Jean Follain
(1903 - 1971)

Jean Follain 1903-ban született Alsó-Normandia egy jelentéktelen, jellegtelen, vagyis épp ezáltal élesen általános-érvényű mezővároskájában, Canisyben. Egyik nagyapja jegyző, a másik tanító: a család kiművelt voltában is mélyen a tájba, a népbe gyökerezik. A táj: kertszerű; a beton dűlőutak közt sehol egy foltnyi ugar, mocsár, gödrös bozót; mintha a nyulak és menyétek is háziállatok volnának; a nép szorgalmas, józan, még jómódú is. Minden rendben tehát; épp csak — mi végre? Vagyis: „Sehol annyi rejtelem és kérdés, mint épp ebben a csöndes, minta-faluban", ennek a Vieille France-nak — magyarra oly találóan fordított Vén Európának — a szívében.
A minta-falu, s minden oldalról minta-család fia, minta-tanuló. Fújja a katekizmust, a líceumi latint, majd az angolt, mert szülei angol szóra is kiadják, át Angliába. Jogásznak megy Caenba; minta-jogász. Bíró lesz, a párizsi törvényszéken, minta-bíró; betéve tudja a Napóleon-Codexet, az összes kiegészítéssel és szövegértelmezéssel. A ténymegállapítás megszállottja. Ez történelmi tanulmányokhoz vezeti. „A puszta tény, hogy valami végbement", számára önmagában megrázó élmény. Minden szabad idejét otthon, szülőhelyén tölti: az első élmények foglalkoztatják legizgatóbban, válaszra, ítéletre. Irodalommal — a kitűnő nyomozati útmutatóval és eszközzel — kezdettől fogva jól megismerkedett, gyakorlatilag is. Behatol — nyomozatilag szinte — a modern irányzatokba is. Harminc éves, amikor első könyvét kiadja. Hangja, tárgyköre, szemléletmódja már ekkor az ami. Évente több könyvet is megjelentet. A bírói pályát otthagyja. Megkezdődik Canisy, és az első élmények — mindnyájunk első élményeinek — egyre mélyebbreható, egyre szélesebb terű, egyre leleplezőbb — ma magunkat is egyre lecsupaszítóbb — föltárása.
Semmi sem volna könnyebb, mint e néhány életrajzi adatból összeszerkeszteni az írói mű gerendázatát. Egy ember a valóság ábrázolására keres eszközt. Egy vidéki fiú fölmegy Párizsba, kimegy a világba, s amit ott elsajátított, a korszak tekintetét járatja meg ősei — Európa megalapítói — földjén. A tenyeres-talpasok ártatlan törzséből valaki oly finomra neveli érzékenységét, hogy patika-mérleggel méri azt, amit addig vásári mázsán értékeltek.
De ez a hideg leltározás csak akkor volna lehetséges, ha a megismerendő valóban nem hatna vissza a megismerőre. Már pedig a költői megismerés alapja, hogy ez a visszahatás nagyon is eleven legyen. A költő Follainnek ereje is, fogyatékossága is, hogy nem kódexre emlékezve nézi az ősi környezetet. Igen, vizsgálóbírói szigorral nyomoz és állapít meg, sőt „szögez le", de ítélete eredendően költői.
Azt kell gondolnunk, oly elfogulatlan, hogy ő maga sem érzi ítéletei horderejét. Verseiben megingathatatlan törvényszerűség nyilvánul meg. Semmit nem változtat az ítélet szigorán, hogy ez a törvényszerűség nem jogrendszer kódexét követi, hanem, így kell mondanunk, ízlés-rendszerét. Azét mégpedig, amelynek változása világnézeti változás előhírnöke.

Nem először írom le: a modern francia költészetben a legjobb bevezető ösvény a modern párizsi festészet; főleg a mi keleti észjárásunk számára. Az a festészet természetesen, amely még megőrzi a tárgyak formáját. De mégis lelkületet ábrázol. Follain első illusztrátora Chirico lehetett volna, és Utrillo, ha tájképet és zsánerképet is csináltak volna. „Sa poésie est faite avec des objets" — írta Follainről Max Jacob. De hát hova is hág ő, hova érkezik el az emlékezet festményeinek és tárgyainak e varázslatos elrendezésével?
Ha csak a keze mozdulatát nézzük, a versépítő Follaint nem nehéz rajtakapni. Egyetlen módszere van. A jelentéktelent, ameddig lehet, észrevétlenül, fontossal kezdi vegyíteni. Nagyjából úgy, mint a sors. Szürke tájakat, szabvány eseményeket sorakoztat; de szívünk egyszerre csak gyorsabban ver, torkunk elszorul; ám ő csak kono-kan, mondhatni föladatot végezve, adagolja tovább azokat a mindennapi képeket. Nagyjából úgy, mint az álom.
Van, hogy már fölkiáltanánk. Mint a lidércálomban. Van, hogy a dermesztő képek lezajlása után a nyomás boldog föloldódásra vált át. Mint egy klasszikus tragédia „végigélvezése" után.
Ezek az emlékképek tehát voltaképpen álomképek? Vagy tragédia képei? Tollúnkból majdnem úgy ugrott ki a mondat: azaz tragédia képei? Mert mivel tud megkínozni az álom? Hogy eseménysorozata úgy esetleges, hogy valamiképp mégsem esetleges, mert hisz hatásos. S mivel gyötör — és emel — ödipusz tragédiája? Hogy ami velünk történik, rettenetesen esetleges ugyan, de van láncolata,
S tán oka is. S tán rendezője is. Akkor pedig mégsem hasztalan.
örök kár, hogy Freud nem maradt meg annak, amiben minden vitát kizáróan nagy volt: színházi kritikusnak. Az ő tudatalatti elméletéből mára tán a pozitivista esztétika kölcsönözne eszközt az inspiráció működésének — főleg a költői képalkotásnak — vizsgálatához. Ismerjük Jung — végső kapcsolásában hibás — föltevéseit. Nemcsak születésünkig visszanyúló mély-emlékezetünk van. Van társadalmi, történelmi is! Idegsejtjeink — sőt agysejtjeink — mélyén nemcsak a mi egyéni kétlábra-állásunknak: emberfajunk talpraállásának élménye is ott él!
Fóliáin személytelen emlékei nem ilyen eredetűek. De ilyen hangulatúak. A párhuzam csak az itt is, ott is meghökkentő rejtelmességet érzékelteti. De Follain rej-telmessége csak látszólagos. Az ő inspirációja követhető; már ameddig költői inspirációt követni lehet.
Fóliáin szemében is képtelen a világ; de mégsem álomszerűén. Azért, mert egy különb emberi logika szerint jár látszólag a feje tetején. Mert nem emberi, hanem dologszerű. Ez a költő azzal, hogy esetlegesnek — tehát tragikusnak — érzékeli a létet, nem valami zeuszi uralmat ismer el.
Egy rettenetes rendetlenség állapotát tudatosítja, épp valami — az ő ösztönében derengő — rend sugalmára.
Ez az ihlete.
Nem azért „időtlen" — a jelent és a múltat nem azért keveri össze —, mer! valami örököt érzékel; hanem mert egy megsejtett jövő reményében egyformán elutasítja, ami eddig volt, s van. Az idő, melyben lényeket és tárgyakat szinte egyforma gráduson ábrázol, nem „történelmietlen", ahogy azt bírálói nem egyszer nevezik; „történelem előtti" — abban az értelemben, ahogy ezt egy világszemlélet értelmezi.
A képek, amelyeket látszólag önkényesen elénk perget, rendszerint sötétek, kegyetlenek. Pesszimisták? Ha a Guernica-sorozat is az! Az időt mondják.
Sokszor groteszk-mód. De hisz az eldologiasodott kapcsolatok is groteszkek: a maguk módján önkényesek. A képek értelmetlensége sokszor megállít. De nézzünk csak mögéjük: nem ők „értelmetlen"-ek, hanem az a lét, amit ábrázolnak. Annak mai formája.

Ez a költő, aki jó ha minden századik versében egyszer kimondja azt, hogy én — épp az egyén helyét, akarja tárgyilagosan ábrázolni abban az eldologiasodott valóságban, amelyet a nyugati irodalom a mai világnak vall. Sokszor tragikusan, sokszor gúnyosan ábrázol; de reménnyel is. Mint ebben a Falusi estében:

Ittak a vének
nézi a fiatalság őket
ott várnak mind a fa alatt
folynak rendben a vérerek
látnak üresen a szemek
járnak üresen az agyak
a jázmin-illat diadalt ül
a legkeszegebb nő is
keblén át asszonynak érzi magát
Szegre akasztva függ a bőrkötény
s a patkolókovács ajkán
ott vár a régi dal már
a szerelem s a bosszú
szavaival.

A modern francia költészetben Follain lírája van tán legtávolabb attól az egyénközpontú lírától, melyet romantikus örökségűnek nevezhetünk. Ne hőköljünk meg, ha ízlésünk nem nyit azonnal utat világszemléletének. Induljunk meg birodalmában, ha másra nem, fölíedező útra. Ráébredünk, hogy távolibb tájra nyílik abból kilátás, mint magunk is gondoltuk. Végső ítéletül ezt a mondatát fogadhatjuk el:

Daloló patakaival még
a világ gyermekkorát éli.

A CIRKUSZBA-VITT FIÚ

A szomszédasszonyhoz aki fiáért
jött hogy elvigye a cirkuszba melynek
dobjai már peregtek
nem való így szól a buzgó anya
hogy úgy járjon mint egy kéregető
miért is elrendezte a kötény
ráncait tört körmével lekaparván
itt-ott a sár könnycsöppjeit.
Feledhetetlen gyönyörűn
kezdett az est leszállani
megsejtetve hogy micsoda
hatalmas fagyos éjszaka
lesz ha a cirkusz véget ér.

PIROS ALMA

Halott lányát festette Tintoretto
távol kocsik haladtak
meghalt a festő maga is
ma hosszú sínek
fonják körül a földet
s csiszolják
a Renaissance kitart
a múzeumok félhomályában
mások a hangok
és néha mintha
megszűnne még a csend is
de megmarad a piros alma.
 

Illyés Gyula

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu