Rimbaud még nincs tizenhét éves, mikor megismerkedik a nála tíz évvel idősebb
Verlaine-nel. Egy charlevillei irodalombarát, egy
bohém adóhivatalnok hozza össze őket: véletlenül ismeri Verlaine-t. Elküldi
neki a kamasz költő néhány versét. Két hét múlva megérkezik a válasz :
"Jöjjön, kedves nagy lélek, hívjuk, várjuk !" A vidéki fiút amúgy
is régóta vonzza Párizs. Elviselhetetlennek érzi a kisváros keshedt, izzadt
polgárvilágát, ég a közlésvágytól, de egyelőre nem sok sikerrel kísérletezik
: nemigen akarják közölni, pedig micsoda verseket tudott már akkor írni !
1871 februárjában szökött meg harmadszor a szülői házból. Két hétig
csavargott, éhezett-nyomorgott a fővárosban, s aztán a frontvonalon át,
mert éppen háború van, hazagyalo- gol Charleville-be. Most másképp indulhat
neki. Mindenesetre ír egy verset, hogy megmutassa a párizsiaknak. Az elutazás
előtti napon olvassa fel A részeg hajót iskolatársának, Ernest
Delahaye-nek. "Megjósoltam neki, hogy a legfényesebb neveket is el fogja
homályosítani, de ő szomorú volt, gondterhelt." Így emlékezik majd
vissza a jelenetre Delahaye. Rimbaud meg is magyarázza, miért szorong:
"Mihez kezdek én ott?... Nem tudok viselkedni, nem tudok beszélni... Ó,
ami a gondolkodást illeti, senkitől se félek." "Bennevan az egész
tenger!"-mondja rajongva Verlaine, mikor elolvassa a verset. Mégis egy évtizednél
is több kell hozzá, hogy A részeg hajó előbb egy folyóiratban, majd
Verlaine Az elátkozott költők című antológiájában megjelenjen. "A mágikus
költő a ragyogó erő birodalmába vezet" - mondja ugyancsak Verlaine.
"A legszebb vers, amit a tengerről valaha is írtak" - lelkesedik érte
Duhamel. Pedig a francia líra már akkor sem szűkölködött a káprázatos
tengerleírásokban. Elég csak Hugót, Lautréamont-t emlékezetünkbe idézni:
A Rimbaud-kutatók, A részeg hajó értelmezői nem győznek csodálkozni, hogy
mikor a költő ezt a nagy verset írta, még nem látta a tengert. Nem kevesen
próbálták kideríteni, miféle élményeken alapszik hát a vers. Az idézett
iskolatárs gyerekkori emlékekben keresi "a lángelmére valló leírás"
forrását. A Charleville környéki nagy őszi, tavaszi árvizekben. Sőt egy
kikötött bárkára is emlékszik. A gyerek Rimbaud bátyjával addig himbálta-taposta,
míg nagy hullámok nem verődtek mellette, akkor hasra feküdt, "és mohón
fürkészte a mélységet". Csakugyan: a nagy víz vonzását minden gyerek
ismeri, de ha az ember elolvassa A részeg hajót, nehezen akarja elhinni, hogy
az óceán roppant tereit, tajtékos kavargását, zöld ragyogását,
halottakat görgető, rejtelmes mélységeit, pusztító-teremtő erejét, valószerű
és fantasztikus részleteit, nyüzsgő lényeit, szörnyeit a gyerekkori árvíz
hívta a versbe. Mások inkább irodalmi források után nyomoztak. Delahaye az
Iliász, az Aeneis tengerábrázolásait emlegeti. Egy irodalomtörténész egy
képes folyóirat cikkeiben fedezi fel A részeg hajó jó néhány motívumát,
azonos vagy hasonló képeket (többek közt a kezdő strófa indiános jelenetét), szavakat,
kifejezéseket. Szerinte még a címet is onnan vette Rimbaud: Szicíliában a
tenger egy bizonyos fajta háborgását részeg tengernek hívják. Van, aki
Verne Húszezer mérföld a tenger alattjának (egy évvel a vers megírása előtt
jelent meg) hatását érzi A részeg hajóban. (Mulatságos elgondolni, hogy
egy zseniális vers mögött egy kitűnő, de mégiscsak ifjúsági regény is
ott lehet, de ez tulajdonképpen jellemző Rimbaud
tolvajtermészetére: a legsilányabb kacatot is elorozta, hogy remekművet csináljon
belőle. De mulatságos az is, hogy a már kétségtelenül nagy költő még
kamaszoknak való regényeket olvas.) Van, aki Hugo
regényére, A tenger munkásaira gyanakszik, abban csakugyan gyönyörű,
romantikus-színpompás, érzékletes és fantasztikus képekben jelenik meg a
tenger, a tengermély. Volt, aki Gautier egy versében találta meg Rimbaud
tengeri szörnyeinek mintáját, és van, aki szerint Baudelaire
egy verse, Az utazás is elindítója lehetett A részeg hajónak. Baudelaire-t
(önmagán kívül) az egyetlen igazi látnok-költőnek, valóságos Istennek
mondta Rimbaud, bizonyos, hogy szívesen utánozta egy-egy mozdulatát. A két
versben csakugyan vannak többé-kevésbé rokonítható részletek, közös bennük a csömör
is meg az elvágyódás is, az egzotikum vonzása és az egész versnek az íve,
a határtalanba futó sodra. De engem leginkább Rimbaud versének egy különös
hasonlata győz meg, hogy versírás közben, talán öntudatlanul, emlékezhetett
Az utazásra : "siketen, mint gyermekagy", olvassuk A részeg hajóban.
Baudelaire versének 6. részében pedig: "Óh, gyermeki agyak". Azt
hiszem, a legnyilvánvalóbb hatás így, ilyen logikátlanul, irracionálisan működik.
De hagyjuk is abba a forráskutatást. Nem mintha nem volna érdekes tudni, mi
minden lehet egy vers előéletében. De ez inkább alkotás-lélektani kérdés
vagy keletkezéstörténet. Fontosabb volna azt megmagyarázni, miért sorolják
A részeg hajót a világirodalom legnagyobb versei közé. Figyeljünk először
is a vers iramára. Könnyen megeshet, hogy egy ilyen hosszú vers megtörik. Ha
a képsort nem tartja össze valami erős áram, darabjaira hull. Rimbaud-nak három
versszaknyi táv kell, hogy felgyorsuljon. Az első két strófa lassú, szinte
az az érzésünk, hogy terjengős, regényes leírás. Az ár egyelőre még
halk, hűvös (Tóth Árpád egykedvűje
e közelebb van a francia impassible-hoz), a "festett karókra vert"
vontatókat halálra nyilazó indiánok képében sincs semmi drámai, mintha játékos
díszletül volnának ott, egy Cooper-regényből kivágva. De alighogy beleálltunk
ebbe a tempóba, máris minden meglódul : minden csupa mozgás, a nagy,
nyugtalan lobogású képek, a jelzős főnevek, az igék, a sűrű, felkiáltójelekkel is
meghangosított mondatok, s a dinamikát még a magyar szövegben gyakoribb
alliterációk, a t-k, a k-k is fokozzák. A tomboló elemek sodrában hánykódó
hajó már maga a dráma. Aztán hirtelen minden megáll, háromszakasznyi
nyugalom következik. De mert ennek a nyugalomnak, mondhatni, a mindenség a fészke,
a vers feszültsége itt sem esik. A vad száguldás után a hajó tejszínű
derengésben, változó megvilágításban, tündéri fényben fürdik. Gazdátlanul,
teljes szabadságban. Eddig mintha egy folyamatos történet játszódott volna
le előttünk. Jelen, bár múlt időbe téve. A "mind láttam"-tól
kezdve a történet az emlékezet színterein, az emlékezés szeszélyes törvényei
szerint folytatódik. Ez közelebbi múlt a vers eleji vihar idejénél, mégis
távolabbinak tetszik. A képek itt már nem történnek, inkább
csak előhívódnak a hajó (mondhatom-e másképp?) tudatából. Félig már
hallucinációk, hiszen' Rimbaud hozzászokott a hallucinációkhoz, ahogy A szó
alkimiájában mondja. A víziósor állandó, bár ingadozó feszültségben
remeg. A képek hol fellobbannak, hol kihunynak, hol viharos energia feszíti őket,
hol egyensúlyba kerülnek. Mintha a képsor lázgörbéje egy rapszodikus kedély
hullámzását követné. A vers zenitjén két nagyszerű kép: az egyik lidérces
("Behemót buja s hars poklához az orkán / borzongató dühe ötven mérföldre
vitt"), a másik paradicsomi derűvel fénylik ("Láttam sziget-csodát!
Csillagzó szemhatárral!") . De ezután az elragadtatott pillanat után
egy már-már érzelmes-mélabús akkorddal elhalkul a vers. A határtalan
szabadságtól mámoros hajó egyszerre éli át a honvágyat (Európába vágyik
vissza, persze, vagy éppen -be) és a hazatérés képtelenségét.
A részeg hajóban a franciaszimbolizmus lelke, ízlése, technikája érzik.
"Némely szakaszában azt a már-már elviselhetetlen szépséget érezzük,
amelynek érintésére elalél a szív" -írta róla Thierry Maulnier. De
ha egy-egy képe természetét, szerkezetét nézzük, a szürrealisták jutnak
eszünkbe. Nemcsak azért, mert olyan könnyű kézzel kever valószerűt,
fantasztikumot, mitológiát. Azért is, mert olyan váratlan elemeket társít
egymáshoz, mint a fortyogó mocsár, az óriási varsa, a rohadt sás és a
Leviatán, vagy mert olyan vakmerően keveri a képzeteket ("hallottam sárga
és kék foszfor énekét") , vagy mert olyan hézagos az előadásmódja:
nem a magyarázhatóságra, inkább az evidenciára épít. Rimbaud-nak nyilván
eszébe sem jutott, hogy lefordítható allegóriát írjon. Olvashatjuk a
verset csak az első jelentésére figyelve. A tenger, a beláthatatlan, új s
új alakot mutató távolok, az ismeretlen tájak lenyűgöző megjelenítésének.
De kihallhatjuk belőle a gyötrelmesen gyönyörű szabadság mámorító hívását
is. És tekinthetjük önvallomásnak, önarcképnek is. Nem Rimbaud-e ez a
mindent, magát a mindenséget szomjazó, az Európától megcsömörlött, de a
vad kalandokkal is eltelő, már csak szétrepedni, már csak elsüllyedni vágyó
hajó? Valaki azt írja, hogy Rimbaud "a folyton gazdagodó és táguló
jelkép segítségével próféta módjára hirdeti meg legendáját és
patetikus végzetét: mindent látni, mindent átérezni, mindent fenékig üríteni,
mindent megtapasztalni és mindent elmondani".
Lator László
copyright © László Zoltán 2001 - 2011
e-mail: Literatura.hu