született; tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet, maradjon annak, ami: képzelet; ma nem kutatom az árnyékvilágot, birodalma bírhatatlan sivár, s ha csapatostul kelnek látomások, túl közel jön a földöntúli táj. Megyek, de nem hősök nyomába járva, s nem erény taposta ösvényeken, nem fél-arcok között, kiket homályba burkolt a régfakult történelem. Saját természetem vezérel engem, másnak az útját nem fogadom el, hol vad szélvihar süvölt a hegyekben, hol páfrányos völgyekben nyáj legel. Magányos liegyormok ugyan mit érnek? Rajtuk mondhatatlan kin s üdv honol s a földön, hol csak egyetlen szív ébred érzésre: egyesül Menny és Pokol. Ferencz Győző fordítása

Az ő regénye viszont nem szűkölködik költészetben. Egyes mozzanataiban olykor könnyű tetten érni ezt a költőiséget - egy-egy érzelmes, de sohasem érzelgős jelenetben, a természeti környezet finom vagy erővel teljes rajzaiban -, de lényegét sokkal nehezebb megragadni. Lehet keresni abban az atmoszférában, amely változó feszültséggel, de meg nem szűnő jelenvalósággal húzódik végig az egész regényen: valami komoly, sokszor nyomott hangulatban, amelynek szorongató falait a bátor és csökönyös akarat, az öntudatos szabadságvágy igyekszik szétfeszíteni, s amely végül csendes megnyugvásnak adja át a helyét. Vagy még inkább magának a hősnőnek az alakjában, akire ennek a regénynek titkait és szépségeit fürkészve minduntalan vissza kell térnünk.
De a hősnőt, csakúgy, mint a regény egészét, nem lehet pusztán a romantika, az idealizáló költőiség oldaláról megközelíteni. Mert ez a jelentős romantikus alkotás egyben jelentős realista alkotás is. Nemcsak úgy, ahogy bizonyos értelemben a legtöbb romantikus mű az, hiszen az eszményítő túlzások, a képzelet és a szenvedély szélsőségei a mélyben szorosan kapcsolódnak a valósághoz, hanem úgy is, hogy az írónő szembefordul korának idealizáló törekvéseivel. Charlotte fentebb idézett nyilatkozata a „csúnya hősnő"-ről világosan mutatja, hogy ez a szembefordulás tudatos, szinte programszerű. A regény cselekménye - a már említett kon vencionális vagy vadul romantikus elemeket nem számítva -közönséges eseményekből, az élet prózájából épül föl. Az intézeti viszonyok rajza a Brocklehurst-szatírával - és nagy mértéktartásával - a legszigorúbb valóságábrázolás követelményeinek is ragyogóan megfelel. S milyen pontos, körültapintható, objektív érvényű jellemképet kapunk St. Johnról, pedig ezt a részt általában kényszerű betoldásnak szokás tekinteni, amely azt a célt szolgálta volna, hogy a regény elérje az egykor kötelező háromkötetes terjedelmet. A mű befejezése bappy endinget hoz ugyan, de nem a szokványos, mindent jóra változtató, megszépítő formában, hanem úgy, hogy a csúnya hősnő mellé az immár megrokkant hős kerül élettársnak. És van bizonyos jelentőségük még azoknak az elejtett figyelmeztetéseknek is, amelyekben a történet elbeszélője a romantikus olvasó bocsánatát kéri, amiért a tiszta - és kiábrándító - igazat mondja.
A regény varázsa elsősorban a hősnő alakjából sugárzik. A pályában, amelyet befut, van valami a mesék ősi romantikájából - Hamupipőke mostoha sorsából és ragyogó fölemelkedéséből -, s ez már magában véve is fölkelti minden kor érdeklődését. De igazán érdekessé és elevenné Jane Eyre-t azok a vonások teszik, amelyeket saját korától kapott - mikor a demokratikus eszmék széles körű elterjedése rendkívüli határozottsággal vetette föl a nő helyzetének kérdését -, valamint azok a jellegzetességek, amelyek Charlotte nem mindennapi egyéniségéből származtak át a hősnőbe.
A nehéz gyermekkor, a keserves iskolai tapasztalatok hamar kifejlesztik Jane Eyre-ben a függetlenség vágyát, az ellenállást a család és az iskola elnyomásával szemben. A vallásos neveltetés egész életére megszabja gondolkodását, ma gatartását, s mégis, már kislány korában elutasítja a feltétlen megbocsátás - elnyomóknak kedvező - keresztény parancsát. „Szembe kell szállni azokkal, akik igazságtalanul büntetnek" - mondja a szelíd Helen Burnsnek. Ez a lobogó szabadságvágy végigkíséri egész pályáján. Senki sem hinné, mekkora indulatok feszítik ezt a gyönge kis keblet. S milyen magas igényekkel lép ki az életbe ez a törékeny leány! Nem puszta létét akarja biztosítani, s nem bármi áron, mint valamikor Moll Flanders, hanem úgy követel helyet magának a társadalomban, hogy a leglényegesebb ponton, a lelki függetlenség dolgában nem alkuszik. Az írónő látható gonddal munkálja ki azt az ellentétet, amely hősnőjének igénytelen külseje, félénksége, testi gyöngesége és belső ereje, határozottsága, hősiessége között mutatkozik. A nőiesség legszebb ötvözetét sikerült itt Charlotte-nek megvalósítania. Jane ereje sosem válik erőszakossággá, gyöngeségéből sehol sem lesz fegyver. Az intézetből magával hozott komorság, a puritán egyszerűség mögül előbukkan a természetes életigenlés, a szerelem jogának biztos felismerése. Élénk színű ruhát a világért föl nem venne Jane Eyre, de Rochesternek meg tudja bocsátani bigámista szándékát, mert meggyőződik róla, hogy a férfi őszintén szereti. St. John nagyra törő céljait megérti, segítőtársává tudna szegődni a hittérítőnek, de képtelen volna feleségül menni hozzá, mert szívében nem érez iránta vonzalmat.
Ezt a függetlenségére oly kényes, érzékeny lelket, minden lángoló szerelem közepette is, be nem vallottan is, nyilvánvalóan mélységesen zavarja az a társadalmi különbség, amely közte és Rochester közt fennáll. Az írónőnek gondja volt rá, hogy a különbséget lehetőségig eltüntesse. Jane örökséghez jut, amely most már anyagi önállóságát is biztosítja, akár élete végéig, a byroni hős pedig kénytelen leszállni büszkesége magas tornyából, gyámolítást igénylő emberré válik, aki rá van szorulva egy nő gyöngéd, kitartó segítségére.
Maga Jane természetes nőiességének, szeretetlen gyermek-és ifjúkorának minden sóvárgásával vágyik a gyöngédségre, a szerelem forróságára, a környezetében levők vonzalmának egyenletes melegére. „Nincs nagyobb boldogság - állapítja meg egy alkalommal -, mint ha szeretnek bennünket embertársaink, s mint mikor úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat." Ezt a vágyakozást a szeretetre, ezt a készséget a mások szolgálatára kiegészíti és magasabb szintre emeli imént érintett törekvése a lelki önállóság után, valamint az az igénye, hogy sose kelljen a mások akaratának puszta kiszolgálásával vagy a lélekölő tétlenséggel beérnie. „A nőket általában nyugodtnak, csendesnek tartják, pedig a nők éppúgy szeretik képességeiket, tehetségüket próbára tenni, mint fivéreik. Ők is éppen úgy szenvednek, ha túlságosan megkötik őket, ha tétlenségre vannak kárhoztatva, mint a férfiak, és kicsinyesség azt kívánni az asszonyoktól, hogy elégedjenek meg a főzéssel és a harisnyakötéssel, a kalimpálással és a hímezgetéssel. Meggondolatlanság elítélni vagy kinevetni az asszonyokat, ha többet akarnak tenni vagy tanulni, mint amennyit a szokások a női nemnek kiszabtak."
A fogalmazás enyhe, a követelés forradalmi. Jane Eyre -csakúgy, mint a Jane Eyre írója - nem látja ennek a követelésnek teljes jelentőségét, összefüggését az egykorú társadalom szerkezetével, viszonyaival. De így is kimondja és képviseli - elsők közt az irodalomban - a nő felszabadításának nagy programját, s ez az öntudatlanul betöltött „agitációs" szerep nemhogy valamely vértelenség és egyoldalúság felé sodorná, hanem kiteljesíti, még emberibbé, nőiesebbé és gazdagabbá teszi ezt a szerencsés kézzel formált, bátor és vonzó jellemet.
Kéry László

Vissza

copyright © László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu