Képes Géza
(1909 - 1989)

Ha magam elé képzelem egész alakos portréját, behavazott, téli utcán pillantom meg, amint födetlen fővel, kigombolt ballonban halad előre, és ha belépek ebbe a filmbe, máris érzem satu-erejű, szíves kézszorítását - a másik keze örökké teli aktatáskát, a családnak szállítandó, tömött szatyrot szorongat. Képes Géza maga volt az állandó, eleven lobogás, így sietett, gyakran szét se tekintve, személyes élete drámai fordulóin keresztül, alkotói fölfedezések, az irodalmi élet új meg új kalandjai felé. Meggyőződése minden percben szenvedélyes volt, barátsága heves és kiolthatatlan, tehetsége, tudjuk, bámulatosán sokirányú.
A mátészalkai kovácsmester fia Sárospatakon érettségizett, majd az Eötvös Kollégium tagjaként egyaránt foglalkozott a német és angol, a francia és orosz s nem utolsósorban finnugor irodalmakkal és nyelvükkel. Tanári pályáját hajdani Alma Materében kezdte, és a sárospataki kollégiumot 1941-ben hagyta ott; amikor a brit állampolgárságú angoltanárokat elbocsátották, ő is vette a kalapját, önként eltávozott. Sokoldalú, nagy nyelvtudása a Honvédelmi Minisztérium fordítói csoportjában segítette kenyérkeresethez, munkakörülményei pedig, egy ellenállási csoport tevékeny tagjaként, nyomtatványok megszerzéséhez, melyekkel emberek tucatjainak életét mentette meg. A háború végén maga is rejtőzködött, bár utóbb a Gestapo fogságába került, ahonnan nem a csoda, hanem merész kockázatvállalása szabadította ki.
Az utolsó békeévekben finn és észt tanulmányutakat tett. 1933-ban jelent^meg első verseskötete (Márványba véslek), 1942-ben a második (Görgő mereng), Én az Új magyar költők Makkai László szerkesztette, legendás kötetében (1937) olvastam először verseit. A téli fasor királyvárása meg A rokkant macska érzékletes, egyszersmind színesen megelevenítő képzeletéről, ugyanakkor parlando versbeszédéről tanúskodott; esztétikai fogékonyságának tág skáláját, mely a pátosztól a groteszkig terjedt, már itt élvezhettem. Ezek a mesterjegyek líráját mindvégig jellemezték. Bőven buzgó műfordítói tevékenysége szinte költészetével egyidejű. 1937-ben jelent meg a Napnyugati madarak, idegen költők széles palettája; Cs. Szabó annak idején főként angol válogatását (Donne, Eliot, Pound) méltatta.

Önéletrajz

Tűzzé csiholtak, lánggal lobogok,
utamban én mindent felégetek,
nemcsak odakinn: lomot, szemetet,
de azt is, mit a sors belémdobott.


Szelíd szépség és vad gondolat: ég!
S új borzongások gyökere, a bűn.
Hát akkor mi marad meg, ami még
érdemes, hogy túl bánaton, derűn


rá felfigyelj? Marad a láng maga.
Körül égés és pusztulás szaga,
de nem csihad le, égig csap a vágy.


A láng, a láng! ha nem táplálja semmi
s ideje már hideg hamuvá lenni:
lobog – táplálja még saját magát.

 

 

Vallomás

Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szűnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szünni? Nem!

Ha szétszakad az agy, s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

Por és hamu leszek. Az idő malma
már csontjaimat is megőröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelmemről, mely érted lobogott.

1945-től tanított az Eötvös Kollégiumban, de csakhamar a Rádió irodalmi osztályának lelkes, csupa ötlet szervező szerkesztője. Előbb angol költőket ad közre (A sziget énekel, 1947), majd oroszokat (A szabadság magvetői, 1949). Fordítói alaptörekvése -Kardos László szavával - a „mondhatóság". 1954-ben megalapítja a Magvető Kiadót, számos némaságra kárhoztatott írótársát juttatva megszólaláshoz. Mongóliái utazásával folytatódik (1955) világjárása, külföldi útjai pedig mind líráját, mind műfordítói kincsesházát következetesen gazdagítják. 1956-ban a PEN Club egyik cselekvő vezetője, de a Nagyvilág legelső számában (1956/1) ugyancsak olvasható a neve. Ezután az akkor Irodalomtörténeti Intézet nevet viselő, akadémiai intézmény világirodalmi osztályának -" vezetője s ott a Világirodalmi Figyelő szerkesztője (1958-59). Munkaköréből következően főnököm volt, és elmondhatom, harmincöt éves dolgozói pályámon nem akadt természetesebben demokratikus parancsnokom. Ellentétben a továbbélő feudális magatartásformákkal, ő egyenrangúak közt akart az első lenni. Egyéni kezdeményezései sziporkáztak, kis híján föl is gyújtották vezetői székét. Újjáteremtette a folyirat tipográfiáját, s olyan kiváló írókat nyert meg munkatársul, akik egyszersmind tudósok is voltak, például Kereszturyt, Rónay Györgyöt. Bár neki magának is volt tudományos munkássága, hiszen írt az ősköltészetről, az Igor-énekről, a Kalevaláról, Zrínyi-ről, Csokonai-ról, Arany-ról és József Attiláról (Az idő körvonalai, 1976), elsősorban az alakuló szellemi élet izgatta, ezért a Világirodalmi Figyelőben még rádiókritikai rovatot is meg akart honosítani. Ezzel kezdődött előbb lappangó, utóbb nyílt ellentéte az intézmény vezetésével. A filológusok a tudományos mércéhez ragaszkodtak, Képes Géza lelke Istenéhez: mindkét felet meg lehetett érteni. Képest függetlenített státusba helyezték, nem sokkal később, még idő előtt, nyugdíjazták. Vigaszul ekkor tanult meg perzsául, s fordította eredetiből Háfizt és Szadit. Én irigyeltem, ő mindvégig háborgott.
Ezután viszont egyre-másra adta ki versesköteteit, így a máig irányadó finn antológiáját, sőt a finnugor népköltészet átfogó gyűjteményét. (Napfél és éjfél, 1972). A Rádióban Először magyarul, e beszédes címen indított sorozatot, s jelentette meg anyagát 1973-ban könyvalakban. Az igazsághoz tartozik, hogy azért a díjak sem kerülték el teljesen: még 1943-ban, majd 1949-ben Baumgarten-, 1952-ben József Attila-díjat kapott.
Tanulmányai nemegyszer műfordítói tevékenységével egy tőről bontakoztak ki. Mindig merőben új szemponttal, perújítással állt elő, ezért tudományos prózáját állandóan élénk vita kísérte. Példának okáért nem nyugodott bele abba, hogy a magyar naiv eposz nyomtalanul elveszett, és hol ugor hősénekek alapvonásaiból, hol türk feliratokból próbálta meg érzékeltetni a csupán elképzelhető!. Ez a módszer emlékeztet a stíluskritikára, melyet a Nyugat nagy nemzedékeinek műbírálói (Elek Artúr, Király György) igencsak elleneztek, és Képes sem nélkülözte a vitapartnereket.
1966 őszén úgy utazott Hellászba, hogy előtte néhány hét alatt megtanult újgörögül. Utazása fölfrissítette költészettanát. A négy őselem együttes közvetlen tapasztalata fölhangolta, lírája a személyes élmény és egyetemes lecke összhangjával telítődött, de mindez drámaibb húrokon az eszmélkedés és döbbenet asszociatívabb versbeszédét váltotta ki belőle (Kő és festék, 1967). Az újgörög líra maradandóan foglalkoztatta; fordította Kavafiszt, Szeferiszt, Elitiszt (A bolond gránátalmafa), és Ritszosznak teljes kötetet szentelt. De önálló könyvben volt alkalma bemutatni más modern költőket is: Eino Leinót, Quasimodót, Alain Bosquet-t. Megérte a külföld megbecsülését is: Helsinki egyeteme díszdoktorrá avatta a finn költészet oadaadó magyar tolmácsát, de jutalmazták ezzel - sajnos, rövid ideig tartó - oktatói munkáját is a debreceni bölcsészkaron; a finn írószövetségnek már korábban, 1964-től tiszteletbeli tagja volt.
Három-négy évenkint publikált ezután is versesköteteket. A Csigaház (1973) prózaverseiben ismét megújult: a mindennapok életképeit drámai mondatritmusba kottázva, a tapasztalatfölöttibe hajló szemlélettel adta elő. Szerelmes verseinek élete utolsó évében közreadott gyűjteménye egy kitárulkozó alkat, erős érzelmekre hangolt költői Én vallomásainak mintapéldája.
Személyisége és költői önkifejezése közt nem volt ellentmondás, műfordítóként a hódítók közé tartozott, aki ismeretlen költői területeket: alkotásokat és életműveket térképezett föl a magyar szellemi élet javára. Az önszobrukat mintázó tollforgatók korában egy kendőzetlenül nyílt egyéniség, az alakoskodásra alkalmatlan erkölcs párját ritkító példáját hagyta ránk örökül.

Rába György

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu