Borges: Az elágazó ösvények kertje

Borges: Az elágazó ösvények kertje

Jorge Luis Borges napjaink egyik legérdekesebb írója. Elbeszéléseinek megjelenése, rétegezettsége anynyira sajátos, hogy Borgest nehéz volna rokonítani bárkivel is. Vagy talán éppen túl könnyű? Az elágazó ösvények kertje — ez a tipikus Borges-írás - ugyanis első pillantásra egyszerűen bűnügyi történet, s ezek szerint Borges korunk egyik legnépszerűbb műfajához kapcsolódik, vagy hogy a magas irodalom körében maradjunk, mondjuk a detektívregény megteremtőjének, Poe-nak a követője. De másfelől minden Borges-írás, így ez is, rengeteg műveltséganyagot görget, kötődnie kell tehát ahhoz a fajta elbeszélő-irodalomhoz, mely az esszét beépíti szövedékébe; innen nézve Borges rokonítható tehát például Thomas Mann-nal. Feltűnik azután az argentin író sok elbeszélésében az útvesztő, pontosabban az úttévesztés témája — ebben a novellában konkrétan is szó esik többféle labirintusról —, adódik tehát mindjárt az összehasonlítás Alain Robbe-Grillet-vel, az Útvesztő alkotójával.
Témája azután Borges majd minden elbeszélésének magának az írásnak, az alkotásnak a belső, egyszerre technikai és világnézeti problematikája, amely ugyancsak folyvást visszatérő motívum a modern irodalomban, példának nevezzük itt meg André Gide-et. Allan Edgár Poe, Thomas Mann, Alain Robbe-Grillet, André Gide — ne folytassuk tovább —, de hát mi közöset lelhetünk ezekben az egymástól olyannyira elütő írókban? Keveset, alkotói módszerük inkább kizárja egymást. Borgesnél viszont mindeme jellegzetességek együtt és egyszerre vannak jelen, méghozzá hibátlan egységbe szerveződve. Különös ötvözet, mely valóban egyedülállóvá teszi az argentin elbeszélőt. De ugyanez az összetettség teszi, hogy Borges oly izgalmas és vonzó írásai sohasem könnyen értelmezhetők.
Borges azok közé tartozik, akik — talán a fentiek érzékeltetik némileg — radikálisan újítanak a műfajon. Egy lényeges dologban azonban Borges eltér az újítók többségétől, abban méghozzá, hogy — akárcsak például a magyar irodalomban Ottlik Géza — nem mond le a cselekmény, a történet varázsáról. Vagyis ragaszkodik a művészetnek ahhoz a kettős funkciójához, amelyről semmiféle elemzésnek nem szabad megfeledkeznie, t. i. hogy a jelentésekben gazdag, létfontosságú kérdéseket fölvető irodalom egyúttal esztétikai élvezet megteremtője is. S az esztétikai örömöt megteremtő elbeszéléselemek közül minden bizonnyal a legelső a feszültséggel teli, fordulatos fabula.
Borges novellája — kivéve ama néhány bevezető sort, mely időben és térben elhelyezi, vagy legalábbis látszólag elhelyezi a történetet — Yu Csun doktor „ tollba mondott, átolvasott és aláírt" vallomása. Néhány apró fogással (amelyek egyébként, nyilván szándékosan, a 18. századi regények hasonló fogásait idézik) az író igyekszik dokumentumnak föltüntetni a történetet: egyrészt a kínai tanár vallomását egy konkrét, első világháborús eseményhez kapcsolja, másrészt lábjegyzetben a vallomás kiadójáról beszél, s nyilván ennek a feltételezett kiadónak tulajdonítja azt a közlést, hogy Yu Csun kézirata nem teljes, „az első két lap hiányzik".
Az olvasó tehát úgy kezdhet bele Yu Csun doktor históriájába, hogy feltételezi — többé-kevésbé biztos benne — megtörtént eset beszámolóját kapja. S már az első mondatok azt sejtetik, hogy titokzatos, gyilkosságokkal fűszerezett bűnügyről fog majd hallani, amely valamiképpen befolyásolta az első világháború egyik nem is lényegtelen csatáját. Minden együtt van itt, ami az átlagközönség érdeklődósét felcsigázhatja; Borges azt adja elénk, amit a nagy példányszámú napilapok és magazinok előszeretettel éa szenzációs tálalásban közölnek, ami példányszámukat megnöveli:
olyan véres és titokzatos akciót, mely meghatározza vagy módosítja a történelem menetét. Első pillantásra úgy látszik — később erre még visszatérünk —, hogy a novella ennyit akar majd közölni, semmi többet.
Mit tudunk meg ezen kívül az első mondatokból? Hogy Madden kapitány, az Angliát szolgáló ír, már megölt egy német kémet, s most, telefonon, halállal fenyegeti a másikat is, magát Yu Csunt. A helyszín Anglia, a doktor tehát komolyan veszi a fenyegetést. Fél Maddentől, s legfőbb problémája: miként tudathatja németországi főnökével a háború kimenetele szempontjából fontos titkot.
A történetet maga Yu Csun írta le, tehát eleve tudhatjuk: Madden kísérlete kudarccal járt. Egy közbeszúrt mondatban, mely a múltba beleviszi az elbeszélés jelenét, az elbeszélő nyomatékosítja ezt — „most már nyugodtan beszélhetek rémületről, most, amikor kijátszottam Maddent", vagyis megnyugtatná a sorsáért aggódó olvasót, ha nem folytatná rögtön ekképpen: „most, hogy nyakam már kötélre vár". A történet kiindulópontja és végpontja tehát ezzel már adott, mégsem szűnik az olvasó izgalma: hogyan menekült meg Maddentől Yu Csun ? S miért vár rá kötél? S ha egyszer megmenekült, vajon nem menekülhetne-e meg újból?
Feszültséggel telve várjuk tehát a továbbiakat. Megtudjuk, hogy Yu Csun nem csak Madden elől menekül, hanem egyúttal módot akar találni, hogy fontos értesülését Berlinbe továbbíthassa. E helyen a beszámoló nem olyan pontos, mint megelőzőleg: „A telefonkönyvből megtudtam az egyetlen ember nevét, aki üzenetemet továbbíthatja; Fenton külvárosában lakott, alig félórányira vonaton." A szándékosan hiányos információ beleillik a bűnügyi történet folyamatába, a feszültség fokozásának hagyományos eszköze.
A következő fontos motívum a fabulában: Madden kapitány fut a vonat után, de nem éri el. Közben Yu Csun a gondolatairól is beszámol; egyre sűrűbben tűnnek fel olyan „szabad motívumok", amelyeknek a bűnügyi história alakulásához nincsen közük. Már előbb szó esik arról, hogy a doktor nem meggyőződésből kémkedik kínai létére a németeknek. A vasútállomáson vonatáról leszállva gyermekek igazítják útba: kitalálják, hogy Stephen Alberthez készül (meglepő, de nem valószínűtlen, hogy kitalálják, hiszen kínaival van dolguk), s útmutatásuk hosszú gondolatsort indít el Yu Csunban, melynek lényege dédapja működése s a labirintus. Az olvasó figyelme máris megoszlik, a novella súlypontja mintha máshová helyeződne át. A történetét visszaidéző Yu Csun itt mintha megfeledkezne a kémhistóriáról, amelyhez hozzájárul az újonnan fölbukkant szereplő, Stephen Albert, a sinológus alakja is. Pontosan a novella közepén járunk.
Kémhistóriát kezdtünk olvasni, itt viszont a novella egyszerre átbillen egy másik világba; attól kezdve, hogy Yu Csun Ashgrove állomáson a vonatról leszállt, egy másik fabula kezd kibontakozni, a szabadnak hitt motívumokból egy másik asszociációs sor épül. Az olvasó figyelmét teljesen leköti Yu Csun dédapjának, a tudós Csui Pennek titokzatos históriája, amely egyébként ugyancsak gyilkossággal ér véget, hiszen ezeken a lapokon az elbeszélő és vendéglátója értelmezési kísérleteit követhetjük. Itt kap funkciót először a novella címe, s ez a cím. Az elágazó ösvények kenje, rögtön ad konkrét s egyúttal átvitt utalásokat is, mert egyfelől Stephen Albert házának kertjére mutat, másfelől a dédapa könyvére s az abban kifejeződő világfelfogásra. A novellának ebben a szakaszában, a közlekedőedények működésének törvénye szerint, a két fabula arányai teljesen megfordulnak: a kínai történet uralkodik, s az eredeti kómhistóriát építő motívumok csak elvétve bukkannak föl.
Próbáljuk meg mégis előbb az első történetet végigkövetni. Az üldöző Madden kapitányt Yu Csun a londoni állomáson rázta le, de már ott tudta, negyven perc múlva indul a következő vonat. A leszálláskor érzett pillanatnyi ijedelme után feledni látszik a veszélyt, teljesen elmerül a kfnai rejtélyben, csak jó idő múlva — feltehetőleg negyven perc elmúltával — oszlik el „zsibongása", „könnyű lidércnyomása", mely az Alberttel eltöltött időszakot jellemezte. A fikción belüli fikció itt eltűnik, megjelenik az üldöző, s Yu Csun, akit szorongat az idő, végrehajtja tervét: előveszi revolverét, és lelövi Albertet. De eredménnyel csak akkor járhat, ha le is tartóztatják, mert a gyilkossággal — mint állítja — egyetlen célja volt: „hogy valamiképpen rámutassak fa háború hangorkánján keresztül) arra a városra, amelynek Albert a neve, és erre csak egy módot találtam: megöltem egy Albert nevű embert".
Ezért mondhatja a narrátor, hogy a többi már nem számít — „Madden berontott, letartóztatott. Kötél általi halálra ítéltek." A kémtörténet tehát, úgy látszik, ezzel lezárult; Yu Csun, a német kém, továbbította értesülését Berlinbe, ennek következtében lebombázták a nevezett várost, de a kém végül mindezért életével fizet. A novella gerincét adó, a feszültséget mindvégig fönntartó kémtörténet ezzel lezárult. De akkor miért a közbevetett hosszú és bonyolult labirintustéma? Csak illusztrálná a kémhistóriát? Nem valószínű, s ha még egyszer — figyelmesen — megnézzük a novella záró motívumát, akkor épp ellenkező eredményre jutunk. Hiszen itt — könnyű átsiklani fölötte — egy logikai képtelenség rejlik: a város lebombázását ugyanazok az újságok közlik, „amelyek feladták Anglia lakóinak a rejtvényt: egy Yu Csun nevű ismeretlen meggyilkolta Stephen Albertet, a tudós sinológust". Vagyis a narrátor nem mondhat igazat, vagy hazudik, vagy képzelődik, hiszen a gyilkosság hírének meg kellett volna előznie a bombázást. Így az egész kémhistória hitelét veszti.
Újra kell tehát olvasnunk a novellát, ha az egészet nem is, de legalább a labirintustéma felbukkanásának pillanatától. Miért ölte meg Yu Csun a tudós sinológust? S hogyan került egyáltalán hozzá? Mindenesetre az elbeszélés szerkezetéről máris kezdünk képet nyerni: a kémtörténetet követve az olvasó zsákutcába jutón, ahonnét vissza kell fordulnia, ha valahová ki akar jutni. Első pillantásra két megoldás kínálkozik: az egyik, hogy Yu Csun más okból gyilkolt, s a kém-história előadásával önzetlen hősnek akarja föltüntetni magát, a másik, hogy a kínai tanár egyszerűen őrült, aki a kor mitológiájának darabjaiból a maga sajátos logikája szerint állít össze kalandos históriát.
De nézzük még egyszer magát a novellaszöveget. Akármilyen figyelmesen olvassuk is, nemigen találunk sehol olyan előre utaló motívumot, mely az említett két megoldás valamelyikére utalna. A kínai ki akarná rabolni talán Stephen Albertet? Lehetetlen, hiszen a halálos lövés akkor dördül el, amikor Madden már az ösvényen közeledik. Őrült volna ? Semmiféle jel sem utal rá, hacsak nem a bombázás és a gyilkosság hírének az újságban történt megjelenésével kapcsolatos logikai csúsztatás. Akármerre próbálkozunk tehát, „nincs semmi kiút". Más szóval Az elágazó ösvények kertjének cselekményes rétege pusztán játéknak bizonyul: valósághű látszatát maga a novella cáfolja. A cselekmény borgesi funkciója ezek szerint kettős: egyrészt az olvasó érdeklődésének fönntartása, másreszt viszont a valósághű történés lehetőségének a cáfolata.
Ezt mondja legalábbis maga a novellastruktúra, s ezzel máris ráirányítja a figyelmünket a másodlagos fabulára: az elbeszélő dédapjának a történetére. Csui Penről annyit tudunk meg, hogy kormányzó volt, „és azért mondott le a hatalomról,hogy megírjon egy regényt, és felépítsen egy labirintust, amelyben mindenki eltéved". Csui Pent, aki az elágazó ösvények kertjének közepén álló pavilonban ír tizenhárom éven át, meggyilkolják, s így műve befejezetlen marad. A rejtélyt, amelyen a dédunoka Yu Csun az ashgrove-i állomástól Albert háza felé menet töpreng, az őt fogadó tudós az ő szavaival ismétli meg, s mindjárt közli is az egyik részlet megoldását: a regény s a labirintus egy és ugyanaz.
A dédapa meggyilkolására éppúgy nem derül fény, mint ahogyan a Stephen Albertéra sem: kiút erre sincsen. A lényeg tehát nem ez. Fontosabbnak látszik magának a regénynek a leírása, amelyet a sinológus-tól részletesen megkapunk. „Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi". „Csui Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja." S egy másik helyen arról beszél, hogy „a könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így folytatható a végtelenségig."
A Borges-novella címe azonos a fiktív Csui Pen - regény címével, s vannak a kettő közt szerkezeti hasonlóságok, teljes azonosság azonban, a regény és a novella műfaji eltérése miatt, elvben sem lehetséges. A maga eszközeivel azonban Borges novellája, éppúgy mint az elképzelt regény, folyvást zsákutcába viszi az értelmezést kereső olvasót. Ilyen újabb zsákutca a művek közti azonosság feltételezése. Megint vissza kell hát fordulnunk, s újabb megoldást keresnünk. Stephen Albert segít ismét egy másik nyomon elindulnunk. „Nem hiszem el — mondja —, hogy az ön nevezetes őse ok nélkül játszadozott ezekkel a variációkkal. " — „Az ő országában a regény alsóbbrendű műfaj; az ő korában megvetett műfaj volt." S innét a következtetés: a regénybeli labirintus „ tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak ahogy azt Csui Pen felfogta".
Valamiféle különös világkép volna tehát ezek szerint a novella leglényegesebb közlendője, hisz a labirintus szemléletes képe egy olyan világnak, amelyben nem találja igazi útját, amelyben nem ismeri ki magát az ember. A szimbólum térbeli képet sugall, de a novellán belüli értelmező, Stephen Albert a labirintus időbeliségét hangsúlyozza. De ez az időbeliség — úgy ahogyan a sinológus a fiktív regényt értelmezi — valóban a térbeliség megfelelője; „Newtonnal és Schopenhauerrel ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és'növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye kimerít 'minden' lehetőséget."
íme az esszébetét, egy filozófiai rendszer vázlata. Megvizsgálható külön, önmagában is,*tíe most ne ezt tegyük. Hiszen ha a novellát próbáljuk értelmezni, akkor csakis a műben betöltött funkciója lehet vizsgálatunk tárgya. Induljunk ki tehát abból, hogy az esszébetét tulajdonképpen Stephen Albert nézeteinek az összefoglalása. A narrátor, Yu Csun, története elején még másképp gondolkodik; „elgondolkoztam azon, hogy minden az emberrel magával történik, és minden pontosan most. Egyik évszázad múlik a másik után, de az események mindig a jelenben történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, és minden, ami igazán történik, velem történik meg..." Megváltoznak vajon Yu Csun nézetei a tudós brilliáns okfejtése nyomán? Amíg a „zsibon-gást" érzi, alighanem hatása alá kerül, de egyszeriben megszabadul tőle, amikor eloszlik „e könnyű lidércnyomás". Vagyis a betétből kiolvasható relativista filozófia nem a mű mondandója; a szerkezetben elfoglalt helye legalábbis kérdésessé teszi ezt.
Vagy mégsem egészen ? Mert ha a tudós sinológus nézeteinek ismeretében visszatérünk a kémhistória záró motívumához, akkor különös felfedezést tehetünk. A kémtörténet lineáris-logikai vonulatába nem illett bele a zárás, ugyanis logikailag lehetetlen, hogy a kém üzenetét ugyanazok az újságok közöljék, amelyek már az üzenet eredményéről is számot adnak. Lehetetlen, ha az idő egymásutániságát hisszük. Nem lehetetlen viszont a sinológus által értelmezett Csui Pen felfogása szerint, hiszen „a szétágazó, összefutó és párhuzamos idők" egymással nem mindig érintkező, egymástól olykor teljesen elkülönülő síkjaiban elképzelhető a newtoni lehetetlen: vagyis hogy Yu Csun Berlinbe küldött üzenete az egyik jövőben célhoz ér, egy másik jövőben kiadják a légitámadás parancsát, s egy harmadik jövőben — mely a szétágazás után ismét összefut az első jövővel — a bombázás híre együtt jelenik meg a gyilkosságéval.
A körkörös forma, amelyről Stephen Albert beszélt, magában a Borges-írásban tehát megvalósult: a kémhistória az egyik szinten (a logikai-lineárison) értelmetlen, a másikon viszont (a relativista időfelfogás szintjén) érvényessé válik. De itt vagy meg kell állnunk, vagy — mint az Ezeregyéjszaka közepén — az egész históriát elölről kezdenünk, hiszen a relativista időfilozófia megoldása, ha megoldásnak látszik is, alapvető ellentmondásban van a kémhistória szükségképpen kronologikus felfogásával.
Értelmezési kísérleteink tehát minden esetben falnak ütköztek, a kiút látszata mindannyiszor üveg-(vagy tükör-)falnak bizonyult. Borges játszik az olvasóval : a történeti munkaként induló, vallomással folytatódó, filozófiai fejtegetésekkel kiteljesedő, de végül is hangsúlyozottan fiktív elbeszélés — miután minden értelmezési kísérletet kimerítettünk — csakis egészében, Borges ironikus, játékos felfogásának ismeretében olvasható. Mert kétségkívül ironikus játékról van szó: az olvasó reményének folytonos élesztgetéséről s azután a remény visszavételéről. Olyan játékról azonban, mely nem lehet komolytalan, hisz eszközei: az élet alapvető problémái.
Ahelyett hogy válaszokat adna, Borges inkább tudatosít néhány alapvető problémát. Többszörösen heterogén anyagával, az egymástól elütő, távoli motívumok összefüggésének jelzésével a világ egységére utal. Különféle civilizációk, eltérő idősíkok felvillantásával távlatot ad: korunk eseményeit szokatlan aspektusból szemléli. A novella egész felépítésével hangsúlyozza: ami látszólag könnyen elérhető és megismerhető, valójában a hittnél mérhetetlenül nagyobb erőfeszítést kíván tőlünk. Áttekinthetetlen, megismerhetetlen volna a világ ? Az elágazó ösvények kertje — s a többi Borges-írás - mást sugall: a mű bonyolult, szellemes építménye, s az az intellektuális teljesítmény, amelyet az olvasótól - az együttműködő olvasótól — megkíván, mindenesetre a szellemi erőfeszítés, a szüntelen kísérletezés szükségességét hirdeti.
Szávai János

Vissza