José María Hérédia
(1842 - 1905)

1839-ben 36 éves korában meghalt egy José Maria de Hérédia nevű kubai spanyol költő, akit az irodalomtörténet úgy tart nyilván, hogy a latin-amerikai spanyol költészetben vele kezdődik a romantika. Három évvel halála után ugyanabban a kubai spanyol családban született egy gyermek, akit ugyancsak José Mariának kereszteltek. Ez idővel jó emlékű nagybátyjánál sokkal híresebb költő lett, de francia költő. Az oly nagy hatású „parnasszista" irodalmi irányzatban Leconte de Lisle mellett a legfontosabb költői egyéniség.
Apja spanyol volt, anyja francia asszony. Mind a két család mélyen katolikus, művelt, maguk és gyermekeik iránt igényes emberek. A fiú otthonában a szülők egyforma biztonsággal beszéltek spanyolul is, franciául is. Eleve elhatározták, hogy hamar értelmesnek látszó gyermeküket felváltva járatják havannai spanyol és párizsi francia iskolába. Idővel a fiú talán azért lett francia és nem spanyol költő, mert a spanyol irodalomban már foglalt volt a José Maria de Hérédia név. Bár az is lehet, hogy amikor döntenie kellett, Latin-Amerikában még időszerű, sőt divatos volt a romantika, Franciaországban pedig az akkor modern stílusirányok, köztük a parnasszizmus túlléptek a romantikán, sőt szembefordultak vele. Hérédia a parnasszizmus atyja és vezére, Leconte de Lisle bűvöletében lett költő, hogy idővel maga is parnasszista költő és Leconte de Lisle jó barátja legyen.
Egyéves korában viszik Franciaországba, ott egy jó ideig anyja rokonsága neveli gondosan. Francia iskolákban kezdi a tanulást, de időről időre visszaküldik Havannába. Amikor serdült diákként verselni kezd, felváltva ír spanyolul és franciául. Az egyházi iskolákban kezd eltávolodni buzgó vallásosságától, majd később a világi egyetemeken közeledik újra a belénevelt hithez, hogy végül kialakuljon világnézetében az a vallás és vallástalanság közt lebegő deizmus, amely Voltaire óta eléggé jellemző a felvilágosodás hagyományait őrző francia költőkre, így a parnasszisták többségére is. 17 és 20 éves kora közt a havannai egyetem hallgatója. Majd újra Franciaországban három évig jár egyetemre. Filozófiai, történelmi és irodalmi tanulmányokat folytat. Mitológiai és ókortörténeti témavilága ezekben az években kezd tudatában kikristályosodni. A havannai években kezd rendszeresen költeményeket írni. Ekkor szerez gyakorlatot a verstani szabályok pontos betartásában. Ezeket a hasznos kísérleteket azonban még nem tartja költészetnek. Korai verseit nem ismerjük, valószínűleg maga semmisítette meg őket, amikor 1866-ban - 24 éves korában - 11 már vállalt költeménye a „Le Parnasse contemporain" első kötetében megjelent. Egyetemista éveitől kezdve Leconte de Lisle-t tartja mesterének, hamarosan meg is ismerkednek egymással. Amikor a parnasszisták körében tudomásul veszik tehetségét, a nála idősebb, tekintélyesebb költők is barátságukba fogadják. Számára Leconte de Lisle mellett a legfontosabb Théophile Gautier, akinek nevezetes elmélete, a „L'art pour l'art", vagyis hogy a költészet ne álljon semmiféle gyakorlati cél vagy éppen politikai szándék szolgálatában, pontosan megfelel személytelen lírájának. Az az irodalmi magatartás, amelyet hamarosan „tiszta költészet"-nek neveznek, a parnasszisták körében esztétikai program, és éppen Hérédiánál lesz először következetes lírai gyakorlattá.
Magánéletében kerül minden egyénieskedést, csöndes, nyugodt családi életet él. Leánya idővel sikeres, bár jelentéktelen írónő lesz, ő maga könyvtáros, egy a sok közül. Csak élete végső éveiben, amikor már az Akadémia tagja, nevezik ki egy nagy közkönyvtár igazgatójának. Élete fő tartalma a költészet. Az első közzétett verstől haláláig, tehát 24 éves korától 63 éves koráig összesen 118 szonettet és négy szelíd hangú románcot ír. Ezeket azóta is a rendkívüli műgond iskolapéldáiként emlegetik. Van olyan szonettje, amelyre hosszas olvasással készül, majd néhány hétig is bajlódik vele. Akad olyan is, amelyet közlés előtt újra elővesz és itt-ott igazít rajta. Majd amikor életében egyetlenegyszer - 51 éves korában - gyűjteményes kötetben adja ki műveit, akkor az egész köteget újra előveszi, és egyenként javítgat a verssorokon.

Római fürdő

Bőrük lehelli még a mirrhaillatot;
merengnek s élvezik, mily lágy a téli este,
s mert ég a bronzedény, fényét a falra festve,
halvány szép arcukon láng és árnyék lobog.

Selyempárnák fölött, a bíborágyon ott
egy-egy lány rózsaszín márvány- vagy ámbrateste
mozdul, nyújtózik és elnyúlik újra resten;
hógyolcsuk kéjesen hosszú redőket ont.

Míg meztelen husán a forró pára árad,
egy ázsiai nő a vízben állva fáradt
ujjait tördeli unottan s szótlanul;

s a sápatag latin lányokat megigézi,
amint vad bájjal és buján kibontva éjszin
hullámos, dús haja egy érctorzóra hull.

Szegzárdy-Csengery József fordítása

Antonius és Cleopátra

Nézték Egyiptomot erkélyről, a magasban,
a tikkadt ég alatt, amint pihenni tér,
és a Folyót, amely sötét deltáin ér
Bubast s Szaiz elé, vizét görgetve lassan.

A büszke római a súlyos, lomha vasban
- egy gyermek álmait ringató rab vezér -
érezte kéjesen, hogy lankad el s alél
győztes szivén a test, melyet ölel szorossan.

Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit
legyőzhetetlen és vad illat részegít,
emelte tágranyílt szemét a nő s a száját.

S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem
aranycsillámu nagy tükrében végtelen
tengert látott, ahol futottak szét a gályák.

Szegzárdy-Csengery József fordítása

Amíg a „Le Parnasse contemporain" kötetei - összesen három - megjelennek, ott lát napvilágot minden újabb Hérédia-vers. Amikor a hetvenes években a közös gyűjtemény megszűnik, a parnasszisták szétszélednek, az akkor már nagy tekintélyű költők írásait készséggel várja és fogadja bármelyik folyóirat. Amikor pedig jó későn, túl ötvenedik évén elszánja magát a gyűjteményes kötetre, az irodalmi élet és az igényes olvasók nagy része már régóta várta ezt a gyűjteményt. A költő pedig szokásos alapossággal rendezte ciklusokba a szonetteket. A témák szerinti csoportosítás öt részre tagolta az így együtt is kis terjedelmű kötetet: „Görögország és Szicília", „Róma és a barbárok", Középkor és reneszánsz", „Kelet és a trópusok", „A természet és az állatok". Ezek után következett a négy nagyobb terjedelmű románc.
A könyvek megjelenése után - 1893-ban - azonnal nagy sikere volt. A kötet címe: „Les Trophées" (magyarul: Trófeák), jelképesnek bizonyult, minden egyes szonett a téma feletti győzelem bizonyítéka, egy küzdelem győzelmi jele volt, ennek is tekintették az irodalom szakemberei is, értő olvasói is. A könyv megjelenése után a költőt hamarosan az Akadémia tagjává választották. Ez a tagság Franciaországban mindmáig a legmagasabb művészeti méltóság. Egyszerre mindig negyvenen vannak, ha egy meghal, székét új tag foglalja el, „Halhatatlanok"-nak nevezik őket. Ennek következménye volt, hogy amikor a legelőkelőbb könyvtár, a „Bibliothéque de l'Arsenal" legfőbb igazgatójának helye megürült, ide nevezték ki. Haláláig viselte ezt a magas hivatalt, itt is pontos, lelkiismeretes vezetőnek bizonyult.
Volt egy régóta ismételt jelmondata, életének célja és tartalma: „A legnagyobb pontosság a legnagyobb ragyogásban". Vonatkozott ez minden egyes szonettjének kidolgozására, és ugyanakkor hivatali-könyvtári munkásságára.
Ezek a méltán halhatatlan szonettek megfogalmazott pillanatképek a történelem egy-egy mozzanatáról, egzotikus tájakról, természeti képekről, állatok jellegzetességéről. Mintha szoborba vagy domborműbe formált, mozgást éreztető mozdulatlan látványok lennének, a tökéletesen személytelen líra, a beleélés és a távoltartás egyszeri megvalósításai. Ilyenek voltak akkor is, amikor végre kifaragta őket a szavakból, s ilyenek most is, közel egy évszázaddal a költő halála után.

Hegedüs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán  2009 - 2010
e-mail: Literatura.hu