Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson Illyés Gyula mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki. Ez a külföldi nemcsak otthonosan beszélt franciául, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy aki csak francia volt abban a teremben egyszeriben szívébe fogadta. Ez a külföldi valóban tud franciául - ezt jelentette a tapsban megnyilvánuló elismerés. - Ez a franciásan franciául beszélő, kitűnő megjelenésű, nagyon szép hangorgánumú, mértéktartóan elegánsan öltözködő férfi a magyar Dunántúlnak egy uradalmi pusztáján született, 11 éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia. De már tizenhat éves korában úgy tűnt ki a legifjabb költők között a budapesti munkások irodalmi igényű köreiben, mint aki háborgó szabad verseiben szakítani kíván minden népies hagyománnyal. Az avantgardista költők, élükön magával Kassák Lajossal és forradalmat áhító folyóirataik szívesen fogadták írásait. 1918 és 1919 forradalmaiban tevékeny részt vállal a világforradalmat és a haza fegyveres védelmét együtt igénylő tennivalókból. Önként áll be - 17 éves fővel - a mindenfelől áradó országmegszállók ellen. Majd a forradalmak bukása után "nem leli honját a hazában": nekivág Nyugat-Európának, s elérkezvén Párizsba, ott folytatja útját a költészet és a műveltség felé. Egyszerre, egy időben rakodómunkás a Szajna rakpartjain, egyetemista a nagy hírű Sorbonne egyetemen, ahol filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet tanul, professzorait is elragadó kiváló eredménnyel. És közben otthonos a nevezetes párizsi irodalmi kávéházakban, ahol érik a szürrealizmus. Egyszerre tanulja a francia nyelv zengését és lelkét a nyelvészet tudósaitól, a rakodómunkástársaktól, a kávéház költőitől és pincéreitől, az értelmiségi szalonok művelt hölgyeitől és az utcák kedves leányaitól. És az egyetem nem kevés számú magyar diákjával Petőfiről, Adyról és Kassákról vitatkozik. Kísérleteiben a pusztáról hozott magyar ízeket szeretné franciául kifejezni és vadmodern francia fordulatokat oltani magyar versekbe. Sokkal később társaságban nevetve mondogatta, hogy jó ideig habozott hogy francia szürrealista vagy magyar népi költő legyen. Jó hat év után óriási franciás európai műveltséggel jött haza, hogy elmondhassa a "puszták népé"-nek üzenetét. Előbb még a modern izmusok igézetében, azután, ahogy költő kortársai egyre jobban közelednek a költészetnek ahhoz a formai hagyományvilágához, amelyet a Nyugat nagy nemzedékének legnagyobbjai - Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád - emeltek formatökéllyé, ő is formát vált. Ez a húszas évek végén, a harmincasok elején szinte törvényszerű. A vele körülbelül egykorúak és a valamivel fiatalabbak - akiket később a Nyugat második nemzedékének fognak nevezni - az avantgárd lázongásból és nyelvi szeszélyességből a klasszicizáló formafegyelmet folytatják és teszik az új eszmék kifejezési módjává. Az Illyésnél alig valamivel idősebb Fodor József, Szabó Lőrinc, a nála alig fiatalabb József Attila, Radnóti Miklós, Vas István egymástól függetlenül, bár egyben-másban egymásra hatva fejlesztik ki a XX. század magyar költői klasszicizmusát. Itt összegeződik minden értékes törekvés az előbbi évszázadok örökségéből, és itt kezdődik minden további maradandó költői érték nemzeti kultúránkban. Illyést hamar felfedezi és magáénak tudja a Babits Mihály irányította Nyugat. Hamarosan a fő munkatársak közt van a helye, majd Babits halála után a híres folyóirat kénytelen címet változtatni, mégis megmarad mint "Magyar Csillag", és akkor már Illyés a főszerkesztője mindaddig, amíg a történelem vihara, az eláradó és népirtó fasizmus véget nem vet az egész régi Magyarországnak. - Akkor már a védekező, megbújni kényszerülő magyar irodalomnak Illyés alighanem szellemi főalakja és legjelentékenyebb költője.

Persze közben meg is kellett élni. Jó néhány évig biztosítási intézetnél tisztviselő, majd húsz éven át sajtóelőadó a Magyar Nemzeti Banknál. Csak 1957-ben vállalja a kizárólag írói-költői hivatást. Akkor már versenytárs nélkül az ország legünnepeltebb költője, anyagilag is sikeres könyvek és színdarabok szerzője, élete végső negyedszázadában nemzeti intézmény, akinek a lágyuló diktatúrában még különvéleményei is lehetnek.

Ifjúkorától mindvégig sikeres költő, de legfőbb művei mégis azok a prózai írások, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a nép, a "puszták népé"-nek igazát kifejtő publicisztikát. Ahogy az évek folyamán újraéli saját múltját, és ezen az úton haladva ábrázolja azokat a köröket, amelyeket megismert, óriási regényciklusnak is tekinthető, bár egyik sem szabványos regény. A harmincas évek egyszerre kivirágzó szociográfiairodalomban Szabó Zoltán, Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc kitűnő, izgalmasan érdekes, társadalmi mélységeket feltáró és politikailag vádló művei közt kétségtelenül az irodalmi főmű "A puszták népe", ez a személyes emlékeken alapuló, mégis tárgyilagos társadalomábrázolás. Itt a szemlélő szerző maga is sajátos társadalmi képletként rajzolódik ki a paraszti mélységekből felemelkedő katolikus apával és az elszegényedett úri-papi családból származó kálvinista anyával, s körülöttük azzal a falukon is kívüleső pusztai világgal, amely fölött végtelen magasságokban uralkodik az arisztokrata földesúri család. Ez a könyv annak az évtizednek talán legnagyobb hazai könyvsikere volt. A sajátosan Illyés Gyula-i prózaművek idővel ehhez kapcsolódnak. Előbb a lírai szépségekkel teljes "Kora tavasz" a serdülés és férfivá válás éveiről, majd a párizsi világot, s benne az ottani magyarok köreit szemléletesen tanúsító "Hunok Párizsban". Azután sokkal később az "Ebéd a kastélyban", amelyben szembesül egymással az egykori puszta múltját vállaló fia és a puszta egykori ura, a rangját és társadalmi helyét vesztett arisztokrata. S ezekhez csatlakozik mintegy befejezésül a múltak fontos mozzanatait felidéző "Beatrice apródai". Ez a ciklus önmagában irodalmi halhatatlanságot biztosíthatna szerzőjének. Ámde ez a szerző elsősorban mégis költő, és nem is mellékesen a háború utáni évtizedek nagy sikerű drámaírója.

Illyés kitűnő verselő, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtől politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában. Egy ideig a háború utáni években, amíg a közéleti légkör el nem komorult, aktív résztvevője volt a közéletnek, de a negyvenes évek végétől visszavonult a gyakorlati politikától. Korábban még parasztpárti képviselő is volt, ettől is visszavonult. És ha közben írt is politikai tárgyú verseket (mint az oly nagy hatású "Egy mondat a zsarnokságról"-t), csak 1956 lázas heteiben adta közre, hogy utána évekig szó se essék róla. Leghatásosabb - és legszebb - verses művei inkább epikus jellegűek. A kifejezett elbeszélő költemények mellett (Hősökről beszélek, Három öreg, Ifjúság) legszemléletesebb költői művei azok a balladaszerű rövid epikus versek, amelyek a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik, mint a "Dózsa beszéde" vagy legkitűnőbb történelmi példázata, "Az ozorai példa".

És mindemellett vérbeli, hatásos színpadi szerző volt. Kitűnőek szatirikus vígjátékai is, mint korábban "A tű foka", később a burleszkszerű "Tűvétevők", de legjellegzetesebb színjátékai a történelmi drámák. Mintha Schiller és az európai romantika múltidézését folytatná modern igénnyel. Gyakran rímtelen jambusokban írta dialógusait, mint Shakespeare, Schiller vagy Katona (Az ozorai példa, Dózsa), vagy igen választékos költői prózában, mint a Kossuth és Görgey történelmi szembenállását megjelenítő "Fáklyaláng"-ban, vagy a középkori francia albigens eretnekek magasztosságát és bukását felidéző "A tiszták"-ban. De alighanem legjobb drámája egy ragyogó újrafeldolgozás. Teleki László érdekes történelmi drámáját, "A kegyenc"-et úgy költi újjá, hogy az eredetiből csak a szűk téma maradt meg, de a mű Illyés-drámává változott: a zsarnokság és a zsarnok kiszolgálásának nagyon is modern tragédiájává. És erről jutott eszébe az eredeti mű szerzője, a kalandos életű és tragikus sorsú Teleki László. Az ő emberi képét és történelmivé emelkedő egyéni tragédiáját írta meg egy másik kitűnő drámájában, "A különc"-ben. Ez önmagában is maradandó helyet biztosíthatna Illyésnek a magyar dráma történetében.

Egy részletes életrajz kötetnyit mondhatna el róla, emberi, politikai és művészi egyéniségéről. Kitűnő irodalmi tanulmányai is fejezetet juttathatnának neki egy kritikai és irodalomtörténeti kézikönyvben. Emberi kapcsolatai a kor nagy költőivel - Babitscsal, József Attilával, Szabó Lőrinccel - esztétikai és lélektani tanulmányok tárgyai lehetnének. Életrajzát nyomon követve az évszázad sokféle kapcsolatára derülhetne több fény. De talán ennyi is jelzi, hogy egy igazán nagyon jelentékeny költő-író-drámaszerző emberi egyéniségében ennek a sokarculatú, zegzugos évszázadnak egyik nagy alakjáról van szó.

Vissza