Jorge Louis Borges

Jorge Luis Borges

Borgesszel találkozni olyan, mint Borgest olvasni; Borgest megismerni, az Borgest olvasni. Főként irodalomról beszél, vagy a saját irodalmi életéről, és angol nyelven, ügyesen alkotott mondatokban olyan dolgokat tárgyal, amiket olvastunk vagy olvasni fogunk az esszéiben, novelláiban, legendáiban, szatirikus vénájú cikkeiben, melyek közül sok az ő irodalmi életéről szól, kedvenc XIX. század végi angol íróiról, akiket gyakran példaképeinek tekint, illetve a vakságról, ami rendszeresen meglátogatja családjának tagjait. Jelenleg majdnem teljesen vak ("Ki tudom venni, hogy ott ablakok vannak, de nem látom az ön arcát"), finomságánál markánsabb a lovagiassága, a reszkető érzékenysége, amin azért uralkodik (és ami, mintha széles orrlyukában helyezkedne el, amit a vakok "alázatos" arcával, gondolkodó pózban felfelé mereszt, hogy a külvilágot befogadhassa), az arca pedig, amit látunk, egy írással foglalkozó írónak az arca. Úgy látom, én csak úgy ismerem őt, mint egy nyilvánvalóan éppen alkotó értelmet. Ennek egyik oka természetesen a társadalom felső rétegéhez tartozó latin-amerikai ember arisztokratikus komolysága - nagyon szertartásosak, s a felvett pózok hívei a mi déli szomszédaink! A vak írók pedig a memóriájuktól függenek. Borges azt állítja, hogy költészete visszatért a szabályos versmértékhez, melyet könnyebb emlékezetben tartani. De az is tény, hogy Borges kétségkívül csak azért annyira különös külső megjelenésében is, mint amilyen különös a könyveiben, mert ő Borges. Senkiről sem tudok, aki bármennyire is hasonlítana rá. Az embernek lehetnek kétségei Borges művének több pontján; meg lehet érteni a Jeruzsálemi Héber Egyetem fiatal Latin-Amerika-specialistáit, amiért tiltakoztak, hogy "Jeruzsálem városának Díját" Borgesnek ítélték, és nem Gabriel García Márquez-nek a rendkívüli Száz év magány című művéért, egy olyan regényért, ami a kortárs irodalom élére és a latin-amerikai lét középpontjába tartozik. De amiben nem lehet kételkedni, ami Borges egyértelmű jelenlétét mutatja írásainak minden egyes oldalán, az az igézet, amit az ő hetvenévnyi magánya jelent. Borges teljesen eredeti alkotó, aki bevallottan távol érzi magától a spanyol hagyományokat, sőt valószínűleg még a latin-amerikai hagyományokat is. Bár nagy csodálója az angol irodalmi képzeletnek, és hétvégeken angolszászul és óizlandiul tanul, van valami a szellemi magányában és abban a formában, amit novellái és esszéi öltenek, ami engem a XIX. századi észak-amerikai írókra emlékeztet, akiknek a semmiből kellett megteremteniük saját irodalmukat.

Borges villája Borges a feleségével

Borges

Engedtessék meg tehát, hogy kifejtsem különös feltevésemet, miszerint Borges Poe-n, Emersonon, Melville-en és Thoreau-n nőtt fel. Olyan embernek látom, akinek szó szerint fel kellett építenie a saját világát, egy olyan világot, amelyben élni tudna; és hogy elképzelését megvalósítsa, olyan messzire ment el, amennyire csak szükségesnek tartotta. Ha magányosságát nézzük, olyan hatalmas űrt találunk, amit csak egy megújulásra törekvő személyes, elementáris igyekezet tölthet ki - mégpedig kizárólag szavakon keresztül -, amit a regény és a "realizmus" kora előtti költőknél, ábrándozóknál és alkimistáknál szoktunk látni. Talán ez az, ami az észak-amerikai írókra emlékeztet Borges eredetiségében, az új dolgoknak abban az ártatlanságában, amelynek a világa hetven év múltán sincs még kész, és abban a kényszerben, hogy meg kell alkotnia a saját bolygóját is (a Tlön, Uqbar, Orbis Tertiusban). Előfordulnak késpárbajok a délutáni pampán, de a harcok sohasem ellenségek között zajlanak, hanem egy ember és a bátorsága között, ami Melville-lel és sok vadnyugati íróval rokonítja. Az is jellemző Dél-Amerikára, akárcsak Észak-Amerikára, hogy az írót ugyan átitatja a hagyomány, de mégsem tud élni vele. Borges művében, a tér és az idő tekintetében, nagy magány érezhető, ami valószínűleg nemcsak neveltetésének rendellenességéből származik - apja tanár volt, angol könyvekből álló hatalmas könyvtár tulajdonosa; Borges irodalmi műveltségét angol nyelven szerezte, és diákévei alatt hosszabb ideig élt Európában, mint Henry James -, hanem abból is, hogy képtelen élni azzal a "kultúrával", amely imádta Párizst, a fényűzést, fölényesen megvetette a hazát, és ami oly fontos volt a latin-amerikai régi elit számára. Természetesen maga Borges is a társadalom felső rétegéhez tartozik, és szélsőségesen könyvbarát: úgy gondolhatnánk, hogy nem más, mint az angol kulturális imperializmus terméke, amit mi, ebben az országban gyarmati komplexusnak nevezünk. Borgesre nagyon jellemző azonban apja könyvtárának állandó - gyakran paródiaszerű - alakítása és kibővítése. Eleve csak abban az értelemben "angol", amennyire "franciának" tekinthető egy észak-amerikai író Texasban vagy Wyomingban, vagy mint Wallace Stevens, aki úgy szívta magába és utánozta a francia költészetet Hartfordban, hogy sosem volt Franciaországban. Borges ugyanazzal a kitartó igyekezettel építette fel a művét - és gyanítom, hogy magát az életet is -, amivel a saját elméjében megteremtette a hazáját.

A költészet (részlet)

A próza állítólag közelebb áll a valósághoz, mint a költészet. Én ezt tévedésnek tartom. Létezik egy elgondolás, amelyet Horacio Quirogának a novellisták tulajdonítanak, aki azt állítja, hogy ha hideg szellõ fúj a folyó irányából, akkor egyszerûen azt kell írni, hogy hideg szél fúj a folyó felõl. Úgy tûnik, Quiroga megfeledkezett arról, ha egyáltalán az õ véleményérõl van szó, hogy épp olyan messze van ez a szerkezet a valóságtól, mint a folyó irányából fújó hideg szél. Mit érzékelünk? Érezzük a levegõ áramlását, és szélnek nevezzük; érezzük, hogy egy bizonyos irányból, a folyó felõl fúj a szél. S mindebbõl megalkotunk egy olyan bonyolult valamit, mint amilyen Góngorának egy-egy verse, vagy Joyce-nak valamely ítélete. Térjünk vissza a „hideg szél fúj a folyó felõl" kifejezéshez. Alkotunk benne egy alanyt: szél; egy igét: fúj; és egy valós körülményt: a folyó felõl. Mindez messze esik a valóságtól; a valóság ennél egyszerûbb valami. Quirogának ez a látszólag prózai, szándékosan prózai, közönséges példamondata bizony bonyolult kifejezés: szerkezet.

Vegyük Carducci híres sorát: „a mezõk zöld csendje". Tévedésre gyanakodhatunk, arra, hogy Carducci rossz helyre tette a jelzõt; azt kellett volna írnia, hogy „a zöld mezõk csendje". Ravaszul és retorikusan áthelyezte a jelzõt, és a mezõk zöld csendjérõl beszélt. Lássuk, hogyan észleljük a valóságot. Mit észlelünk? Egyszerre több dolgot is érzünk. (Lehet, hogy a dolog szó túlságosan fõnévi.) Érezzük a mezõt, a mezõ végtelen jelenlétét, érezzük a zöldet és a csendet. Az, hogy van szavunk a csendre, már önmagában is esztétikai alkotás. Mert korábban személyekre használták a csend szót: csendes valaki. De ha arra a körülményre használjuk a „csend" szót, hogy nincs zaj a mezõn, az már esztétikai mûvelet, ami a maga korában merész megoldás volt. Amikor Carducci azt mondja, hogy „a mezõk zöld csendje", az pontosan oly közel és pontosan oly messze van a közvetlen valóságtól, mintha azt mondaná, hogy „a zöld mezõk csendje".

Van még egy híres példánk a hipallagéra, Vergilius-nak az a bizonyos felülmúlhatatlan sora: Ibant oscuri sola sub nocte per umbra („mentek sötéten a magános éjszakában, az árnyon át"). Hagyjuk most a sort lekerekítõ per umbra kifejezést, és nézzük azt, hogy „mentek sötéten [Aeneas és Sibylla] a magános éjszakában" (a „magános" latinul sokkal erõteljesebb, mert a sub elõtt áll). Azt gondolhatnánk, hogy szórend-változtatásról van szó, mert természetesen így hangzana a mondat: „mentek magánosan a sötét éjszakában". Azért próbáljuk csak felidézni a képet, gondoljunk Aeneásra és Sibyllára, és látni fogjuk, hogy képzeletünkhöz éppolyan közel áll az, hogy „mentek sötéten a magános éjszakában", mint hogy „mentek magánosan a sötét éjszakában".

A nyelv esztétikai alkotás. Azt hiszem ehhez semmi kétség sem férhet, s az az egyik bizonyíték rá, hogy amikor nyelvet tanulunk, amikor közelrõl vagyunk kénytelenek szemügyre venni a szavakat, szépnek érezhetjük õket. Nyelvtanuláskor az ember nagyítóval nézi a szavakat, úgy gondolja, hogy ez a szó csúnya, az remek, amaz pedig nehézkes. Az anyanyelvvel más a helyzet, ott nem érezzük ki a beszédbõl az egyes szavakat.

A költészet – mondja Croce – kifejezés dolga, ha egy-egy verssor, ha a verssor minden alkotóeleme, ha mindenegyes szó önmagában is kifejezés. Azt mondhatják erre, hogy ez elcsépelt igazság, hogy ezt mindenki tudja. Én azonban nem tudom, hogy tudjuk-e; azt hiszem, hogy azért érezzük köztudottnak, mert igaz. Az a valóság, hogy a költészet nem azonos a könyvtárban lévõ könyvekkel, se az Emerson boszorkánykonyhájában lévõ könyvekkel.

Az a költészet, hogy az olvasó rátalál a könyvre, hogy felfedezi a könyvet. Van egy másik esztétikai élmény is, az a pillanat – az is különös –, amelyben a költõ elképzeli a mûvét, s amelyben lassanként felfedezi vagy kitalálja a mûvét. Tudjuk, hogy latinul szinoníma a „kitalálni" és „felfedezni" ige. Mindez egybevág Platón elméletével, miszerint kitalálni és felfedezni egyaránt emlékezés. Francis Bacon hozzáteszi, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor a nemtudás felejtés; minden létezik, nekünk már csak meg kell látnunk.

Ha írok valamit, az az érzésem, hogy az a valami már létezik. Valamilyen általános elképzelésbõl indulok ki; többé-kevésbé tudom, mi lesz a kezdete és a vége, s utána apránként felfedezem a közbülsõ részeket; de nem érzem, hogy én találnám ki õket, nem érzem, hogy az akaratomtól függenének; így léteznek a dolgok. Így, de el vannak rejtve, s nekem költõként meg kell találnom õket.

Bradley szerint a költészetnek a többi közt azt a benyomást kell keltenie bennünk, hogy az emlékezetünk felidéz valami elfelejtett dolgot, s nem azt, hogy felfedezünk valami újat. Egy jó vers olvasásakor azt gondoljuk, hogy mi is írhattuk volna; s hogy az a vers már korábban megvolt bennünk. Ez elvezet a költészet platóni meghatározásához: ama légies, szárnyas és szent2 dologhoz. Meghatározásként ez pontatlan, hisz ama légies, szárnyas, szent dolog a zene is lehetne (eltekintve attól, hogy a költészet a zene egyik formája). A költészet meghatározása helyett Platón sokkal nagyszerûbb dolgot vitt végbe: példát mond a költészetre. Eljuthatunk vele ahhoz a felfogáshoz, miszerint a költészet maga az esztétikai élmény: ez pedig szinte forradalom a költészet tanításában.

Scholz László fordítása

Az "amerikai" író számára valójában sohasem létezett semmilyen "világ" azon kívül, amit ő teremtett. Ezért Borges engem nem a kortárs írókra emlékeztet, egyetlen regényíróra sem, hanem Poe-ra és Melville-re, még ez utóbbiak "éretlenségében" is - a gyermek ábrándozók, a magányos, sivatagi álomépítők, vagy olyan írók, mint Emerson és Thoreau, mindig "darabokat", naplókat, esszéket, egy nagy igazság töredékeit írták. Borges számára is a "képzelet", amit állandóan ünnepel - és amivel dolgozik - maga az Isten. Borges romance-szerző, a szó angol értelmében, vagyis rendkívüli elbeszélések írója, mesék mesélője, egy kicsit a kétséges dolgok varázslója és művésze, a szimbólumelbeszélés, a kolostorokból kiindult, újból és újból elmesélt legendák, az üldözés virtuóza. Olyan író, akit elbűvöl, ugyanakkor megdöbbent az a légüres tér, ami átokként veszi körül az elbeszéléseit. A betolakodó című kitűnő novellájában két testvérről olvasunk, akik ugyanazzal az asszonnyal éltek, mígnem az közéjük állt: "Egy szó magyarázat nélkül felültették a szekérre, s hallgatag, nyomasztó útra keltek. Esett az eső, az utak sárosak voltak, s lehetett vagy hajnali öt óra, mire Morónba értek. Ott eladták a lányt a bordély tulajdonosnőjének.
Bár a testvérpár fénylőbb, mint az üres síkság, úgy tűnik, nyomasztja őket létük és a kifürkészhetetlen föld különbözősége, éppúgy, mint annyi észak-amerikai elbeszélés magányos hősét. Újra és újra találkozunk Borges novelláiban a labirintus, a titkosírás, a kétségbeejtő folyosó és a vágy iránti "amerikai" rögeszmével, azzal, hogy elérje az egyetemes titkot, a csodás bájitalt, ami a személytelen álom-erőszakkal együtt inkább Poe-ra emlékeztet, mint Chestertonra vagy Stevensonra, akiktől Borges ezt a mondást tanulta: "Uraim, hadd szőjek önöknek most egy mesét!" Amennyire novelláiból láthatom, Borges nem is katolikus, és olyan amatőr a keleti vallások terén, mint Emerson-Thoreau. Borgesre éppolyan jellemző az intézmények hiánya, mint az észak-amerikai íróknak az a képessége, hogy az emberi agy szeszélyeiből alkotnak egy-egy saját Istent. És ahhoz, hogy több hitvallás, tehát nem egy hitvallás foglalkoztatja, hozzá kell tenni azt is, hogy hiányzik az irodalmi közösség, az irodalom mint "pálya", amit Thoreau és Melville, ezek a hajótörött kozmopoliták talán megértettek volna. (Borges jelenlegi hírneve az angolajkú világban annak köszönhető, hogy az elbeszélés sok megszokott formája felbomlott, ezért jelenik meg mostanában rendszeresen Borges a The New Yorker lapjain, miközben más régi, közkedvelt munkatársak eltűntek.)
De a hagyománytisztelet hiányával - ami nagyon személyes és nagyon észak-amerikai - együtt jár az is, hogy Borges egy rögeszmeszerű és teljesen szellemi valóságot teremt, amiből hiányzik a mélyebb tapasztalat és szexuális érdeklődés. Mint annyi XIX. századi észak-amerikai írónak, Borgesnek is olyan az alapfelfogása, hogy az lehetővé teszi, sőt ösztönzi a "kozmikus" művek létrejöttét; egyfajta vonzódás van benne a kétértelműséghez, az álomárnyaihoz, ami személyes világunk legmélyebb kifürkészéséhez társul. Szexuális konfliktusok és kinyilvánított érzelmek - A betolakodó című kitűnő novellának a kivételével, ahol két testvér osztozik egy asszonyon - olyan ritkák Borgesnél, mint sok múlt századi új-angliai írónál.Ami más az "amerikai" Borgesnél, az a táj látomása. A XIX. századi észak-amerikai irodalomban a táj mindig ott van az elménk közepén, de üresen. Borges Buenos Airese, ami neki a világmindenség, kimondhatatlanul tágas, sokszoros, és mégis furcsamód - helynevek, anekdoták és egypár barát kivételével - hiányzik belőle minden. A nagyváros is a végtelen pampa bizonytalanságával tárul elénk. Ennek azonban az író látomásmódjához is köze lehet. Az kétségtelen, hogy Borges nem hoz minket közvetlen kapcsolatba a hazájával. Az ő Argentínája csak az álmok földrajzaként létezik, a legvalóságosabb dolog benne Borges elméje.

Az elágazó ösvények kertje (elemzés)

Vissza