Wordsworth lobogó ifjúsága idején, 1790 és 1792 között járta be Franciaországot, akkor, amikor a hivatalos "Anglia még bizonyos jóindulatú érdeklődéssel nézte a csatorna másik oldalán lezajló eseményeket, mert a jakobinus balszárny előretöréséig azt hitték, Franciaország az Angliában már régen otthonos alkotmányos királyság felé halad. „Gyönyörű volt élni akkor, de fiatalnak lenni maga a menny!" — írta később Wordsworth, visszaemlékezve kóborlásainak idejére. 1793-ban — kevéssel azután, hogy Wordsworth hazatért — kitört a háború Anglia és Franciaország között, súlyos válságba sodorva a költőt. Ezen két ember érdeklődése és barátsága segítette át: Dorothy húgáé, és költőtársáé, Coleridge-é, akivel 1795-ben találkozott és kötött életre szóló barátságot. Egy Coleridge-zsel tett nagy nyári gyalogtúra során határozták el közös művük, a Lírai balladák (Lyrical Ballads) megírását és kiadását. A könyv megjelenése 1798-ban egyúttal az angol romantika megszületésének dátuma. A Lírai balladákat a költői termékenységnek még néhány gazdag éve követte, de nagyjából Wordsworth költői pályája 1805-ben lezáródott. Hoszszú élete további évtizedeiben egyre magasabbra jutott a hivatalos megbecsülésben, de közben elvesztette költői és emberi hitelét, költőtársai megbecsülését. Shelley meggyászolta még életében, mint a holtat, az ifjú Browning számára ő volt az „elvesztett vezér". Az ifjúkora eszményeit megtagadó költő a meggyőződés pátoszát egyre inkább üres retorikával pótolta, és végtelen hosszúságú versekben, mintegy belső lénye önéletrajzával igyekezett átalakulását megmagyarázni, így születtek meg a Prelude (Előszó), a Recluse (A remete) című filozofikus költeményei, azután az Excursion (Kirándulás) című verse. Az angol költészetben nagy hagyományokra visszatekintő szonettformának Wordsworth különleges mestere volt. Ha tehát még 1821-ben kiadott egyházi szonettjeit (Ecclesiastical Sonnets) is megemlítjük, teljes igazságot szolgáltattunk Wordsworth kései életművének, amely szárazságával mindennél világosabban példázza, mivé válik egy nagy tehetség igazi ihlető eszmények nélkül.
A Lírai balladák két szempontból figyelemre méltó: egyrészt verseinek anyagáért és feldolgozásáért, másrészt azért az előszóért, amelyet Wordsworth a mű második, 1800-ban megjelent kiadásához írt. A Lírai balladák versei Wordsworth lírikus tulajdonságairól vallanak, erre utal a kötet címe is, amely ellentmondó és — mint Bateson írja — „kihívó" volt. A ballada — a kor követelményei szerint — epikus tárgyat örökített meg, míg „Wordsworth balladáiban a hangsúly nem a történésen van,. . . hanem a történetben kifejezett érzelmeken". A Lírai balladák említett előszavában fejti ki Wordsworth azt az elgondolását, milyen megváltozott jelentősége van számára a költészetnek, pontosabban a költői tevékenységnek.
A költő nemcsak különlegesebben érzékel, mint más, s így egyedül alkalmas arra, hogy a dolgok mélyén meghúzódó lélektani és morális igazságokat kifejtse, de emocionális vitalitása is olyan, hogy az elragadtatás pillanatában még egyszer fel tudja idézni, akkor már mint alkotói átélést. A költő feladata: az igazság keresése, az embernek és környezetének vizsgálata a kölcsönösség viszonylatában. Ennek folytán a költészet tárgya a hétköznapi, az egyszerű, a költőnek a látszólagos hétköznapiság mögött megbúvó izgalmasat vagy éppen titokzatosat kell kifejtenie, megmutatnia. A hétköznapiság elemzésére az alacsony, paraszti élet természetközelségében jobban megfelel, mint bármifajta urbanitás. A modern városi élet meglazítja az ember és a természet közötti mély kapcsolatot. Mivel a wordsworthi elmélet alapján keletkezett verseket nem egy rosszul értelmezett költői hagyomány s az ehhez való ragaszkodás, hanem a tapasztalás szülte, Wordsworth a költői dikcióban minimális stilizáltságot kíván, sőt kimondja: a költészet nyelve ugyanaz, mint a legjobb prózáé, a kettő között csak metrikai különbség van, de még ez sem szigorú, a jó prózának is van metrikája. Úgy érzi, elvei alapján valódi költészet születik, amely számot tarthat az emberiség állandó érdeklődésére.
A költészetnek ez a programja az esztétikai demokratizmusnak olyan vonásait mutatja, amelyeknek összefüggése a francia forradalom eszmei hatásával aligha kétséges. Nonkonformista merészségéről tesz tanúbizonyságot Wordsworth akkor, amikor költészetébe hősként vonja be a kor elfogadott társadalmi körén kívül állókat, a béreseket, kiöregedett szolgákat. Az agrárproletariátus életét személyes tapasztalatból ismerte, sorsuk felé annyi érdeklődéssel fordult, mint később Dickens az ipari munkások sorsa felé. Hőseit munka közben mutatja be, mintegy jelezve ezzel a munka szerepét azoknak életében, akikről ír. A költő tudatosságának fokát az is mutatja, hogy tisztában van vele, mennyire kora olvasói igényével szemben dolgozik: megáll a versében, közbeszól, igyekszik olvasóit magának, szemléletének megnyerni.

A természet Wordsworth szerint is, Shelley szerint is szimbolikus üzenetet közvetít az emberek számára. Mindketten nemcsak leírói, de magyarázói, prófétái is a természetnek. Csakhogy amikor annak belső magját kívülről igyekeznek megközelíteni, Wordsworth rendhez és harmóniához, Shelley forradalmi, kozmikus" nyugtalansághoz jut. Wordsworth üzenetközvetítője a margaréta, a természet leghétköznapibb jelensége, Shelleyé a világot bekóborló felhő, a felhőket űző nyugati szél. „Nekem — vallja Wordsworth a halhatatlanságról írt ódájában — a leghitványabb virág is, amely virul, olyan gondolatokat sugall, hogy felbuzognak tőle könnyeim." A margarétában nincs büszkeség, se kínzó kétség, barátok nélkül is elégedett és készséges, bármi történik, betölti apostoli küldetését. A virág itt életprogramot ad, és kijelöli a helyes emberi magatartás útját, mintegy a természet tanításainak a felhasználásával. Retrogáddá ez a felfogás akkor válik, amikor Wordsworth szinte változtatás nélkül próbálja alkalmazni emberi viszonylatokra, amikor az embert is a természet produktumaként és hátterében látja, aki minél jobban eltávolodik létének ettől az erkölcsi bázisától — tehát urbanizálódik, civilizálódik —, annál jobban elveszíti alkalmasságát az élet alapvető lényeinek és tanul
ságainak a felismerésére, az ebből levonható következtetések alkalmazására, a nyugalom és kiegyensúlyozottság elnyerésére. Jellemző, hogy A Westminster hídon című szonettjében a nagyvárost, Londont is a hajnalfényben mozdulatlannak, természeti tüneménynek látja és ábrázolja:
"Soha még szebben fel nem kelt a nap,
aranyban ázik völgy, domb, s ép olyan
arany a béke bennem s hallgatag!
Jókedve van, hát gördül a folyam:
ó, Istenem! a házak alszanak;
nagy szív a város. Nyugszik boldogan!" (Radnóti Miklós fordítása)
Ebben a felfogásban az ember személytelen lesz, maga is része a táj teljességének. Hegyvidéki lány című versében a költő a tizennégy esztendős parasztlány és egy virág között alig érzékeltet különbséget. „Álom és látomány" ő, akinek megpillantásakor újra csak könny lepi el a költő szemét, s aki azzal több önmagánál — de ezzel a többlettel már nem is önmaga —, hogy ártatlanság, tisztaság, szabadság, öröm, nyájasság ragyog arcán. Amíg él — zárja versét Wordsworth —, örömben fog emlékezni erre a képte, benne a lányra, aki „mindennek a szelleme".
Hasonló felfogást tükröz A magányos aratólány című vers. A lány dala olyan mélyről fakad, hogy a logika hangjára lefordítva értelmetlen, de a belső hallás számára a lét legteljesebb örömét sugározza. Nem az ember, hanem a természet lelkét kifejező dal a fontos, ezért él rezonanciája a vers zárósoraiban tovább, mint az éneklő emléke:
"Mindegy,hogy mit, — dalolt alany
s nem volt dalának vége-hossza;
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva; —
figyeltem mozdulatlan őt,
s hogy elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szívem
mely rég elhalt már, messzi, lenn." (Kálnoky László fordítása)
De a „táncoló tűzliliomok", a virágok szépsége ugyanígy a „belső szem" számára ragyog, a ritmikus mozgalmassággal telítődött világ Van Gogh-i látomása hasonló személytelenséggel árasztja a teremtésben eláradó szépség örömét, mint a magányos aratólány dala:
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem
; mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok
táncoló tűzliliomok. (Szabó Lőrinc fordítása)
Annak a központi szerepnek a jelentőségét, amelyet Wordsworth gondolatvilágában a természet elfoglal, a Lírai balladák utolsó verse, & Sorok a tinterni apátság fölött érzékeltetik:
"Mert megtanultam
másképpen nézni a Természetre, mint a
gondtalan ifjú; s kihallom belőle
az emberiség csöndes, bús zenéjét:" (Szabó Lőrinc fordítása)
A „másképpen" az ember és természet viszonyának arra a fejlődésére utal, amelynek során a világba lépő ember — gyermekként — állati szenzualizmusával érzékeli a természetet. Ez a szenzualizmus a serdülőkor idején romantikus vágyódássá lesz, végül a férfiban átalakul egy olyan képességgé, amely megérteti vele a természet morális mondanivalóját. A fejlődésnek ez a koncepciója, kivált utolsó szakaszában, nem mentes bizonyos miszticizmustól, amely legsikerültebb költői kifejezését Wordsworthnak a halhatatlanságról szóló hatalmas ódájában nyerte el. „Születésünk álom és feledés" — írja itt a költő, valami olyan boldogságnak a feledése, amely születésünk előtt volt a lélek osztályrésze, s amelyre a gyermek még emlékszik, de a férfi már nem. Ehelyett nyeri el a világ elrendezettségének, a természet összhangjának azt az örömét, amely a tudatosságból, a gondolkodás elrendező tevékenységéből származik, s amely — ha a gyermekkor intenzív érzékelésénél szegényebb is — azzal nyugtatja el a békétlen szívet, hogy minden szenvedésből, még a halálból is harmónia sugárzik, az egyetemesség, a teljesség harmóniája. Ez az az isteni lényeg, amely egyedül a természetben él, s amellyel úgy azonosulunk, hogy a világ és a benne élő teremtett lények szeretete révén magunk is részesei leszünk a természetnek. Az eggyéválás eszköze az érzékelés, ez a látás és hallás csatornáin keresztül birtokába veszi a természetet, majd mint látási és hallási képzet, elindítja a reflexióknak azt a sorát, amely a természetet értelmezi. Az élmény kifejezésének lehetősége korlátozott; a wordsworthi versvégződések többnyire azt illusztrálják, hogy míg a benyomások átadhatók, a reflexiók csak körvonalazhatók, legalábbis addig a határig, ameddig hasonló rezonanciát teremtenek. Ez a rezonancia A magányos aratólány-ban szinte szó szerint értendő.
Bármennyire nagyra tartja is azonban Wordsworth a férfi beleérző gondolkodását a természeti világkép megalkotása szempontjából, az igazi boldogságot mégis a gyermekség spontaneitása adja. A gyermekkor az ember életének meghatározó korszaka, s a költő Proust-ot anticipálja, mikor megállapítja, hogy — jóllehet nem tart soká — az élmények átélésének intenzitása tágítja teljessé:
A múltból boldog nyaraink
kora, az a gyermekkor int,
mikor minden nap bosszú, mint...
oly hosszú, mint ma húsz! (Szabó Lőrinc fordítása)

,,A férfi apja a gyerek" — így fogalmazza ezt a meghatározó jelentőséget Wordsworth A szivárvány című versében, a két eltérő életkor napjait — a férfiét és a gyermekét — a „természetáhítat" fűzi egymáshoz. Van valami sajátságos ebben a menekülési vágyban, mely búvóhelyül a gyermekkort idézi fel, s a romantika középkor-álma helyett önmaga egyéni múltját színezi idillé, vállalva ugyan a világot, de csak a gyermekkor felelőtlenségén, tündérségén keresztül, amelyben nemcsak a polgári kötelezettségeknek, de a halálnak sincs szerepe, mert ha van is halál, az csak varázslat, a tündér-lét más formája. A halál negációját az együgyűség ékesszólásával fejezi ki az a vers, amelynek szállóigévé lett címe a Heten vagyunk. A gyermeki halálkoncepció szerint a holtak addig, amíg gondolatban velünk vannak, élnek. Az ezt a felfogást hangoztató, majdnem idióta kislány érvelését semmi nem tudja megdönteni, hovatovább azt a benyomást keltve a vers olvasójában, hogy a halál begyökerezett érzékelése csak a műveltség, a kultúra járuléka, hogy az élet elevenségének közepén szükségtelenül és értelmetlenül morbidok vagyunk.
Ahhoz azonban, hogy ne legyünk ennyire a halál tudatától megszállottak, a primitívek, sőt az idióták egyszerűségével kell a világot néznünk. Lényegileg az olyan versekben, mint A féleszű fiú (The Idiot Boy), voltaképpen két alaptendencia nyilvánul: az egyik, hogy a primitív érzékelés közelebb áll a természet elemi lényegéhez (tehát fákhoz, virágokhoz, állatokhoz), mint a civilizált érzékelés, a másik pedig a romantika általános irtózása és menekülése a praktikus polgári kötelezettségektől, amellyel szemben az idiotizmus nyújtja a legteljesebb védelmet, a felelőtlenségét. Wordsworth természetesen túl józan ahhoz, hogy mindenestül elmerüljön a gondolat kínálta misztikában, így, még A féleszű fiú egyfelől a naiv ösztönélet megdicsőítése, másfelől annak igazi jellegében való ábrázolása is, mint abnormitás.
A különleges pszichológiai érdeklődés igen erősen jellemző Wordsworthra, de megosztottságában arra a kettősségre is, amelylyel romantikus önmaga nemritkán ellentétbe kerül XVIII. századi racionális önmagával. Amikor a romantika túlsúlya tudatosodik benne, puszta ellenkezésből nemritkán laposan, olykor nevetségesen prózaivá válik (A tüskebokor). De az ifjú Wordsworth mégsem a prózaiság vagy szürkeség emlékét idézi. Senki nála többet nem tett azért, hogy a költészet egyszerű eszközök igénybevételével keltse az intenzitás benyomását, hogy visszaadja a szavak emocionális erejét, amit a klasszicista szóhasználat kilúgozott. Erre talán mindennél szebb példa egyetlen voltaképpeni szerelmes versének, a holt kedvest sirató Lucynak a zárórésze, amely a kozmikus teljességet puszta felsorolással, lényegében három jelzővel és három főnévvel érzékelteti, de ugyanakkor a kép egyidejű beszűkítésével és kitágításával győzi meg olvasóit arról, hogy a mindenkori nagy költészet egyben mindenkor modern költészet is, a „modern" szó legjobb értelmezése szerint.

copyright © László Zoltán 2008
e-mail: hamuka@drotposta.hu