Miguel Ángel Asturias (1899 - 1974)

Egyazon évben, 1899-ben született a modern latin-amerikai irodalom két nagy egyénisége, Borges és Asturias. A harminc-negyven évesek, ha Asturiast említik - ezt rá hivatkozva vagy vele vitatkozva sűrűn megteszik - Borges ellenpólusát: a nyíltan politikai célzatú, társadalomkritikai irodalom képviselőjét, a latin-amerikai öntudat ébresztőjét látják benne.
Asturias Guatemala városban született. Apját, aki mint bíró nem volt hajlandó lázadó diákokat halálra ítélni, vidékre száműzték, így az író indián anyai nagyszüleinél nőtt fel, és megismerkedett a maja utódok életkörülményeivel, zenéjével és költészetével. Ez az élményanyag életreszólóan befolyásolta írói látásmódját, kifejezőeszközeit; kialakította írásművészetének azokat a jegyeit, melyek a „mágikus realizmus" fő képviselőjévé teszik a latin-amerikai irodalomban. Asturias meggyőződése, hogy az indiánok és meszticek világáról nincs realista ábrázolás, ha nem foglalják bele a gondolkodásukban s így a valóságukban is benne élő mágikus elemeket: „A voltaképpeni reális valóságnak nevezhető valóság és a mágikus valóság között, ahogyan az emberek átélik, létezik egy harmadik valóság is; ez nemcsak a láthatónak és a tapinthatónak, nemcsak a hallucinációnak és az álomnak a terméke, hanem mindezen elemek egybeolvadásának az eredménye ... A mágikus realizmus közvetlen kapcsolatban áll az indiánok ősi mentalitásával." Fontos mozzanatnak tekinti származását,: „Latin-amerikai vagyok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lennék büszke indián örökségemre. Ereimben sok indián vér folyik. De meszticnek érzem magam, mert Latin-Amerika jövője a végleges faj keveredéstől függ, amely kiegyenlítődést, kölcsönös megértést jelent."
Asturias apját, aki maga is mesztic volt, hétéves száműzetés után engedték a fővárosba visszatérni, Az 1917-es nagy földrengés élménye késztette Asturiast első verse megírására. Ezt rövidesen újabb versek, majd elbeszélések követték. A családi hagyományoknak megfelelően, szülővárosában jogot tanult, de érdeklődése másfelé vonzotta: antropológiát és vallástörténeti tanulmányokat folytatott Párizsban, a Sorbonne-on. Spanyolra fordította a Popol Vuh című maja mondagyűjteményt. Leyendas de Guatemala [Guatemalái legendák] című kötetéhez Paul Valéry 1930-ban elragadtatott hangú előszót írt, és a művet a „történelem - álom - költemény" hármas kulcsszavával jellemezte. Asturias ekkor határozta el végképp, hogy író lesz. Az Elnök úr című regény kéziratával tért vissza hazájába, de ott a könyv megjelenéséről ekkor már szó sem lehetett. Asturias 1944-ig, az Ubico-diktatúra végéig belső emigrációban élt.
A kedvező politikai változás után, 1945-ben diplomáciai szolgálatba lépett. Első állomáshelye Mexikó volt, itt jelent meg - tizenhat évvel megírása után - az Elnök úr, amely szerzőjét egy csapásra világhírűvé tette. A személyes élményanyagot Ernesto Cabrera diktatúrája (1899-1920) szolgáltatta, de éle a soros tábornok-elnök, Ubico ellen irányult, és a mű mindmáig nagyerejű, egyetemes érvényű ábrázolása valamennyi latin-amerikai terrorista rendszernek. A hol naturalista, hol szürrealista tónusban felvillantott figurák és történések hátborzongató látomássá sűrűsödnek. A népi legendák varázsa és a kegyetlen paraszti élet valósága ötvöződik össze a Hombres de maiz (1949) [Kukorica-emberek] című regényben, amely az indigenismo irányzatába tartozik. Ugyanebben az évben jelentek meg Asturias összegyűjtött versei. A világirodalom elsősorban prózaíróként tartja számon, de Asturias mindmáig hazája legnagyobb költője. A Guatemalában lejátszódó történelmi események hatására trilógiát írt a United Fruit Co. középamerikai szerepéről. Ennek kötetei: Viento fuerte (1950) [Forgószél], A Zöld Pápa (1954) és Los ojos de los enterrados (1960) [Az elföldeltek szeme]. 1954-ben  megdöntötték a guatemalai demokratikus rendszert. Asturias lemondott nagy-követi rangjáról, és Argentínába emigrált. A tragikus politikai fordulatot a Víkend Guatemalában (1956) című kötet riportélességű novellái ábrázolják. (Magyarul: az Elbeszélések című kötetben.)
Asturias különböző országokban tizenkét évet töltött száműzetésben. 1965-ben egyik alapítója volt a Latin-amerikai írók Szövetségének. 1966-ban Lenin-békedíjjal tüntették ki. Ugyanekkor (néhány évre) haladóbb kormány jutott uralomra Guatemalában, és Asturias hazája párizsi nagykövete lett. Hivatalának átvétele előtt valóságos diadalmenetben járta be Guatemalát és Latin-Amerikát. 1967-ben „a nemzeti sajátságokban és az indián hagyományokban gyökerező színpompás műveiért" megkapta az irodalmi Nobel-díjat.
Utolsó műveiben visszatér a népi képzeletvilágba. A kincses úrfi-t (1961) gyerekkori emlékek telítik. Indián mítoszokra épül bonyolult szerkesztésű és bravúros nyelvezetű Az  a félvér nőszemély (1963) című regénye. A Lida Sal tükre címmel 1967-ben megjelent kötet mitikus hangulattal átszőtt indián legendákat, prózai balladákat gyűjt egybe. (Magyarul: az Elbeszélések című kötetben.)
Egyidejűleg spanyolul és franciául jelent meg Párizsban 1969-ben az El ladron que no crela én el cielo [A rabló, aki nem hitt az égben] című regénye. Asturias 1967-ben Pablo Neruda-val együtt járt nálunk, ennek emlékét a Megkóstoltuk Magyarországot című kötet őrzi.
Asturias 1974-ben halt meg.

"A mágikus realizmus terminus tökéletesen kifejezi elképzelésemet. Egyik versem arról szól, hogy a művészeket az istenek teremtették, de aztán kijelentették, hogy a művészek semmire sem jók, és nem törődtek velük többet. Mert ha festészetre van szükségünk - mondják -, ott a madártoll, a pillangószárny, a szivárvány, a tavak kékje, a nap és a villámok fénye. Ha zenére támadna kedvünk, ott a szél dala és a madárfütty. És ha szobrászatra áhítoznánk, ott vannak a tengerparti sziklák, a hatalmas hegyek . . . Hát persze mindez megvan, a szépség megvan a természetben, csak mágia nélkül. Az ember teszi mágikussá. A művész, a költő, az író valamiféle mágus, aki mindezt a természetből meríti, belevegyíti ihletét, és kihozza a dolgok mágiáját."

Miguel Angel Asturias
Fogoly Velence

Itt semmi sincs közel, s nincs semmi messze.
Mi közelnek tetszik, az ősi vízben
örökké lesz, hogy visszfényébe veszve
a távolodó kép majd közelítsen.

A valóból a tükörben mi lesz? s e
palotákból mi lesz, mikor az ívben
sorjázó hidak szemhéj-circonflexe
alatt képük a vízben tükrözik lenn?

Itt minden csak tegnap, a ma elillan,
viszik le a vizek, kanálisok,
csak örök hordaléka, ami itt van

kívül minden időn, a többi sok
Velencében, amit az egy Velence
távlata tár elénk, itt foglyul esve.

Somlyó György fordítása

Vissza

copyright © László Zoltán 2013
e-mail: Literatura.hu