Maurice Maeterlinck |
|
A XIX. század második felében az 1848-49 utáni általános
kiábrándulás hatott úgy előbb a lírai költészetre, majd az epikus és drámai
művekre, hogy létrejött új kifejezésmódként az érthető és érthetetlen között
lebegő szimbolizmus. Ezzel
párhuzamosan a naturalizmus
elleni csömör létrehozta az újromantikát. Ennek az újromantikus törekvésnek
többféle irányzata volt. Agliában a preraffaelizmus, a német irodalomban a
Jugendstil, Ausztriában és minálunk a
szecesszió a formákban ugyan
különbözött egymástól, de lényegében ugyanaz az eltávolodás volt a megszokott
irodalmi irányoktól. A francia irodalomban a párhuzamosan divatos újromantika és
szimbolizmus egyre jobban közeledett egymáshoz. Az újromantika kalandos, színes
fordulatai egyben az általános jelenségek jelképes kifejezéseivé váltak.
Különösen érvényesült ez a lírai költészetben, majd hamarosan a színpadon is. Az
egész nemzetközi irodalmi életnek, mint oly sok mindenben, ebben is példát adott
a francia kultúra. És alighanem a legelső író-költő, akinél példamutatóan
azonossá lett az újromantika színes mozgalmassága és a szimbolizmus
rejtelmessége, Maurice Maeterlinck.
Belga költő volt, eredetileg flamand származású, de mindvégig franciául írt.
Bátran elmondhatjuk, hogy siheder korában írt első verseitől 87 éves öregségéig
szakadatlanul sikeres ember volt. Nemcsak az irodalomban, de különböző
tudományokban, szereplésekben és főleg szerelemben. Gentben született, ott járt
jezsuita gimnáziumba, ahol kitűnően megtanulhatott nemcsak latinul és több
modern nyelven, de otthonosságot szerezhetett történelemben, irodalomban és
természetrajzban. A humán műveltség mellett a természetrajztól kapott kedvet az
állattanhoz, hogy később világhíres tudósa legyen a társas életet élő rovarok -
méhek, termeszek, hangyák - életmódjának. De a gimnázium után egyetemi
tanulmányai eredményeként 24 éves korában jogi doktor lett. Ügyvédi gyakorlatot
ugyan csak néhány évig folytatott szülővárosában, de ott nagy hírű és keresett
bírósági szónok volt: polgári ügyekben ügyvéd, büntetőügyekben védő. Mire idáig
jutott, már közeledett az irodalmi világhír felé. Felváltva élt otthon
Belgiumban és Párizsban a fiatal szimbolista költők körében. Gyakran járt
Mallarmé otthonában, mindhalálig őt tartotta
egyik legfőbb mesterének. Igaz, a nagy szimbolista költő és irodalomtudós volt
tehetségének egyik legelső felfedezője és népszerűsítője. A másik mester, aki
saját bevallása szerint erősen hatott rá, Viliére de Lisle Adam volt, aki
verseiben és főleg novelláiban mesterien vegyítette a szimbolizmust a
fantasztikummal. Jóllehet igen korán már sikeres költőnek számított, legalábbis
Mallarmé körében, de közben nem győzött egyre többet tudni a gyakorlati
világból. Kitanulta a nyomdászmesterséget, múzeumokban tanulmányozta az állatok
életmódját. Ráadásul lelkes sportember volt, és 1896-ban a legelső olimpián ő
lett az evezés világbajnoka. 27 éves korában jelent meg első verseskötete, a
„Melegházi virágok". Ugyanekkor írta legelső drámáját, a „Melanie hercegnő"-t.
Ezt a művét házinyomdáján ő maga nyomtatta ki, összesen 30 példányban, s ő maga
kötötte díszkötésbe. A példányokat pedig elküldte tiszteletteljes ajánlással a
legnevezetesebb kritikusoknak és esztétáknak. Úgy gondolta, hogy akkor adja majd
kiadónak, ha a szakemberek olyan híressé teszik, hogy érdemes lesz nagy
példányszámban megjelentetni.
|
|
|
A fogadtatás azonban számára is váratlan volt. A kor egyik
legnevezetesebb kritikusa, Octave Mirbeau a Figaro című lap hasábjain tanulmány
terjedelmű elragadtatott recenziót jelentetett meg a fiatal költő első színpadi
művéről. Óriási túlzással azt állította, hogy ezzel a drámával új korszak
kezdődik a színpadi irodalomban, és még
Shakespeare drámáinál is jobb színjáték a „Melanie hercegnő". Ha az
olvasók ezt szó szerint nem is hitték el, de Mirbeau oly nemzetközi tekintély
volt, hogy hamarosan valódi kiadónál óriási példányszámban jelenhetett meg.
Ettől kezdve irodalmi útja egyenesen tartott felfelé. Noha versesköteteit is
szívesen fogadta az olvasóközönség, az igazi tömegsikert drámáival érte el. A
koraiak közé tartozik a „Vakok". Igazi szimbolistajáték olyan emberekről, akik
nem látják a világot, azt hiszik, hogy mesterük, egy pap vezeti őket, holott az
már rég halott. Közönségsikere is nagy volt, de a világirodalomban az jelölte ki
azonnal a helyét, hogy Mallarmé a végre megjelenő szimbolista drámát fedezte fel
benne. Emellett azonban többen is úgy vélik, hogy ezzel kezdődik az
abszurd drámák története.
Kétségtelen, hogy sokkal később még
Beckettre és
Ionescóra is erősen hatott.
Sokan ezt tartják legjobb drámájának. Ez vitatható, hiszen negyvennél több
színpadi játéka között jó néhány ért el világsikert. Már hamarosan a „Vakok"
után került színre egyik legtöbbet játszott és legtöbbet kiadott költői játéka,
a „Pelleas és Melisande". A szerelem, a féltékenység, a halálos bánat költői
tragédiája ez. Hamarosan Debussy zenéjével maradandó opera is lett belőle. Itt
jelenik meg először drámai műveinek kettős témája: a szerelem és halál.
Melisande-ot a bemutatón egy rendkívüli szépségű színésznő játszott, aki
nemsokára a szerző szeretője lett, az egész irodalmi világ irigységére.
Szerelmük hosszú évekig tartott. Csak akkor ért véget, amikor az író-költő egy
fiatalabb, állítólag még szebb és ráadásul dúsgazdag leányt vett feleségül. Vele
Nizzába költözött, ott vásároltak nevezetesen elegáns tengerparti otthont, amely
sokáig ismert írók kedvelt találkozóhelye lett. Ott írta legtöbb drámáját,
amelyeket mind Párizsban mutattak be, onnét terjedtek szét egész Európa, majd
idővel Amerika színházai felé.
Az irodalmi életben általános irigység övezte. Megszokta és mosolyogva viselte
azokat a jelzőket, amelyeket kortársai ragasztottak a nevéhez. A leggyakoribb
vád az volt, hogy halmozza a közhelyeket, és a kispolgárok ízlését veszi célba.
Az óriási siker csak fokozta az efféle véleményeket. Különösen, amikor kirobbanó
világsiker lett a „Monna Vanna". Ez reneszánsz történelmi keretben játszódó,
bonyolult szerelmi történet, amelynek folyamán az ostromlott Pisa védőinek
vezérétől az ostromló Firenze katonáinak parancsnoka elhódítja a feleségét.
Egyszerre líraian szép és mulatságosan szellemes játék ez. Ennek egyik
változata, illetve Monna Vanna elképzelt dédunokájának szerelmi kalandja Leo
Fall híres és nagy sikerű operettje, a „Hermelines nő".
Ima Szegény fiad lágyan fogadd. Nézd ajkamat, milyen sebes, Uram, galambok szállanak, Kosztolányi Dezső fordítása |
Kopár órák Hová futunk, hová futunk ma ? Némán sírunk a szoba árnyán, Csak én virrasztok még remegve, Kosztolányi Dezső fordítása |
Legnevezetesebb és világszerte legtöbbször játszott
színdarabja a „Kék madár". Fantasztikus és jelképes, mégis a gyermekeket is
elbűvölő mesejáték ez. Gyermeki hősei kutatóútra indulnak, hogy megtalálják a
boldogságot jelentő kék madarat. Elkíséri ő a hűséges kutya, a furfangos macska,
a mindig jóságos cukor és még néhány ennivaló. Bejárják a fantázia
legkülönbözőbb országait. Eljutnak a múltba, a jövőbe, a fantázia kitalálta
meseországokba, találkoznak rég halott nagyszüleikkel is, akik, mint minden
halott, szakadatlanul alszanak, és csak akkor ébrednek fel, ha a földön valaki
még emlegeti őket. A kék madarat azonban sehol sem találják. Bánatosan mennek
haza és otthon elképedve veszik észre, hogy a kék madár náluk, a hálószobában
van. Ezt a nagyon szép mesejátékot az értetlen kritika több helyütt és azóta is
a kispolgári közhelyek szimbólumának tekinti.
Nálunk a számos színjáték közül főleg a „Monna Vanna" és a „Kék madár" arat újra
meg újra sikert.
Nem kevésbé népszerű azonban a rovarokkal foglalkozó igen érdekes három könyve:
„A méhek élete", a „Termeszek élete" és a „Hangyák élete". Az állati életmódokat
igen alaposan, nagyon érdekesen leíró művek, egyben ezeknek a társas rovaroknak
társadalmi összefüggéseit is vizsgálja, és összehasonlítja az emberi
társadalmakkal. Ezért igen indokoltan olykor társadalomfilozófiai műveknek is
tekintik őket. Többen mondották ugyan, hogy ezek nem állattani szakkönyvek,
hanem természettudományos kifogások érdekes szépirodalmi művek írására. A
valóság persze az, hogy mind a három szigorú értelemben vett esszé, vagyis
tudományos igazságok szépirodalmi megfogalmazása.
1940-ben, amikor Hitler hadai elárasztották előbb Belgiumot, majd
Franciaországot, a már 80. évén is túl lévő, régóta világhírű, régen
Nobel-díjas, óriás jövedelmű író az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Ott
kezdte el utolsó jelentékeny művét, az önéletrajzi jellegű „Kék buborék"-okat.
Amikor a háború végén hazaköltözhetett Nizzába, folytatta és lankadatlanul írta
ezt a nagyon érdekes prózát. Nem sokkal halála előtt fejezte be, és halála után
néhány héttel, 1949-ben jelent meg. Ugyanolyan mozgalmas, friss fogalmazás, mint
ifjúkora óta minden műve. Soha nem volt komolyan beteg, soha nem lankadt,
szakadatlanul voltak szerelmi és sportsikerei. Nem csoda, hogy oly sokan
irigyelték.
Hegedüs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2011
e-mail:
Literatura.hu