A beat mozgalom mint társadalmi jelenség, az ötvenes évek második felében bontakozott ki Amerikában, roppant ellentmondásos társadalmi, politikai és gazdasági viszonyok között. Az állítólagos "békeévek," amelyek a II. világháborút követték, tulajdonképpen a hidegháború évei voltak. A gyarmatosítás új formáinak megjelenése, a tömegek becsapása a demokrácia jelszavai alatt, növelte a belső feszültséget és elégedetlenséget. A vagyonnak, a pénznek egyenlőtlen eloszlása a társadalomnak különböző rétegeit teremtette meg, melyek vagyonuknak megfelelően, kialakították külön kasztjaikat is. Néhány vonásban azonban megegyezik az amerikaiak többsége; erről Norman Mailer írja: "A második világháború tükröt tartott az emberiség elé, és ez a tükör mindenkit megvakított, aki belenézett." "Az ember alig tudta megőrizni bátorságát, hogy egyéniség maradjon . . . Nem csoda hát, hogy éveink a depresszió és a konformizmus évei. Félelem bűzlik az amerikai élet minden pórusából, és mindannyian kollektív idegkimerültségben szenvedünk." A háború élménye az átlagpolgár tudatában összekapcsolódott egy új, még borzalmasabb háború fenyegető rémképével. Közvéleménykutatások alkalmával például a következő választ találták az egyik leszerelt amerikai katona kérdőívén, amikor szakmai céljai iránt érdeklődtek: "Bolondot űznek belőlem? Miféle tervei lehetnek az embernek, amikor bármikor kitörhet a nukleáris világháború?" Az amerikai élet másik jellemző vonása a konformizmus. A square, aki mindenbe belenyugszik, a szürke átlagember, aki napi munkája után hazamegy családi életet élni, ami ön- magában még nem is meglepő és felháborító a beatnikek számára. Ami lesújtja őket és amit nem tudnak megérteni, az az, hogy normális életet él. Kétségtelen viszont, hogy a squarek által elfogadott szellemnek megvan az ára: "Ha a fehérgallérosok állásba kerülnek, nemcsak idejüket meg energiájukat adják el, hanem egyéniségüket is" - mondja Mills, neves amerikai szociológus. A konformizmus a beat nemzedék legádázabb, de legőszintébb harca. Ebben a konformizálódott és idegbajos társadalomban a korábban általánosan elfogadott értékek, tételek elvesztik régi ragyogásukat. Semmi sem számít mérvadónak, csak a pillanatnyi, napi kényelem vezérli ezeket az embereket. A vallás, szerelem, család is elveszti tiszteletét és helyét az életben. behumanizálódnak az emberi kapcsolatok. Ilyen előzmények után és ilyen körülmények között nőtt fel és fejlődött ki az a generáció, amely tagadásával, pusztításával az egész világ figyelmét felhívta magára. Norman Mailer, A Fehér Néger c. tanulmányában, a beatnik létrejöttének kutatása során, különbséget tesz hipster és beatnik között. Mindkettőre jellemző a társadalomtól való elszakadás, a gyökértelenség, valamint a felfedezésre, az ismeretlen megismerésére irányuló törekvés. Mindez az egyénben az én-lázadás formájában megy végbe. A hipster ősének Mailer a négert tekinti: életkörülményeik annyira megegyeznek, hogy a származtatás kézenfekvő; a hipster is, a néger is két társadalmi rend - a totalitarianizmus és a demokrácia - határán él. De hogyan származhatott a néger szellemből a hipster? Mailer ezt úgy magyarázza, hogy adva lévén néger és hipster számára az egyazon életkörülmény sőt a csaknem azonos lokális vegetáció is, a bohém (később beatnik) és a fiatal bűnöző, akiből a hipster lesz, frigyre lépett a négerrel; ez az ún. "ménaga-á-trois". A néger-fehér ménaga-nak megvan a maga közös nyelve, a dzsessz. A dzsessz életszükséglet lett a néger és a hipster életében. A négernek az orgazmust jelenti egy olyan társadalomban, ahol "csak ritkán tudta kifejleszteni magában a civilizáció kifinomult pótlásait, lemondva a szellemi élvezetekről a szükségesebb testi élvezetekért. . . zenében fejezte ki élete jellegét és milyenségét, dühét és örömét" s A fehér pedig, mivel élete összefonódik alapvonásait és életformáját illetően a négerével, ebben is partnerséget vállal a négerrel, hogy később, az ötvenes-hatvanas években, létrehozza a maga sajátságos zenei kifejező stílusirányzatait, amelyek nem kis mértékben épülnek éppen a dzsesszre. Az ötvenes években a dzsesszt a rock and roll táncőrülete váltja fel. Érdekessége, hogy már mintegy nyitánya a rá körülbelül egy évtizeddel következő twistnek. A különös extázis, melyet az egymáshoz- nem-érés, de az egymással ritmus segítségével történő kapcsolat biztosított, a twistnél is megtalálható. A zenekarokban ugyanebben az időben az ún. skiffle-mozgalom terjedt el, ami a "hivatásos és amatőr zenészek közötti válaszfalat döntötte le". Szemügyre véve a felsorolt zenei stílusirányzatok jellegzetességeit, megállapíthatjuk, hogy nemigen léptek túl azon a szinten, minthogy néger és más bennszülött népek, törzsek ritmusának csaknem szolgai, civilizált, fehér környezetbe való átültetései legyenek. Eddig tehát annak a bizonyos fehér négernek és fekete négernek az emocionális világa és az ennek megfelelő kifejező eszközök aránylag szinkronban voltak. Azok a szellemi vonások azonban, amely később a beat- zenét mint mozgalmat jellemezték, még minimálisan voltak jelen. Miért jöhetett létre a beat-zene mint mozgalom ? A nyugati ifjúság az ötvenes-hatvanas években az eszeveszett életritmusnak és kiegyensúlyozatlan életmódnak olyan következményeit volt kénytelen magáévá tenni, amelyben a régi értékek és ezeknek az értékeknek a kifejeződése, megjelentetési foka már nem volt elégséges még az addigi vad zene keretében sem. Igyekeztek "intézményesíteni" magukat, vagyis már nem csupán a zenének, a ritmusnak a tombolása tartja össze őket, hanem egy mélyebb, néha igen zavaros, főleg érzelmi vonatkozású önkifejeződés is. Most már csoportokat hoznak létre, a zenének megpróbálnak misztikus-társadalom-átalakító- szervező jelleget adni, a konvencionális, egyéniséget elfojtó, öncélú társadalommal szemben. A beat-zene is visszatérés a primitivizmushoz; a neoprimitivizmus elnevezést akasztják rá, ami - azon kívül, hogy divatos - igen találó is. Azok a fiatalok, akik magukénak vallják ezt az irányt, megpróbálják társadalmukat elfogadható módon, saját ízlésükre átalakítva, önmagukhoz közelíteni. Zené- jük a lelkiviláguk, belső én-érzésük és az ehhez nem szinkronban igazodó külső élet szintézisének, szinkronizálásának kifejeződése. A fiatalok lázadásának belső ellentmondására ugyanakkor föltétlen fel kell hívnunk a figyelmet. "A beat generáció tagja nem helyez súlyt arra, hogy válasszon, de tiltakozna minden olyan törekvés ellen, amely a választójog megtagadására irányul."' Jevtusenko, amerikai turnéja után, úgy nyilatkozott, hogy a beat generáció tagjai inkább lázadnak valami ellen, mint valamiért. A beat mozgalom nem állt meg a zene és a tánc által nyújtott lehetőségeknél; hamarosan tért hódított az irodalomban is, ahol azonban, formája miatt, nem vált olyan ismertté, mint a zenében és a táncban. Új irányzatok általában megjelenésükkor megadják programjukat, megfogalmazzák kiáltványukat. A beat irodalom közvetett formában, Allen Ginsberg Üvöltés c. poémájában ismertette mondanivalóját. A költemény tulajdonképpen nem más, mint egy egész generáció - a beat generáció enciklopédiája. Bármely szociológiai vagy irodalomtörténeti tanulmánynál teljesebben és plasztikusabban ismerkedhetünk meg belőle a beatnikek mikrokozmoszával. "Az őrület romjaiban" fetrengő , legjobb elmék" mint kiinduló impulzus, megadja a költemény egész további hangulatát. Csak nehezen tudjuk követni a rohanó képeket. Felbukkan egy árny- lény, aki az idegeket kiölő éjszaka után, a szem-perzselő hajnalban hasist hajszol; az "égi kapcsolatokért" égő "angyal fejű hipster". Benzendrintől elkábult félőrültek rohangálása a földalattiban, napokat keresztülbeszélő és utána végkifulladásba rohanók, akiknek mindegy volt, hogy mit beszélnek, csak beszélhessenek. A furcsa és színes panoptikumból nem maradnak ki az örök csavargók, akik a vasutak mentén töltik az éjszakát akiknek nincs hová elbújni, akiknek perspektívának csak a fényes sínek távolban összefonódó egyenesei maradnak és a marhavagonok, amik az I. osztályú hálókocsikat jelentik a vándorlók számára. Nem nyújt több vigaszt és megértést a nagyváros sem. Életüket itt a hasis, a dzsessz és a nő keresése tölti ki. Mint egy antitézis vonul végig egyébként az egész költeményen a városi "civilizációnak" és a vad, féktelen, már-már az állati életmódba torkolló viselkedésnek az ellentéte. Ebben a látomásos sötétségben, amit a teljes elmebeli kikapcsolódás okoz, mindenki a megvilágosodást keresi. A lázálmok általában elvezetnek a vallási-misztikus tébolyhoz is; katedrálisok, hegyek, tengerek csendjében, Krisztus és Buddha szellemében-lelkében próbálják a nirvánát megtalálni, természetesen sikertelenül. A végső lélegzetvétel, mely egyben megoldása is az előzményeknek, a beatnik mindenhatóságának, mindent megoldó hatalmának állit emléket. Ő az, aki "abszolút és évezredekig jóízű szívével" egy szaxofon sivításával megoldja mindazt, amit az ember képtelen megoldani. A poéma második része, vallja Ginsberg, egy látomásos éjszakán született, amikoris megjelent előtte "a Moloch gépesített halálfejpofája". Ginsberg szerint a Moloch az, aki (vagy ami) oka ennek az egész tébolynak, eszeveszettségnek. Szimbólum a Moloch és megszemélyesítés egyben: "Moloch, kinek agya vad gépezet ! Moloch, kinek pénz folyik ereiben! Moloch, kinek tíz ujja tíz hadsereg.. " "Moloch, kinek lelke elektromosság és bankok ! Moloch, kinek végzete a semleges nemű hidrogén felhője !" Moloch, az örök Démon, aki - nem kell túlságosan bizonyítani - nem új jelenség az irodalomban; ő a pusztítás, a pokolba taszító örök szellem, a modern Lucifer vagy Mefisztó. Célja, módszere mindig ugyanaz: megsemmisíteni a Jót, megsemmisíteni az Embert. "Kétségtelen, hogy Molochban a féltékeny, bosszúálló, kíméletlen zsarnok ősi megtestesítőjét kell látnunk, aki alattvalóitól vérig menő engedelmességet követel . . . A modern időkben Moloch a zsarnoki és mindent felfaló állam szimbóluma lett." A költő extázisa a harmadik részben éri el tetőpontját. "A harmadik rész litániával hirdeti a Bárányt (Carl Solomon) az ő dicsőségében."tb Az egész harmadik rész egy végkifulladásig menő fohász Carl Solomonért, aki az őrültek házába került. Az őrültek háza, a "Sárga Ház", itt a menekvés szimbóluma is: az őrült emberi Szellem végkifejlődésének, végső megoldásának is szimbóluma. A költő számára a dolgoktól való teljes felszabadulás, önnön lelkének kitombolása. Érdekességként említeném meg, hogy a túlfeszített idegek által létrehozott érzelmi-érzéki tombolás leírásának alapjául egy, a költő által idegklinikán töltött időszak élményei is hozzájárultak. Az Üvöltés kordokumentum csakúgy, mint a beat irodalom másik alapműve, Jack Kerouac Útonja. A regényt szokás úgy emlegetni, mint a modern Odisszeiát. A különbség csak az az ókori és a modern változat között, hogy míg az előbbi egy ember bolyongásait meséli el, az utóbbi egy egész nemzedékét. Az Üvöltéshez hasonlóan a regény metszetet ad az amerikai társadalomról. Horizontális és vertikális ábrázolásmódnak nevezném ezt az eljárást. Horizontális abban az értelemben, hogy egész Amerikát mint földrajzi egységet New Yorktól Kaliforniáig, Chicagótól San Franciscóig, belegyömöszöli kb. 360 oldalba. A vertikalitást használnám abban az értelemben, hogy a társadalmi ranglétrának szinte minden foka megtalálható benne: orvostól a sofőrig nebraskai farmertől a gazdag ügyvédig. Az utazás Kerouac számára a legjobb módja a szociológiai ábrázolásnak, melynek során élet- és jellemképeket fest. Nem kerüli el figyelmét a legkisebb részlet sem. Ironikusan nyilatkozik az amerikai rendőrségről: "Viktoriánus rendőrség ez a javából: pókhálós ablakok mögül leselkedik, kíváncsi mindenre és mindenkire, s ha kedve tartja, bűnt kreál ott is, ahol nincs." És mi az eredménye mindennek? "Ma már nem járhat az ember fegyver nélkül ebben az országban." A fiatalság életmódja is kifejezésre talál Kerouacnál. Megállapítására a tisztánlátás és józanság jellemző: "Amerikában a fiúk és lányok együttléte mindig szomorú: hamis filozófiájuk azt követeli, hogy minden bevezetés nélkül a lényegre, az ágyra térjenek."ts A Kerouac-féle realizmust ugyanakkor átszövik a Kerouac-féle romantika szálai is. A műre azt mondhatjuk, hogy népi- romantikus ihletésű; megkülönböztetett szeretettel és sokszor nosztalgiával fordul ő is, Dean is - a regény főszereplője - az "alsóbb" néprétegek felé. A népies motívumoknak és a romantikának ez a keveréke ott bukkan fel, amikor mexikói útjukról beszél. A többezer mérföldes robogás is lelassul a lépésben tempójára. Megnyugszik minden és mindenki, az idegeket a "mezőn baktató vénember" és a "felkelő nap", a pezsgő emberi munka látványa nyugtatja meg.

Tagadhatatlan ugyanakkor az ábrázolásnak helyenként idillikus beállítása, ami ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy összehasonlítást kapjunk - és kapjanak a szereplők - az amerikai "ostoba civilizáció" és a békés, nyugodt, mondjuk így, civilizációmentes életformáról. A déli égövben jönnek rá, hogy a romantika még az ő számukra is jelent valamit. A regény felületes elolvasása minden bizonnyal megvetést, elutasítást vált ki az olvasóban. Kétségtelen, hogy az az életmód mely a regény szereplőit elsősorban jellemzi, nem minden esetben mondható követendőnek. A negatívumok mellett nem lehet nem észrevenni pozitív tulajdonságaikat; rajonganak, lelkesednek sok mindenért. Mindenben a szabadságot, az egyéniséget korlátozó intézmények és elvek eltörlését hirdetik. Nem immorálisak, hanem amorálisak. Szenvedélyük uralkodik minden cselekedetükben, minden szavukban. Ki vagy kik a szereplői a regénynek? Egyáltalán, lehet-e azt mondani, hogy egy vagy két főszereplője van? Igen is, nem is. Ha azt mondjuk, hogy maga a beat nemzedék, akkor közelítjük meg legjobban az igazságot. Ezt a nemzedéket képviseli Dean Moriarty, néhány társával együtt. Dean a beatnikek kis világának a vezetője, prófétája. Csakúgy mint a többi szereplőt, őt sem lehet egy ember típus megtestesítőjének felfogni. Ő a bálvány, akit követni kell mindenben, megszállottan, vakon. Dean a Természet, a Vadság, az Ösztön csalogató hangja, annak a farkascsordának a hangja, amely London könyvében visszahívja az őserdőbe a civilizációba tévedt társát: "Új hívást hallottam, új láthatár tárult ki szemem előtt." Különös keverék ő: a kamaszos értetlenség, az ifjúkori tenniakarás és energia, a felszabadult ösztönös szexualitás rabja. Mániája az autólopás. Nem azért, hogy eladja vagy megtartsa magának; ő száguldani akart. Annak a csoportnak a megszemélyesítője, amely James Deannel az élen életszükségletnek és egy közösségbe való beilleszkedés alappróbatételének tekintette, hogy száguldó autóját a szakadék széléhez minél közelebb állítsa meg. Dean őrült; azt is tudjuk, minek az őrültje: a száguldásnak, a nőnek, a vándorlásnak. Élete tulajdonképpen egy vég nélküli, szüntelen rohanás. Mintha olyan ember lenne, aki nem tud aludni, aki képtelen kikapcsolni az agyát mégha csak egy percre is az állandó feszültségből. A kielégülés be nem következése az, ami egész lényét irányítja és túlnyomás alatt tartja. A nimfománia itt nemcsak szexuális téren, hanem az élet minden területét behálózó betegségként jelenik meg. Dean ritkán dolgozik, bár tehetsége van mindenhez. Energiája legnagyobb része azonban elpazarlódik. Ezzel szemben magáénak mondhatja azt, amit sokan mások nem, és amiért Sal - a regény másik főszereplője - is példaképének tekinti: azok közé a kevesek közé tartozik, "akik őrültül szeretnek élni, és őrűltül szeretnek beszélni, akik soha nem ásítanak és nem mondanak közhelyeket"? Kétségtelen, ez utóbbi kissé túlzás, mindenesetre sok igazság van benne. A célzás viszont félreérthetetlen: a square, az átlagpolgár rögtön magára ismerhet benne. Minden negatív tulajdonsága mellett, Deannek sikerült-egyelőre- megőriznie egyvalamit: őszinteségét és egyfajta, talán veleszületett, kamaszos naivságát. Emiatt szinte korát sem lehet meghatározni. A regényről tudjuk, hogy erősen önéletrajzi jellegű; Kerouac saját magát örökítette meg Sal Paradise személyében. Sal valamivel kiegyensúlyozottabb, mint Dean. Ő képviseli a regényben az "intellektualitást", néhány hasonló lelki beállítottságú szereplővel. Sokkal hajlamosabb romantikára, mint Dean. Szerelmi kalandjaiban ez a romantika-keresés nemegyszer jelentősebb szerepet játszik, mint maga a vad szexualitás. Sokkal józanabbul és megfontoltabban tekint a világra, mint a többiek. Igaz, ez nem sok hasznot hoz neki, legfeljebb azt, hogy élményeit és érzéseit világosabban, érthetőbben fejezi ki, mint társai. A főszereplők felsorolásából nem szabad kihagyni egy nagyon fontosat, ami ebben a műben is megtalálható, csakúgy, mint a beat irodalom minden művén: a szexualitást. Több szerepe van benne, mint akárkinek vagy akárminek. A nemiség hajtja Deant és társait mindenhová. Nem csinálnak belőle titkot. Egyfajta íratlan, belső törvény, kapcsolat tartja össze ezeket az embereket, ahol a nő megszűnik személyi tulajdon lenni, és ha megkívánják tőle, a többivel is meg kell tennie azt, amit állandó partnerével. A szereplők nőéhesége nem merül ki csupán futó kalandok keresésében. Mindegyikőjükben felmerül, igaz, homályosan és szinte öntudatlanul, az "igazi" képe. A regényben ez Salnél jelentkezik a legerősebben. Az "igazi" keresése azonban mindvégig az ösztönösség keretein belül marad; akaratgyöngeségük, élvhajhászásuk megakadályozza őket abban, hogy rátaláljanak és meg is tartsák a lányt, akit szeretnek. A regény többi szereplője - Dunkel Carlo, Marylou - mind jellegzetes alakok. Közülük Dunkel áll legközelebb a realitáshoz, Marylou pedig, a kis szajha, az elemzett életmód ellenére legalább annyi naivságot őrzött meg, mint Dean. A regény epizódjait, a szereplők impresszióit tematikai egységbe foglalja a Vándorlás, az Utazás és ennek szimbóluma: az Út. Két jelentésű ez a szimbólum jelen esetben: először a whitmani értelemben, mely szerint egy polgári társadalom lehetőségeit, perspektíváit vetíti elénk, az egyenlőség, előrehaladás lehetőségét. Másik értelme a zen-buddhizmusból átvett misztikus tartalom: az egymás és saját magunk megértéséhez, a Satorihoz vezető út, melyen az Üdvösséghez lehet eljutni. Ez utóbbi jelentéssel rokon magának a Vándorlásnak, az Utazásnak is mint szimbólumnak a jelentése, amennyiben "az igazság, a béke, a halhatatlanság és valamilyen spirituális centrum keresését és megtalálását jelképezik". Azóta a Vándorlást, az Utazást jelentős mértékben kiterjesztették, az állítólagos "spirituális centrum" megtalálása érdekében, főleg távol-keleti országok felé, természetesen minden eredmény nélkül. A választott és feldolgozott témák gazdagsága mellett tanúskodik a beat költőknél föllelhető, mélyebb érzelmi ihletettségű természet- és emberszeretet. A természet megéneklése az esetek többségében összekapcsolódik a buddhizmus valamelyik irányzatának beolvasztásával a beat irodalomba, aminek a célja viszont az ember magábazárkózásának, társadalomból való kiszakadásának és az ebből eredő megkönnyebbülés, lelki megvilágosodás ábrázolása és követése. Gary Snyder például, aki egyik legodaadóbb híve a buddhizmusnak, egy ókori keleti költő Hideg hegy költeményei című műve lefordításával hódol - többek között - ennek a vallásnak. Allen Ginsberg az Üvöltéssel tette halhatatlanná nevét. Egy másik poémája, a Kaddis, új oldalával ismertet meg bennünk W a nosztalgikus, néha patetikus, de mindvégig szenvedélyes tónus váltja fel első nagy versének önkívületi indulatkitöréseit. A költemény a visszaemlékezés jegyében született; az édesanyja halála fölött érzett megrendülés, mély és ragaszkodó szeretet hatja át. Érdekes megfigyelni, hogyan cserél szerepet az Élet és Halál a költeményben: az előbbi teles súlyával megöli az Embert, megsemmisíti, míg az utóbbi megszabadít minden bajtól szenvedéstől, az Élettől, ami csak rosszat adhat az embernek. Az egyéni érzések, jóllehet főszerepet kapnak a beat lírában, nem szorítják háttérbe a kollektív érzelmeket sem olyan értelemben használva a kollektív kifejezést, hogy egy-egy költő egy egész kollektíva - sok esetben az emberiségnek mint legnagyobb kollektívának - az életérzését, kételyeit is megszólaltatja. Ugyancsak Ginsberg pendíti meg ezt a vastagabb, mélyebb húrt is. Amerika, Amerika c. versében a hazájáért aggódó, önmagát pedig kisemmizettnek, megalázottnak érző közlő szólal meg: "Amerika, mindent neked adtam és most semmi vagyok! Nem érzem jól magam, ne zavarjatok!" Az egész emberiség nevében teszi fel a kérdést: "Amerika, vajon mikor fejezzük be az emberek háborúját?" "Hagyjatok békén az atombombáitokkal!"

Lawrence Ferlinghetti aki Jegyzetek a san franciscoi költészetről c. cikkében  elzárkózik az öncélú költészettől Túlnépesedés c. költeményében sötét képet fest az emberiségről. A probléma, amit felvet, nem új bizonyos szempontból: a különféle szaktudományok foglalkoznak vele, és próbálják magyarázni, levezetni innen-onnan. Mint irodalmi téma azonban nem szerepelt sehol sem. Mondanivalóját tekintve, a költemény kétélű: egyrészt a sajtó ironikus-szatirikus ostorozása, azé a sajtóé amely igyekszik a rombolást, a háborút megmagyarázni és igazolni. Az ,,utolsó háború" még nincs befejezve, erre akarja az olvasók, az Emberiség figyelmét felhívni Ferlinghetti. Az újságírók hazudnak, nem pedig ő értett félre valamit a cikkekből, ahogyan azt refrénként ismétli. Az egész mű alaphangulatát végeredményben ez á sejtésszerű igazságérzés adja meg' talán félreértünk valamit a történelemben, az újságokban. De nem; borzalmas dolgokkal kell számolnunk: "Az emberek döntöttek önmaguk felett: Hogy végre eltörlik saját magukat. " Elhatározták, hogy visszatérnek egy primitív társadalomba." De miért kellene visszatérniük a vadságba? Azért, mert a tudományok, a gépek elfoglalták a természetet, ahová az Ember még menekülhetne társai és önmaga pusztítása elől. Ferlinghetti még ehhez adja a túlnépesedést. Kiutat ezekből a bajokból csak egyet lát a költő, miután a Halált elvetette: "Mindent újra kell kezdeni egy új pasztorális korban:" A vers szokatlanul pesszimista hangulatú; reménytelenség és kétségbeesés, undor és megvetés csendül ki csaknem minden sorából. Az életet, bár nem veti el, de nem is látja biztatónak: "Már túl sok a haladás Az élet nem tudja elviselni tovább." A költő tiltakozása sokkal közelebbi, kézzel foghatóbb eseményekre-jelenségekre is kiterjed. Az amerikai új hódításokra reagál, amikor a vietnami háborút elitélő költőkhöz csatlakozva, szót emel az embertelen vérontás ellen. Az ironikus hangnemben íródott Hol van Vietnam c. költeményében nem kíméli sem az amerikai elnököt, sem az amerikai szabadságot és hatalmasságot, amit egyesek Vietnamba is át akarnak vinni a szabadság és jólét állítólagos terjesztése, illetve megvédése ürügyén. "Háborút és fegyvert énekel" Gregory Corso is. Hadsereg c. költeményére részben Ginsbergnek már az Üvöltésben megismert stílusa jellemző: látomásos képekből, robbanásig feszült indulatkitörésekből összeállított film, amely helyenként Chaplin Diktátorát, helyenként pedig a futuristák militarista kirohanásait juttatják eszünkbe. A vers végén szinte önkívület állapotban kihörgött gyilkolás-akarat ugyan sokat levon a vers humánus jellegéből mégsem nevezhető irányadásnak; az, adottba való beleőrülés csak aláhúzza az alapmondanivalót: halál azokra, akik halált akarnak, hadsereget azok ellen, akik hadsereget akarnak - de mentsük meg azokat, akik még nem jutottak az elembertelenedésnek arra a fokára, amire a költemény hőse útja végén. Ezzel a témával és hangnemmel a beat belépett eddigi leghaladóbb, leghumánusabb szakaszába, abba, amely ugyancsak a zenei szférákban indult el világhódító útjára: a pol-beatről van szó. Az irányzat nem ismeretlen sem a magyar, sem a külföldi hallgatók-olvasók előtt. Mint a ,,nagy" beat vagy az azt megelőző többi zenei irányzat, a komoly mondanivalót ez is zenei aláfestéssel, közkedvelt együttesek előadásával fűszerezte. A jelenség másfél évtizedre nyúlik vissza, a pop-zenéig. Ez a fajta zene kísérletezett először azzal, hogy Kennedy elnök szavait dallá változtassa. Kétségtelen, ez a megoldás gyakran az üzleti érdekek realizálódásához vezetett, jelentőségében mégis óriási: a világ eseményeire, általában a külvilágra leghevesebben reagáló tömegek, a fiatalok érdeklődését és érzelmeit kelti fel, és teljes egészében valósítja meg a ,hasznosat a kellemessel összekötni" elvét. A beat irodalomnak ez az ága már sokkal hevesebben döngeti azt a kaput, ami a beatnikek káoszvilágából nyílik és a nagy Rendezettség útjára néz. A Macbirddel, mint pillanatnyilag a polbeat irodalom legjelentősebb és legnagyobb horderejű művével bezárólag, a tiltakozás anarchisztikus jellegét, céltalanságát felváltja a kitörésnek; a konkrét célnak a kitűzése. Barbara Garsonnak, ennek az amerikai diáklánynak a drámája az amerikai politikai aktualitásból meríti a témáját. Macbirdjének merész, kihívó és arcátlan hangneme Hochhuth Helytartójához hasonlítható. A dráma félreérthetetlenül a Kennedy-gyilkosság eseményeit feszegeti, a Kennedy halála utáni helyzetet elemzi. Az egész forrongó, viharos amerikai élet robban be a színpadra: néger tüntetések, békemenetek, tiltakozások fejezik ki az amerikaiak reakcióit egyfelől. Másfelől az ún. "amerikai civilizáció", "amerikai béke" már a Hol van Vietnam c. költeményben megismert következményeit is a lehető legélesebb, legkonkrétabb megfogalmazásban kapjuk, a Melós boszorkány tolmácsolásában és egyenesen a szörnyű, véres cselekmények eszmei gazdáihoz adreszálva: "Taylor nyelve, Goldberg bűze, Macnamara véres bűne, Összeégett kisgyerek . . Buddhista pap szenes teste . . ." És a főszereplők, a három boszorkány (akik a mai amerikai élet legjellegzetesebb rétegeit és a hivatalosan is elismert legveszélyesebb és legfélelmetesebb ellenzéket testesítik meg), már nyílt és szervezett támadást, ellenállást jelképeznek: legpozitívabb szerepe a már idézett Melós boszorkánynak van. Határozottan forradalmi jelenség, bár elszigeteltsége, bizonyos fokú naivsága megakadályozzák a cselekvésben: "Légy harcias ámbár, de ne kalandor, Az osztály objektív érdekeit Szorítsd a legfőbb ügyhöz érckapoccsal. És ne hígítsd föl a pártprogramot Burzsoá diákok eszméivel."

A beat irodalom alapvető műveinek elemzésénél (és itt elsősorban a magyarul is megjelent költeményekre, regényekre, illetve drámákra támaszkodtunk), főleg a tartalmi oldalt néztük. Nézzük meg most, röviden, milyen formai jegyeket viselnek magukon ezek a művek. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a beat írók-költők által megfogalmazott ars poeticák, vitka kivételtől eltekintve, a művek formai megjelenítését próbálják magyarázni. A futurista és szürrealista írásmódot ismerő európai olvasó számára azonban nem sok újat tudnak adni. Ginsberg, Charles Olson az ún. "projektív verselés"-t mondják magukénak. Mindkettő a költő és hallgatója lélegzetvételére támaszkodik, azt veszi mértékegységnek. Olson a versnek energiát ad, azt az energiát, ami végigvonul az egész beat irodalmon. Az energia eredménye a forma, melynek eléréséhez "minden ponton előre kell jutni, mozogni kell, tartani kell a sebes- séget, az idegeket az idegek sebességét, az egész mindenséget mozgásban kell tartani". Olson szerint versben tükrözött realitás nem függ a formától, csak a társadalomtól, a tartalom pedig a szerzőtől függ:,, A dolog a szerzővel kezdődik" - vallj a. A realitást így aláveti a szerzői látás- módnak, és túl sok szabadságot ad a szubjektumnak, az írónak. Olson és Ginsberg verselméletét Kerouac alkalmazza és fejleszti tovább a regény, illetve a próza kereteiben. Ő dolgozta ki a "spontán próza" szabályait. Az írót megszabadítja minden felelőségtől, mind a formát, mind a tartalmat illetően. Az ó ideálja, amit a fogalmazás során meg kell valósítani, a "nagy adj neki, mint a dzsessz- zenészeknél'. Elveti a "fogalmazás választékosságát", helyette a "szabad terjeszkedést (asszociációt)" javasolja, és éppúgy mint Olson. Kerouac az író önkielégülését propagálja. Utolsó helyen beszél az "ihletről"; ezt az állapotot ,,elmeállapotnak" nevezi. A beat szerzők ugyanis elmeállapotban, mégpedig az átlagostól erősen eltérő elmeállapotban írnak: "Ha lehet, írj öntudatlanul, féltranszban . . ., írjál izgatottan, gyorsan írás-vagy-gépírás-görcsben; az orgazmus törvénye szerint . . . Bentről kifelé-élvezésig ernyedtségig, kimondásig." Ginsberg Üvöltése, Kerouac Útonja ennek a szexuális libegésnek, majd orgazmusnak az inkarnációja.

Konklúziók

Mint láthatjuk az elmondottakból, a beat, akár mint társadalmi mozgalom, akár mint irodalmi irányzat, felbukkanása óta állandó mozgásban van. Azt sem nehéz most már megállapítani, hogy ez a mozgás fejlődő mozgás. Ennek a fejlődésnek megvan a maga dialektikája. Nem lehet ugyanakkor szem elől téveszteni egy igen érdekes jelenséget, mégpedig ennek a tiltakozó mozgalomnak a háromirányúságát; különösen az utóbbi néhány évben. Egyrészt a hippy mozgalmat, másrészt a pol-beat mozgalmat, és végül a diákmozgalmakat. Ez a három mint a beat továbbélése jelenik meg, természetesen mindegyik az adott országban meglevő feltételek szerint. Az elsőt passzív-pacifista mozgalomnak nevezném, amennyiben tiltakozásuk jóllehet a béke és a testvéri szeretet jelszavai alatt fut, egészében véve nem lépi túl önmaga erőtlenségét. A virág mint szimbólum, nem sok eredményre vezet. A második, a "polbeat" melyet az "aktív-pacifista" elnevezéssel illetnék, már aktív, tudatos, aránylag szervezett tiltakozással különül el a hippy mozgalomtól. A jámborság, szelídség itt háttérbe szorul, sőt, el is tűnik. Ez a típus tulajdonképpen összekapcsoló láncszemet képez az első és a harmadik, forradalmi típus között. Bár ez utóbbi is eléggé kiismerhetetlen a maga zavarosságában, politikai és ideológiai célkitűzéseinek megválasztásában, mégis ez mondható a leghaladóbbnak. Az 1968-69-es nyugati diákmozgalmak eklatáns illusztrációként szolgálhatnak erre a típusra. Az egyes irányzatok által létrehozott alkotások híven tükrözik létrehozóik szándékát, beállítottságát. Az elsőnek nincs is valamilyen néven nevezendő, elfogadható kultúrája. A pol-beat már jelentős művekkel dicsekedhet; láttuk Ferlinghetti, Corso verseit, Garson drámáját, nem beszélve a zenei megszólaltatásról. A harmadik irányzat, céljainak megfelelően, a szónoki beszéd, a retorika fogásait használja fel, több-kevesébb sikerrel. Miben állt a beatnak mint irodalmi irányzatnak a jelentősége? Ezt a kérdést azért is érdemes tisztázni, mert lassan, de végérvényesen megszűnik az aktuális irodalmi élet egyik jellegzetes irányzataként szerepelni' szerzői vagy beolvadtak abba a konformista társadalomba, amelyet alig másfél évtizeddel ezelőtt még megvetettek, vagy - és éppen a legjelentősebb közülük, Kerouac - meghaltak. Egyedül talán Ginsberg az, aki - bár jócskán túlhaladta a beatnik-kort - még megőrzött valamit a beatnikek "patinájából". A beat irodalom három fő funkciót töltött be: feltáró, tiltakozó és politikai.

Abban a korban, amikor a felnőttek csak saját kényelmükkel és jólétükkel törődtek, s "mellesleg" egy igen veszélyes háborút folytattak egy másik kontinensen, nem is figyeltek arra, hogy köztük szinte észrevétlenül felnőtt egy generáció; az ő lányaik- fiaik, akik látva és érezve szüleik és általában a felnőttek nemtörődömségét, individualista megnyilvánulásait, lassan eltávolodtak tőlük, hogy egymásban egymás között találják meg az összetartozás érzését. Mikor a felnőttek észrevették sajnos későn, a nyugtalanító jeleket, talán e1 sem hitték, hogy mindez igaz. És akkor jöttek Ginsberg, Kerouac és társaik. Amit addig csak néhányan sejtettek - és még kevesebben tudhattak -, mindenki előtt világossá vált. A fiatalok generációja helyét követelte a felnőttek között. Ez a helykövetelés a tiltakozással kezdődött: tiltakozás a háború és a létbizonytalanság ellen; tiltakozás a konformizmus és az elpolgáriasodás ellen, a hazugságok, a képmutatás ellen, a civilizáció mindent felfaló zsarnoksága ellen és végül - a hazug politika, az Állam ellen. Az a fiatalság, amelyet mindenáron apolitikussá akartak nevelni, ma a világ egyik legforradalmibb ifjúsága és ebben nem kis szerepet játszott egy Ginsberg, egy Kerouac, egy Corso vagy egy Barbara Garson. Abban pedig, hogy nem az övék az utolsó szó, nem csupán és nem elsősorban ők a hibásak: az amerikai totalitariánus társadalom jól kiépített rendszere mindig megtalálta a leghatékonyabb módot a hasonló "rebellisek" elhallgattatására. Természetesen abban, hogy a beat irodalom háttérbe szorult, más okok is közrejátszottak. A kiábrándulás jellegzetes fázisain végigjutva képviselői fokozatosan elszakadtak a realitástól, az önmagukba zárkózást választották, álmodozókká vagy anarchistákká váltak, műveikben a formai megjelenítés lassan nagyobb szerepet kapott, mint maga a tartalom. Azok a művek, amelyek tartalmilag mégiscsak hoztak valami újat, már nem az eredeti beat szerzők, hanem második vagy harmadik generáció alkotásai: az ő problémáik pedig teljesen mások, mint elődjeiké. Az önmagát kinőtt beat irodalom pedig immár megmaradt eltörölhetetlen kordokumentumi adaléknak, irodalomtörténeti szócikknek.

KUN TIBOR

Vissza

copyright © László Zoltán 2001 - 2010
e-mail: Literatura.hu