Romantika 2.

A romantika mint művészi irány az irodalomban keletkezett, az irodalom területéről indult el, annak a nagy történelmi földrengésnek a hatására, amelyet a francia forradalom okozott Európa-szerte. A XVIII. század kilencvenes éveiben Németországban és Angliában az első romantikusnak nevezhető jelenségekkel. 1797-ben Jénában, majd Berlinben néhány azonos elveket valló fiatal író csoportosul a Schlegel testvérek körül: ez az irányzat voltaképpeni megindulásának közvetlen előzménye. Az európai romantika első fontos dátuma 1798, amely két nagy irodalomban is fordulópont. Ekkor adja ki Angliában Wordsworth és Coleridge közös gyűjteményét Lírai balladák címen, s ekkor indul meg Berlinben a német romantikusok rövid életű, de elméleti meglátásokban oly gazdag

folyóirata, az Athenaeum, a két Schlegel testvér szerkesztésében. A romantika egyik első költői manifesztumában, a Lírai balladák előszavában, Wordsworth így inti az olvasót: "Ezekben keveset fognak találni abból, amit közönségesen költői stílusnak szoktak nevezni; én ugyanannyi fáradtságot fordítottam arra, hogy ezt elkerüljem, amennyire ezzel mások díszelegni szoktak." A költői stíluson Wordsworth a klasszicizmusnak körülírásokkal,, a kifejezés finomításával, elvontságokkal, mitologizálással emelkedetté tett stílusát érti, amelynek a romantika éppen az érzelmi világ szabad megszólaltatásának igényével üzen hadat már ekkor. Ez a költői program teremt Wordsworth korai költészetében olyan újfajta hangulatú és zeneiségű lírai darabokat, mint a Tűzliliomok, amely megkapó egyszerűséggel fejezi ki a romantikának azt a később oly sokat szereplő gondolatát, hogy a természet szépsége örökíti meg az ember legszebb hangulatait.  
A korai romantika másik jellemző vonása az inkább esztétikai jellegű népiesség. A nép a korai romantikusok számára a hagyományőrző réteg: iránta érzett rokonszenvük a falu egyszerű világa utáni nosztalgia.

A romantika harmadik és sajátos új vonása a fantasztikus költői látomások, bizarr, borzongató költői képek beáradása az irodalomba. A költészet területének kitágítása a mindennapok intimitása és a fantasztikum világa felé, a költői nyelv közelítése a mindennapok nyelvéhez, és a nyelvi fantázia korlátlan jogainak elismerése: mindez már maradandó eredménye az első romantikus antológiának. Az Athenaeum szerkesztői is programot adnak: már a második számban megjelenik az új iskola neve és meghatározása. Friedrich Schlegel így definiálja: " A romantikus költészet, terjeszkedő, egyetemes költészet." Ez nemcsak azt jelenti, hogy az egyes  műfajokat akarja egyesíteni, és a költészetet a filozófiával és retorikával össze akarja kapcsolni, hanem azt is, hogy a költészet olvassza magába mindazt, ami költői az életben, tegye az életet és társadalmat költőivé. Ez a program mint magától értetődő dolgot említi az új irány egyik jellemző vonását: a műfajok határainak elmosódását, amelynek filozófiai igazolást is iparkodik adni: ha minden összeolvad, természet és művészet, élet és halál, akkor nincs értelme a műfaji különbségeknek. A költészetnek a filozófia síkjára, sőt annak trónjára emelése lényegében a művészi én mindenhatóságának deklarációja. A romantika első korszakát egy alapvető ellentmondás jelzi: egyfelől a visszafordulás a középkori kötöttségek, a feudális múlt eszményei felé, másfelől a művészi szabadság, a fantázia korlátlan jogainak proklamálása, s a költészet tematikájának nagyméretű kitágítása.

A napóleoni háborúk után egy viszonylag nyugodtabb, de annál nyomasztóbb korszak nehezedik Európára: a Szent Szövetség kora. A Napóleon bukásához fűződő illúziók szertefoszlásának és a szent szövetségi elnyomás keserű élményeinek idején indul a romantika második szakasza. 1815 és 1820 között egy új, szintén romantikus, sőt a romantika elveit még határozottabban hirdető, de az előzőtől szellemében már fellépésekor vagy fejlődése során gyorsan elszakadó írói nemzedék lép a porondra. Az új romantikát a szent szövetségi állapotokkal való határozott szembefordulás, nemegyszer nyílt lázadás jellemzi. Nem fordul viszont szembe a francia forradalom eszméivel, mint elődei. A romantika ekkor kerül szoros kapcsolatba a szent szövetségi elnyomás ellen küzdő nemzeti felszabadító mozgalmakkal az olaszoknál, lengyeleknél és magyaroknál. Manzoni, Mickiewicz és Vörösmarty költői felszárnyalásának ideje ez. A franciáknál 1820 körül alakul ki a nagy francia romantikus iskola, s heves vitákat folytat a klasszikus hagyományok képviselőivel. 1830-ban Victor Hugo már ki is mondja: a romantika az az irodalomban ami a liberalizmus a politikában. A harmincas években bontakozik ki teljes mértékben a francia nagyromantika Victor Hugo, Lamartine és George Sand írói tevékenységében. A romantika legnagyobb alkotói a társadalmi irányzatosság elveit hirdetik, részt vesznek annak az atmoszférának a kialakításában, amelyben egymás után lángolnak fel az 1848-as forradalmak. Számosan aktív részt is vállalnak a politikai küzdelmekből. Az 1848-as forradalmak bukása az európai aktív romantika nagy szándékú és éppen nem illúziómentes lendületének a végét jelentette.1848-nak a népek tavaszának kellett volna valóra váltania a romantika emberi és nemzeti reményeit. A 48-as forradalmak leverésével a romantikus illúziók szertefoszlottak... A romantika azonban egyes kiváló alkotók műveiben tovább él, és az ötvenes-hatvanas években is létrehoz még kiemelkedő műveket. Igaz, inkább a realizmus bizonyos elemeit átvevő formájában.

A romantika egyidős a francia forradalommal és az angol ipari forradalommal, tehát a polgárság élre jutásával. Egyidős körülbelül az élet általános elszürkülésével, polgárivá, sőt nyárspolgárivá válásával, ami az ipari civilizációnak és a pénz egyre növekvő egyeduralmának elkerülhetetlen következménye. Az élet szürkesége váltja ki az írókból a romantika erős színeit. A polgári társadalom embere az irodalomban menekülést keres életének elviselhetetlen egyhangúsága elől, merészebb érzéseket keres mint amikkel mindennapi életében találkozik, az álmot, a legendát keresi a művészetben. Innen ered a romantika menekülő jellege. A romantikus lélek mindig éppen szökik, szökik élete, kora, önmaga elől, valahová máshova, valahová messze. A romantika a messzeség stílusa.

A romantikus életérzés legalapvetőbb eleme a vágyódás. A romantikus sosem érzi jól magát ott ahol van, mindig máshová vágyódik, a kék messzeségbe. A romantika leghíresebb jelképe a kék virág, az elérhetetlen távolok világa. Jean Paul, a német romantikus regényíró azt mondatja egyik regényalakjával: "Szeretnék lelkész lenni Svédország északi részén, mert ott oly hosszúak a nappalok, oly sokáig lehet alkonyatkor a ház előtt ülni és Olaszországba vágyódni." Íme: a romantikus a vágya után vágyódik, Jean Paul embere nem Olaszországba szeretne lenni, hanem Svédországban, mert onnan még jobban, még fájdalmasabban lehet Olaszország után vágyódni. A romantikus vágyódás legtöbbször nem is irányul valami határozott tárgyra, és nem is más, mint vágy a végtelen után. A romantikus menekülésnek sok formája lehet. A legjellemzőbbek azok, amelyek valahová visszamenekülnek. Az igazi romantikus út befelé és visszafelé vezet. A visszavágyódásnak három nagy típusa van. Először is vissza a természethez, erre már Rousseau kiadta a jelszót. A természet szépségeit tulajdonképpen a romantika fedezte fel. A romantikus ember a természetbe vetíti vágyódását, képzelete hangot ad az addig néma erdőknek és patakoknak, és vigaszt merít a természet szavából, ami nem más, mint a saját szava, mert a természet csak azt tudja mondani amit mondatnak vele. Másodszor vissza a múlthoz. A romantikus lélek visszavágyódik régi korokba, amikor az élet színekben és csodákban gazdagabb volt még. Különösen vonzza a középkor és a nemzeti hagyomány. A romantika eszmélt rá arra a ma már magától értetődő tényre, hogy az emberiség nemcsak térbelileg, hanem időbelileg is tagolódik, és a történelem egyes szakaszai legalább annyira különböznek egymástól mint az egyes országok. Ennek a felismerésnek köszönhetjük a történelmi drámát és regényt. Harmadszor vissza a néphez. A nép az, amiben a természet és történelem emberi módon találkoznak, mert a nép hagyományaiban őrzi a múltat, és egyszerű életformájában őrzi a természetet. A romantika szűkebb értelemben vett stílusát, vagyis nyelvbeli kifejezési módját az jellemzi, hogy szereti a szabálytalant, a meglepőt, a nyugtalanítóan eredetit a klasszicizmus sima szabályosságával szemben, szereti a homályost, az éjszakát, a sejtelmeset, szeret rémületet vagy fájdalmas borongást felkelteni.