Jean Follain |
|
Jean Follain 1903-ban született Alsó-Normandia egy
jelentéktelen, jellegtelen, vagyis épp ezáltal élesen általános-érvényű
mezővároskájában, Canisyben. Egyik nagyapja jegyző, a másik tanító: a család
kiművelt voltában is mélyen a tájba, a népbe gyökerezik. A táj: kertszerű; a
beton dűlőutak közt sehol egy foltnyi ugar, mocsár, gödrös bozót; mintha a
nyulak és menyétek is háziállatok volnának; a nép szorgalmas, józan, még jómódú
is. Minden rendben tehát; épp csak — mi végre? Vagyis: „Sehol annyi rejtelem és
kérdés, mint épp ebben a csöndes, minta-faluban", ennek a Vieille France-nak —
magyarra oly találóan fordított Vén Európának — a szívében.
A minta-falu, s minden oldalról minta-család fia, minta-tanuló. Fújja a
katekizmust, a líceumi latint, majd az angolt, mert szülei angol szóra is
kiadják, át Angliába. Jogásznak megy Caenba; minta-jogász. Bíró lesz, a párizsi
törvényszéken, minta-bíró; betéve tudja a Napóleon-Codexet, az összes
kiegészítéssel és szövegértelmezéssel. A ténymegállapítás megszállottja. Ez
történelmi tanulmányokhoz vezeti. „A puszta tény, hogy valami végbement",
számára önmagában megrázó élmény. Minden szabad idejét otthon, szülőhelyén
tölti: az első élmények foglalkoztatják legizgatóbban, válaszra, ítéletre.
Irodalommal — a kitűnő nyomozati útmutatóval és eszközzel — kezdettől fogva jól
megismerkedett, gyakorlatilag is. Behatol — nyomozatilag szinte — a modern
irányzatokba is. Harminc éves, amikor első könyvét kiadja. Hangja, tárgyköre,
szemléletmódja már ekkor az ami. Évente több könyvet is megjelentet. A bírói
pályát otthagyja. Megkezdődik Canisy, és az első élmények — mindnyájunk első
élményeinek — egyre mélyebbreható, egyre szélesebb terű, egyre leleplezőbb — ma
magunkat is egyre lecsupaszítóbb — föltárása.
Semmi sem volna könnyebb, mint e néhány életrajzi adatból összeszerkeszteni az
írói mű gerendázatát. Egy ember a valóság ábrázolására keres eszközt. Egy vidéki
fiú fölmegy Párizsba, kimegy a világba, s amit ott elsajátított, a korszak
tekintetét járatja meg ősei — Európa megalapítói — földjén. A tenyeres-talpasok
ártatlan törzséből valaki oly finomra neveli érzékenységét, hogy
patika-mérleggel méri azt, amit addig vásári mázsán értékeltek.
De ez a hideg leltározás csak akkor volna lehetséges, ha a megismerendő valóban
nem hatna vissza a megismerőre. Már pedig a költői megismerés alapja, hogy ez a
visszahatás nagyon is eleven legyen. A költő Follainnek ereje is, fogyatékossága
is, hogy nem kódexre emlékezve nézi az ősi környezetet. Igen, vizsgálóbírói
szigorral nyomoz és állapít meg, sőt „szögez le", de ítélete eredendően költői.
Azt kell gondolnunk, oly elfogulatlan, hogy ő maga sem érzi ítéletei horderejét.
Verseiben megingathatatlan törvényszerűség nyilvánul meg. Semmit nem változtat
az ítélet szigorán, hogy ez a törvényszerűség nem jogrendszer kódexét követi,
hanem, így kell mondanunk, ízlés-rendszerét. Azét mégpedig, amelynek változása
világnézeti változás előhírnöke.
Nem először írom le: a modern francia költészetben a
legjobb bevezető ösvény a modern párizsi festészet; főleg a mi keleti
észjárásunk számára. Az a festészet természetesen, amely még megőrzi a
tárgyak formáját. De mégis lelkületet ábrázol. Follain első
illusztrátora Chirico lehetett volna, és Utrillo, ha tájképet és
zsánerképet is csináltak volna. „Sa poésie est faite avec des objets" —
írta Follainről Max Jacob. De hát hova is hág ő, hova érkezik el az
emlékezet festményeinek és tárgyainak e varázslatos elrendezésével? |
Ez a költő, aki jó ha minden századik versében egyszer kimondja azt, hogy én — épp az egyén helyét, akarja tárgyilagosan ábrázolni abban az eldologiasodott valóságban, amelyet a nyugati irodalom a mai világnak vall. Sokszor tragikusan, sokszor gúnyosan ábrázol; de reménnyel is. Mint ebben a Falusi estében:
Ittak a vének
nézi a fiatalság őket
ott várnak mind a fa alatt
folynak rendben a vérerek
látnak üresen a szemek
járnak üresen az agyak
a jázmin-illat diadalt ül
a legkeszegebb nő is
keblén át asszonynak érzi magát
Szegre akasztva függ a bőrkötény
s a patkolókovács ajkán
ott vár a régi dal már
a szerelem s a bosszú
szavaival.
A modern francia költészetben Follain lírája van tán legtávolabb attól az egyénközpontú lírától, melyet romantikus örökségűnek nevezhetünk. Ne hőköljünk meg, ha ízlésünk nem nyit azonnal utat világszemléletének. Induljunk meg birodalmában, ha másra nem, fölíedező útra. Ráébredünk, hogy távolibb tájra nyílik abból kilátás, mint magunk is gondoltuk. Végső ítéletül ezt a mondatát fogadhatjuk el:
Daloló patakaival még
a világ gyermekkorát éli.
A CIRKUSZBA-VITT FIÚ A szomszédasszonyhoz aki fiáért |
PIROS ALMA Halott lányát festette Tintoretto |
copyright ©
László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu