Képes Géza |
|
Ha magam elé képzelem egész alakos portréját, behavazott,
téli utcán pillantom meg, amint födetlen fővel, kigombolt ballonban halad előre,
és ha belépek ebbe a filmbe, máris érzem satu-erejű, szíves kézszorítását - a
másik keze örökké teli aktatáskát, a családnak szállítandó, tömött szatyrot
szorongat. Képes Géza maga volt az állandó, eleven lobogás, így sietett, gyakran
szét se tekintve, személyes élete drámai fordulóin keresztül, alkotói
fölfedezések, az irodalmi élet új meg új kalandjai felé. Meggyőződése minden
percben szenvedélyes volt, barátsága heves és kiolthatatlan, tehetsége, tudjuk,
bámulatosán sokirányú.
A mátészalkai kovácsmester fia Sárospatakon érettségizett, majd az Eötvös
Kollégium tagjaként egyaránt foglalkozott a német és angol, a francia és orosz s
nem utolsósorban finnugor irodalmakkal és nyelvükkel. Tanári pályáját hajdani
Alma Materében kezdte, és a sárospataki kollégiumot 1941-ben hagyta ott; amikor
a brit állampolgárságú angoltanárokat elbocsátották, ő is vette a kalapját,
önként eltávozott. Sokoldalú, nagy nyelvtudása a Honvédelmi Minisztérium
fordítói csoportjában segítette kenyérkeresethez, munkakörülményei pedig, egy
ellenállási csoport tevékeny tagjaként, nyomtatványok megszerzéséhez, melyekkel
emberek tucatjainak életét mentette meg. A háború végén maga is rejtőzködött,
bár utóbb a Gestapo fogságába került, ahonnan nem a csoda, hanem merész
kockázatvállalása szabadította ki.
Az utolsó békeévekben finn és észt tanulmányutakat tett. 1933-ban jelent^meg
első verseskötete (Márványba véslek), 1942-ben a második (Görgő mereng), Én az
Új magyar költők Makkai László szerkesztette, legendás kötetében (1937) olvastam
először verseit. A téli fasor királyvárása meg A rokkant macska érzékletes,
egyszersmind színesen megelevenítő képzeletéről, ugyanakkor parlando
versbeszédéről tanúskodott; esztétikai fogékonyságának tág skáláját, mely a
pátosztól a groteszkig terjedt, már itt élvezhettem. Ezek a mesterjegyek líráját
mindvégig jellemezték. Bőven buzgó műfordítói tevékenysége szinte költészetével
egyidejű. 1937-ben jelent meg a Napnyugati madarak, idegen költők széles
palettája; Cs. Szabó annak idején főként angol válogatását (Donne,
Eliot, Pound) méltatta.
Önéletrajz
|
Vallomás |
1945-től tanított az Eötvös Kollégiumban, de csakhamar a
Rádió irodalmi osztályának lelkes, csupa ötlet szervező szerkesztője. Előbb
angol költőket ad közre (A sziget énekel, 1947), majd oroszokat (A szabadság
magvetői, 1949). Fordítói alaptörekvése -Kardos László szavával - a
„mondhatóság". 1954-ben megalapítja a Magvető Kiadót, számos némaságra
kárhoztatott írótársát juttatva megszólaláshoz. Mongóliái utazásával folytatódik
(1955) világjárása, külföldi útjai pedig mind líráját, mind műfordítói
kincsesházát következetesen gazdagítják. 1956-ban a PEN Club egyik cselekvő
vezetője, de a Nagyvilág legelső számában (1956/1) ugyancsak olvasható a neve.
Ezután az akkor Irodalomtörténeti Intézet nevet viselő, akadémiai intézmény
világirodalmi osztályának -" vezetője s ott a Világirodalmi Figyelő szerkesztője
(1958-59). Munkaköréből következően főnököm volt, és elmondhatom, harmincöt éves
dolgozói pályámon nem akadt természetesebben demokratikus parancsnokom.
Ellentétben a továbbélő feudális magatartásformákkal, ő egyenrangúak közt akart
az első lenni. Egyéni kezdeményezései sziporkáztak, kis híján föl is gyújtották
vezetői székét. Újjáteremtette a folyirat tipográfiáját, s olyan kiváló írókat
nyert meg munkatársul, akik egyszersmind tudósok is voltak, például Kereszturyt,
Rónay Györgyöt. Bár neki magának is volt tudományos munkássága, hiszen írt az
ősköltészetről, az Igor-énekről, a Kalevaláról,
Zrínyi-ről,
Csokonai-ról,
Arany-ról és József Attiláról (Az idő
körvonalai, 1976), elsősorban az alakuló szellemi élet izgatta, ezért a
Világirodalmi Figyelőben még rádiókritikai rovatot is meg akart honosítani.
Ezzel kezdődött előbb lappangó, utóbb nyílt ellentéte az intézmény vezetésével.
A filológusok a tudományos mércéhez ragaszkodtak, Képes Géza lelke Istenéhez:
mindkét felet meg lehetett érteni. Képest függetlenített státusba helyezték, nem
sokkal később, még idő előtt, nyugdíjazták. Vigaszul ekkor tanult meg perzsául,
s fordította eredetiből Háfizt és Szadit. Én irigyeltem, ő mindvégig háborgott.
Ezután viszont egyre-másra adta ki versesköteteit, így a máig irányadó finn
antológiáját, sőt a finnugor népköltészet átfogó gyűjteményét. (Napfél és éjfél,
1972). A Rádióban Először magyarul, e beszédes címen indított sorozatot, s
jelentette meg anyagát 1973-ban könyvalakban. Az igazsághoz tartozik, hogy azért
a díjak sem kerülték el teljesen: még 1943-ban, majd 1949-ben Baumgarten-,
1952-ben József Attila-díjat kapott.
Tanulmányai nemegyszer műfordítói tevékenységével egy tőről bontakoztak ki.
Mindig merőben új szemponttal, perújítással állt elő, ezért tudományos prózáját
állandóan élénk vita kísérte. Példának okáért nem nyugodott bele abba, hogy a
magyar naiv eposz nyomtalanul elveszett, és hol ugor hősénekek alapvonásaiból,
hol türk feliratokból próbálta meg érzékeltetni a csupán elképzelhető!. Ez a
módszer emlékeztet a stíluskritikára, melyet a Nyugat nagy nemzedékeinek
műbírálói (Elek Artúr, Király György) igencsak elleneztek, és Képes sem
nélkülözte a vitapartnereket.
1966 őszén úgy utazott Hellászba, hogy előtte néhány hét alatt megtanult
újgörögül. Utazása fölfrissítette költészettanát. A négy őselem együttes
közvetlen tapasztalata fölhangolta, lírája a személyes élmény és egyetemes lecke
összhangjával telítődött, de mindez drámaibb húrokon az eszmélkedés és döbbenet
asszociatívabb versbeszédét váltotta ki belőle (Kő és festék, 1967). Az újgörög
líra maradandóan foglalkoztatta; fordította Kavafiszt, Szeferiszt, Elitiszt (A
bolond gránátalmafa), és Ritszosznak teljes kötetet szentelt. De önálló könyvben
volt alkalma bemutatni más modern költőket is: Eino Leinót, Quasimodót, Alain
Bosquet-t. Megérte a külföld megbecsülését is: Helsinki egyeteme díszdoktorrá
avatta a finn költészet oadaadó magyar tolmácsát, de jutalmazták ezzel - sajnos,
rövid ideig tartó - oktatói munkáját is a debreceni bölcsészkaron; a finn
írószövetségnek már korábban, 1964-től tiszteletbeli tagja volt.
Három-négy évenkint publikált ezután is versesköteteket. A Csigaház (1973)
prózaverseiben ismét megújult: a mindennapok életképeit drámai mondatritmusba
kottázva, a tapasztalatfölöttibe hajló szemlélettel adta elő. Szerelmes
verseinek élete utolsó évében közreadott gyűjteménye egy kitárulkozó alkat, erős
érzelmekre hangolt költői Én vallomásainak mintapéldája.
Személyisége és költői önkifejezése közt nem volt ellentmondás, műfordítóként a
hódítók közé tartozott, aki ismeretlen költői területeket: alkotásokat és
életműveket térképezett föl a magyar szellemi élet javára. Az önszobrukat
mintázó tollforgatók korában egy kendőzetlenül nyílt egyéniség, az alakoskodásra
alkalmatlan erkölcs párját ritkító példáját hagyta ránk örökül.
Rába György
copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu