Jean Anouilh
(1910 - 1987)

1971 végén hírül adták a francia lapok: 1971-ben Jean Anouilh nyerte el a Prix Brigadier-t (vagyis a Koppantóbot-díjat), amelyet a francia színház műszaki dolgozói szavaznak meg évente egy-egy kiemelkedő színházi személyiségnek. S ebben még nem is volna semmi meglepő. Ám a legtöbb újság hozzátette: ez az első díj, amely az írónak valaha is osztályrészül jutott. Ez pedig már több, mint furcsa. Az - akkor - hatvanegy esztendős és mintegy negyven éve publikáló író, világsikerű színművek tucatjainak szerzője, a modern francia dráma egyik vezető személyisége, akinek terjedelmes szócikket szentelnek a lexikonok, egész fejezetet a legtekintélyesebb drámatörténetek - és épp neki nem jutott volna abból a nagyszámú állami és szakmai díjból, amelyek napjainkban nyugtázzák az írói rangot, a teljesítményt, sokszor még kezdő írók esetében is? Pedig hát - így van. A sajtóközlemények hitelesek, már csak azért is, mert ez a különös tény jellemzi Jean Anouilh pályájának, irodalmi helyzetének sajátos többértelműségét. Minden, róla szóló, valamennyire is elmélyült írásban óhatatlanul felmerül a kérdés: miről, azaz kiről is van itt szó tulajdonképpen? A mai bulvárdráma egyik legigényesebb képviselőjéről? (Itt mindjárt egy alkérdés is fel szokott merülni: vajon ez az igényesség végső soron nem inkább negatívum-e, a néző megtévesztésére irányuló szemfényvesztés? Nem becsületesebb-e a bulvárcímkét nyíltan vállaló íróknak, egy Achard-nak, egy Coward-nak a magatartása?) Avagy az irodalmi értékű dráma franciásan könnyed hangú művelőjéről? És az elemzés törvényszerűen elvezet egy mélyrehatóbb világnézeti alternatívához: kicsoda tulajdonképpen Anouilh? Bírálója-e a polgárságnak; vagy védelmezője-e? Nihilista, anarchista kispolgár, vagy a tisztaság, a becsület, az őszinte érzelmek romantikus nosztalgiák fűtötte rajongója?
Ennek alapján szögesen ellentmondó értékelések láttak napvilágot, és különös, hogy a különféle álláspontok mindegyike alapos érvekkel, objektív tényekkel, hiteles, gondos műelemzésekkel támasztható alá. Anouilh-ról kitűnő monográfia írható, mint rangos bulvárszerzőről; hasonló színvonalon lehet azonban érvelni irodalmi értékei mellett. Ami pedig világnézetét illeti, okkal értékelhető a polgári társadalom merész bírálójaként (számos ilyen értelmű tanulmány született róla, egy neves esztéta egyenesen Moliére és Beaumarchais utódát látta benne); és kiválthat, nagyon is megokoltan, szenvedélyes elutasítást is a haladó kritika részéről (Arthur Adamov például jobboldali anarchistának bélyegezte).
Talán ennyi is felkeltheti az érdeklődést e különös szerző iránt, aki tetejébe idestova fél évszázada képes táplálni ezeket a dilemmákat. Hiszen ez a többértelműség úgyszólván pályakezdése óta kísérő jelensége művei fogadtatásának! Nyilvánvalóvá 1944-ben, az Antigoné kapcsán vált. A náci megszállás alatt sínylődő Franciaországban ezt a furcsa művet sokan - ellenállók is, kollaboránsok is - antifasiszta gesztusként értelmezték, hiszen Antigoné - mint már Szophoklésznál is - nemet mond a zsarnokságnak, és kihívását halálával pecsételi meg. Valóban: a feldolgozás erről szól. Erről is. Meg szól másról is - és voltak, akik ezt a mást hallották ki belőle, és Anouilh-t az ellenállás demoralizálásával, lejáratásával vádolták. Mert az ő Antigonéja nemcsak Kreónnak üzen hadat - sokkal inkább az életet magát utasítja el, valamilyen abszolútumokban gondolkodó, rideg, valóságidegen, ifjonti makacssággal, s azt vallja, hogy a tisztaság csak a halálban érhető el. Ellenállását a gőg vezérli: „Nem a nép miatt teszem, amit teszek - mondja -, nem is fivérem miatt; csak magam miatt". Ellenfele pedig egy humanizált Kreón, egy szánni való reálpolitikus, aki sóhajtva mondja: „Az uralkodás nem kaland, hanem mesterség. A királyoknak más dolguk van, mint hogy tragikus hősökké váljanak." A legemberibb görög hősnőből egy modern szabású, ridegen monomániás Elektra lett, Gyurkó Szerelmem, Elektrá-ja címszereplőjének közeli rokona. És ha még hozzátesszük, hogy utolsó üzenetében Antigoné mindent visszavon és Kreónnak ad igazat - érthetővé válik az ellentábor felhördülése. És a két pólus között ott állt Anouilh, aki ebben a pattanásig feszült, állásfoglalást követelő légkörben ernyedten tiltakozott: egyiknek sincs igaza, ő nem politikai tézisdrámát írt, csak egy színdarabot, benne a maga Antigoné-képével - minden célzatosság nélkül!
A kiélezett helyzetben tehát nyilvánvalóvá vált egy ellentmondás, ami azonban korábbi művein is végigvonult. Igaz, ezeknek eleinte gyér volt a visszhangjuk. A rövid életrajzok mind megemlítik, hogy az 1910-ben született írót 1928-ban is Giraudoux Siegfried-jének megtekintése indította el pályáján: az élmény hatására ekkor jegyezte el magát egy életre a színházzal. És nemsokára titkára lett Jouvet-nak, aki a Siegfried-et színre vitte. Ebből úgy tetszhet: ez a bensőséges munkakapcsolat tárta fel előtte a kapukat. Kevesebben tudják azonban, hogy Jouvet-nak cseppet sem tetszettek a titkár szárnypróbálgatásai. („ő unott volt és fennhéjázó, én pedig nem voltam valami jó titkár" - vallja Anouilh.) Csak egy újabb kapcsolat: az André Barsacq-kal való ismeretség hozta meg az első sikert, mégpedig 1937-ben, mikor Barsacq bemutatta Anouilh Poggyász nélküli utas című művét. (Anouilh-nak, aki lakását a Siegfried-ben használt bútorokkal rendezte be - a szegénységét méltányolta Jouvet, csak a képességeit nem! - és Catherine lányát, a ma jó nevű színésznőt, bölcső helyett egy ócska kofferben ringatta; most a jogdíjból kocsit vett, és nem is voltak azóta anyagi gondjai. Magánéletéről sem hallani e romantikus hőskor óta. Visszautasít minden nyilvános hírverést, közismert zárkózott, csendes modoráról, s joggal mondhatja, hogy élettörténete a harmincas évek végétől azonos irodalmi munkásságával.)
Visszatekintve első, kevéssé ismert műveire, a később felbukkanó ellentmondások már itt tetten érhetők. Anouilh egyik legsajátosabb vonása egyébként ez az egyenletesség. Szakmai fegyverzete már első drámáiban is úgyszólván makulátlan; dramaturgiájának alapelemei éppoly kevés változást mutatnak, mint világszemlélete. Filológusok számára pedig csemegeszámba menő feladat lehet végigkövetni a darabról darabra felbukkanó állandó figurákat és motívumokat: tábornokok és tábornoknék Anouilh drámáiban... Anouilh tiszta fiatal lányfigurája... Totó és Marie-Christine: Anouilh gyermektípusai... A színház mint miliő és mint szimbólum Jean Anouilh-nál... - megannyi hálás és tetszetős dolgozat!
Bízvást választhatjuk akár a kronológiailag első művet is, az Hermine-t (Hermelin, 1931), melyet csak egy-két obskúrus kísérlet előzött meg. A dráma hőse egy szegény fiú, Frantz, aki egy gazdag lányba, Monime-ba szerelmes. A lány viszontszereti; meg is szökne vele. Hol van hát a konfliktus? Ott, hogy Monime nem ura vagyonának, Frantz pedig nem akar szegénységben élni. Nem önmaga miatt: kettejük érdekében. A szegénység megöli a szerelmet - vallja. S ezért inkább ő öl: megöli a lány gazdag nagynénjét, mert az ő pénze „a pontos ára kettőnk tisztaságának", hiszen „csak a pénz tud elszigetelni a mocsoktól". A lány azonban, a tiszta, a naiv teremtés, eltaszítja, ő úgy ítél, ahogy a világ ítélne: Frantz kapzsiságból gyilkolt. A probléma abban rejlik, hogy Anouilh ítélete viszont nem egyértelmű. Monime az első jól ismert, sugárzóan tiszta lányfigurái sorában; az író rokonszenve az övé; de nem véletlen, hogy ez a lány gazdag, anyagi gondot soha nem ismert: ilyen tiszták - véli itt is, később is Anouilh - csak a gazdagok, az elit tagjai lehetnek. Nem minden gazdag, ó, erről szó sincsen - hisz az undorító hercegnő-nagynéni és a szőrösszívű bankár viszont Anouilh gyűlöletes nagypolgár-arisztokrata figuráinak sorát nyitják meg -, de mindenesetre: az ilyen tiszta, érintetlen lények csak a gazdagok sáncai mögül röppenhetnek fel. Monime angyal, de az életet nem ismeri, s igaza Frantznak van, aki saját bőrén tapasztalta ki a nyomort: a nyomor beszennyez, lealjasít, a szegénység sárba húzta volna szerelmüket.
A képet tovább árnyalja az 1934-ben írt La Sauvage (A vadóc). Az elitből sarjadt angyal itt férfi: Florent, a dúsgazdag, sikeres zeneszerző, és a szerelmese, Thérése, a szegény. Itt anyagi akadály sincs; Florent nagykorú. És még sincs happy end. A makacs, büszke lány nem tudja megbocsátani szerelmese folttalan, hamvas tisztaságát, gyanútlan, Olümposzi derűjét, és elhagyja. Szolidáris marad régi környezetével, amelyet pedig megvet, a nyomorult muzsikusfamíliával, amely a szegénység valamennyi bűnében leledzik: elvtelen, züllött, meghunyászkodó, haszonleső, kicsinyes és amorális. Nekik is seregnyi utóduk lesz majd: az anouilh-i faunának jellegzetes típusa a nyomortól eltorzult jellemű kisember.
A pálya első éveiben íme együtt vannak a meghatározó szemléleti elemek. A summájuk: ezeknek a daraboknak a szerzője mélységesen elégedetlen a társadalommal. Ez a társadalom gazdagokra és szegényekre oszlik. A szegényeket deformálja helyzetük, csak a fiatalabbjá-ban mocorog valami lázadás, de kitörési kísérleteiket visszahúzza a származás, a környezet, az eleve elrendelt sors. A gazdagok embertelenek; ellentétben a szegények primitívebb züllöttségével, ők az erkölcstelenséget kifinomult művészetként űzik. Csak a fiatalabbak között terem meg időnként, pompás melegházi növényként, a tisztaság egy-egy megszállottja, de menthetetlen életidegenségük miatt ezek sem magukat nem válthatják meg, sem másokat. S minthogy a gazdag és a szegény örök kategória - ez a folyamat, ez az Ördögi körforgás feltétlen és korlátlan. A soron következő drámák tucatjai itt nem elemezhetők végig ebből a szempontból. Ám az első művek párhuzamára bárki elvégezheti a vizsgálatot: a szabásminta azonos, ha a ruha részletei, a díszítőelemek változnak is. A kép kikerekítése érdekében hadd említsük itt csupán Anouilh újabb műveinek egyikét, a Les Poissons rouges-t (Az aranyhalak, 1970. A hőst, Antoine de Saint-Flourt, a sikeres és tisztalelkű drámaírót, a társadalmi és szellemi elit e jellegzetes képviselőjét, egész életében támadták-becsmérelték a szegények képviselői. Most kisfiát, Totót kezdik máris ugyanígy üldözni a szegény osztálytársak. És a dráma végén az apa így inti fiát: az ilyen irigyekkel szemben gyengédnek, megértőnek kell lenni. De azért nem szabad elfeledni, hogy „Mégiscsak te találtad fel az elektromosságot, Totó, te építetted a chartres-i katedrálist, és te írtad Pascal Gondolatai-t. Ezen nem tudnak változtatni... akárhogy próbálnak is megszégyeníteni..." Sötét gondolatmenet. Csakhogy ne feledjük: Anouilh nem örül annak, hogy ez így van. Neki nem tetszik, hogy (szerinte) csak a gazdagoknak van módjuk alkotni. Ez a rend nem tetszik neki. De ez a rend, úgy véli, örök. A vélekedés ismerős. Hiszen ezt vallják az abszurdok is: az egyenlőtlenség, a kommunikációképtelenség, az elidegenedés örök emberi jelenségek. Ám ők, akik később léptek fel Anouilh-nál, ezt a szemléletet képletté csupaszították, megfosztották minden konkrétumtól, épp azért, hogy állandóságát, egyetemes érvényét kiemelhessék. Anouilh viszont, aki a hagyományos dramaturgia híve, ezt a felfogását csak mai szituációkban, mai szereplőkön át tudja kifejezni. És a megítélése körül burjánzó ellentmondásokat alighanem e konkrét ábrázolásmód és e sajátos filozófia párosítása okozza. Kétségtelen, hogy többet nyújt a szokványos bulvárszerzőknél, akik beérik személyes konfliktusok kiteregetésével, és hőseik a jómódú polgári rétegek kényelmes beltenyészetében vívódnak magánjellegű problémáikkal - Anouilh-nál mindig sokkal szélesebb társadalmi körkép bontakozik ki, és hősei közéleti magatartásának, társadalmi helyzetének meghatározása igen fontos számára. Ezért nem fér bele a szokványos bulvárszerzők kategóriájába, ezért sorolja sok bíráló az irodalmi értékű, „komoly" dráma művelői közé. A cinizmus, a nihilizmus vádja jobbról is, balról is felhangzik. A jobboldali kritika azt nehezményezi, hogy Anouilh nem találja meg a polgári társadalmon belül a kibontakozásnak, a konfliktus feloldásának lehetőségeit; a baloldali kritika pedig azt, hogy e kibontakozást eszében sincs a polgári társadalmon kívül keresni, sőt, ezt a társadalmat öröknek tartja. És mindkét félnek igaza van. De „leírni" egyik sem írhatja le Anouilh-t.
Szakmájának elsőrangú mestere, a hagyományos, jól megcsinált dráma nagy leleményű, újító kedvű művelője. Szikrázóan szellemes dialógusokat ír és hálás, színes, érdekes szerepeket, amelyeket mindig valamilyen emberi igazság hitelesít. És ami a legfontosabb: nem kókler. Hisz abban, amit ír; másképpen írni, másképpen gondolkodni nem tudna. Tiltakozása a valóság ellen őszinte és megszenvedett; innen drámáinak sajátosan egyéni íze, az a furcsa, fanyar hangnem, amely gyengébb műveiben mindenfelé csapkodó, sötét cinizmussá torzul, de legjava alkotásaiban, bizonyos arányérzékkel párosulva, ironikus poézissé nemesül.
Szó esett már az eddig negyvennél is több színműre rúgó anouilh-i oeuvre ritka egyenletességéről; ez azonban nem jelent egyenértékűséget. A szemléletmód állandó ugyan, ám az írói alkotás objektív és szubjektív tényezői azt eredményezik, hogy az elemek aránya, fontossági sorrendje az egyes műveken belül változó. Megtörténik például, hogy egy-egy mozzanat, vagy egy-egy szereplő egyszer csak a szokásosnál fontosabbá válik Anouilh számára, és az író „ébersége" ellankad: tűri, hogy a szereplő lerázza magáról az egyébként kötelező törvényeket, és bizonyos szuverenitással alakítsa, formálja a maga és környezete sorsát. Nem véletlen, hogy az ilyen hősök köré épülő drámák Anouilh legjobb művei.
Kik is ezek a figurák, melyek a maguk mágnesességével bizonyos mértékig átrendezik az anouilh-i dramaturgia erőterét? Elsősorban Anouilh két nagy pozitív hősére gondolunk: Becket Tamásra és Moliére-re. A Becket vagy Isten becsülete (1959) címszereplő-főhőse kitör a szokásos determinizmusból. Mikor megleli „becsületét", azt az ügyet, amelyre hite szerint érdemes föltenni az életét - s amely ugyanakkor egybeesik egy  nép ügyével -, következetesen megy végig útján, egészen a vértanúságig, amelyet nem Antigoné módján vállal, vagyis nem azért, hogy az életnek nemet mondjon - hanem az építő eszmék mártírjainak végső optimizmusával. Igaz, a király a végén megkísérli, hogy manipulálja Becket áldozatát s a maga hasznára fordítsa; de ebben az esetben ez is csak az áldozat értelmességet húzza alá. Elemezni lehetne, hogy ez az alapkoncepció miféle igen termékeny módosulásokat idéz elő a szokványos anouilh-i dramaturgiában, figurák és motívumok hierarchiájában, akár még a dialógusban is. Annyi bizonyos: Anouilh Becket Tamása a nagy, modern drámai hősök kevéssé népes családjához tartozik, s a róla szóló mű - tragikus dráma, majdhogynem tragédia - alighanem szerzőjének legalaposabb jogcíme a maradandóságra.

Becket avagy isten becsülete Antigoné Becket avagy isten becsülete

Érdekes, hogy ugyanebben az évben született az eredetileg forgatókönyvnek szánt, de színpadi szövegnek is helytálló mű, amely a szerző másik nagy pozitív hősével ajándékoz meg: A kis Moliére-né. A kiábrándult, gunyoros Anouilh a nagy elődhöz, Moliére-hez valóságos szerelmes gyengédséggel és hódolattal közeledik; innen a művet belengő őszinte, megindult líraiság. Ebben a Moliére-ben sok van az ismert anouilh-i hőstípusból, a tiszta fiatal lányokból, tiszta, boldogtalan férfiakból, akik szembekerülnek a világ mocskával, és vagy elmenekülnek, vagy nevetséges szélmalomharcban őrlik fel erejüket. Csakhogy ez a Moliére, bármily esendő is, bármily kiszolgáltatott, bármennyire szorítják is anyagi és lelki kötelékek - egyiket sem teszi. Nem menekül, mert humanista, szereti a világot, az embereket; és felőrlődése is látszólagos csupán, mert ő van fölényben: íróasztala mellett formát tud adni a káosznak, nevén nevezi s ezzel legyőzi, akkor is, ha sok szenvedésével, korai halálával úgy tetszik, ő marad alul. Ez a vereség csak egy egyedi, amúgy is határok közé szorított emberi sors nézőpontjából vereség. Az életmű s ezért az élet maga - győzelem. Becket Tamás, Jean-Baptiste Poquelin-Moliére győzelmei Anouilh-nál kivételes módon azt illusztrálják, hogy a nagy és tiszta lények igenis kitörhetnek az egyébként sivár, reménytelen és áttörhetetlen emberi állapotból. Szerényebb méretekben hasonló mondanivalót példáznak a Találka Senlisban (1937) szerelmesei, Georges és Isabelle. Mai témájú dráma, szerencsés befejezéssel: alig akad párja az életműben. Ámbár a happy end nem egészen egyértelmű: Isabelle, ez a tipikus anouilh-i „tiszta lány", azért képes előidézni, mert eléggé célratörő, sőt, kíméletlen ahhoz, hogy kiragadja gyámoltalan szerelmesét a züllött környezetből, nem törődve a sebekkel, melyeket ez a szakítás többeken ejt. A cselekmény fordulhatna másként is; sok más Anouilh-darab torkollik ugyanilyen helyzetből sötét, csüggesztő befejezésbe. Csakhogy a győzelem lehetőségének tudata mégis átformálja a művet: az írói ítélkezés keményebbé, egyértelműbbé válik, a rokonszenves törekvéseket, álmokat nem kompromittálja reménytelenségük, szükségszerű bemocskolódásuk távlata.
Mintha a Találka Senlisban ellenpárja volna: győz, de csak a halálban, az Ardéle, avagy szeret, nem szeret... (1948) púpos szerelmespárja is, a hervadó vénlány és a szürke kis házitanító. Győzelmük olyannyira szimbolikus érvényű, hogy meg sem jelennek a színen. Csak ellenfeleiket látjuk: az ép testű, de annál torzabb lelkű úri famíliát, tábornokostul, tábornoknéstul, megtoldva az ezúttal különösen utálatos kis Totójukkal és Marie-Christine-jükkel. Ez a társaság ül törvényt a púposok szerelme fölött: rendhagyó, illetlen, szabálysértő, tehát eltiprandó. Anouilh egyik legkeserűbb drámája ez, a szereplőgárda valóságos példatára az Anouilh által előszeretettel feltérképezett emberi ocsmányságoknak, mégsem hagy rossz szájízt. Az öngyilkosságot választó szerelmesek nem az életet tagadják, hisz boldogan éltek volna együtt - csak azt az életformát, amelyben a torz lelkűek ítélkezhetnek fölöttük. Haláluk nem Becket vagy Moliére abszolút diadala - de mindenesetre ítélet.
Más a helyzet az Eurüdiké-vel (1942). Ez sokkal inkább példázza az ismert anouilh-i tételeket. A szerelmesek Antigoné módján, filozófiai indokokból választják a halált, mert azt vallják, amit az író egy másik művében így fogalmaz meg: egyfelől van a szerelem, másfelől a szerelem ellensége: az Élet. Ahogy az Esőköpenyes, ez a bölcs, emberséges Halál mondja: ha életben maradnak, úgyis megunták, megutálták volna egymást. Drámatörténeti jelentősége sem kevés: Anouilh sokat oldott-újított itt a jól megcsinált darab dramaturgiáján, az egykorú közönségnek itt vált először élményévé a formabontás jó néhány módszere, s a szerző érdemét nem csorbíthatja, hogy azóta ezek a megoldások elterjedtek, sőt, közhellyé is koptak. De ami ennél is fontosabb: a játékban vibráló belső feszültség. Anouilh Orpheusza és Eurüdikéje ellenáll az író filozófiájának: a drámát átélt, holdfényes poézis vonja be, amelynek forrása egy tiszta és szenvedélyes emberi kapcsolat. Olyan szép ez a szerelem, hogy fájdalmas befejezésébe a néző többet érez bele,  tragikus áldozatot, lázadást egy status quo ellen, amelyet ez a kettős halál nem megerősít, hanem aláaknáz.
A nagy egyéniség (s a nagy szerep) emeli meg Anouilh Médeiá-ját is (1946). Itt is egy hősnő, aki kesztyűt dob a sorsnak, és nemet mond Kreón törvényes látszatokkal takaródzó zsarnokságára, Iaszón nyárspolgári álmaira. „Nem mindennap jut ilyen zsákmány az isteneknek: egy lélek, amely elég erős szembeszállni velük és beavatkozni mocskos játékaikba" - így summázza iszonyú tetteinek, szörnyű halálának értelmét Médeia. Az ókori minta nyomán harmonikus modern változat született: a művészi megoldás íve töretlen, a tragédia  egyértelmű.
És végül itt van a Colombe (1951), amely az eddigi okfejtés alapján rendhagyó esetnek minősülhet: itt ugyanis együtt vannak mindazok a tényezők, amelyek annyi más Anouilh-drámát visszássá tesznek, és mégis, a vonalak olyan szerencsésen, olyan jó helyen vannak elmetszve, hogy az összbenyomás harmonikus lesz, sőt, úgy érezzük, Anouilh egyik legsikerültebb művével állunk szemben. Colombe, a bájos, naiv kis baba, elzüllik, korrumpálódik - de megőriz magában annyi vonzerőt és őszinteséget, hogy nem válik Anouilh sivár ringyóinak egyikévé. Megrontója, Armand, cinikus csirkefogó - de humora és intelligenciája megmenti emberségét. És Julién, a tiszta lázadó, elbukik ugyan, de lázadása valóban oly életidegen, oly groteszkül elvont, hogy miközben tiszteljük, első perctől fogva mulatunk is rajta. Más szóval: a történet nem tűnik eleve elrendeltnek, olcsó determinista tanmesének. A cselekményt emberek mozgatják, emberek győznek és buknak el, s úgy tetszik: ha jellemük egy kicsit másmilyen, minden másként is fordulhatott volna. És még valami. A miliő, mint Anouilh annyi más művében, itt is a színház. De a színház itt nem szimbólum, hanem valóság. Anouilh számára ugyanis ez az oly jól ismert környezet gyakran nagybetűs fogalommá válik, az ugyancsak nagybetűs Élet sűrített kivonatává, melyben az alantas szenvedélyek, csalások, öncsalások, sötét és kisszerű érdekek látványosan dramatizálhatják önmagukat. Anouilh-nak dramaturgiailag is egyik legbiztosabb műve ez; kerek, harmonikus, tragikomikus játék, melyben a sziporkázó szellemességek, „bemondások" soha nem öncélúak, illetve soha nem utalnak többre, mint amennyi a műből logikusan következik. Érdekes és igaz emberi lények őrlődnek, szenvednek vagy boldogulnak részben saját jellemük, részben valóságos helyzetük törvényei szerint.
Mikor a hatvanas évek elején Anouilh elhallgatott, hihető volt, hogy átgondolván harmincévnyi termését, vagy új erőt gyűjt egy új nekifutásra, vagy végképp visszavonul. Nos, az évtized legvégén ismét megszólalt, és kiderült: mindkét feltevés téves. Maradt a régi. Illetve: önmaga lett önmaga legfőbb mondanivalója. És így jött létre, 1969 és 1973 között, egy különös tetralógia, melynek középpontjában egy érett korú drámaíró, illetve színigazgató áll. Ez a visszatérő főhős jó családból való, kifinomult, nemes lelkű, látszólag sikeres, beérkezett férfi, aki azonban csalódott és boldogtalan; pályája csupa babér, de a koszorú tövisekkel bélelt. Senki nem érti meg, senki nem szereti emberien, önzetlenül; rideg gyermekkor emlékei kísértik, feleségei, szeretői oly természetesen csalják, mint ahogy lélegzenek, gyermekei részvétlen idegenek. A sznobok, a nyársat nyelt polgárok és a szélkakas újdondászok egyaránt gáncsolják, a szegények pedig - hiába adakozó, liberális, megértő - minden sérelmükért őt teszik meg bűnbaknak. A színház, amelyben Antoine-Julien-Antonio él, Színház már: az Élet párlata. Az Élet olyan, mint a Színház, a Színház olyan, mint az Élet: mindkettő csak a problémátlan lelkű kisebb és nagyobb gazembereknek, a parazitáknak és a szajháknak kedvez. Antoine, az Antoine-ok kiválasztottságuk keresztjét hordják, s vigaszuk csak egy van: ártatlanságuk, erkölcsi fölényük s fanyar méltóságuk tudata..

Szántó Judit

Vissza

copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu