A Victor Hugo köré tömörült költők közül a legjelentősebb életművet Alfréd de Musset alkotta. Akkor tűnt fel, csodagyerekként, amikor a nagy romantikusok már megharcolták forradalmukat. Készen kapja az eredményeket, s nem is óhajt változtatni rajtuk. A francia romantika „flamboyant" korszaka villan fel költészetében — nem hosszú időre.
Ahogy mestere, Hugo, képzeletből idézi meg — épp ekkortájt — a sokszínű Keletet, ő is, első gyűjteményében, a Spanyolországi és itáliai mesékben (Contes d'Espagne ét d'Italie, 1830), képzeletbeli spanyol és olasz tájakba helyez érzéki, játékos hangulatképeket. Nemsokára eljut majd Velencébe, s a kellem és báj felelőtlen költője, a szalonok, a kávéházak, a színházi kulisszák ünnepelt arszlánja átéli a tragikus szerelem fájdalmát. Előbb azonban megismeri a korai hírnév dicsőségét ; a Rolla című lírai elbeszélő költeményben (1833) a polgári ifjúság érzelmi válságát, a „század betegségét" — a nyugtalanságot, az elérhetetlen vágyat — énekli; a hős hiába keresi az élet értelmét, s csak az öngyilkosság küszöbén ismeri fel az eszményi szerelem újjáteremtő erejét. Egy mindmáig nagyon élő és hiteles érzékenységi drámában — a Marianne szeszélyeiben (Les Caprices de Marianne, 1833) — a cselekmény tengelyébe állított kél ifjú különbözőképpen próbál menekülni az élet abszurdsága elől: az egyik elérhetetlen boldogságról álmodik, a másik mámorba fojtja vágyait, vagyis ketten Musset kétféle magatartását személyesítik meg.
Musset, aki nem képes követni mestereit, Hugot, Lamartine-t a társadalmi cselekvésben, tehát a végletes gondolat válság feloldásában, olyan érzelmi kalandra vágyik, amely teljesen betölti szívét és új színekre ihleti szellemét. Ez a kaland 1833 nyarán kezdődik, és két esztendeig tart: a huszonhárom éves ifjú és a hat évvel idősebb George Sand, akinek akkori regényeiből élesen sikolt a romantikus szerelmi vágy, megtetszenek egymásnak, és szinte misztikus áhítattal várják a nagy szenvedély megtisztító, felemelő hatását. Van ebben az önkívületig fokozódó szenvedélyben valami kétségbeesettség, sóvárgás az abszolútum után, amit csak úgy érthetünk meg, ha a kortárs Berlioznak eget-földet betöltő, idegeket meztelenre tépő zenéjére emlékezünk. Ezért több a Musset—Sand kaland, mint a hasonló esetek: egy egész nemzedék érzelmi életének zátonyra futását, a romantikus szenvedély megvalósulhatatlanságát jelképezi.
A szerelmesek Velencébe utaznak, s az első mámor oszlása után a szenvedély misztikusai az örök emberi komédia szereplőivé válnak: Musset szívesen bolyong egyedül, míg Sand dolgozik, az asszony pedig szívesen fogadja más férfi udvarlását is.

Musset egyedül tér haza, menekül. S mivel a szerelem nem váltotta meg, kiégetten vergődik, önemésztő életmódba fojtja csalódását és fájdalmát. Legyőzte őt a szenvedély, mint Lamartine-t a politika és Vignyt a deklasszáltság (csak Hugot nem győzte le semmi). Az ezután írt Musset -művek fő jegye az önemésztés, a halkan síró szomorúság, mely gyakran emlékeztet George Sand másik összetört szerelmesének, Chopinnek a notturnóira. Híres Éjszakái — a Májusi, a Júniusi, az Októberi és a Decemberi Éjszaka (1835—37) — a múzsájával vagy önmagával folytatott benső párbeszédekben rögzítik szenvedését. Már csak a zenévé finomuló költészettől vár segítséget, de a szomorúság ide is elkíséri. Ez a közvetlen, halk és fájdalmas hang nemcsak a líráját jellemzi Musset-nek, hanem az ekkor írt drámáit is. A Nem szabad a szerelemmel játszani (Ön ne badine pás avec Vamour, 1834) a szenvedély veszélyeire és az ébredő szerelem tiszteletére int. Egy gazdag ifjú, Perdican, úgy próbál vonzalmat kelteni unokahúga szívében, hogy elcsábít egy parasztleányt, Rosette-et; a szenvedély azonban elemészti szerelmüket, mert Rosette belehal a fájdalomba, s Camille és Perdican megrettenve menekülnek egymástól.

A romantikus nagy költők közül leginkább Musset-nek volt érzéke a drámai megjelenítés iránt. Párbeszédei természetesen peregnek, a költő lát ja hőseit, s ezek nemcsak gyönyörű tirádákat szavalnak, hanem lelkűk rezdüléseit is jelzik. Hugo monumentális szóművész volt, de a drámáiban kevéssé törődött a pszichológiai valószerűséggel; a hősök megformálását a színészre bízta. Musset viszont, ha akarta volna, sem követhette volna a nagy példaadót; egyik első darabjának bukása után ugyanis lemondott róla, hogy színműveit előadják. Természetes hajlama azonban ellenállhatatlanul vonzotta a drámai formához, s így, ettől kezdve, nyomtatásban — előbb a Revue des Deux Mondes hasábjain, majd könyv alakban — jelentette meg vígjátékait és „közmondásoknak" (proverbes) nevezett finomművű jeleneteit, amelyek egy-egy szállóige, közmondás tanulságát szemléltetik. Csak évekkel később, 1847-ben fedezte fel a Musset-drámák színpadi használhatóságát egy Pétervárott vendégszereplő francia színésznő. Hazatérve, otthon is diadalra vitte őket, s azóta főleg a Ne esküdj semmire (II ne faut jurer de rien, 1848) és a Falazó (Le Chandelier, 1850) — a „közmondásokkal" együtt — megérdemelten tartoznak a francia drámairodalom gyöngyei közé. E főművek — némileg Marivaux modorában — arra tanítanak, hogy az élet valódi értelmét az érzelmek szeszélyes játékának felmérésében kell keresni. A Ne esküdj semmire kitűnően rajzolt hősében, Valentinban, olyan ifjút jelenít meg Musset, aki léha, könnyelmű, de a lelke mélyén tiszta és szerelmet áhító. Fogadásból arra vállalkozik, hogy pár nap alatt meghódít egy erényes leányt. Cecilé azonban őt hódítja meg, a női báj rejtélyes fogásaival. Kettejük viszonyának változása és érzelmeik átalakulása áll a mű tengelyében. A többi szereplő inkább csak nézője vagy visszhangozója az előtérben folyó játéknak. Musset nagy erénye az arányérzék, a mértéktartás; e romantikus költő soha nem túloz, soha nem torzít. Talán épp ez az árnyalatos közvetlenség okozza, hogy drámáit és líráját is eléggé a francia nyelvterület határai közé szorítja a játéknak és a szenvedélynek, sőt szenvedésnek a folyton érezhető, de szét nem fejthető szövevénye. Ezért nem honosodhattak meg életművének ezek a részei külföldön, nálunk sem, noha a francia romantikus költők versei és színdarabjai közül az övéit fordították leggyakrabban, főlegamúlt század végén. Franciaországban viszont a „közmondások" kedveltsége, de a többi dráma előadásainak a gyakorisága alig marad el a Moliére- és a Marivaux-műveké mögött. Igaz, sokáig ott is főleg az Éjszakákat meg a fájdalom szülte verseket suttogták a szerelem sebzettjei. Ma már, úgy látszik, végleg eldőlt, hogy a musset-i életműből a drámák maradnak fenn legtovább. . .

Vissza

copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu