Dos Passos

John Dos Passos

( 1896 - 1970 )

"Róla igazán csak az utókor fogja tudni megállapítani, kiváló író volt-e vagy amerikai blöff" - írta Dos Passosról Szerb Antal 1935-ben, az író legnagyobb nemzetközi sikere és híre idején, a Hétköznapok és csodákban. S hogy ezt írta róla, az egyszerre bizonyítja a kritikus éleslátását, széles horizontját s az író sikerét és hírnevét már első lépéseitől kísérő szkepszist - hogy ne mondjunk gyanút. E szkeptikus gyanakvás legalább annyira szólt a sikernek, mint az eszközöknek, amelyekkel Dos Passos elérte; s ha ma már, borúsabb pillanatainkban, jobban hajlunk arra, hogy szerzőnk műveinek halmazát közelebb tegyük a mérleg másik serpenyőjéhez, mint az elsőhöz, annak talán inkább része az életút, a hosszú életet annak hosszabb felén kísérő egyre keserűbb és egyre nekiveselkedettebb erőfeszítés, hogy más zászló alatt megismételje korai sikereit, mint éppen azok az első művek, amelyek igazi s máig rezgő sikerét hozták, amelyek máig s a mán túl nevének fennmaradását biztosítják.
Úgy indult, mint az amerikai irodalom szerencsés királyfija, akit tehetsége táltos lova oda röpít, ahová csak akarja. Portugál eredetű családja az ő születésére már teljesen elamerikaiasodott; jómódú ügyvéd apja nemcsak anyagilag gondtalan fiatalságot biztosított. neki, de az amerikai tradícióhoz tartozást is: apja gyerekfővel részt vett a szecessziós háborúban. Fiatalságait a századvégi New Yorkban és környékén élte meg, abban a világban, amelyről Frank Harris önéletírása oly varázslatosan mesél; amely egyszerre volt a világ csodálatos metropolisa és a kisvárosi életek konglomerátuma. Iskoláira Harvard tette fel a koronát, s a világidegen, európai szépségekbe bódult fiatalember holdvilágos esztétizmusát csak megerősítette, felfokozta spanyolországi tanulmányútja, ahol az európai civilizáció korai remekein kedvére merenghetett. Csak megerősítette és felfokozta? Valószínűleg nem, hanem az európai élet s ez élet szociális ellentmondásai (amelyek a század eleji Spanyolországban tán még szembeszökőbbek voltak, mint sokfelé másutt) zavaró, ellentmondásos, ha még nem is tudatos tartalmakkal töltötték meg. Különben alig lenne érthető, hogy amint lehetősége nyílik rá, az európai értékek fegyveres védelmére siet: mint Hemingway és mások, ő is önkéntesnek jelentkezik, s a francia fronton vezet betegszállító autót. Az élet elkényeztetettje itt találkozik az élet visszájával: nemcsak a halállal és a pusztulással, de a különböző társadalmi osztályokkal s a brutalitással, a pöffeszkedő katonai ostobasággal, az általa egyedül értéknek tekintett dolgok - tárgyak, eszmék, érzések - semmibevételével. S utána, a háború utáni Párizzsal, s ami még fontosabb, a háború utáni pezsgő és pezsgős Párizsban nemzedéke tagjaival és Gertrude Stein bűvkörével - azokkal az emberekkel, azokkal a gondolatokkal s azzal a légkörrel, amelyből az "elveszett nemzedék" kisarjadt és virágba szökkent. S amelyből Dos Passos tehetsége is kisarjadt és virágba szökkent - azé a Don Passosé, akiről sokáig azt lehetett hinni, hogy legjellegzetesebb, legmarkánsabb tehetsége ennek a nemzedéknek. Három nekiszaladással számolt le saját széplélek-múltjával és a háború sokkjával: Streets of Night, amely a harvardi emlékek gúnyoros-irónikus felszámolása egy új értékrend alapján (mint ahogy a nemzedék másik nagy tagjának: Faulknernek is el kellett ezt végeznie a Mosquitoesban saját korai világával, igazi hangjára találása előtt); One Man's Initiation (amit később First Encounter címen adott ki), amely a háború élményeinek első lereagálása; s végül a telitalálat az 1921-ben megjelenő Three Soldiers, mely először hozza meg számára a hazai és nemzetközi sikert. Jellegzetesen a lázadó lélek műve. S jellegzetesen a közönség-hangulatra érzékeny, azt szinte születése pillanatában irodalmilag megformálni tudó szerző műve. A Three Soldiers-t megelőzte Barbusse Tüze, de szinte csak az; viszont minden utána következő, háború ellen tiltakozó regény már Dos Passos árnyékában születik - még az annak idején talán leghíresebb, Remarque Nyugaton a helyzet változatlanja is. A kortársak forradalmi műnek érezték abban a forradalommal terhes korszakban; pedig ez még inkább csak lázongó mű. Nem annyira harcos pacifista, mint amennyire harcosan esztéta; az emberek pusztulása, lelki degradálása (amelyet pedig annyi erővel ír meg) korántsem fáj neki úgy, nem érzi akkora veszteségnek, mint egyik hőse, az önmagáról modellált John Andrews zeneszerző születő szimfóniájának elvesztét. S már ebben a regényben jelentkezik az a módszerbeli sajátossága, amellyel hamarosan a legnagyobb feltűnést fogja kelteni: a központi hős felszámolása, az egyén helyett a közösség középpontba állítása. Ez itt még csak félénken történik: egy helyett három hőssel, akiknek a sorsa érintkezik, de nem fonódik szervesen egybe. De már ezáltal is szélesebbre tudja tárni az ábrázolt társadalmi színképet, jobban ki tudja élni bőven áradó mesélő kedvét, helyzet-teremtő invencióját; s ki tudja próbálni, hogyan lehet három egymás mellett futó, egymást csak véletlenül keresztező szállal az életek párhuzamos sokaságát, az élet véletleneinek értelmetlen-értelmességét ábrázolni. S ez a sokféle újság, meg az újat újmódon közlés szenvedélye a hangban eltakarták már itt is megmutatkozó legnagyobb gyengéjét: a prekoncepciós és ezért ellapuló, igazi relief nélküli lélekábrázolást.
A Three Soldiers sikerétől duzzasztott vitorlákkal tér vissza az Egyesült Államokba, hogy új eszmei segítségével új irodalmat teremtsen. Nem tudjuk, Franciaországban kapcsolatba került-e a kommunista párttal; de hogy őt is eltöltötte, magával ragadta mindaz a remény, amely a nyugati értelmiség legjobbjait tömegesen sodorta baloldalra a háború keserű tapasztalatai s az Oroszországban győzedelmeskedő szocialista forradalom láttán, az kétségtelen. Emberi útja is ezt bizonyítja: hamarosan s a húszas éveken át szilárdan a kommunistákkal együtt harcol az elnyomottak emberibb életéért; hol mint militáns, hol mint újságíró, legtöbbször mint militáns újságíró vesz részt a különböző sztrájkokban és tüntetésekben s a Sacco és Vanzetti kivégzése elleni kampánynak talán legmarkánsabb, leglángolóbb tollú riportere és publicistája. A "Jazz-kor" Dos Passosnak a harc kora az önfeláldozó, a nagy közösség ügyéért folyó harcé; míg nemzedékéből mások rózsaszinű ködben járják a simit a Waldorf-Astoriában, ő a börtönt járja meg, mint "osztályellenség''. Ezt bizonyítja alkotói útja is. Következő műve az igazi világsiker: az 1925-ben megjelenő Manhattan Transfer (Manhattani átkelés; korábbi magyar fordításának pontatlanabb, de a mű lényegéhez hűségesebb címe a Nagyváros volt) egy csapásra old meg, számos, a kor íróit-irodalmárait izgató művészi problémát. E regény ugyanabból a formai igényből születik, mint a vele egyidőben létrejövő Hamispénzverők, André Gide nagy és nagyjelentőségű műve; mi sem igazolja ezt jobban, mint éppen a regény írása közben, A Hamispénzverők naplójában leírt szavak: "Azt szeretném, ha az eseményeket sosem mondaná el közvetlenül a szerző, hanem különböző látószögekből (s többszörösen) exponálnák a szereplők, akikre ezek valamilyen befolyással vannak. Azt szeretném, ha beszámolóikban ezek az események kissé eltorzulnának: így az olvasó érdeklődését felfokozná a helyreállítás munkája. A történet csak akkor rajzolódik ki helyesen, ha ő is közreműködik . . . Így aztán a Hamispénzverők történetét csak lassacskán fedezhetnék fel, olyan beszélgetéseken át, amelyekben egyben a szereplők jelleme is kirajzolódik. "Ugyanabból a formai igényből, de egészen más világnézeti magatartásból: Dos Passos itt már forradalmárnak tudja magát, New York képén át az amerikai élet totalitásának ábrázolására tör, s a naturalisták híres "életszeletének" egy más metszetére: az idő hosszában való metszés helyett egy ponton fit a társadalom minden rétegén átfutó szeletre. A "hős nélküli" regény Thackeray óta kísérti az angol irodalmat; Dos Passos most egy csapásra úgy oldja meg, hogy közben szinte elsőként megvalósítja azt is, amit előtte az unanimisták hirdettek s közülük csak Jules Romains próbált többé-kevésbé létre is hozni: a kollektívum atmoszféra-regényét, melyben egy nagy közösség élete, hangulata, "lelke" szólal meg. Formai eszközei szintén teljesen újak; erősen érezni rajta az új művészet, az: új technika ihlető hatását: képei már film-ihlette képek, tempója a film-montázs ütemét igyekszik (s nem is sikertelenül) szavakkal visszaadni. A némafilm korának regénye ez, a némafilm ihlette regény, mely majd hamarosan és erősen visszahat a filmformálásra is.
Hogy korrajza és társadalom-analízise megfelel-e a történelmi és szociológiai valóságnak, azt döntsék el a történészek és szociológusok ; hogy emberábrázolása, jellemrajza közelebb esik a naturalizmus kimunkálta eszközökhöz, bár egy szárazabb, objektívebb (sőt objektivistább) modorban, melynek még nagy jövője lesz - azt a kortársak éppúgy érezték, tudták, mint ahogy előttünk ma már világos. Mégis: nagy monumentum ez a regény, sokak szerint Dos Passos legjobb regénye; mindenesetre - s ezt tán az utókor biztosabban érzi, mint amennyire a kortársak sejtették - hangulatilag hü és maradandó képe annak, amit az irodalomtörténet "Jazz-kor"-ként szokott emlegetni, annak a lihegő, lázas, önmaga felismerése és elveszejtése mámorában fürdő, sürgő-forgó világnak, ami az Egyesült Államok volt az első világháború és a nagy gazdasági válság között.
A Manhattan Transfer hozta meg az igazi világsikert írójának: Moszkvától Tokióig; Los Angelestől Isztambulig mindenütt siker volt, nevét mindenütt a haladó irodalom élvonalába írta. Nemcsak azért, ami elődeinek is varázsa, sikere titka volt: Sinclair Lewis, Upton Sinclair világsikert értek el azzal, hogy azt a különös, egzotikus világot, ami az európai olvasó számára a korabeli amerikai társadalom volt, közel hozták. Ez természetesen a Manhattan Transfer sikerébe is belejátszott, hiszen ezt a különösséget még furcsább, lihegő tálalásban, a közvetlen élménynek s ugyanakkor a közvetlen élményhez vezető nagyobb olvasói erőfeszítésnek a felfokozott varázsával adta; e különös világot már nemcsak a környezeti-technikai külsőségek modernsége, de irodalmi köntöse, sosem látottan újszerű modernsége is tolmácsolja. Az író s gyorsan szaporodó tábora számára a Manhattan Transfer nem beteljesülés volt, hanem ígéret; s Dos Passos ezt az ígéretet igyekezett is sürgősen
beváltani. De nem aprópénzre: ha a Manhattan Transfer már meglepett tágasságával, lihegő, de tág lélegzetével, az utána következő nagy mű, The 42nd Parallel (magyarul 42. szélességi fok címen jelent meg) ezt még fokozottabban kiteljesítette.

S külön említeni a 42nd Parallelt valójában méltatlan dolog: hiszen eleve része egy nagy trilógiának, az U.S.A.-nak, melynek egyes részei lépésről lépésre készültek természetesen, de egy nagy terv, egy nagy és egységes koncepció részeiként, amelyet a technikai megoldások sajátossága is összeötvöz. A 42nd Paralel 1930-ban jelent meg; az 1919 - a második kötet - 1932-ben; s a záró The Big Money 1936-ban, hogy két év múlva együtt, egységesen, az U.S.A.-trilógiában lássanak napvilágot. Rosszmájúan s igazságtalanul azt is lehetne mondani hogy az U.S.A.-trilógia csak grandiózusra duzzasztása annak a témának és eszköz-tárnak, amellyel Dos Passos először a Manhattan Transferben ért el sikert. Hiszen megint a századfordulótól a 3o-as évekig viszi a társadalom extenzíven totális ábrázolását, s ezt mellbevágóan új irodalom-technikai eszközökkel oldja meg. De ezt állítva igazságtalanok lennénk: míg az első regény - a film-montázs-technikai és a joyce-i tudatáram-technika ravasz elegyével - egy város világát próbálta megragadni, addig az U.S.A. három kötete a világot - vagy legalábbis az Újvilágot, s itt a "legalábbis" szinte önmagát gúnyolja ki - szorítja fedelei közé. Valóban világot átfogó lendület és pátosz mozgatja az író tollát: alakok, sorsok, helyzetek és végzetek számlálhatatlan tömegével találkoztatja olvasóját, akit a cselekmény nyugtalanul dobál a két óceán között abban az emberöltőben, amely a szerző fiatalságának kora, amely a kortárs-olvasók emberöltője, s amelyről valamennyien érzik, hogy az emberiség sorsának döntő meghatározója, új útra indítója vagy kisiklatója. Dos Passos ekkor még szilárdan hisz abban, hogy a kor, amely a századelő felelőtlenségében a világháborút, a világháború véres görcseiben a szocialista forradalmat vajúdta ki, az emberiség sorsának új útra indítója. Regénye pátosza részben a feladat nagyságából adólile: immár szinte félszázada kísért az igény az irodalomban, hogy végre a sok partikuláris érdekesség után az Egyesült Államok totalitása szólaljon meg egyetlen nagy lélegzetű regény-koncepcióban; Thomas Wolfe pátosza és erőfeszítése is efelé a cél felé feszül. Másrészt viszont - s tán nagyobbrészt - e pátosz és lendület forrása a világnézetre-találás öröme: az U.S.A.-ban a szerző közvetetten kifejeződő, de szilárd meggyőződése szerint a társadalom rákfenéje a nagytőke, mely minden nyomornak, szenvedésnek az előidézője és haszonélvezője, s a társadalom reménye az elnyomottak és kizsákmányoltak összefogása, harca. De e hit és meggyőződés, bár szinte minden sorából kiolvasható, seholsem fejeződik ki az író közvetlen véleményeként: technikai újításai továbbfejlesztésével az objektivizmus látszatát is továbbfejlesztette Dos Passos. Sosem kommentátora az eseményeknek, csak lejegyzője, legtöbbször szilzár, riporteri stílusban; pártossága az összképből bontakozik ki, nem nyilatkozataiból. Az összkép viszont valóban igen összetett kép: nemcsak azért, mert a felvillantott vagy nyomon követett életek, sorsok tömege, mely már az előző regényben is kábitóan hatott, itt még meghatványozódik, hanem azért is, mert az ott még egységes - bár különböző elemekből összeálló, de egybeötvözött - hang, előadói modor itt már részeire bomlik s ezáltal sokszorosan bonyolulttá válik. Az U.S.A. egységes nagy folyama négy, egymást sokszorosan metsző, de össze nem olvadó áramból tevődik össze: a regényenként öt-tiz főalak (és számtalan mellékalak) sorsának narrativ nyomonkövetése közben (vagy mellett vagy felett: tetszés szerint) a "főcímek" (Newsreel) szakaszai a korfestés feladatát látják el: politikai hírek, bűntények, slágerek, hirdetések festik alá a történéseket, mint ahogy a nyitva felejtett rádió váltakozó műsorai beleszólnak az emberek mindennapi életébe; a "fotó-szem" (Camera-eye) egy e korban felnövő magányos művészlélek szakadatlan tudatáramainak általában ritmikus próza-versben való megjelenítése; s az "életrajzok" (Biographies) a korra jellemző jelentős emberek, politikusok, filmsztárok, szakszervezeti vezérek, bűnözők ragyogóan megformált, együttérzéssel vagy szeretettel, de a legtöbbször gúnnyal és megvetéssel töltött, az életpálya látszólag objektíven beállított miniatűr jellemzései-remeklései. S ha ehhez hozzávesszük még, hogy már az egyes regényekben is az életpályák érintkezve bár, de egymástól többé-kevésbé függetlenül futnak, s egyik-másik főalak a többiek sorsában mint jelentős vagy jelentéktelen mellékalak bukkan fel, hogy az újabb regények újabb alakokat állítanak a középpontba, de nem ejtik el végleg, vagy csak ritkán a már korábban felbukkantak élet-fonalát - körülbelül körvonalaztuk, ha nem is írtuk le azt a
formális, vagy technikai gazdagságot, amely ezt a regényt jellemzi; s talán érzékeltetni tudtuk ezáltal azt a rendkívüli szerkesztési biztonságot, azt az áradó fabuláló készséget, s az élet sokrétűsége és sokszínűsége iránti kíváncsi érdeklődést, mely legteljesebben és leghitelesebben Dos Passosnak ebben a regényében bontakozik ki, de amely egész művészi életpályáján sem hagyja cserben. Mert az életpálya útja - s vele a művészi kiteljesedés vonala - hamarosan megtörik. A militáns részt vesz a spanyol polgárháborúban a köztársaság oldalán - s onnan súlyos politikai sebbel tér vissza. Mint tudjuk, ebben nincs egyedül: a spanyol köztársaság oldalára álló írók nem is csekély része eszmében-lélekben felvértezetlenül került szembe azzal a komplikált és gyötrelmes valósággal, amelyet nemzeti és nemzetközi téren a spanyol polgárháború jelentett; nem egy közülük ebből a következtetést nem magára, hanem az általa addig támogatott kommunista mozgalomra vonta le. Malraux és Silone, Koestler és Orwell, Hemingway és Dos Passos - más-más módon, más-más színezettel s erősen különböző virulenciával, de valamennyien a spanyol polgárháború élményei kapcsán fordultak el a kommunizmustól. S Dos Passos pálya-alakulása itt megint többet jelez, mint pusztán egy ember élet- és alkotói útjának képét: a maga módján tipikus. Amint arra a modern angol-amerikai regényről szóló művében Walter Allen is rámutat, Dos Passosban ekkor a kommunista korszaka előtti ideológiai állapota támadt fel: a már a Three Soldiersben érzékelhető anarchista teljesedik ki következő regényében. Most már tíz évre van szüksége ahhoz, hogy újabb trilógiáját megírja: a District of Columbia ugyan elutasítja még a fasiszta megoldást (Number One), de éppoly szenvedélyesen a kommunista megoldást is (Adventures of a Young Man), s mindvégig s a legnagyobb szenvedélyességgel támadja a "főellenséget", a szervezett államhatalmat, konkréten ekkor a roosevelti politikát s elsősorban a New Dealt (The Grand Design). Ez a trilógia a korábban kialakított technikai módszerekkel viszi el alakjait a harmincas évektől a második világháború küszöbére - és sodorja szerzőlét a kortárs-irodalom élvonalából a "futottak még" zagyva seregébe. S e szinten aztán a regények további özönben ömöltek: Chosen Country, Midcentury, Most Likely to Succeed, The Great Days; "Umwertung aller Werte", a hajdani világforradalmár, az újabbkori anarchista az idők előrehaladásával már a fennálld társadalmi rend apologétájává - és a legszerényebb társadalmi haladás keserű és sértett ellenfelévé - válik, antikommunizmusában a regénybe öltöztetett denunciálástól sem riad vissza a maccarthyzmus legsötétebb éveiben, hogy végül - amint legjobb kritikusa, Maxwell Geismar meggyőzően kimutatta - a rosszemlékű hadügyminiszterben, Forrestalban találja meg emberideálját és eszmei fároszát, Rooseveltben pedig a Gonoszt, aki féktelen hatalomvágyában előbb Európát, aztán a világot s benne az Egyesült Államokat kiszolgáltatta a bolsevizmusnak. Azt hiszem, nem érdemes elidőzni e kép valóság-értékének elemzése mellett. De amellett egy percre igen, hogy a kő, ha eldobták, megállíthatatlanul gurul lefelé; s hogy a világnézet sarkonfordulása az emberben lakó művészt is kifordította sarkaiból. Aki hajdan a legnagyobbra tört, visszazuhant szinte egy pillanat alatt a naturalista bestseller szintjére, s ott tenyészett tovább egyre jobban elszürkülve, egyre jobban elérdektelenedve, egyre groteszkebben, egyre dühödtebben. Aki úgy indult, mint az "elveszett nemzedék" zászlóhordozója, akinek a neve előbb volt minden szájon, mint akár Hemingway-é, akár Faulkneré vagy Thomas Wolfe-é, aki fénykorában még Scott Fitzgeraldot is elhomályosította, most hirtelen mindezek - sőt saját tanítványai és utánzói - mögé is került. Umwertung aller Werte? Azáltal, hogy megtagadta a maga által elfogadott értékeket, saját értékeitől is megfosztotta magát; formailag- művészileg megújulásra képtelenül, saját korábbi eredményeit alacsonyabb-olcsóbb szinten reprodukálva vegetált, a nemzeti irodalom margóján, a világirodalomban létét vesztve. Persze a későbbi fejlődés fényében visszanézve a pálya korábbi, felfelé menő szakaszára, abban már számos jelét láthatjuk a később rákosan elterjedő tendenciáknak. Pálfordulását lényegében jóhiszemű tévedésre is redukálhatnók: Dos Passos egy ideig azt hitte, kommunista lett, pedig sosem volt más, mint anarchista lázadó. Az volt a Three Soldiersben is: az esztétikai értékek pusztulása jobban izgatta, mint az emberi életeké; a hadsereg ostobasága és brutalitása, "szervezett barbársága" jobban felháborította, mint a háború ténye. Az, ami az U.S.A.-ban forradalmi hitnek látszott, sokkal inkább volt egyfajta társadalmi fatalizmus: a kapitalizmus minden baját és bűnét látva, mintegy a transzcendens igazság nevében azt pusztulásra ítéltnek is látta s a pusztulás eszközét a munkásosztályban; s amikor a munkásosztály ezt a várakozását nem teljesítette rövid lejáratra s az ő elképzelései szerint, a transzcendens igazság visszafordult, a Jó és Rossz manicheista harca megmaradt, csak tábort cserélt. Ezt látva - s ezt a sikerült és jelentős művekben is látva - tetszik groteszknek, ha valaki ma még Dos Passosszal kapcsolatban "proletár irodalomról" beszél (mint Jacques Cabau a modern amerikai regényről szóló, egyébként szenvedélyesen reakciós művében, La Prairie perdue-bem): az sosem volt, ha az írót s műveit egy ideig a mozgalom a magáénak tudta is, s ha c művek java objektíve valóban a mozgalom érdekeit szolgálta is. Ha sem proletár irodalom, sem szocialista irodalom ez soha nem volt, annak legmélyebb oka korántsem szerzőjük későbbi életútjában rejlett, hanem saját legbensőbb tulajdonságaiban. Elsősorban humanizmus- nélküliségében, A társadalmi igazságtalanság ellen lázadt - de nem a kiteljesülni nem tudó emberség nevében, hanem valami transzcendens igazság védelmében; az emberről, bármely osztályban vagy helyzetben legyen is, jó véleménye soha nem volt. Amint Maxwell Geismar kimutatta, jellemei skálaíja a gyöngétől az erkölcstelenig terjed: erőt, tisztességet, erkölcsi integritást felmutató alakkal műveiben nem találkozhatni. Ez természetesen több, mint egy hamis prekoncepció következménye: ez az író legmélyebb, legbensőbb világlátásának művészi lenyomata. Mint ahogy az is, hogy műve tanúsága - tehát az író látása - szerint, amint Willard Thorp jellemezte, nincs sajátos egyéni jellem, egyéniség: az egyén csak társadalmi relációban létezik, e reláció határozza meg; másképpen fogalmazva, a társadalom nem öntörvényű szubjektumokból áll, akikre amaz hatással van, hanem a szubjektum kizárólag és közvetlenül a társadalom terméke. Ebbe a logikai sorba illeszkedik azután két további következés: egyfelől, hogy az író figyelmét igazán a társadalom köti le, s a lélek, a jellem, a belső fejlődés ha valamennyire létezik is, csak másodlagos vagy sokadlagos a számára; másfelől pedig, hogy ha a fennálló társadalmat elutasítja, termékeit és függvényeit: a benne levő embereket is el kell utasítania. S ez megint visszavezet ahhoz, amit már mondottunk: még progresszivitása sem humanizmusból fakadt, hanem a szervezett társadalmat elutasító lázadásból; az emberek felé nem a szeretet fordítja, hanem a társadalom s emberi termékei iránti undor. Ebbe jelentősen belejátszik az is, hogy nyomonkövetve alakjai sorsát, szinte mindenütt ugyanarra az alapképletre bukkanunk: a gyermekkor édenéből kivettetve, a felnövekedés maga a bűnbeesés, mely - ideálokért küzdve vagy az érvényesülésért könyökölve - a lelki degradációhoz, boldogtalansághoz vezet. S mint ahogy nincs nála integer jellem, úgy nincs nála kiteljesülő, boldog szerelem sem; a regényeiben szövődő-bomló viszonyok ideig-óráig kábítanak, de mindig keserű szájízt vagy roncsolt lelket hagynak maguk után.

Mindez sem nem nagyon új, sem nem nagyon mély: ha legjobb regényeit ízeire bontjuk, egy a részletek gazdagságával kábító, de alapjában sekélyes naturalista látásmódra és írásmódra bukkanunk. Naturalista, de teljesen új eszközökkel - ebben az ítéletben egymástól időben s ideológiában oly távol álló kritikusok értenek egyet, mint Szerb Antal és Lukács György. S ezeknek az eszközöknek: a tudatáram, a kollázs, a montázs, a filmvágás irodalmi alkalmazásának köszönhette, hogy technikáját összetévesztették világnézetével, forradalmi művészetről beszéltek az esetében, holott legfeljebb az írásmódszerek terén
volt valójában forradalmasító hatása. (Az egyébként külön iróniája a sorsnak, s a forma és tartalom organikus egységének szép példája, hogy ezek a módszerek forradalmian újnak addig hatottak, amíg többé-kevésbé forradalmi tartalmakat hordoztak: felfelé ívelő és a politikai baloldallal együtt menetelő, annak eszméit és hiteit hirdető művei hatottak írástechnikailag és csak azok; hiába használt később ezekhez hasonló vagy más megoldást, azok már nyom nélkül múltak el.) Mert amit az írás módszerében hozott, az alapvetően új volt és erősen hatott. E hatás máig ér - sokszor talán még olyanoknál is felfedezhető, akik maguk őt már nem is ismerik, akik ezt a hatást közvetve kapják. S hogy ilyen erős hatással lehetett, abban nagy segítségére volt tehetsége egy - hiányossága: az, hogy az írásnak inkább technikusa, mint stílusművésze volt. Ez is megkülönbözteti, s hátrányára, olyan kor-, pálya- és honfitársaitól, mint Hemingway vagy Faulkner; még akivel valamivel több a rokonsága, Thomas Wolfe is százszor inkább művésze a nyelvnek, aggódó munkása a stílusnak, mint Dos Passos. De technikai újításai és azok eredeti kombinációi rendkívül jelentősek, eredményükben is, hatásukban is: ezekkel takarta el sokáig és sokak előtt naturalista lényegét regényeink;, ezekkel valósította meg előtte ismeretlen módon egy korszak légkörének megjelenítését, s ezekből bontakozott ki, közvetlenül vagy közvetve, számos új áramlata a regénynek. Lukács György Az esztétikum sajátosságaiban egy, látszólag odavetett megjegyzésében rendkívüli jelentőségét tulajdonit Dos Passos művészetének: ő benne látja a pillért, mely a naturalizmus megújulásának az útján Zolától Robbe-Grillet-hez vezet, mert ő talált rá először az eldologiasodott világ montázs-ábrázolására. S talán ennek tulajdonítható rendkívüli hatása a nemzetközi kortárs-irodalomra - s az európaira még erősebben, mint az amerikaira, bár befolyása ott sem lekicsinyelhető. Már jeleztem azt a Dos Passosban mindjárt hangjára találása után felbukkanó ambíciót, amely az U.S.A.-ban öltött félreérthetetlenül testet, hogy regényeivel "Amerika bárdja" akart lenni. Az igény s az eszmény Whitmantól s Whitman teljesítménye csodálatából fakadt, mint ahogy Whitman humanista panteizmusának modern változata vonzhatta a Párizsba tévedtet az unanimizmushoz, hiszen az unanimizmus legmarkánsabb francia egyénisége és programalkotója, Jules Romains is közvetlenül erős Whitman-hatás alatt állott a század elején. Így kezdődik el az a különös-izgalmas menüett (C. F. Green szellemes meghatározását alkalmazva egy új jelenségre), amelyet a huszadik században a francia és amerikai írók járnak egymás körül. Whitman befolyásolja Jules Romains hangratalálását, az unanimizmus születését; az un animizmus és Jules Romains első nagy regénye, a Psyché Dos Passost és a Manhattan Transfert ihleti, hogy ezek meg elsőrendűen befolyásolják magának Jules Romains-nek az Hommes de bonne volonté-sorozatát és Aragon Bázeli harangokjának születését éppúgy, mint majd később Sartre Les Chemins de la Libertéjét - s előtte és talán még határozottabban érzékelhetően Döblin Berlin Alexanderplatzát - hogy igazán csak a legemlékezetesebbeket próbáljuk meg felsorolni vagy legalább jelezni. S hatása az amerikai prózairodalomban legalább ennyire érezhető és nyomonkövethető: Steinbeck Érik a gyümölcse éppúgy nem - vagy nem úgy - született volna meg nélküle, mint az újabb irodalomban Norman Mailer Meztelenek és holtakja- s tulajdonképpen a dokumentum- vagy jegyzőkönyv-regény előképe is Dos Passos volt. S akármilyen lett is a további útja az írónak, akármi legyen is utólagos véleményünk a regények értékeiről vagy inkább gyöngéiről - szabad-e figyelmünkből kirekeszteni egy művet, sőt mű-sorozatot, amely ilyen erős, tartós és számos alkotóra és irodalomra kiterjedő hatást tudott gyakorolni? S a hatások és befolyások kérdését a fenti futó felsorolással korántsem zártuk le. Valójában még nem ismerjük kielégítő módon azoknak az elméleteknek, proklamációknak, manifesztumoknak és írói programoknak a körét, amelyek a tízes-húszas években a "kollektív regény" programját hívták, hirdették. Ennek az igénye ezekben az években a baloldali irodalmi körökben Nyugaton is, a Szovjetunióban is "a levegőben volt": mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a Manhattan Transfer megjelenésével egyidőben születik meg nemcsak a Hamispénzverők, amelyre már utaltunk (s amely más oldalról tartja Dos Passos regényével a rokonságot), hanem Pilnyák annak idején híres, azóta kissé feledésbe merült regénye, A Volga a Káspi tengerbe ömlik, mely az amerikai író módszereihez nagyon hasonló írói megoldásokra bukkant, pedig egyidejűségük okán közvetlen egymásrahatást feltételezni természetesen lehetetlen. S mindezek végiggondolása után, ha visszatérünk a kezdeti kérdésfeltevéshez, melyet Szerb Antaltól idéztünk, talán könnyebben s határozottabban válaszolhatunk. Dos Passos haladó korszaka három nagy regényének, a Three Soldiersnek, a Manhattan Transfernek s az U.S.A.-nak minden bizonnyal nagyobb az irodalomtörténeti jelentősége, mint az esztétikai értéke; de e három közül éppen a középső, a Manhattan Transfer járt legközelebb ahhoz, hogy saját korán túl is érvényes, valóban tartós művészi értékké válj élc. Ma, "szűz szemmel" olvasva, ezek a regények már megsápadtak talán, legnagyobb s a maguk korában mellbevágó vívmányaik felszívódtak az irodalom átlag-közegébe; narráció-bontásban, tudatáramban, szexuális merészségben és szimultanizmusban már sokkal többet, ravaszabbat és nehezebben felfoghatót láttunk és látunk, mint amit Dos Passos valaha is elgondolni tudott. Aki annak idején minden kortársát maga mögé szorítani látszott, ma már jóval mögéjük szorult az olvasók értékrendjében; aki annak idején egyenlő rangú társként látszott mérkőzni Joyce-szal s a "kollektívum" megszólaltatásával kétvállra fektetni a szélsőséges individualistát, ma már inkább csak a joyce-i eszközök hígított felhasználójának tetszik, akit amaz lélekismeretben s mesterségbeli bravúrban messze maga mögött hagyott. Mégis, és hatásán túl is: aki valaha is ismerni kívánja a kort, amely a századfordulótól s nagy gazdasági válságig terjed, s azt az ember-, táj-, szokás- és hit-konglomerátumot, amely az Atlanti és a Csendes Óceán között terül el s amelyet Egyesült Államoknak hívnak, nem kerülheti el Dos Passos műveit, nem lehet meg a belőle kiolvasható tanulságok nélkül. Jelentős dokumentumok ezek az alkotások, melyek jelentőségét nemcsak dokumentum-voltuk adja, hanem mesterségbeli újdonságuk, sokirányú úttörésük is. S ezek révén az író és a műve tovább él - olyanokban is, akik tán hírét sem hallották; megérdemli hát, hogy mindenki ismerje a hírét, eredményeit és kísérleteit, s így felismerhesse azokat a késői utódokban is, akik néha tán maguk is jóhiszeműen vélik, hogy felfedeztek
valamit -amit pedig jóval előttük Dos Passos fedezett fel, s ha kérészéletűen is, de nagy és visszhangos sikerre vitt.

NAGY PÉTER

Vissza