José María Hérédia |
|
1839-ben 36 éves korában meghalt egy José Maria de Hérédia
nevű kubai spanyol költő, akit az irodalomtörténet úgy tart nyilván, hogy a
latin-amerikai spanyol költészetben vele kezdődik a romantika. Három évvel
halála után ugyanabban a kubai spanyol családban született egy gyermek, akit
ugyancsak José Mariának kereszteltek. Ez idővel jó emlékű nagybátyjánál sokkal
híresebb költő lett, de francia költő. Az oly nagy hatású „parnasszista"
irodalmi irányzatban Leconte de Lisle mellett a legfontosabb költői egyéniség.
Apja spanyol volt, anyja francia asszony. Mind a két család mélyen katolikus,
művelt, maguk és gyermekeik iránt igényes emberek. A fiú otthonában a szülők
egyforma biztonsággal beszéltek spanyolul is, franciául is. Eleve elhatározták,
hogy hamar értelmesnek látszó gyermeküket felváltva járatják havannai spanyol és
párizsi francia iskolába. Idővel a fiú talán azért lett francia és nem spanyol
költő, mert a spanyol irodalomban már foglalt volt a José Maria de Hérédia név.
Bár az is lehet, hogy amikor döntenie kellett, Latin-Amerikában még időszerű,
sőt divatos volt a romantika, Franciaországban pedig az akkor modern
stílusirányok, köztük a parnasszizmus túlléptek a romantikán, sőt
szembefordultak vele. Hérédia a
parnasszizmus atyja és
vezére, Leconte de Lisle bűvöletében lett költő, hogy idővel maga is
parnasszista költő és Leconte de Lisle jó barátja legyen.
Egyéves korában viszik Franciaországba, ott egy jó ideig anyja rokonsága neveli
gondosan. Francia iskolákban kezdi a tanulást, de időről időre visszaküldik
Havannába. Amikor serdült diákként verselni kezd, felváltva ír spanyolul és
franciául. Az egyházi iskolákban kezd eltávolodni buzgó vallásosságától, majd
később a világi egyetemeken közeledik újra a belénevelt hithez, hogy végül
kialakuljon világnézetében az a vallás és vallástalanság közt lebegő deizmus,
amely Voltaire óta eléggé
jellemző a felvilágosodás hagyományait őrző francia költőkre, így a
parnasszisták többségére is. 17 és 20 éves kora közt a havannai egyetem
hallgatója. Majd újra Franciaországban három évig jár egyetemre. Filozófiai,
történelmi és irodalmi tanulmányokat folytat. Mitológiai és ókortörténeti
témavilága ezekben az években kezd tudatában kikristályosodni. A havannai
években kezd rendszeresen költeményeket írni. Ekkor szerez gyakorlatot a
verstani szabályok pontos betartásában. Ezeket a hasznos kísérleteket azonban
még nem tartja költészetnek. Korai verseit nem ismerjük, valószínűleg maga
semmisítette meg őket, amikor 1866-ban - 24 éves korában - 11 már vállalt
költeménye a „Le Parnasse contemporain" első kötetében megjelent. Egyetemista
éveitől kezdve Leconte de Lisle-t tartja mesterének, hamarosan meg is
ismerkednek egymással. Amikor a parnasszisták körében tudomásul veszik
tehetségét, a nála idősebb, tekintélyesebb költők is barátságukba fogadják.
Számára Leconte de Lisle mellett a legfontosabb Théophile Gautier, akinek
nevezetes elmélete, a „L'art pour l'art", vagyis hogy a költészet ne álljon
semmiféle gyakorlati cél vagy éppen politikai szándék szolgálatában, pontosan
megfelel személytelen lírájának. Az az irodalmi magatartás, amelyet hamarosan
„tiszta költészet"-nek neveznek, a parnasszisták körében esztétikai program, és
éppen Hérédiánál lesz először következetes lírai gyakorlattá.
Magánéletében kerül minden egyénieskedést, csöndes, nyugodt családi életet él.
Leánya idővel sikeres, bár jelentéktelen írónő lesz, ő maga könyvtáros, egy a
sok közül. Csak élete végső éveiben, amikor már az Akadémia tagja, nevezik ki
egy nagy közkönyvtár igazgatójának. Élete fő tartalma a költészet. Az első
közzétett verstől haláláig, tehát 24 éves korától 63 éves koráig összesen 118
szonettet és négy szelíd hangú románcot ír. Ezeket azóta is a rendkívüli műgond
iskolapéldáiként emlegetik. Van olyan szonettje, amelyre hosszas olvasással
készül, majd néhány hétig is bajlódik vele. Akad olyan is, amelyet közlés előtt
újra elővesz és itt-ott igazít rajta. Majd amikor életében egyetlenegyszer - 51
éves korában - gyűjteményes kötetben adja ki műveit, akkor az egész köteget újra
előveszi, és egyenként javítgat a verssorokon.
Római fürdő Bőrük lehelli még a mirrhaillatot; Selyempárnák fölött, a bíborágyon ott Míg meztelen husán a forró pára árad, s a sápatag latin lányokat megigézi, Szegzárdy-Csengery József fordítása |
Antonius és Cleopátra Nézték Egyiptomot erkélyről, a
magasban, A büszke római a súlyos, lomha vasban Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem Szegzárdy-Csengery József fordítása |
Amíg a „Le Parnasse contemporain" kötetei - összesen három -
megjelennek, ott lát napvilágot minden újabb Hérédia-vers. Amikor a hetvenes
években a közös gyűjtemény megszűnik, a parnasszisták szétszélednek, az akkor
már nagy tekintélyű költők írásait készséggel várja és fogadja bármelyik
folyóirat. Amikor pedig jó későn, túl ötvenedik évén elszánja magát a
gyűjteményes kötetre, az irodalmi élet és az igényes olvasók nagy része már
régóta várta ezt a gyűjteményt. A költő pedig szokásos alapossággal rendezte
ciklusokba a szonetteket. A témák szerinti csoportosítás öt részre tagolta az
így együtt is kis terjedelmű kötetet: „Görögország és Szicília", „Róma és a
barbárok", Középkor és reneszánsz", „Kelet és a trópusok", „A természet és az
állatok". Ezek után következett a négy nagyobb terjedelmű románc.
A könyvek megjelenése után - 1893-ban - azonnal nagy sikere volt. A kötet címe:
„Les Trophées" (magyarul: Trófeák), jelképesnek bizonyult, minden egyes szonett
a téma feletti győzelem bizonyítéka, egy küzdelem győzelmi jele volt, ennek is
tekintették az irodalom szakemberei is, értő olvasói is. A könyv megjelenése
után a költőt hamarosan az Akadémia tagjává választották. Ez a tagság
Franciaországban mindmáig a legmagasabb művészeti méltóság. Egyszerre mindig
negyvenen vannak, ha egy meghal, székét új tag foglalja el, „Halhatatlanok"-nak
nevezik őket. Ennek következménye volt, hogy amikor a legelőkelőbb könyvtár, a
„Bibliothéque de l'Arsenal" legfőbb igazgatójának helye megürült, ide nevezték
ki. Haláláig viselte ezt a magas hivatalt, itt is pontos, lelkiismeretes
vezetőnek bizonyult.
Volt egy régóta ismételt jelmondata, életének célja és tartalma: „A legnagyobb
pontosság a legnagyobb ragyogásban". Vonatkozott ez minden egyes szonettjének
kidolgozására, és ugyanakkor hivatali-könyvtári munkásságára.
Ezek a méltán halhatatlan szonettek megfogalmazott pillanatképek a történelem
egy-egy mozzanatáról, egzotikus tájakról, természeti képekről, állatok
jellegzetességéről. Mintha szoborba vagy domborműbe formált, mozgást éreztető
mozdulatlan látványok lennének, a tökéletesen személytelen líra, a beleélés és a
távoltartás egyszeri megvalósításai. Ilyenek voltak akkor is, amikor végre
kifaragta őket a szavakból, s ilyenek most is, közel egy évszázaddal a költő
halála után.
Hegedüs Géza
copyright © László Zoltán 2009
- 2010
e-mail: Literatura.hu