Allen Ginsberg

Allen Ginsberg

(1926 - 1997)

Botrányokban, tragikus és groteszk eseményekben gazdag élete a beatniklét szelíd és vad szabadságkultuszát, mindenféle hatalom elleni tiltakozását, önveszélyes életformáját és Zen-buddhista töltésű üdvözülésvágyát is példázza. Kiérdemelte a "beatnemzedék pápája", a "hippik apja", a "szabad szerelem Buddhája", de a "korunk Walt Whitmanje, Amerika bárdja" elnevezést is. Világjáró, rituális versmondó körútjain az emberi jogok védelmében és az ökológiai katasztrófa elkerüléséért is szót emel. Életével és költészetével tabukat dönt: elénk tárja a szerencsétlen anyja tébolyával megnyomorított saját gyermek- és ifjúkorát, a testi-lelki bomlás poklait, az elmegyógyintézetben és az "alvilágban" szerzett alkalmi tapasztalatait, a különféle orgiákat és vágyálmokat -vagyis személyes életének még a legintimebb, viszolyogtató dolgait is.

Napraforgó szutra

Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak. Jack Kerouac ült mellettem egy kidőlt rozsdás vascöveken, a társam, egyet gondolt a lelkűnk, zordan és csüggedten és szomorú-szeműn, a gépfák bütykös acélgyökereivel bekerítve. Vörös ég tükrözte a folyó vizén az olajfoltokat, nap bukott Frisco végső hegyormaira, sem hal az áradatban, sem remete a dombok közt, csak mi magunk csipás szeműek és másnaposak mint a folyópart vén csavargói, fáradt rókapofával. Nézd csak a Napraforgót, mondta, egy halott és szürke árny támaszkodott az égnek, embernyi árnyék, ültében aszalódott egy halom ősi fűrészpor tetején elbűvölve rohantam oda - első napraforgóm volt ez, Blake emléke - látomásaim - Harlem és a keleti folyók poklai, csörömpölő hidak, Joe Zsíros Kenyerei, döglött babakocsik, lekopott futójú fekete autógumik a soha újra nem futózásban elfelejtve, a folyópart költeménye, kotonok és fazekak, és az acél kések egy cseppet sem rozsdamentesek, csak a nyirkos mocsok és a borotvaéles műanyagok vonulnak be a múltba - és a szürke Napraforgó a lenyugvó nappal szemben siváran recsegve és porosan ingadozott a korommal a köddel és hajdani mozdonyok füstjével a szemében megtörten lekonyuló vizenyős tövis-pártája rozzant korona volt, tányérjából a magok kihulltak, a fényes levegő fogait gyorsan hullató szája, szőrös fején a sugarak bélyege akár egy megaszalt drót pókháló, levél-karokat meresztett a szára, fűrészpor gyökerei integettek, fekete kacsairól gipsz-morzsa esőzött, döglött légy a fülében, Szentségtelen rozoga vén vacak voltál, napraforgóm Ó én lelkem, szerettelek téged! A korom rajtad nem ember korma volt de halál és emberi mozdonyok, mind e porruha, a vasút-bőrnek e homályos fátyla, e füstköd pofa, e fekete nyomorúság szemhéja, ez a kormos kéz vagy fallosz vagy kosznál rosszabb művi duzzanat - az ipari - a modern - az egész civilizáció mely bemocskolja őrült arany koronádat és ezek a ködös gondolatok a halálról és a szerelem nélkül porosodó szemekről és a végkifejletről és a mélyben sorvadó gyökerekről, a homok és fűrészpor hazai buckáiban, gumi dollár-bankók, gépek bőre, a sírva köhögő autók belei és belsőségei, az üresen eldobott pléhkonzervek azzal az ójaj de rozsdás nyelvükkel, mit mondjak még, valami szivarízű farok elfüstölt hamuja, a talicskák vaginái és az autók tejelő melle, a szék híján megviselt valagak meg a dinamók záróizma - mindez múmia gyökereidbe préselődött - és ott állsz előttem a napnyugta fényében, alakodban dicsőséged telje! Egy napraforgó tökéletes szépsége! a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó létezés! hogy a belevaló újholdhoz illő édes és természetes szem villamos izgalommal ébredt és kapva kapott a napnyugta árnyú napkelte aranyú havi fuvallaton! Hány légy zizegett körbe téged korom ártatlanja, míg a vasutak mennyét és virág lelkedet átkoztad? Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke? Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál! És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak! Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart, és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá, - Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomást.

ORBÁN OTTÓ FORDÍTÁSA

San Franciscóban, az "amerikai Ninivében" keletkezett az őrület romjaiban üvöltő, narkotikumokban, dzsesszben, csavargásban, szexben, új rítusokban és dionüszoszi alkotásban eksztázist és üdvözülést kereső lázadó nemzedék legjobbjairól szóló hatalmas lírai költemény, az Üvöltés, illetve az első igazi beat verseskötet. Az Üvöltés közelében, a "más versek" között jelent meg 1956-ban ez a szelídebb és bensőségesebb hangú beatnik szutra. A szutra eredetileg szanszkrit nyelvű, tanító jellegű vallásfilozófiai írást jelent. És Ginsberg irónia nélkül, a "beatnik guru"-szereppel azonosulva utal az eredetileg a hinduizmushoz és buddhizmushoz tartozó rituális műfajra. Ugyanakkor profán és személyes - tehát jellegzetesen beat - az ő ceremóniája: a rárakódott mocsoktól csontváznehéz napraforgót tűzi jogarként az övébe a vers elbeszélő hőse, a ginsbergi prófétaköltő. A fölfedezett igazságok hirdetésének jelképéül, a vers ódai szár-nyalású, imát, eksztázist és meditatív szemléletet egyesítő záró részében: a beatniklét "törvényét" öntve mágikus szavakba, vízióba. Aligha véletlen, hogy San Francisco (közkeletű becenevén: Frisco) lett a beatmozgalom és -irodalmi kör központja, a beatnikek csavargó, lázadó életében a feltöltődés ideális színtere. (Ginsberg 1954-ben költözik ide New Yorkból.) A 19. század aranylázban égő San Franciscója a Vadnyugat színes nagyvárosa, forgalmas kikötőjével a californiai aranyvidék kapuja volt. Festői égboltja, varázslatos naplementéi, vagyis különleges természeti adottságai révén a 20. században a szerelmesek és művészek zarándokvárosa lett. Etnikai és kulturális színességének is köszönheti a "legfeldobottabb", legszabadabb erkölcsű amerikai város hírnevét, a friscói derűs, bohém életforma legendáját. Ez a San Francisco-élmény sejlik fel Ginsberg költeményében is. Lírai hőse attitűdjében a gazdagság megvetése, az elszáradt Napraforgó iránti részvét, a vele való beszélgetés naiv bensőségessége, a viráglétben az ünnepi élet szépségét dicsőítő elragadtatottság, a Nap és a Hold felé áramló érzelem felidézheti a város nevében élő keresztény örökséget is: Assisi Szent Ferencét, a szegényekre és minden élőlényre - madárra, féregre, virágra - sugárzó szeretetével. E "beat tanköltemény" elégikus-epikai bevezetésében (a lírai én vissza-emlékezésében) Ginsberg társa - a rokon lelkű és ugyanolyan "beat", azaz levert, szomorú Kerouac - volt az, aki észrevette és figyelmébe ajánlotta ezt a Napraforgót, amely e pillanattól kezdve a ginsbergi lírai én meditációjának tárgya lett. A valóságban is Kerouac keltette föl Ginsberg érdeklődését a buddhizmus iránt. És ő volt az, akinek költőként is a legtöbbet köszönhette. (Kerouac meg Ginsberg költészetének felszabadító erejét, termékeny hatását dicsérte később. A kölcsönhatás kétségtelen.) "A miheztartás végett" Ginsberg szobája falán akkoriban ott lóg a beatesztétika "kiskátéja", a kerouaci A spontán próza elemi szabályai. Ginsberg is az amerikai beszéd természetes ritmusát tanulmányozza, ő is hosszú, szaxofonszerű kórussorokkal kísérletezik, nekiereszti a képzeletét, feltöri a titkot, "mágikus sorokat bűvöl elő elméje igazi mélységéből - összemarkolja az életét -, és ír olyat, amit meg nem mutatna senkinek. Ír a tulajdon lelki füle és egynéhány más finomabb fül gyönyörűségére" (Az Üvöltés és más versek elé). Azt reméli, hogy Kerouac ráhall majd a zenéjükre. Az előszó alapján a Napraforgó szutrát is a pillanat természetes ihlete tartotta mozgásban, és az Üvöltéshez hasonló ritmusfomáló erő. De ez az állandó ismétlés alkalmazása nélkül lett egyetlen hosszú kicsoda. A lejegyzés körülményei is beszédesek: "A fogalmazási ideje 20 perc, én ülök az asztalnál, körmölök, Kerouac az ajtót támasztja, és várja, mikor leszek már készen, hogy mehessünk végre valamerre, buliba." A társakat összetartó szeretet, a közös számkivetettség-élmény és a másnaposság dekadens életérzéssel társul a vers kezdetén. A naplementében gyönyörködés és a sírás kettős vágyával jött a versbéli Ginsberg a friscói öbölbe, de a Napraforgó megpillantásáig csak az ipari szennyeződés okozta olajfoltokat és bezártságot érzékeli. A természeti szépség és ezzel összhangban a testi-lelki harmónia elérhetetlen még. Azonban a szerencsétlen embernyi árny, az élettelen növény látványa olyan emlékeket, asszociációkat és gondolatokat gerjeszt, amelyeket különféle heves érzelmek kísérnek. Az izgatottság megszünteti a lehangoltságot. Rapszodikusan hullámzó emlékképek és víziók jönnek elő a homályos közel-múltból, a visszatetsző friscói jelenhez társulva. Személyes, önéletrajzi hátterű a vers rövid 5. verssora és a New York poklait idéző - halmozásos technikájú - 6. is. Blake emléke és látomásai mögött Ginsberg sokat emlegetett misztikus Blake-hallucinációs látomása rejlik. (New Yorkban, 1948-ban önkívületi állapotban hallotta a romantikus angol költő, William Blake ősöreg hangján annak Napraforgó-versét, miközben apokaliptikus víziói voltak. Ginsberg a Nirvánához hasonlította ezt az élményt, és költői elhivatottságát is ehhez a "megvilágosodáshoz" kapcsolta.) New York keleti folyóinak lepusztult, elhagyott tárgyai ezúttal Ginsberg nyomorúságos gyermek- és ifjúkorának emléktöredékeiként egy valóságos nagy- város fizikai és lelki szegénységét érzékeltetik. A 7. verssortól folytatódik a mocskos környezetben talált friscói Napraforgó részletező bemutatása és egyre lelkesültebb megismerése. A Napraforgóra és "gyilkosára" - az ipari, a modern (amerikai) civilizációra - árasztott ellentétes érzelmek hol gyorsítják, hol lassítják a vers egyetlen tömbjén belül a Napraforgóról, majd a 10. verssortól már a Napraforgóhoz is szóló "bemutatást" és vallomást tartalmazó hatalmas középső résznek a ritmusát (4-19. verssor). A nevezetes ginsbergi szabadvers alapegységei, a hosszú verssorok (a 7.-től a Napraforgó csodálatos, képzeletbeli "visszaváltozását" kifejező 14. verssorig) a technikai haladás és a pénz Molochjának, az ötvenes évek hivatalos Amerikájának a Napraforgót, a teljes létezést pusztító, megrontó hatását lajstromozzák. Az öregedésre, a haladásra és a nemiségre vonatkozó - apokaliptikus szétesést ábrázoló - groteszk képsorokban a rút dolgok, az undorító embermozdonyok kacatjai uralkodnak, amelyek megfojtják az arany koronájú napraforgó-létezést. Mennyire hasonló képekkel festette Ginsberg az Amerika ifjait, a Bárányt tönkretevő Moloch gyűlöletes társadalmát az Üvöltésben: Moloch, kinek agya csak gépezet! Moloch, kinek pénz folyik ereiben! Moloch, kinek melle emberevő dinamó! Moloch, kinek füle füstölgő temető!. .. Moloch, kinek kéményei és antennái megkoronázzák a városokat! Egy másik költőelődjét, Walt Whitmant is eszünkbe juttatja a mozdony, ami - a fókuszba helyezett napraforgó mindent magába ölelő látomása mellett - a vers másik centrális metaforája. A versindítás környezetfestő San Franciscó-i kikötőleírásában a mozdony még reális valóságelem, akárcsak a halott napraforgó. De már ekkor is szuggesztív líraiságú, dekadens hangulatot áraszt: árnyékában ül a vers lírai hőse, Ginsberg és társa, Kerouac. Majd egybefonódik a két kép, a napraforgóé és a vén gőzmozdonyé: egy pusztulást, emberi szenvedést, a technikai civilizáció okozta szétesést kifejező gigantikus látomásban. (A beatesztétika és a szürrealizmus tudatalattit felszabadító képalkotására ismerhetünk a bizarr vízióban.) A mozdony is a hajdani teljes Élet (reményét) és a jelenlegi tehetetlenség kettősségét hordozza, akárcsak a napraforgó. A napraforgó őrzi az elmúlt vagy letűnt egészség emlékét a hajdani mozdonyok füstjével a szemében. Az ódai hangnemű Locomotive in Winterben (Téli mozdony) Whitman lokomotívja még erotikus szépséget és 19. századi vitalitást sugárzott. Ginsbergnél a férfias szépség helyébe az obszcén bomlás lép. Whitman bátor és szabad "pionírlelkű" mozdonya a modern élet példája, jelképe a mozgásnak s erőnek. Ginsberg 20. századában viszont agresszív, elnyomó szörnyeteg, illetve annak is csak árnya már. Whitman az ünneplő óda ditirambikus hangnemében alkotta meg a szabad, kizárólag önmaga törvényének engedelmeskedő amerikai szellem jelké- peként. Ginsbergnél a napraforgólét és a tehetetlen mozdonylét összekeveredik, torz tudatot; skizofréniát eredményez. A Whitman-korabeli amerikai élet még végtelen szenvedély, lüktetés és erő, a mozdony még derűs emberarcát mutatta. Erre utal Ginsberg a mozdonyt is megszólító 17. sorban. Whitman a fiatal Amerika bárdja volt, Ginsberg pedig egy "beteg" Amerikáé. Whitman a pionír Amerika erényeit és optimizmusát énekelte, a technikai haladás és az ember kapcsolatát még nagyszerűnek láthatta. A szabadvers forma is e két költőelődjével rokonítja. A zseniális, de őrült látnok hírében álló angol költő, Blake a szabadvers előfutára. Whitman a szabadvers amerikai mestere a 19. században, Ginsberg meg a 20. században, Blake főként romantikus prófétaalkatával, vizionárius költészetével hat Ginsbergre. A meztelenség életrajzi valósága is vonzot-ta, hát még a szimbolikája! Blake excentrikus szabadság- és természetszeretetének híres megnyilvánulása, hogy Milton Elveszett Paradicsomát korhűen - Ádám-Éva-kosztümben - olvasta együtt feleségével a kertben. Ezt szívesen idézte fel Ginsberg, hiszen a meztelenség a beatnik életfilozófia és magatartás lényegi összetevője: őszinteségkultuszával, a szabad szerelemmel s lázadó antikonformizmusával. Mindez kitűnik a versvégi önfeltáró látomásból. A ginsbergi Napraforgó-vers lényegében egy új heurisztikus látomáshoz kötődik: egy valódi napraforgóval való konkrét találkozásnak a megvilágosító erejű, látomásos-szimbolikus önjellemzéssé, önvallomássá változó elbeszélése áll a vers fókuszában. Művelődéstörténeti hátteréhez sorolhatjuk még Blake és Whitman versei mellett Vincent van Gogh napraforgófestményeit. Van Gogh 1883-ban írta "saját sorsát és a korát", együttesen vizsgálva, hogy a hanyatló mai társadalom olykor nagy, komor árnyként rajzolódik ki a szemünk előtt, ha egy eljövendő megújhodás fényébe tekintve szemléljük. Ginsberghez és Blake- hez hasonlóan őt is a lelkesülés, a részvét, a lázas alkotás jellemezte. A társadalmi konvenciók elvetése és az otthontalanság a korabeli társadalomban. S még egy kísérteties párhuzam: Van Gogh a közös alkotás reményében hívta meg Gauguint, hogy megalapítsák a megújhodás, nem pedig a dekadencia műhelyét... Tiszteletére napraforgós képeket festett. A festőbarátnak készített napraforgó-sorozatát aranysárga sugárzás jellemzi. A megszentségtelenítő civilizáció ellenére a napnyugta fényében és a költő kigyúló képzeletében "mégis" tündökölni kezd a ginsbergi Napra-forgó. Szűzies szépségének hajdani pillanatát és a szerelmes részegséget, a napraforgó-vágyakozást idézi fel a rajongás hangnemén a költő a sejtelmes, szerelmes fuvallatok erotikus képeiben (15. sor). Az obszcén töltésű, modern civilizációlátomás ellenpontja ez. Ez a szépség önmaga, saját identitása: a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó-létezés! A szeretet hangján költői kérdések záporoznak. És itt egyesül a tehetetlen mocskos vén mozdony képe a halott napraforgóéval, akihez egyre intenzívebb részvéttel beszél a költő. A szereptévesztés, a tragikus szerepválasztás gondolatában éri el érzelmi tetőpontját a költemény. Itt tűnik föl konkrétan mint a (hajdan) hatalmas őrült amerikai mozdony Whitman lokomotívja. Hazajáró lelkének, tehát árnyának méltatlan helyzetébe alacsonyította magát Ginsberg napraforgója. Ezen a ponton újabb hangváltással - szinte gyermeki daccal és határozottsággal - választja el a növényt és a mozdonyt. Mindkettőt megszólítva, saját különálló identitásukra figyelmeztetve. Az angol szöveg a "ne felejts" szóösszetétellel, nyelvi humorral ellensúlyozza a didaktikusságot. Ezután egy hétköznapi szófordulat vezet vissza a kiinduló elbeszélői helyzethez. Megvilágosító látomásokat prófétai cselekvés követ: profán uralkodói gesztussal kapcsolja magához a napraforgót, majd prédikálni kezd. Némi önirónia is rejlik ebben a prédikáló magatartásban: önmagának is szól ez a gesztus, illetve a szózat. Nemcsak a társhoz, a társakhoz és mindenkihez, aki meghallgatja. A befejező rész magát a "beat prédikációt", illetve annak lényegét tartalmazza: az én és a Te helyébe lép a "mi" általánosító és meghitt összetartozást kifejező névmás. Megvilágosító önmeghatározás ez, a külső és a belső, a látszat és a lényeg ellentétére építve: a rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdony külsővel nem azonos a lelkük. Hiszen az a hajdaru, szépséges napraforgóval azonos lényegű. S mint egy imában, áldottnak nevezi szerelmi gyönyörüket is. A mindent betetőző, újabb napraforgóképben meztelen testük a szerelmi mámorban aranyból feketébe tűnik át napnyugtakor, egy újabb bizarr átváltozásként (őrült fekete estélyi napraforgók alakját öltve), miközben saját szemükkel kémlelik a számos jelzővel, összefoglalóan érzékeltetett San Franciscó-i rakparti, esti látomást. A kötet előszavában írja Ginsberg: "...a vizuális kép- nyelv gyorsírásos lejegyzései, a hidrogén-wurlitzer kapcsolásai - az absztrakt haiku tudja csak megtartani a misztériumot és közben vaskemény költészetet kalapálni vissza a sorokba: ilyen a Napraforgó szutra utolsó sora, a végletekig megy: egyedülálló szóasszociációk egyetlen folyama, összefoglalás. (...) Az Értelmes Elme, ha spontán módon művelik, formákat teremt önnön képére és hasonlatosságára, és eljut a Végső Eszmékig. .. Summa summarum: Ginsberg szutrájában a Napraforgó-lét a beatnikek belső és külső valóságának poláris kettősségeiből. - öröm és keserűség, szelídség és vadság, Élet és Halál, szépség és csúfság, természet és technikai-ipari civilizáció ellentétes motívumaiban bomlik ki. A kompozíció dinamikája a Napraforgó metamorfózisát követi: konkrét látványból emlékezés és meditáció só tárgyává lesz, miközben személyes és egyetemes látomássá válik. A szutra rituális tetőpontján dionüszoszi orgia és San Franciscó-i természeti tünemény egyesül egy szintetikus napraforgó-látomásban: a dionüszoszi mámorú szerelmi gyönyörtől megrészegült beatnikek önszimbólumává emelkedik a friscói napraforgó. Az Életük orgisztikus gyönyörűségét feltáró és "megleső" látomásba mintha csipet-nyi önirónia vegyülne. Másfelől, talán a Zen-buddhista meditatív szemlélődést is integrálja ez a polifonikus záróakkord. Ginsberg tapasztalata szerint a buddhizmusban rejlő szeretetfilozófia, az önmegfigyelésnek, a befelé forduló elmélkedésnek a gyakorlata kivonja őket s híveiket "az uralkodó ideológiák, propagandák és tömegkommunikációs szuggesztiók hatása alól". Buddhizmusának tehát nem annyira a filozófiája a fontos, mint inkább személyiségmegtartó ereje. (Ahogy azt egyik magyar fordítója és barátja, Eörsi István is megállapította, akinek az 1990-ben kiadott Ginsberg-fordításai mögött már egy terebélyes Ginsberg-filológia van. Így az Üvöltés újrafordításában a ginsbergi "asszociációk és képzetek brutalitása" élesebb s konkrétabb megvilágításba került. A Napraforgó szutra zárólátomása mintha egyenesen az Üvöltés bevezető képsorának egyik ilyen képét ragadná ki és fejlesztené tovább: a Napraforgó-vágyú beatnik létezés szimbolikus és szinte kézzelfogható látomásává. Az Üvöltés beatpróféta lírai énje egyetemesebb távlatból, kívülről szemléli de hasonló hőfokú együttérzéssel - nemzedékéből e hisztérikus-pucéran tilos gyönyöröket hajszoló angyalképű hipsztereket, akik ős- mennyei vággyal tapadnának az égi gépezet csillagos dinamójához.) Egy meghitt magyarországi vallomás pillanatát - Kerouac "szellemének" jelenlétét - ekképp jegyezte le Eörsi: "...»Jack - mondta (Ginsberg) -, neki köszönhetek mindent. Ó késztetett a spontán írásra és arra, hogy csak befelé figyeljek. Buddha volt, csodálatos ember - halálra itta magát.« Letette a könyvet, elhallgatott, Orlovsky se beszélt, mintha egy angyalra figyeltek volna együtt, aki éppen átszállt a szobán."

DÖMÉNY KATALIN

A beat irodalom

Vissza