Paul Éluard
(1895 - 1952)

Paul Éluard

Paul Éluard (eredeti nevén: Eugéne-Émile-Paul Grindel) igen korán megismerkedett mindazzal, amit az élet nyújtani tud, gyors érlelődését nagy részben nyilván ez magyarázza. 17 éves, amikor tüdejét betegség támadja meg, s iskoláit megszakítva a svájci Davos szanatóriumába kerül. Mint Hans Castorp Madame Chauchat-t, itt ismeri meg első nagy szerelmét egy orosz nő alakjában, akit Gálának nevez, s mint Hans Castorp, pár hónappal a szanatóriumból való kikerülése után ő is a frontra kerül. 1917 februárjában innen tér haza Párizsba, három napra, hogy feleségül vegye Gálát, akitől a következő év tavaszán gyermeke születik: Cecilé. Betegség és szerelem, háború és béke, élet és halál erős élményei zsúfolódnak össze e néhány év tartamában, s a költőnek, aki a háborús évek alatt nem tehetett mást, mint hogy folyvást az élet értékeit állította szembe a pusztulással, most szükségképpen az a feladata, hogy tudatosan felmérje a világot s megkísérelje újjárendezni a szétzüllött értékeket, újjáépíteni a széttöredezett világot. Ehhez a munkához adott keretet a Breton és Tzara köré szerveződő dadaista csoport, amelyhez Éluard az elsők közt csatlakozott.
Nehéz pontosan megvonni a határt dadaizmus és szürrealizmus között, nehéz különösen a francia viszonyok között, s még inkább, ha nem a különböző manifesztumok megállapításaiból akarunk kiindulni, hanem a keletkező művekre figyelünk. Breton már 1919 elején, még Tzara Párizsba érkezése s a párizsi dadaizmus felvirágzása előtt, felfedezi az automatikus írás módszerét, s még ez évben elkészül a Mágneses mezők című írás, Breton és Soupault együttműködésének eredményeként, a szürrealizmus egyik alapműve. Művekben tehát szinte kezdettől ott van a dada mellett a szürrealizmus is, noha mint mozgalom csak a Tzarával való szakítás utáni évben, 1924-ben indul meg: ekkor alakul meg a Szürrealista Kutatások Irodája, ekkor jelenik meg az első szürrealista manifesztum, ekkor alapítják a La Révolution surréaliste című lapot. Ez az év egyébként újabb nagy eseményt jelent Éluard életében: márciusban világ körüli útra indul a költő, hogy csak októberben, több mint féléves csendes-óceáni hajózgatás után térjen vissza Párizsba. Könnyű volna tehát akár Éluard művében is ezt az évet tekinteni a dadaista és a szürrealista korszak határának, csak éppen nem volna egészen igaz: ha a műveket vizsgáljuk, Éluard-nál is együtt látjuk a két irányt a tízes évek végétől fogva, ám egyre nagyobb súllyal jelentkeznek az évek során a szürrealista vonások, s ez a fokozatos súlyponteltolódás végül is a húszas évek közepén kulminál.
Mi a dada és mi a szürrealizmus voltaképpen? Nem a meghatározás igényével, csupán többé-kevésbé helytálló hasonlat gyanánt a következőt mondhatjuk. A dada „felfedezése" lényegében az, hogy a valóság összefüggései, a tárgyak, dolgok egymással való kapcsolatai esetlegesek, tetszés szerint megváltoztathatók és felcserélhetők: így válhat műalkotássá egy-egy funkciójától megfosztott, valóságos összefüggéseiből kiragadott tárgy, egy palackszárító, egy biciklikerék vagy akár egy vécékagyló. Nos, a szürrealizmus már nem elégszik meg a kapcsolatok felbontásával, hanem új kapcsolatokat teremt, a felszíni összefüggések helyett a mélyen fekvőket, esetlegesek helyett a szükségszerűeket igyekszik feltárni. Mindkettő nagymértékben felhasználja a véletlent; csakhogy míg a dadaizmus számára a véletlen feladata egyszerűen az, hogy új, váratlan összefüggéseket produkáljon, addig a szürrealizmus a rejtett, lényegi összefüggések revelációját várja tőle.
1920-ból való Éluard Les Animaux et leurs hommes, les hommes et leurs animaux (Az állatok és embereik, az emberek és állataik) című kötete, amelynek már címében is jelentkezik a kapcsolatoknak az a megfordíthatósága, amiről szóltunk az imént. Ugyanennek tökéletes kifejezője a Modell című kis vers:
A fák hálói sok vadmadarat
Fogtak,
A madarak csontos lábukkal megragadták
A biztos ágakat.
(Vajda András fordítása)
A kötet egyébként teljesen a valóság felmérésének igényével készült; szinte leltárszerűen sorakoznak egymás után a verscímek: Ló, Tehén, Disznó, Tyúk, Hal, Madár stb. Két darabot feltétlenül érdemes még idézni közülük; a Disznó címüt azért, mert talán ez tartalmazza legjellemzőbb módon azt a fajta „költői realizmust", ami még szürrealista korszakában is olyan gyakran felismerhető a költőnél.
Hátán is napfény, hasán is napfény,
Előreszegzett nagy fejével,
Akár egy ágyú,
A disznó dolgozik.
(Illyés Gyula fordítása)
A másikból, a Hal című versből két szemléletes sort idézünk:
Siklik a hal, tudja útját,
Mint kéz, ha kesztyűbe dugják.
(Illyés Gyula fordítása)
Ez a képzet, a formák tökéletes egymásba illésének valamint a mozdulatlan közegben való mozgásnak ez az élménye igen gyakran visszatér Éluard-nál, legtöbbször talán a szerelmes versekben, de általában az egyén és a világ viszonyának érzékeltetésére is. Éluard költészetére általában igen jellemző az, hogy bizonyos elemek szokatlanul gyakran térnek vissza verseiben, s így belőlük egész motívumhálózatok alakulnak ki: testrészek (mint a kéz vagy a szem), természeti elemek (mint a fenti versben is: a víz) és ember-alkotta tárgyak (mint az ablak vagy az ajtó) egyaránt alkothatnak ilyen motívumláncokat. E láncokon belül azután az adott elem jelentése más és más lehet, és gyakran egy vers értelmezéséhez szinte nélkülözhetetlen a benne szereplő elemek ilyen tágabb összefüggéseinek ismerete.
A következő kötet, mely 1921-ben jelent meg (Les Necessités de la vie et les conséquences des réves - Az élet szükségletei és az álmok következményei), már teljesen a dada égisze alatt született. Jean Paulhan írt a kötethez néhány bevezető sort, itt olvashatjuk a következő megjegyzést: „.. .távol attól, hogy ízük, illatuk vagy zenéjük legyen, még az értelmük sem olyan szilárd tulajdonságuk a szavaknak, hogy el ne veszítsék, mihelyt az író elhanyagolja őket..." A „versek" közt pedig ilyeneket találunk például:
Vörös bort inni kék poharakból és ricinusolajat német pálinkában, távoli láthatár.
Egy élő férfi élő lóra szállva találkozik egy élő asszonynyal, aki pórázon egy élő kutyát vezet.
Fekete ruhát vagy fehér ruhát? Nagy cipőket vagy kicsiket?
(Meghatározások)
De ugyanitt találunk egy ilyen sort is: Elfojtott láng, öregséged az elfojtott füst.
Vannak azután még különösebb játékok is, mint például a Több gyermek alkot egy aggastyánt című, amely a következőképpen fest:
én sétálni fogok + én sétálok +
én sétáltam + én sétáltam volt
Én élek
Én úgy éltem, mint te
: (Vajda András fordításai)
S végül a kötet utolsó darabja egy csaknem teljesen üres oldal, amelynek tetején a következő szavak állnak: „Az enyém" - alján pedig: „Gála, ez azt jelenti, hogy a tied."
Mi a jelentősége ezeknek a látszólag irodalmon kívüli játékoknak ? Mindenekelőtt az, hogy eddig nem is sejtett lehetőségek tárulnak fel a kifejezés érdekében, így például az utolsó idézet esetében az üres papírlap feszültségteremtő ereje; másrészt az ilyen „ujjgyakorlatok" nyomán kiderül, mit lehet várni egyes fogalmaktól és mit nem: utolsó előtti idézetünkben például sikerül a költőnek teljesen kiüresítenie az élet fogalmát, s ugyanezt teszi meg másutt az idő fogalmával vagy más egyébbel. Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy éppen ezekben az években a költő kislánya két-három esztendős, és ez a tény életrajzilag is magyarázza az ilyenfajta költői játszadozásokat: e versek sokhelyütt banális, sokhelyütt egészen meglepő felismerései mögött egy kissé a mindent először megpillantó, mindenkire rácsodálkozó, végtelenül figyelmes gyermeki tekintet áll. Ugyanakkor igen jó iskolája ez a költői módszereknek is, ha nem is jön létre minden esetben igazi esztétikum; ilyen megoldás az első idézett „meghatározás" esetében a térteremtésnek, a tér kitágításának az a módja, ahogyan a költő a mondat első részében összezsúfolt élénk színű és ízű, „tömény" anyagfogalmak után odaveti, minden grammatikai összefüggés nélkül a „távoli láthatár" tiszta, színtelen, bizonyos értelemben semleges képzetét. S végül, ami a legfontosabb, e kísérletező évek formai iskolájában alakul ki az a gazdag kép- és kapcsolatrendszer, ami a következő kötetekben már teljes értékű, tudatosan zárt kompozíciókat hoz létre.
1922-ben kezdődik meg a párizsi dadaista csoport bomlása: Breton szakít Tzarával, s bár Éluard az év folyamán még együttműködik vele, a következő évben - mint Aragon, Perét és a többiek is tették - ő is hátat fordít a dadának. Sok minden tovább él persze a dadából, hiába változott meg a mozgalom neve és célkitűzése: az a mű például, ami nagy utazása után először kerül ki Éluard - és Perét - tolla alól, a 152 Proverbes mis au gout du jour (152 közmondás, mai ízlés szerint) még sokkal erősebben kapcsolódik a dadához, mint a tulajdonképpeni szürrealizmushoz; íme néhány a közmondások közül: „A nap senkinek sem ragyog"; „Az állatokat nem szabad varrni"; „Addig üsd az anyád, amíg fiatal"; „Fiatal házas elveszti az orrát"; „Rosszulfésült kutya kitépi a szőrét" stb. Ezek a forgácsok azonban már nagy versek között születtek, az 1926-ban megjelenő Capitale de la douleur (A fájdalom fővárosa) verseinek szomszédságában.
Gyűjteményes kötet ez, mintegy öt esztendő verseit tartalmazza, legnagyobb számban persze újakat. A kötetet maga Breton vezeti be, a legforróbb lelkesedés hangján: „Lenni vagy nem lenni, kezdünk rádöbbenni, hogy nem ez a kérdés. És íme minden bizonnyal az első mű, mely egyáltalán nem erre a hamis és tartós dilemmára épül... Egy ilyen költészet csodája az, hogy mindezeket a titkokat egyetlen titokká ötvözi, ami Éluard-é, és ami az örökkévalóság színeit viseli... ez a gyűjtemény elbírja, sőt kihívja a legmerészebb hasonlatokat..." A kötet legnagyobbrészt szerelmes verseket tartalmaz; úgy tetszik, nem véletlen, hogy a költői tökéletesség először a legkorábban felépített, legközvetlenebbül és legbelülről megragadható emberi kapcsolatból nőtt ki: ezen a legszűkebb területen volt először és legteljesebben lehetséges az értékek megtalálása, s valóban, a költőnek sikerül egy teljes és értékes világot felépítenie a szerelemben, a szerelemből, olyan mikrokozmoszt, ., mely a tér és az idő egész terjedelmét magába sűríti:
A világ életed hálójába akadt.
Árnyad, a fa pucér hűst villant: az eget.
Homok-hangja van és szél-mozdulatai,
S amit mondasz, mind ott nyüzsög mögötted.
(Kis igazságok VII. Rónay György fordítása)
A kötetről megjelent kritikák Rimbaud-hatást - sőt: epigonizmust -, automatikus írást, a szerkesztésről való lemondást emlegetnek. Nos, Rimbaud-val, különösen a kései Rimbaud-val való rokonság kétségkívül kimutatható, de hiszen a szürrealizmus általában is igen sokat tanult Rimbaud-tól; ami viszont a módszerbeli hasonlóságokon túl a lényeget, a versek mögötti szemléletet illeti: a Színvázlatok Rimbaud-jának sohasem sikerült végül is megtalálnia a széthullott világ egységét, ami Éluard e verseiben már kitapintható valóság. S másrészt: nem automatikus írással készült versek ezek, csupán arról van szó, hogy a tudatos alakító szándék és az intuíció, a képzelet működésének sorrendje felcserélődik. Míg korábban - a romantikusoknál, mondjuk, de legtöbbször Baudelaire-nél is - szinte mindenütt kimutatható a tudatos alakításnak a képzeletre tett irányító hatása, itt a kép megtalálása teljesen spontán, s csak a már meglelt képeket alakítja a tudat: élmény és kép között rövidre zárul a kapcsolat. Hogy a tudatos alakításról, a versszerkesztésről való lemondásról voltaképpen szó sincs, azt ékesszólóan bizonyítják az olyan szilárd kompozíciójú költemények, amelyeknek egyik legszebbike például a Ta bouche aux lévres d'or... kezdetű :
Arany ajaku szád énbennem nem kacag
S csillagzó szavaid oly mély értelműek,
Hogy éveim, halálom és ifjúságom éjén
Minden zajból felém a te hangod remeg. -
A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy
És a veszendő kéj a tűnt álmot siratja,
A nap kezei közt ébredő test vacogva
Gondol csak arra, hogy a szive visszatér.
Zöld erdők emléke, köd, miben elmerültem,
Magamra zárva két szemem, tiéd vagyok,
Rajtad csüng életem, s már nem tudom lerázni
A szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.
(Somlyó György fordítása)
Kevés költő tudott olyan áttetszőén tiszta és teljes hangon szólni a szerelemről, mint Éluard; sohasem egyik vagy másik nőről szólt - észrevehetetlen az átmenet Gálához és később Nush-hez írt versei között, aki 1929-től 1946-ig, tizenhét éven át volt élettársa -, mindig magát a nőt, magát a szerelmet formálta meg. A Bretonnal közösen írt L'Immaculée conceptionban (Szeplőtelen fogantatás, 1930,) - amely a szürrealizmus egyik legnagyobb szabású alkotása: első fejezeteiben a fogantatástól a halálig kíséri végig az emberi lényt, majd az emberi tudat különböző eltorzulásainak, az őrültség egyes nemeinek zseniális „rajzát", belülről történő kifejezését adja.
Az egyik fejezet a Szerelem címet viseli; a szerzők rövid bevezetés után a testi szerelem beteljesülésének 32 módját határozzák meg egy-egy mondatban, mindegyiket valamilyen szimbólummal jelölve meg végül (oázis, törött tükör, lantmadár, öröknaptár, északi haj, hal stb.), s noha a téma, természete szerint, alig kerülheti el az obszcenitás vádját, az egészből, az egyes testhelyzetek koreográfiájából mégis áttetszőén tiszta szépség árad, a vágy őszinteségének szépsége. Idézzük az utolsó mondatokat, amelyeket bizonyosan Éluard írt: „A szerelem megsokszorozza a problémákat. Dühödt szabadság keríti hatalmába a szeretőket, akik jobban áthatják egymást, mint a tér a mellkast levegővel. A nő mindig ablakában őrzi a csillag fényét, kezében szeretője életvonalát. A csillag az ablakban lassan forog, behatol és távozik megállás nélkül, a kérdés megoldódik, a csillag sápadt sziluettje az ablakban kiégette a nappal függönyét."
(Vajda András fordítása)
Az a teljesség azonban, amit ezekben a versekben sikerült megteremtenie a költőnek, úgy tetszik, nem egészen kielégítő a számára: e versek tisztasága és világossága mellett kezdettől ott húzódik egy sokkal sötétebb, helyenként szinte tragikus vonulat, a bezártságé és meg-nem-elégedésé, olyan erősen, hogy a húszas évek Éluardjának hangját végül is inkább ez az utóbbi jellemzi. „Szemed alakja nem tanít meg engem élni" -írja, s már 1924-ben, a Mezítelen igazság című versében a kétségbeeséssel kapcsolja össze a szerelmet:
Nincsen szárnya a kétségbeesésnek,
A szerelemnek sincsen, Se arcuk,
Nem beszélnek, Nem moccanok,
Rájuk se nézek, Nem beszélek velük,
De élten élek én is, mint szerelmem és kétségbeesésem.
(Rónay György fordítása)
A fájdalom fővárosa utáni, Les Dessous d'une vie (Egy élet mélységei) című kötetének prózaverseiben egy helyütt kifejezetten pesszimizmusról beszél, s azt mondja: „Szerelmem nyelve nem tartozik az emberi nyelvhez...", s végül így zárul ugyané költemény: „Kimegyünk a tengerpartra. Egy fa alatt állsz majd, amely hunyorgat leveleivel. Nem kockáztatsz sokat, ha leveted a ruhád és mindjárt megfürdesz. Tarkód hullámai fenntartanak a vízen. Hol vagy ? Hol vagy ? A szívem elrejtőzik, a szívem elvész. Meghalsz. Odaálltál közém s az örökkévalóság közé."
(Vajda András fordítása)
Ebbe a sötétebb tónusú vonulatba tartozik s Éluard képi versszerkesztésének egyik legragyogóbb példája az 1924-ből való, Építőkocka címmel megjelent költemény, amelynek csak két első szakaszát idézzük; idáig egész ugyanis a vers, a további sorokat a későbbi válogatott kiadásokban a költő maga is elhagyta:
A férfi elfut a ló leroggyan
Az ajtó nem tud nyílani
A madár hallgat Gyilkos csönd van
Ássatok sírgödröt neki ......
Az ágon lepke várja restül
Türelmesen a tél fagyát
Szíve nehéz az ág legörbül Féreg gyanánt megráng az ág.
(Illyés Gyula fordítása)
1947-ben írja meg Éluard az Egy ember látkörétől mindenki látköréig című nagy művét, próza és vers e csodálatos egyvelegét, amelyben egész addigi fejlődését összegzi, s ahol már kimondhatja: „Szólok és az ajtó kitárul" (Rónay György fordítása). Ez azonban már a fejlődés végpontja, annak a több mint másfél évtizedes átalakulásnak eredménye, ami nemcsak a költői formákban, de szinte minden területen változást hozott Éluard életében.
Éluard közéleti tevékenysége a harmincas évek közepétől ölt egyre nagyobb méreteket, s a legnagyobb élmény, ami ebben az időszakban éri, kétségkívül spanyolországi utazása, egy gyűjteményes Picasso-kiállítás alkalmával. 1936 januárjában teszi meg ezt az utat, s egy fél évvel később, augusztus 19-én meggyilkolják Federico García Lorcát. S noha a versek csak bizonyos fáziseltolódással fejezik ki a költő szemléletében végbemenő változást, a költészetről való felfogása már 1937-ben új vonásokat mutat. Avenir de la poésie (A költészet jövője) című aforizmatikus kis írásában ilyeneket olvashatunk: „A költészet csak attól a pillanattól válik majd hússá és vérré, amikor kölcsönös lesz. Ez a kölcsönösség teljesen az emberek közti boldogság egyenlőségétől függ. És a boldogság egyenlősége olyan magas fokra emeli majd ezt (a kölcsönösséget), amiről még csak halvány fogalmaink lehetnek. - Ez a boldogság nem lehetetlen."
Az 1938-ban megjelenő Cours naturel (Természetes folyam) című kötet a költői átalakulás döntő fázisát jelenti. Ez a világ már teljesen humanizált, emberközpontú, nem az állatok és tárgyak világa, amelybe annak idején az ember a tárgyakkal egyenértéküként szerepelt. Ennek a világnak nem alappillére a szerelem, a szenvedély ambivalenciája helyett az a világ már élet és halál valóságos érték-ellentétére épül.
S ahogyan egy világháború vezette be Éluard-t a költészetbe, úgy egy másik világháború vezeti át véglegesen abba a korszakába, ahol látóköre a "mindenki látókörével" válik azonossá. Antológiákat szerkeszt - saját verseit ez időben álnéven kell kiadnia - ő alapítja meg az szaki zónában az írók nemzeti bizottságát, illegális folyóiratokban és rádióadásokban vesz részt, s ahogyan eddig az élet költészetté, úgy válik most a költészet teljesen életté, küzdelemmé.
Éluard utolsó korszaka éppoly termékeny, mint az előzőek voltak, ekkor megjelent köeteiből nehéz volna néhány reprezentatív költeményt kiválasztani; csaknem valamennyi költemény reprezentatív valamilyen szempontból. Ekkori világa tiszta vonalakból épül fel, s mindenekelőtt értelmes világ, néhol talán túlságosan is racionális.
1952. november 18-án reggel 9 órakor halt meg Paul Éluard. Ötvenhét éves volt.
Vajda András

Vagyunk

Látod az est tüzet kagylójából kilép
S látod amint az erdő a kék hűsbe merül
Látod a pucér síkot a lomha ég ölén
A tenger-magas havat és
Az égigérő tengert

Pompás kövek szelíd erdő fátylas segítség
Látsz a szabadkozástól nyüzsgő járdák arany
Bánatával lepett városokat
Teret hol a magány mosolygó szobra áll
S egyetlen háza van csupán a szerelemnek

Látod az állatokat
Egymásnak áldozott torz hasonmásainkat
Zord árnyékba lökött jámbor testvéreinket
A vér sivatagában

Látsz egy szép gyermeket ahogy játszik s nevet
Oly csöppnyi mint az ágak
Hegyén megülő csöppnyi kis madár

Látsz egy olajszagú és vízszagú vidéket
Honnét száműzve minden szikla s a föld ledobja
Zöldjét mikor a nyár gyümölccsel belepi

A nők kilépve ó tükrükből ifjúságuk
Hozzák elébed és hitüket a hitedben
S az egyik fényességét elragad vitorlája
S megmutatja milyen nélküled a világ.
Minden miáltalunk fog élni

Állatok arany lobogóim
Síkságok jó kalandjaim
Hasznos lomb érző városok
Férfiak állnak életekre

Könny verejték verés alól jött férfiak
De megérik álmaik aratását
Látok jó igaz érző hasznos embereket
Halálnál ösztövérebb terhüket lehajítják
S a harsány napon boldogan alusznak.

Rónay György fordítása
Fejezzük be

A láb finom arany cipőkben
De hideg agyagban a combok
Fel hasztalan húsokkal borított falak
Fel döglött állatok
Valami enyves áradat
Rögzít ráncot fintort az arcon
S a koporsó szül gyermeket
Poharak megtelnek homokkal
És kiürülnek
Elsüllyednek a vízbefúlók
Pusztít a vér
Vesztett reményeik mély tengerében

Hulló lomb tompa gyűlölet
Minden vágy és öröm iránt
Kemény köves tövises ágyon
Talál urat a pihenés

Rozsdás lett a szavak ekéje
Nem szánt a szerelem a testen már barázdát
Abrakul szánalmas munkával hajigálják
A mindent felfaló nyomort
Le a megindító fegyverrel telt falakkal
Melyek tisztán látták az embert

Vannak kiket emészt a szégyen
Mások szennyükkel dicsekszenek
S csüggednek a legjobb szemek

Még a kutyák is szerencsétlenek.

Somlyó György fordítása

Vissza

copyright © László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu