Paul Éluard
|
Paul Éluard (eredeti nevén: Eugéne-Émile-Paul Grindel) igen
korán megismerkedett mindazzal, amit az élet nyújtani tud, gyors érlelődését
nagy részben nyilván ez magyarázza. 17 éves, amikor tüdejét betegség támadja
meg, s iskoláit megszakítva a svájci Davos szanatóriumába kerül. Mint Hans
Castorp Madame Chauchat-t, itt ismeri meg első nagy szerelmét egy orosz nő
alakjában, akit Gálának nevez, s mint Hans Castorp, pár hónappal a
szanatóriumból való kikerülése után ő is a frontra kerül. 1917 februárjában
innen tér haza Párizsba, három napra, hogy feleségül vegye Gálát, akitől a
következő év tavaszán gyermeke születik: Cecilé. Betegség és szerelem, háború és
béke, élet és halál erős élményei zsúfolódnak össze e néhány év tartamában, s a
költőnek, aki a háborús évek alatt nem tehetett mást, mint hogy folyvást az élet
értékeit állította szembe a pusztulással, most szükségképpen az a feladata, hogy
tudatosan felmérje a világot s megkísérelje újjárendezni a szétzüllött
értékeket, újjáépíteni a széttöredezett világot. Ehhez a munkához adott keretet
a Breton és Tzara köré szerveződő dadaista csoport, amelyhez Éluard az elsők
közt csatlakozott.
Nehéz pontosan megvonni a határt dadaizmus és
szürrealizmus között, nehéz különösen a francia viszonyok között, s még inkább,
ha nem a különböző manifesztumok megállapításaiból akarunk kiindulni, hanem a
keletkező művekre figyelünk. Breton már 1919 elején, még Tzara Párizsba érkezése
s a párizsi dadaizmus felvirágzása előtt, felfedezi az automatikus írás
módszerét, s még ez évben elkészül a Mágneses mezők című írás, Breton és
Soupault együttműködésének eredményeként, a szürrealizmus egyik alapműve.
Művekben tehát szinte kezdettől ott van a dada mellett a
szürrealizmus is,
noha mint mozgalom csak a Tzarával való szakítás utáni évben, 1924-ben indul
meg: ekkor alakul meg a Szürrealista Kutatások Irodája, ekkor jelenik meg az
első szürrealista manifesztum, ekkor alapítják a La Révolution surréaliste című
lapot. Ez az év egyébként újabb nagy eseményt jelent Éluard életében: márciusban
világ körüli útra indul a költő, hogy csak októberben, több mint féléves
csendes-óceáni hajózgatás után térjen vissza Párizsba. Könnyű volna tehát akár
Éluard művében is ezt az évet tekinteni a
dadaista és a
szürrealista korszak határának, csak éppen nem volna egészen igaz: ha a műveket
vizsgáljuk, Éluard-nál is együtt látjuk a két irányt a tízes évek végétől fogva,
ám egyre nagyobb súllyal jelentkeznek az évek során a szürrealista vonások, s ez
a fokozatos súlyponteltolódás végül is a húszas évek közepén kulminál.
Mi a
dada és mi a szürrealizmus voltaképpen? Nem a meghatározás igényével, csupán
többé-kevésbé helytálló hasonlat gyanánt a következőt mondhatjuk. A dada
„felfedezése" lényegében az, hogy a valóság összefüggései, a tárgyak, dolgok
egymással való kapcsolatai esetlegesek, tetszés szerint megváltoztathatók és
felcserélhetők: így válhat műalkotássá egy-egy funkciójától megfosztott,
valóságos összefüggéseiből kiragadott tárgy, egy palackszárító, egy biciklikerék
vagy akár egy vécékagyló. Nos, a szürrealizmus már nem elégszik meg a
kapcsolatok felbontásával, hanem új kapcsolatokat teremt, a felszíni
összefüggések helyett a mélyen fekvőket, esetlegesek helyett a szükségszerűeket
igyekszik feltárni. Mindkettő nagymértékben felhasználja a véletlent; csakhogy
míg a dadaizmus számára a véletlen feladata egyszerűen az, hogy új, váratlan
összefüggéseket produkáljon, addig a szürrealizmus a rejtett, lényegi
összefüggések revelációját várja tőle.
1920-ból való Éluard Les Animaux et
leurs hommes, les hommes et leurs animaux (Az állatok és embereik, az emberek és
állataik) című kötete, amelynek már címében is jelentkezik a kapcsolatoknak az a
megfordíthatósága, amiről szóltunk az imént. Ugyanennek tökéletes kifejezője a
Modell című kis vers:
A fák hálói sok vadmadarat
Fogtak,
A madarak
csontos lábukkal megragadták
A biztos ágakat.
(Vajda András fordítása)
A kötet egyébként teljesen a valóság felmérésének igényével készült; szinte
leltárszerűen sorakoznak egymás után a verscímek: Ló, Tehén, Disznó, Tyúk, Hal,
Madár stb. Két darabot feltétlenül érdemes még idézni közülük; a Disznó címüt
azért, mert talán ez tartalmazza legjellemzőbb módon azt a fajta „költői
realizmust", ami még szürrealista korszakában is olyan gyakran felismerhető a
költőnél.
Hátán is napfény, hasán is napfény,
Előreszegzett nagy fejével,
Akár egy ágyú,
A disznó dolgozik.
(Illyés Gyula fordítása)
A másikból,
a Hal című versből két szemléletes sort idézünk:
Siklik a hal, tudja útját,
Mint kéz, ha kesztyűbe dugják.
(Illyés Gyula fordítása)
Ez a képzet, a
formák tökéletes egymásba illésének valamint a mozdulatlan közegben való
mozgásnak ez az élménye igen gyakran visszatér Éluard-nál, legtöbbször talán a
szerelmes versekben, de általában az egyén és a világ viszonyának
érzékeltetésére is. Éluard költészetére általában igen jellemző az, hogy
bizonyos elemek szokatlanul gyakran térnek vissza verseiben, s így belőlük egész
motívumhálózatok alakulnak ki: testrészek (mint a kéz vagy a szem), természeti
elemek (mint a fenti versben is: a víz) és ember-alkotta tárgyak (mint az ablak
vagy az ajtó) egyaránt alkothatnak ilyen motívumláncokat. E láncokon belül
azután az adott elem jelentése más és más lehet, és gyakran egy vers
értelmezéséhez szinte nélkülözhetetlen a benne szereplő elemek ilyen tágabb
összefüggéseinek ismerete.
A következő kötet, mely 1921-ben jelent meg (Les
Necessités de la vie et les conséquences des réves - Az élet szükségletei és az
álmok következményei), már teljesen a dada égisze alatt született. Jean Paulhan
írt a kötethez néhány bevezető sort, itt olvashatjuk a következő megjegyzést:
„.. .távol attól, hogy ízük, illatuk vagy zenéjük legyen, még az értelmük sem
olyan szilárd tulajdonságuk a szavaknak, hogy el ne veszítsék, mihelyt az író
elhanyagolja őket..." A „versek" közt pedig ilyeneket találunk például:
Vörös
bort inni kék poharakból és ricinusolajat német pálinkában, távoli láthatár.
Egy élő férfi élő lóra szállva találkozik egy élő asszonynyal, aki pórázon egy
élő kutyát vezet.
Fekete ruhát vagy fehér ruhát? Nagy cipőket vagy kicsiket?
(Meghatározások)
De ugyanitt találunk egy ilyen sort is: Elfojtott láng,
öregséged az elfojtott füst.
Vannak azután még különösebb játékok is, mint
például a Több gyermek alkot egy aggastyánt című, amely a következőképpen fest:
én sétálni fogok + én sétálok +
én sétáltam + én sétáltam volt
Én élek
Én úgy éltem, mint te
: (Vajda András fordításai)
S végül a kötet
utolsó darabja egy csaknem teljesen üres oldal, amelynek tetején a következő
szavak állnak: „Az enyém" - alján pedig: „Gála, ez azt jelenti, hogy a tied."
Mi a jelentősége ezeknek a látszólag irodalmon kívüli játékoknak ? Mindenekelőtt
az, hogy eddig nem is sejtett lehetőségek tárulnak fel a kifejezés érdekében,
így például az utolsó idézet esetében az üres papírlap feszültségteremtő ereje;
másrészt az ilyen „ujjgyakorlatok" nyomán kiderül, mit lehet várni egyes
fogalmaktól és mit nem: utolsó előtti idézetünkben például sikerül a költőnek
teljesen kiüresítenie az élet fogalmát, s ugyanezt teszi meg másutt az idő
fogalmával vagy más egyébbel. Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy éppen
ezekben az években a költő kislánya két-három esztendős, és ez a tény
életrajzilag is magyarázza az ilyenfajta költői játszadozásokat: e versek
sokhelyütt banális, sokhelyütt egészen meglepő felismerései mögött egy kissé a
mindent először megpillantó, mindenkire rácsodálkozó, végtelenül figyelmes
gyermeki tekintet áll. Ugyanakkor igen jó iskolája ez a költői módszereknek is,
ha nem is jön létre minden esetben igazi esztétikum; ilyen megoldás az első
idézett „meghatározás" esetében a térteremtésnek, a tér kitágításának az a
módja, ahogyan a költő a mondat első részében összezsúfolt élénk színű és ízű,
„tömény" anyagfogalmak után odaveti, minden grammatikai összefüggés nélkül a
„távoli láthatár" tiszta, színtelen, bizonyos értelemben semleges képzetét. S
végül, ami a legfontosabb, e kísérletező évek formai iskolájában alakul ki az a
gazdag kép- és kapcsolatrendszer, ami a következő kötetekben már teljes értékű,
tudatosan zárt kompozíciókat hoz létre.
1922-ben kezdődik meg a párizsi
dadaista csoport bomlása: Breton szakít Tzarával, s bár Éluard az év folyamán
még együttműködik vele, a következő évben - mint
Aragon, Perét és a többiek is
tették - ő is hátat fordít a dadának. Sok minden tovább él persze a dadából,
hiába változott meg a mozgalom neve és célkitűzése: az a mű például, ami nagy
utazása után először kerül ki Éluard - és Perét - tolla alól, a 152 Proverbes
mis au gout du jour (152 közmondás, mai ízlés szerint) még sokkal erősebben
kapcsolódik a dadához, mint a tulajdonképpeni szürrealizmushoz; íme néhány a
közmondások közül: „A nap senkinek sem ragyog"; „Az állatokat nem szabad
varrni"; „Addig üsd az anyád, amíg fiatal"; „Fiatal házas elveszti az orrát";
„Rosszulfésült kutya kitépi a szőrét" stb. Ezek a forgácsok azonban már nagy
versek között születtek, az 1926-ban megjelenő Capitale de la douleur (A
fájdalom fővárosa) verseinek szomszédságában.
Gyűjteményes kötet ez, mintegy
öt esztendő verseit tartalmazza, legnagyobb számban persze újakat. A kötetet
maga Breton vezeti be, a legforróbb lelkesedés hangján: „Lenni vagy nem lenni,
kezdünk rádöbbenni, hogy nem ez a kérdés. És íme minden bizonnyal az első mű,
mely egyáltalán nem erre a hamis és tartós dilemmára épül... Egy ilyen költészet
csodája az, hogy mindezeket a titkokat egyetlen titokká ötvözi, ami Éluard-é, és
ami az örökkévalóság színeit viseli... ez a gyűjtemény elbírja, sőt kihívja a
legmerészebb hasonlatokat..." A kötet legnagyobbrészt szerelmes verseket
tartalmaz; úgy tetszik, nem véletlen, hogy a költői tökéletesség először a
legkorábban felépített, legközvetlenebbül és legbelülről megragadható emberi
kapcsolatból nőtt ki: ezen a legszűkebb területen volt először és legteljesebben
lehetséges az értékek megtalálása, s valóban, a költőnek sikerül egy teljes és
értékes világot felépítenie a szerelemben, a szerelemből, olyan mikrokozmoszt,
., mely a tér és az idő egész terjedelmét magába sűríti:
A világ életed
hálójába akadt.
Árnyad, a fa pucér hűst villant: az eget.
Homok-hangja
van és szél-mozdulatai,
S amit mondasz, mind ott nyüzsög mögötted.
(Kis
igazságok VII. Rónay György fordítása)
A kötetről megjelent kritikák
Rimbaud-hatást - sőt:
epigonizmust -, automatikus írást, a szerkesztésről való lemondást emlegetnek.
Nos, Rimbaud-val, különösen a kései Rimbaud-val való rokonság kétségkívül
kimutatható, de hiszen a szürrealizmus általában is igen sokat tanult
Rimbaud-tól; ami viszont a módszerbeli hasonlóságokon túl a lényeget, a versek
mögötti szemléletet illeti: a Színvázlatok Rimbaud-jának sohasem sikerült végül
is megtalálnia a széthullott világ egységét, ami Éluard e verseiben már
kitapintható valóság. S másrészt: nem automatikus írással készült versek ezek,
csupán arról van szó, hogy a tudatos alakító szándék és az intuíció, a képzelet
működésének sorrendje felcserélődik. Míg korábban - a romantikusoknál, mondjuk,
de legtöbbször Baudelaire-nél
is - szinte mindenütt kimutatható a tudatos alakításnak a képzeletre tett
irányító hatása, itt a kép megtalálása teljesen spontán, s csak a már meglelt
képeket alakítja a tudat: élmény és kép között rövidre zárul a kapcsolat. Hogy a
tudatos alakításról, a versszerkesztésről való lemondásról voltaképpen szó
sincs, azt ékesszólóan bizonyítják az olyan szilárd kompozíciójú költemények,
amelyeknek egyik legszebbike például a Ta bouche aux lévres d'or... kezdetű :
Arany ajaku szád énbennem nem kacag
S csillagzó szavaid oly mély értelműek,
Hogy éveim, halálom és ifjúságom éjén
Minden zajból felém a te hangod
remeg. -
A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy
És a veszendő kéj a tűnt
álmot siratja,
A nap kezei közt ébredő test vacogva
Gondol csak arra,
hogy a szive visszatér.
Zöld erdők emléke, köd, miben elmerültem,
Magamra
zárva két szemem, tiéd vagyok,
Rajtad csüng életem, s már nem tudom lerázni
A szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.
(Somlyó György fordítása)
Kevés költő tudott olyan áttetszőén tiszta és teljes hangon szólni a
szerelemről, mint Éluard; sohasem egyik vagy másik nőről szólt - észrevehetetlen
az átmenet Gálához és később Nush-hez írt versei között, aki 1929-től 1946-ig,
tizenhét éven át volt élettársa -, mindig magát a nőt, magát a szerelmet
formálta meg. A Bretonnal közösen írt L'Immaculée conceptionban (Szeplőtelen
fogantatás, 1930,) - amely a szürrealizmus egyik legnagyobb szabású alkotása:
első fejezeteiben a fogantatástól a halálig kíséri végig az emberi lényt, majd
az emberi tudat különböző eltorzulásainak, az őrültség egyes nemeinek zseniális
„rajzát", belülről történő kifejezését adja.
Az egyik fejezet a Szerelem
címet viseli; a szerzők rövid bevezetés után a testi szerelem beteljesülésének
32 módját határozzák meg egy-egy mondatban, mindegyiket valamilyen szimbólummal
jelölve meg végül (oázis, törött tükör, lantmadár, öröknaptár, északi haj, hal
stb.), s noha a téma, természete szerint, alig kerülheti el az obszcenitás
vádját, az egészből, az egyes testhelyzetek koreográfiájából mégis áttetszőén
tiszta szépség árad, a vágy őszinteségének szépsége. Idézzük az utolsó
mondatokat, amelyeket bizonyosan Éluard írt: „A szerelem megsokszorozza a
problémákat. Dühödt szabadság keríti hatalmába a szeretőket, akik jobban
áthatják egymást, mint a tér a mellkast levegővel. A nő mindig ablakában őrzi a
csillag fényét, kezében szeretője életvonalát. A csillag az ablakban lassan
forog, behatol és távozik megállás nélkül, a kérdés megoldódik, a csillag sápadt
sziluettje az ablakban kiégette a nappal függönyét."
(Vajda András fordítása)
Az a teljesség azonban, amit ezekben a versekben sikerült megteremtenie a
költőnek, úgy tetszik, nem egészen kielégítő a számára: e versek tisztasága és
világossága mellett kezdettől ott húzódik egy sokkal sötétebb, helyenként szinte
tragikus vonulat, a bezártságé és meg-nem-elégedésé, olyan erősen, hogy a húszas
évek Éluardjának hangját végül is inkább ez az utóbbi jellemzi. „Szemed alakja
nem tanít meg engem élni" -írja, s már 1924-ben, a Mezítelen igazság című
versében a kétségbeeséssel kapcsolja össze a szerelmet:
Nincsen szárnya a
kétségbeesésnek,
A szerelemnek sincsen, Se arcuk,
Nem beszélnek, Nem
moccanok,
Rájuk se nézek, Nem beszélek velük,
De élten élek én is, mint
szerelmem és kétségbeesésem.
(Rónay György fordítása)
A fájdalom fővárosa
utáni, Les Dessous d'une vie (Egy élet mélységei) című kötetének prózaverseiben
egy helyütt kifejezetten pesszimizmusról beszél, s azt mondja: „Szerelmem nyelve
nem tartozik az emberi nyelvhez...", s végül így zárul ugyané költemény:
„Kimegyünk a tengerpartra. Egy fa alatt állsz majd, amely hunyorgat leveleivel.
Nem kockáztatsz sokat, ha leveted a ruhád és mindjárt megfürdesz. Tarkód
hullámai fenntartanak a vízen. Hol vagy ? Hol vagy ? A szívem elrejtőzik, a
szívem elvész. Meghalsz. Odaálltál közém s az örökkévalóság közé."
(Vajda
András fordítása)
Ebbe a sötétebb tónusú vonulatba tartozik s Éluard képi
versszerkesztésének egyik legragyogóbb példája az 1924-ből való, Építőkocka
címmel megjelent költemény, amelynek csak két első szakaszát idézzük; idáig
egész ugyanis a vers, a további sorokat a későbbi válogatott kiadásokban a költő
maga is elhagyta:
A férfi elfut a ló leroggyan
Az ajtó nem tud nyílani
A madár hallgat Gyilkos csönd van
Ássatok sírgödröt neki ......
Az ágon
lepke várja restül
Türelmesen a tél fagyát
Szíve nehéz az ág legörbül
Féreg gyanánt megráng az ág.
(Illyés Gyula fordítása)
1947-ben írja meg
Éluard az Egy ember látkörétől mindenki látköréig című nagy művét, próza és vers
e csodálatos egyvelegét, amelyben egész addigi fejlődését összegzi, s ahol már
kimondhatja: „Szólok és az ajtó kitárul" (Rónay György fordítása). Ez azonban
már a fejlődés végpontja, annak a több mint másfél évtizedes átalakulásnak
eredménye, ami nemcsak a költői formákban, de szinte minden területen változást
hozott Éluard életében.
Éluard közéleti tevékenysége a harmincas évek
közepétől ölt egyre nagyobb méreteket, s a legnagyobb élmény, ami ebben az
időszakban éri, kétségkívül spanyolországi utazása, egy gyűjteményes
Picasso-kiállítás alkalmával. 1936 januárjában teszi meg ezt az utat, s egy fél
évvel később, augusztus 19-én meggyilkolják Federico
García Lorcát. S noha a versek csak bizonyos fáziseltolódással
fejezik ki a költő szemléletében végbemenő változást, a költészetről való
felfogása már 1937-ben új vonásokat mutat. Avenir de la poésie (A költészet
jövője) című aforizmatikus kis írásában ilyeneket olvashatunk: „A költészet csak
attól a pillanattól válik majd hússá és vérré, amikor kölcsönös lesz. Ez a
kölcsönösség teljesen az emberek közti boldogság egyenlőségétől függ. És a
boldogság egyenlősége olyan magas fokra emeli majd ezt (a kölcsönösséget),
amiről még csak halvány fogalmaink lehetnek. - Ez a boldogság nem lehetetlen."
Az 1938-ban megjelenő Cours naturel (Természetes folyam) című kötet a költői
átalakulás döntő fázisát jelenti. Ez a világ már teljesen humanizált,
emberközpontú, nem az állatok és tárgyak világa, amelybe annak idején az ember a
tárgyakkal egyenértéküként szerepelt. Ennek a világnak nem alappillére a
szerelem, a szenvedély ambivalenciája helyett az a világ már élet és halál
valóságos érték-ellentétére épül.
S ahogyan egy világháború vezette be
Éluard-t a költészetbe, úgy egy másik világháború vezeti át véglegesen abba a
korszakába, ahol látóköre a "mindenki látókörével" válik azonossá. Antológiákat
szerkeszt - saját verseit ez időben álnéven kell kiadnia - ő alapítja meg az
szaki zónában az írók nemzeti bizottságát, illegális folyóiratokban és
rádióadásokban vesz részt, s ahogyan eddig az élet költészetté, úgy válik most a
költészet teljesen életté, küzdelemmé.
Éluard utolsó korszaka éppoly
termékeny, mint az előzőek voltak, ekkor megjelent köeteiből nehéz volna néhány
reprezentatív költeményt kiválasztani; csaknem valamennyi költemény
reprezentatív valamilyen szempontból. Ekkori világa tiszta vonalakból épül fel,
s mindenekelőtt értelmes világ, néhol talán túlságosan is racionális.
1952.
november 18-án reggel 9 órakor halt meg Paul Éluard. Ötvenhét éves volt.
Vajda András
Vagyunk Látod az est tüzet kagylójából kilép S látod amint az erdő a kék hűsbe merül Látod a pucér síkot a lomha ég ölén A tenger-magas havat és Az égigérő tengert Pompás kövek szelíd erdő fátylas segítség Látsz a szabadkozástól nyüzsgő járdák arany Bánatával lepett városokat Teret hol a magány mosolygó szobra áll S egyetlen háza van csupán a szerelemnek Látod az állatokat Egymásnak áldozott torz hasonmásainkat Zord árnyékba lökött jámbor testvéreinket A vér sivatagában Látsz egy szép gyermeket ahogy játszik s nevet Oly csöppnyi mint az ágak Hegyén megülő csöppnyi kis madár Látsz egy olajszagú és vízszagú vidéket Honnét száműzve minden szikla s a föld ledobja Zöldjét mikor a nyár gyümölccsel belepi A nők kilépve ó tükrükből ifjúságuk Hozzák elébed és hitüket a hitedben S az egyik fényességét elragad vitorlája S megmutatja milyen nélküled a világ. Minden miáltalunk fog élni Állatok arany lobogóim Síkságok jó kalandjaim Hasznos lomb érző városok Férfiak állnak életekre Könny verejték verés alól jött férfiak De megérik álmaik aratását Látok jó igaz érző hasznos embereket Halálnál ösztövérebb terhüket lehajítják S a harsány napon boldogan alusznak. Rónay György fordítása |
Fejezzük be A láb finom arany cipőkben De hideg agyagban a combok Fel hasztalan húsokkal borított falak Fel döglött állatok Valami enyves áradat Rögzít ráncot fintort az arcon S a koporsó szül gyermeket Poharak megtelnek homokkal És kiürülnek Elsüllyednek a vízbefúlók Pusztít a vér Vesztett reményeik mély tengerében Hulló lomb tompa gyűlölet Minden vágy és öröm iránt Kemény köves tövises ágyon Talál urat a pihenés Rozsdás lett a szavak ekéje Nem szánt a szerelem a testen már barázdát Abrakul szánalmas munkával hajigálják A mindent felfaló nyomort Le a megindító fegyverrel telt falakkal Melyek tisztán látták az embert Vannak kiket emészt a szégyen Mások szennyükkel dicsekszenek S csüggednek a legjobb szemek Még a kutyák is szerencsétlenek. Somlyó György fordítása |
copyright ©
László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu