Dsida Jenő élete és munkássága

DSIDA JENŐ
(1907 - 1938)

Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
A Szatmárnémetiben született, élete nagy részében Kolozsvárott élő költő ifjúkorától kezdve szívbeteg volt, maga is tudta, hogy nem adatik neki hosszú élet, de leszámítva néhány végső költeményét, nyoma sincs benne a halálvárás komorságának. Derűsen szerette az életet és az irodalmat. Ha eszembe jut, úgy érzem: nemcsak költőnek volt úgyszólván hibátlan, hanem írókról és irodalomról szóló esszéi, kritikái is kitűnő kisprózák, mondataikból kicseng, milyen élvezettel fogalmazott.

Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehunyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Jó álom

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.
Csörgős szánkón összesímulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

Tizenkilenc éves korában -1926-ban -már versei jelentek meg kolozsvári lapokban. Ez időben még jól érezhető az akkor világdivatként ösztönző expresszionizmus hatása. Szabad verseket ír, szeszélyes gondolattársításokkal. A maga gyakorlatából ismeri fel, hogy nem ez az ő költői világa. Nem gomolygó lelkű, kifelé robbanó expresszionista ő, hanem a külvilág élményeit szín- és hangérzékenyen befogadó impresszionista, formavilága pedig a ritmusok és rímek boldogságot adó játéka. Hamarosan felismeri, hogy igazi példái, mesterei a Nyugat nagy fegyelmű formaművészei. Nem az utánzójuk, hanem lélekbeli rokonuk. Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, nyilván Babits Mihály is úgy példaképe, hogy egyiket sem másolja. Talán náluk is szenvedélyesebben játszik a versformák lehetőségeivel.

Dsida Jenő második kötete 1933-ban jelent meg, és ettől a verstől kapta a címét. Öt évvel előbb, 1928-ban látott napvilágot első gyűjteménye, a Leselkedő magány, és öttel később, 1938-ban a harmadik, az Angyalok citeráján; de ezt már nem érte meg. 1938. június 7-én halt meg, harmincegy esztendős korában. Akik ismerték Erdélyben és együtt dolgoztak vele a kolozsvári szerkesztőségekben, úgy emlékeznek rá, mint „csodagyerekre", mert nagyon korán és meglepő formai érettséggel jelentkezett, és mint törékeny, erdélyi tájszóval „csipkehúsú" fiatalemberre. „Tudtuk róla, hogy rossz a szíve s csak óvatos, kiegyensúlyozott életmód adhat neki férfiéveket" — írja 1958-ban megjelent válogatott versei, a Tópart könyörgés bevezetésében Áprily Lajos. - „Ő azonban - folytatja - fiatalos könnyelműséggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot? Talán ezért kellett olyan korán eljutnia a határkőhöz könnyelmű, fiatal, csacsi élete útján..." A Leselkedő magány az opál-szürke szomorúság kötete. A tárgytalan, orvosolhatatlan szomorúságé; azé, amelynek nincs közvetlen oka: egyszerűen légköre a létnek. Egyik legjellemzőbb verse, a Túl a formán így kezdődik: „Túl minden jelzőn és rendeltetésen / meglapul a dolgok lelke, / a kérlelhetetlen, bronzsötét / eget-len lényeg / s valami igazság hömpölyög / a folyók fenekén."
De mi ez az „egyetlen lényeg", és hogy hívják ezt az igazságot? Ezt a lényeget nem lehet meghatározni; ez az igazság megnevezhetetlen. A vers zárórésze így szól: „Nevükön szeretném nevezni őket / ilyenkor alkonyatkor. / Kinyúl értem bizonytalan szavuk, / megölel láthatatlan karjuk / s én úgy ringok el a titkok titkán, / mint az anyám ölén". Jelzők s határozók: megannyi vallomás. „Ilyenkor alkonyatkor": az egész köteten végigvonul ez a finom, gyöngyszürke, körvonalakat elmosó alkonyi világítás. A kinyúló szavak „bizonytalanok", s éppen csak „kinyúlnak", de célt nem érnek; karok ölelnek, de az ölelés testetlen, mert a karok „láthatatlanok". „A dolgok lelke", az „egyetlen lényeg" nem más, mint a „titkok titka", melyen „elring", szinte hunyt szemmel, félálomban, „mint az anyám ölén": — ez a titokzatosság „anyai" számára, az „öl" pedig alighanem egyszerre áll mindkét jelentésében: mint anyai öl, amelybe pihenni hajthatja fejét a fiú, és mint anyaöl, anyaméh, amely beburkolja, világra hozza. Mintha a „lényeg", azaz a titok, a „túl a formán" létező rejtelmes világ és költője között még nem szakadt volna el a köldökzsinór. A dolgokon túl van „valami", és a költő, a dolgok innenső feléről, olthatatlan nosztalgiával fordul e létentúli lényeg felé, mely megfoghatatlan, elérhetetlen; másnemű, mint hogy megfoghassuk.
A kapcsolat, a sóvárgás neve, illetve megnevezetlen állapota, a fiatal Dsida Jenőre jellegzetes emberi-költői magatartás, létérzés: —aszomorúság. Közérzet, létérzés, létállapot; és távolság, tom-pítottság, elérhetetlenség. „Valaha el lehet-e érni / a bús elérhetetlent? / Vagy elfojtott vággyal el-függönyözni / minden ablakot?" Az Olvadó jégvirág kérdése ez; ugyanennek a versnek első szakasza szintén a megfoghatatlanságról vall: „Valami nagy, elérhetetlen szerelem / ködlik a mezők felett, / elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás / a boldogság után." Miért ilyen nosztalgikus, szomorúságra hangolt, a dolgokért épp csak kinyúló, de semmit nem birtokló a fiatal költő világhoz való vi szonya? „Tudtuk, hogy rossz a szíve": - ez a vattázott, szürke tónusú, tompított hangú világ ég szívbajos ember világa. Mint egy háló, fonja be ez a beteg szívéből sugárzó, fénytől, éles szögletei tői félénken, magátféltően húzódozó fáradtság. Észlelései inkább sejtelmek; és szomorúsága világ méretű, mert a világgal való minden kapcsolatát meghatározza. Nem bújhat ki a testéből, nen cserélheti ki a szervezetét. „Hajszálnál finomabb fonál / a szomorúság. /.../ A házunk előtti öre^ akáctól / a sarkcsillagig, / onnan a holdig szőttem a hálót / e sejtelem-fonalakból. /.../ S én gúny nyasztok a háló közepén, / éjféli szürke pók..." Ennek a betegségnek jellemző állapota a magán5 létszorongása. A Leselkedő magányban minduntalan találkozunk vele. Az Itt feledtek című ven egy lélektani kórlelet pontosságával rögzíti. „Sírásra görbült szájjal, /.../ lelógó karokkal" áll az esti kertben a rózsafa mellett, „egyedül", és vak sötétben, mert „felhőkígyók kúsztak a csillagokra". A szorongás egyre fojtogatóbb: „A csend-falon kísértet-ujjak motoszkálnak, / nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. / Először csöndesen nyöszörgők, / aztán hangosabban sírok, / aztán az egyedüllét iszonyú félelmében /felszökök és rekedten kiabálok: /-Emberek, halló, emberek! /Idegyertek, itt állok a kertben, / ember vagyok... /Jó emberek, ne hagyjatok elesni / gyöngén, reszkető ínnal... / Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, / senki sem felel. / Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai / folynak csiklandozva fülembe / s kétségbeesésemet végighengereli / a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása. / Lakodalom van valahol az ezredik házban, / a nagy ucca végén. Oda mentek, / mindenki oda ment, az egész világ. / Engem itt feledtek."
Ez a kihagyó, az elszoruló szív félelme, világmagánya. Mindenki elment, az egész világ; őt itt feledték, neki egyedül, segítség nélkül kell, megküzdenie a rettegéssel, mely belülről indul el, belülről idézi rá a kívül motozó kísértetujjakat, vállába kapaszkodó nehéz illatokat; belülről fojtogatja „az egyedüllét iszonyú félelmével". Olyan magány ez, amilyen a mindenkitől elhagyott Jézusé az Olajfák hegyén a Bibliában. A kép már a Leselkedő magányban megjelenik; a Nocturno záró strófája: „Leülök egy kőre az Olajfák hegyén, / könnytelenül, nyugalmasan. / Csak mert nern érdemes úgy sietni / a temető felé."
Lényegében együtt vannak a Nagycsütörtök elemei és motívumai. A vers első négy sora majdnem prózai tény-rögzítés. Lírai helyzet nem is lehetne köznapibb. Vidéki kis állomás, nagycsütörtök; a vonat hat órát késik. Hat óra várakozás egy vigasztalan váróteremben. A következő sor még mintegy a tényállás rögzítéséhez tartozik: „Testem törött volt és nehéz a lelkem." Fáradtságra gondolhatunk, és bosszúság helyett a csüggedékeny emberek szomorúságára. Ki örül az elmulasztott csatlakozásnak, egy hat órás, kietlen várakozásnak? De következik egy hasonlat, mintegy magyarázatul. Mi ez a fáradtság, és miért nehéz ez a lélek? Mert él. Számára élni annyi, mint „sötétben" indulni útnak, mégpedig „titkos" útnak (s ezzel a „Titkossággal" kapcsolatban gondoljunk vissza mindarra, amit a Túl a formán című versről mondtunk), csillagok szavára ugyan, ám „végzetes" földön, „sors elől szökve"; és akárhogyan szöknék is, mindig és mégis „szembe sorssal", azaz menekvés semmiképpen sincs; az aritmiás szív halálszorongásaitól kifinomított idegekkel állandóan érzi a veszélyt, „nyomán lopódzó ellenségeit". A „messziről" szó ismét arra a távoliságra, határozatlanságra, bizonytalanságra utal, arra a mindig jelenlevő és mindig messzinek ható „valamire", ami ott lappang a Leselkedő magány verseiben is. Ismét egy ,fényközlés": az ablakon túl mozdony-pöfögés. Épp ez a vers egyik varázsa: a szürke, „helyzetjelentő" tényeknek, az „ideg-jelentéseknek" és a sorsnak ez a szürke, minden hangos szót kerülő egybefonása.
Mozdonyok, sűrű füst: jellegzetes állomási kép. De a füst egyszerre egy denevérszárny képzetét kelti, és megjelenik, talán egy rendetlen szívverésre, az iszonyat, „az egyedüllét iszonyú félelme", az „engem itt feledtek" fojtogató rémülete. „Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem." A két jelző, a „mély" és az „állati" nem henye szó: mindkettő orvosilag-lélektanilag pontos. Következik, mint az első vázlatnak ható Itt feledtekben is, a magára hagyott ember kapaszkodása az emberek felé, - és már kiáltás nélkül, szinte beletörődve, csak vágyként, szürkén, egyszerű közléssel, és annál szorongatóbban. De hiába, a magányt és félelmét nem oldhatja fel szavakkal, másokhoz fordulással: sehol senki. Az Itt feledtek egy távoli, ezredik-házbeli lakodalom muzsikáját idézte: mind oda mentek. Itt, a Nagycsütörtök „nyirkos éjében" és „hideg sötétjében" a magány érzékeltetésére természetszerűen, hiszen nagycsütörtök van, a Nocturnóban meglelt bibliai kép lép be: az Olajfák hegye, a magányosan vérverejtékező Jézus, aki elvonult kissé tanítványaitól, s azok közül egy sem bírt virrasztani vele. Mind elaludtak; mint ahogy az Itt feledtekben „mindenki oda ment, az egész világ". Az ötös-ötödfeles, prózai szürkeséggel folyó jambikus sorok szinte szó szerint idézik a Bibliát: „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak..." S ebben a végletes és végzetes magányban, megint a helyzetjelentés hangnemében, akár egy pontos orvosi közlés: „Kövér cseppek indultak homlokomról s végigcsorogtak gyűrött arcomon." Az Itt feledtek rettegve kiáltott az emberekért. A Nagycsütörtök szerényebb, megadóbb, melegebb is ugyanakkor: „szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel." Innét már csak egy mozdulat kell: fölállni, elindulni, fáradtan is, kihagyó szívvel is, azok felé, akikkel szót válthat, csöndes, jó, egyszerű szavakat. A kocsárdi váróteremben „körülnézett" és senkit sem látott: mind aludtak. Majd nemsokára ismét körülnéz, és észreveszi, hogy közöttük él: „Emberek barátja vagyok. / Közöttük élek és szívem kézről kézre jár." De a találkozás öröméért előbb meg kellett verejtékezni a kocsárdi állomás magányos nagycsütörtökjén.
Rónay György

Írták, mondták már azt is róla, hogy pesszimizmusra hajló lélek volt. Pedig csupán ismerte a szomorúságot, mint magányélményt, a bánatos vágyakozásokat, mint ahogy ezt ismeri minden valamennyire értékes emberi lélek. De ezek a bánatok nem komorították el a számára sem a világot, sem a saját, eleve rövidre szabott életét. A külső és belső rosszak is témákat adtak, amelyekkel magát és másokat gyönyörködtetve játszott, olyan tökéletes és fülnek kellemes formákat találva számukra, amelyek létrejöttükkel kétségessé teszik, hogy egy ilyen alkatú költőre érvényes lehet-e a pesszimista jelző. Persze, nem volt naivan optimista sem, hiszen tudata világosan tartotta nyilván a veszélyekkel fenyegető valóságot. Gyermekkora az első világháború éveiben telt, és ha a második világháború kezdetét már nem is érte meg, a harmincas években egyre ijesztőbben fenyegetett világégéssel a fasizmus. Tudta, hogy gyűlölet és gonosz indulatok hálózata közt botladozik a jóindulatú ember. Éppen ezek elől rejtőzik a költészet ritmus- és rímmámorába. És végső éveiben, amikor betegsége is jobban kínozza, a világveszedelem is növekszik, verseibe is belopózkodik a csöndes bánatosság, amely azonban sokkal jobban emlékeztet a hajdani szentimentalizmus érzelmes világfájdalmára, mint a kortársak rémületeire és szorongásaira. Még meg is mosolyogja a kísértő szomorúságot: finom és bölcs humorral figyeli saját bánatát is (Hulló hajszálak elégiája).

Voltaképpen attól fogva, hogy az expresszionista kezdetek után megtalálja formajátékos hangját, tehát úgy huszonöt-huszonhat éves korától érett költő. Mégis szüntelen fejlődést mutat rövid költői útja. Sorai minden újabb kötetben jobban fénylenek, érzelemgazdagsága bővül és mélyül, formajátéka egyre bravúrosabb, és a csúcspontot a halála után megjelenő végső kötetben éri el: ez az Angyalok citeráján. Ennek a könyvnek a költeményei jelzik a halk bánatok növekedését is, az örömök teljességét is. Hiszen miközben kívülről-belülről kopogtat a halál, a költő harmincéves korában felemelkedhet a szerelmi mámor mennyországáig: feleségül nyeri az oly derűs és oly mélységes áhítattal szeretett nőt. Haldoklása egyben nászünnepség. A következő évben, harmincegy éves korában meghal.
Filozófiai sejtelmei alkalmasak még egy enyhe misztikával való játékra is, de nem annyira vallásos és nem annyira vallástalan, hogy versei akár erre, akár arra irányítsák vagy éppen vezéreljék a lelkeket. Kritikái és irodalmi elmélkedései nagy hozzáértésre, érzékenységre, elmélyültségre vallanak, ugyanolyan műgonddal készültek, mint költeményei. De ezekből sem bontakozik ki egy bárki számára iránymutató esztétikai világnézet, azon túl, hogy jó élmény szép könyveket olvasni. Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt.

Hegedüs Géza

Vissza