Stefan George (1868 - 1933)

Stefan George költészetében először az exkluzivitás tűnik fel a hozzá közeledőnek. Ami Mallarmé-nál egyéni különcségnek látszott, ami Paul Valérynál költői elv, az George-nál világnézet és társadalomépítő szándék. Költeményei már külső alakra is különböznek más versektől: kiadója külön betűket használ hozzájuk; a mondatokban nincsenek vesszők, csak görögös pontok a sor fölött, és a legfeltűnőbb, hogy a főneveket kisbetűvel írja. Művei hosszú időn át igen kis példányszámban jelentek meg, és csak akkor kerültek nagyobb nyilvánosság elé, amikor a „George-kör" úgy érezte, az idő megérett már rájuk. Aki nem dolgozza be magát nyelvükbe, sokáig nem is érti meg, mégpedig nem gondolatainak elvont homálya vagy képeinek mallarmés szokatlansága miatt, hanem egyszerűen azért, mert egy új nyelvvel áll szemben, amelyet először meg kell tanulni, mint ahogy Ady nyelvét meg kellett tanulnia a kortársaknak. Viszont ha a nyelv grammatikájával már tisztába jöttünk, George kristályosan egyszerű és világos költő, sokkal inkább Baudelaire-re hasonlít, mintsem a sejtelmes szimbolistákra.
Első igazán georgés verseskötete, a Hymnen, Pilgerfahrten, Algabal (1890-92) még erősen a felszabadító élmény, a francia dekadencia hatása alatt áll, a mesterséges kertet dicsőíti, amelynek nincs szüksége sem napra, sem melegre; második kötete pedig, Die Bücher der Hirten und Preisgedichte der Sagen und Sange und der hangenden Garten (1895) a parnassienekre emlékeztet történelem-megidézésével, hellén, gótikus és keleti sorozatával. A kortársak később sem voltak hajlandók mást látni George-ban, mint a l'art pour l'art német képviselőjét, a sápadt esztétát. Pedig milyen távol járt már ekkor George minden esztétaságtól! Távoli és gőgös elzárkózása nem a művész gőgje, sokkal több annál; a misztagógus elutasító mozdulata a be nem avatottal szemben, akinek lehelete befertőzné a föld alatti ünnepet.

A misztériumot még a harmadik kötet, Das Jahr der Seele (1897) sem nyilatkoztatja ki. E kötet versei a legközelebb állnak ahhoz, amit lírai és amit tiszta költészetnek neveznek; személyes élményekről szólnak, szerelmek és tájak egymásbaolvadását, a lélek évszakait, ünnepeit és szomorú táncütemeit mondják el. Lírai szempontból legszebb kötete - de még mindig nem az igazi George. A georgei világkép a három későbbi kötetben bontakozik ki fokozatosan: a Der Teppich des Lebensben (1900) mint látomás, a Der siebente Ringben (1907) mint megélt valóság és a Der Stern des Bundes-ban (1914) mint tan és dogma.
Közelítsük meg e tant először negatív oldaláról. George a legszigorúbb kultúrkritikus: elítéli az egész modern civilizációt, amely könyveivel és gépeivel kiölte az éltető nedveket: „Das edelste ging euch verloren: blut... "Megveti a tömegeket („schon euer zahl ist frevel"), megveti a modern művészetet, amely a mindent egy szintre hozó tömegcivilizáció eredménye, a naturalizmust, a pszichologizálást, a tolakodó őszinteséget, a szétfolyó oroszos misztikát - mindent, ami olcsó és könnyű és közönséges, ami sérti a Titkot és az ünnepi emelkedettséget, ami nem élhetne meg a nagykultúra magaslati levegőjében. Önmagához és híveihez a legmagasabb követelésekkel fordul. A humor, a megbocsátó megértés, az „emberiesség" nemcsak hiányzik belőle, hanem ellenségesen is áll avval szemben.
Az eluralgó anarchiával szembeszegülve George a Rend költője. Nem a „fennálló rendé" vagy valami ellenforradalmi reakcióé, hanem a kozmikus rendé. Nagy versei azt az alapvető élményt fejezik ki, hogy mindennek megvan az öröktől fogva kiszabott helye a dolgok és értékek hierarchiájában. A Rend elsősorban verseinek formájában jut kifejezésre. A georgei forma a modern költészet legklasszikusabb, legzártabb formája, csupa fegyelem, minden romantikus és impresszionista önkényt kiűzött belőle. Szigorú kompozíció tartja egységben nemcsak az egyes verseket, hanem az egész kötetet, talán az egész életművet is. A versekben szemünk előtt nem gyorsan váltakozó képek futnak el, hanem állóképek, plasztikus látomások, amelyek nem egy pillanatnyi élményt fejeznek ki, hanem az egész ember állandó tartalmát. Az egyéni mondanivaló egyén-fölöttivé magasul, az élmény érvénnyé válik. Rövidebb költeményei ezért oly érctáblaszerűek, tökéletesek és megváltoztathatatlanok.

George költői méltóságtudata szinte magábanálló. Az alkotásban valami főpapi funkciót lát, amelyet a költő a többiek nevében hajt végre, akik hang nélkül élnek és halnak meg, a költő teremti meg hőskölteményével az új hősök korát. A költő a nagy fordulat, körülötte indul meg az új kikristályosodás. A század eleje óta egyre növekvő írói öntudat a századfordulóval éri el tetőfokát, Spitteler-ben, Nietzsché-ben, nálunk Ady-ban, később Paul Valéryben, de legfőképpen Stefan Georgéban.
Nietzsche és George világképe nagyon közel áll egymáshoz. Nem hiányzik Georgéból a dionüszikus eszme sem. Az Angyal, aki Georgenak nagy látomásában megjelenik, így kezdi szavait: „Das schöne leben sendet mich an dich Als boten." Itt, most, e földi létben, e földi testben kell megvalósítanunk a teljességet, az istenit, „amit most nem éltek meg, nem lesz soha!" Az isteni nem elvont eszmény, nem másvilági álom, hanem élhető és testszerű valóság. A furcsa az, hogy George élete döntő fordulatán csakugyan találkozott valakivel, akiről úgy tudta, hogy benne testet öltött az isteni, és akinek legforróbb himnuszaival hódolt, a Maximin-ciklussal, és amikor meghalt az isten, érezte, hogy őrködik tovább is hívei fölött „megközelíthetetlen glóriájában". Ez az a pont, ahol George sokkal patologikusabb, mint Nietzsche, aki mégiscsak a régi Isten haláláig jutott el, nem az új Isten megszületéséig.
George is nagy magányosnak indult, mint Nietzsche, de idővel megtalálta az utat a közösséghez, egy virtuális Németországhoz, amelynek - úgy tudja - ő rakja le az alapköveit a Kör megalapításával. Itt is, ami Nietzsche számára csak eszmény, Georgenak már megvalósulás: Nietzsche csak követeli az új elit létrejöttét, George maga köré szervezi a választottakat, és idővel csakugyan szellemi hatalommá válik. Az új elit, új arisztokrácia, ez Georgénak is talán legfőbb tana, mint Nietzschének; későbbi köteteiben az új közösség költője egy misztérium-szekta főpapi énekese.
De mindez csak George gondolatvilágára vonatkozik, és George, mint minden nagy költő, sokkal több a gondolatainál. Csodálatos, plasztikus látomásokban tudja megidézni a történelem mozgató és mindmáig köztünk élő erőit, hatalmas és édes tájképekkel rögzíti meg modern érzékenységünk fogalmilag kifejezhetetlen szomorúságait és titokzatos boldogságait. Mindenkinél keményebb és férfiasabb költő; nők alig szerepelnek verseiben, a századforduló lágy és feminin korszakában ő támasztja fel a márványos görög ideált; úr-lélek, amilyennek Nietzsche a jövő emberét megálmodta.
De az ember inkább ifjúkorában tud lelkesedni ezekért a meredek és izmokat kívánó eszményekért - s ami az olvasót George művéből későbbre is elkíséri, éppen azok a versei, amelyeket a fáradtság és megereszkedés ritka lírai pillanataiban írt, így elsősorban a Das Jahr der Seele kötet.

Szerb Antal

Vissza

copyright © László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu