Jean Anouilh |
|
1971 végén hírül adták a francia lapok: 1971-ben Jean Anouilh
nyerte el a Prix Brigadier-t (vagyis a Koppantóbot-díjat), amelyet a francia
színház műszaki dolgozói szavaznak meg évente egy-egy kiemelkedő színházi
személyiségnek. S ebben még nem is volna semmi meglepő. Ám a legtöbb újság
hozzátette: ez az első díj, amely az írónak valaha is osztályrészül jutott. Ez
pedig már több, mint furcsa. Az - akkor - hatvanegy esztendős és mintegy negyven
éve publikáló író, világsikerű színművek tucatjainak szerzője, a modern francia
dráma egyik vezető személyisége, akinek terjedelmes szócikket szentelnek a
lexikonok, egész fejezetet a legtekintélyesebb drámatörténetek - és épp neki nem
jutott volna abból a nagyszámú állami és szakmai díjból, amelyek napjainkban
nyugtázzák az írói rangot, a teljesítményt, sokszor még kezdő írók esetében is?
Pedig hát - így van. A sajtóközlemények hitelesek, már csak azért is, mert ez a
különös tény jellemzi Jean Anouilh pályájának, irodalmi helyzetének sajátos
többértelműségét. Minden, róla szóló, valamennyire is elmélyült írásban
óhatatlanul felmerül a kérdés: miről, azaz kiről is van itt szó tulajdonképpen?
A mai bulvárdráma egyik legigényesebb képviselőjéről? (Itt mindjárt egy alkérdés
is fel szokott merülni: vajon ez az igényesség végső soron nem inkább
negatívum-e, a néző megtévesztésére irányuló szemfényvesztés? Nem
becsületesebb-e a bulvárcímkét nyíltan vállaló íróknak, egy Achard-nak, egy
Coward-nak a magatartása?) Avagy az irodalmi értékű dráma franciásan könnyed
hangú művelőjéről? És az elemzés törvényszerűen elvezet egy mélyrehatóbb
világnézeti alternatívához: kicsoda tulajdonképpen Anouilh? Bírálója-e a
polgárságnak; vagy védelmezője-e? Nihilista, anarchista kispolgár, vagy a
tisztaság, a becsület, az őszinte érzelmek romantikus nosztalgiák fűtötte
rajongója?
Ennek alapján szögesen ellentmondó értékelések láttak napvilágot, és különös,
hogy a különféle álláspontok mindegyike alapos érvekkel, objektív tényekkel,
hiteles, gondos műelemzésekkel támasztható alá. Anouilh-ról kitűnő monográfia
írható, mint rangos bulvárszerzőről; hasonló színvonalon lehet azonban érvelni
irodalmi értékei mellett. Ami pedig világnézetét illeti, okkal értékelhető a
polgári társadalom merész bírálójaként (számos ilyen értelmű tanulmány született róla, egy neves
esztéta egyenesen Moliére és Beaumarchais utódát látta benne); és kiválthat,
nagyon is megokoltan, szenvedélyes elutasítást is a haladó kritika részéről
(Arthur Adamov például jobboldali anarchistának bélyegezte).
Talán ennyi is felkeltheti az érdeklődést e különös szerző iránt, aki tetejébe
idestova fél évszázada képes táplálni ezeket a dilemmákat. Hiszen ez a
többértelműség úgyszólván pályakezdése óta kísérő jelensége művei
fogadtatásának! Nyilvánvalóvá 1944-ben, az Antigoné kapcsán vált. A náci
megszállás alatt sínylődő Franciaországban ezt a furcsa művet sokan - ellenállók
is, kollaboránsok is - antifasiszta gesztusként értelmezték, hiszen Antigoné -
mint már Szophoklésznál is - nemet mond a zsarnokságnak, és kihívását halálával
pecsételi meg. Valóban: a feldolgozás erről szól. Erről is. Meg szól másról is -
és voltak, akik ezt a mást hallották ki belőle, és Anouilh-t az ellenállás
demoralizálásával, lejáratásával vádolták. Mert az ő Antigonéja nemcsak Kreónnak
üzen hadat - sokkal inkább az életet magát utasítja el, valamilyen
abszolútumokban gondolkodó, rideg, valóságidegen, ifjonti makacssággal, s azt
vallja, hogy a tisztaság csak a halálban érhető el. Ellenállását a gőg vezérli:
„Nem a nép miatt teszem, amit teszek - mondja -, nem is fivérem miatt; csak
magam miatt". Ellenfele pedig egy humanizált Kreón, egy szánni való
reálpolitikus, aki sóhajtva mondja: „Az uralkodás nem kaland, hanem mesterség. A
királyoknak más dolguk van, mint hogy tragikus hősökké váljanak." A legemberibb
görög hősnőből egy modern szabású, ridegen monomániás Elektra lett, Gyurkó
Szerelmem, Elektrá-ja címszereplőjének közeli rokona. És ha még
hozzátesszük, hogy utolsó üzenetében Antigoné mindent visszavon és Kreónnak ad
igazat - érthetővé válik az ellentábor felhördülése. És a két pólus között ott
állt Anouilh, aki ebben a pattanásig feszült, állásfoglalást követelő légkörben
ernyedten tiltakozott: egyiknek sincs igaza, ő nem politikai tézisdrámát írt,
csak egy színdarabot, benne a maga Antigoné-képével - minden célzatosság nélkül!
A kiélezett helyzetben tehát nyilvánvalóvá vált egy ellentmondás, ami azonban
korábbi művein is végigvonult. Igaz, ezeknek eleinte gyér volt a visszhangjuk. A
rövid életrajzok mind megemlítik, hogy az 1910-ben született írót 1928-ban is
Giraudoux Siegfried-jének megtekintése indította el pályáján: az élmény
hatására ekkor jegyezte el magát egy életre a színházzal. És nemsokára
titkára lett Jouvet-nak, aki a Siegfried-et színre vitte. Ebből úgy
tetszhet: ez a bensőséges munkakapcsolat tárta fel előtte a kapukat. Kevesebben
tudják azonban, hogy Jouvet-nak cseppet sem tetszettek a titkár
szárnypróbálgatásai. („ő unott volt és fennhéjázó, én pedig nem voltam valami jó
titkár" - vallja Anouilh.) Csak egy újabb kapcsolat: az André Barsacq-kal való
ismeretség hozta meg az első sikert, mégpedig 1937-ben, mikor Barsacq bemutatta
Anouilh Poggyász nélküli utas című művét. (Anouilh-nak, aki lakását a
Siegfried-ben használt bútorokkal rendezte be - a szegénységét méltányolta
Jouvet, csak a képességeit nem! - és Catherine lányát, a ma jó nevű színésznőt,
bölcső helyett egy ócska kofferben ringatta; most a jogdíjból kocsit vett, és
nem is voltak azóta anyagi gondjai. Magánéletéről sem hallani e romantikus
hőskor óta. Visszautasít minden nyilvános hírverést, közismert zárkózott,
csendes modoráról, s joggal mondhatja, hogy élettörténete a harmincas évek
végétől azonos irodalmi munkásságával.)
Visszatekintve első, kevéssé ismert műveire, a később felbukkanó ellentmondások
már itt tetten érhetők. Anouilh egyik legsajátosabb vonása egyébként ez az
egyenletesség. Szakmai fegyverzete már első drámáiban is úgyszólván makulátlan;
dramaturgiájának alapelemei éppoly kevés változást mutatnak, mint
világszemlélete. Filológusok számára pedig csemegeszámba menő feladat lehet
végigkövetni a darabról darabra felbukkanó állandó figurákat és motívumokat:
tábornokok és tábornoknék Anouilh drámáiban... Anouilh tiszta fiatal
lányfigurája... Totó és Marie-Christine: Anouilh gyermektípusai... A színház
mint miliő és mint szimbólum Jean Anouilh-nál... - megannyi hálás és tetszetős
dolgozat!
Bízvást választhatjuk akár a kronológiailag első művet is, az Hermine-t
(Hermelin, 1931), melyet csak egy-két obskúrus kísérlet előzött meg. A dráma
hőse egy szegény fiú, Frantz, aki egy gazdag lányba, Monime-ba szerelmes. A lány
viszontszereti; meg is szökne vele. Hol van hát a konfliktus? Ott, hogy Monime
nem ura vagyonának, Frantz pedig nem akar szegénységben élni. Nem önmaga miatt:
kettejük érdekében. A szegénység megöli a szerelmet - vallja. S ezért inkább ő
öl: megöli a lány gazdag nagynénjét, mert az ő pénze „a pontos ára kettőnk
tisztaságának", hiszen „csak a pénz tud elszigetelni a mocsoktól". A lány
azonban, a tiszta, a naiv teremtés, eltaszítja, ő úgy ítél, ahogy a világ
ítélne: Frantz kapzsiságból gyilkolt. A probléma abban rejlik, hogy Anouilh
ítélete viszont nem egyértelmű. Monime az első jól ismert, sugárzóan tiszta
lányfigurái sorában; az író rokonszenve az övé; de nem véletlen, hogy ez a lány
gazdag, anyagi gondot soha nem ismert: ilyen tiszták - véli itt is, később is
Anouilh - csak a gazdagok, az elit tagjai lehetnek. Nem minden gazdag, ó, erről
szó sincsen - hisz az undorító hercegnő-nagynéni és a szőrösszívű bankár viszont
Anouilh gyűlöletes nagypolgár-arisztokrata figuráinak sorát nyitják meg -, de
mindenesetre: az ilyen tiszta, érintetlen lények csak a gazdagok sáncai mögül
röppenhetnek fel. Monime angyal, de az életet nem ismeri, s igaza Frantznak van,
aki saját bőrén tapasztalta ki a nyomort: a nyomor beszennyez, lealjasít, a
szegénység sárba húzta volna szerelmüket.
A képet tovább árnyalja az 1934-ben írt La Sauvage (A vadóc). Az elitből
sarjadt angyal itt férfi: Florent, a dúsgazdag, sikeres zeneszerző, és a
szerelmese, Thérése, a szegény. Itt anyagi akadály sincs; Florent nagykorú. És
még sincs happy end. A makacs, büszke lány nem tudja megbocsátani szerelmese
folttalan, hamvas tisztaságát, gyanútlan, Olümposzi derűjét, és elhagyja.
Szolidáris marad régi környezetével, amelyet pedig megvet, a nyomorult
muzsikusfamíliával, amely a szegénység valamennyi bűnében leledzik: elvtelen,
züllött, meghunyászkodó, haszonleső, kicsinyes és amorális. Nekik is seregnyi
utóduk lesz majd: az anouilh-i faunának jellegzetes típusa a nyomortól eltorzult
jellemű kisember.
A pálya első éveiben íme együtt vannak a meghatározó szemléleti elemek. A
summájuk: ezeknek a daraboknak a szerzője mélységesen elégedetlen a
társadalommal. Ez a társadalom gazdagokra és szegényekre oszlik. A szegényeket
deformálja helyzetük, csak a fiatalabbjá-ban mocorog valami lázadás, de kitörési
kísérleteiket visszahúzza a származás, a környezet, az eleve elrendelt sors. A
gazdagok embertelenek; ellentétben a szegények primitívebb züllöttségével, ők az
erkölcstelenséget kifinomult művészetként űzik. Csak a fiatalabbak között terem
meg időnként, pompás melegházi növényként, a tisztaság egy-egy megszállottja, de
menthetetlen életidegenségük miatt ezek sem magukat nem válthatják meg, sem
másokat. S minthogy a gazdag és a szegény örök kategória - ez a folyamat, ez az
Ördögi körforgás feltétlen és korlátlan. A soron következő drámák tucatjai itt
nem elemezhetők végig ebből a szempontból. Ám az első művek párhuzamára bárki
elvégezheti a vizsgálatot: a szabásminta azonos, ha a ruha részletei, a
díszítőelemek változnak is. A kép kikerekítése érdekében hadd említsük itt
csupán Anouilh újabb műveinek egyikét, a Les Poissons rouges-t (Az
aranyhalak, 1970. A hőst, Antoine de Saint-Flourt, a sikeres és tisztalelkű
drámaírót, a társadalmi és szellemi elit e jellegzetes képviselőjét, egész
életében támadták-becsmérelték a szegények képviselői. Most kisfiát, Totót
kezdik máris ugyanígy üldözni a szegény osztálytársak. És a dráma végén az apa
így inti fiát: az ilyen irigyekkel szemben gyengédnek, megértőnek kell lenni. De
azért nem szabad elfeledni, hogy „Mégiscsak te találtad fel az elektromosságot,
Totó, te építetted a chartres-i katedrálist, és te írtad Pascal Gondolatai-t.
Ezen nem tudnak változtatni... akárhogy próbálnak is megszégyeníteni..."
Sötét gondolatmenet.
Csakhogy ne feledjük: Anouilh nem örül annak, hogy ez így van. Neki nem tetszik,
hogy (szerinte) csak a gazdagoknak van módjuk alkotni. Ez a rend nem tetszik
neki. De ez a rend, úgy véli, örök. A vélekedés ismerős. Hiszen ezt vallják az
abszurdok is: az egyenlőtlenség, a kommunikációképtelenség, az elidegenedés örök
emberi jelenségek. Ám ők, akik később léptek fel Anouilh-nál, ezt a szemléletet
képletté csupaszították, megfosztották minden konkrétumtól, épp azért, hogy
állandóságát, egyetemes érvényét kiemelhessék. Anouilh viszont, aki a
hagyományos dramaturgia híve, ezt a felfogását csak mai szituációkban, mai
szereplőkön át tudja kifejezni. És a megítélése körül burjánzó ellentmondásokat
alighanem e konkrét ábrázolásmód és e sajátos filozófia párosítása okozza.
Kétségtelen, hogy többet nyújt a szokványos bulvárszerzőknél, akik beérik
személyes konfliktusok kiteregetésével, és hőseik a jómódú polgári rétegek
kényelmes beltenyészetében vívódnak magánjellegű problémáikkal - Anouilh-nál
mindig sokkal szélesebb társadalmi körkép bontakozik ki, és hősei közéleti
magatartásának, társadalmi helyzetének meghatározása igen fontos számára. Ezért
nem fér bele a szokványos bulvárszerzők kategóriájába, ezért sorolja sok bíráló
az irodalmi értékű, „komoly" dráma művelői közé. A cinizmus, a nihilizmus vádja jobbról is,
balról is felhangzik. A jobboldali kritika azt nehezményezi, hogy Anouilh nem
találja meg a polgári társadalmon belül a kibontakozásnak, a konfliktus
feloldásának lehetőségeit; a baloldali kritika pedig azt, hogy e kibontakozást
eszében sincs a polgári társadalmon kívül keresni, sőt, ezt a társadalmat
öröknek tartja. És mindkét félnek igaza van. De „leírni" egyik sem írhatja le
Anouilh-t.
Szakmájának elsőrangú mestere, a hagyományos, jól
megcsinált dráma nagy leleményű, újító kedvű művelője. Szikrázóan szellemes
dialógusokat ír és hálás, színes, érdekes szerepeket, amelyeket mindig
valamilyen emberi igazság hitelesít. És ami a legfontosabb: nem kókler. Hisz
abban, amit ír; másképpen írni, másképpen gondolkodni nem tudna. Tiltakozása
a valóság ellen őszinte és megszenvedett; innen drámáinak sajátosan egyéni íze,
az a furcsa, fanyar hangnem, amely gyengébb műveiben mindenfelé csapkodó, sötét
cinizmussá torzul, de legjava alkotásaiban, bizonyos arányérzékkel párosulva,
ironikus poézissé nemesül.
Szó esett már az eddig negyvennél is több színműre rúgó anouilh-i oeuvre ritka
egyenletességéről; ez azonban nem jelent egyenértékűséget. A szemléletmód
állandó ugyan, ám az írói alkotás objektív és szubjektív tényezői azt
eredményezik, hogy az elemek aránya, fontossági sorrendje az egyes műveken belül
változó. Megtörténik például, hogy egy-egy mozzanat, vagy egy-egy szereplő
egyszer csak a szokásosnál fontosabbá válik Anouilh számára, és az író
„ébersége" ellankad: tűri, hogy a szereplő lerázza magáról az egyébként kötelező
törvényeket, és bizonyos szuverenitással alakítsa, formálja a maga és környezete
sorsát. Nem véletlen, hogy az ilyen hősök köré épülő drámák Anouilh legjobb
művei.
Kik is ezek a figurák, melyek a maguk mágnesességével bizonyos mértékig
átrendezik az anouilh-i dramaturgia erőterét? Elsősorban Anouilh két nagy
pozitív hősére gondolunk: Becket Tamásra és Moliére-re. A Becket vagy Isten
becsülete (1959) címszereplő-főhőse kitör a szokásos determinizmusból. Mikor
megleli „becsületét", azt az ügyet, amelyre hite szerint érdemes föltenni az
életét - s amely ugyanakkor egybeesik egy nép ügyével -,
következetesen megy végig útján, egészen a vértanúságig, amelyet nem Antigoné
módján vállal, vagyis nem azért, hogy az életnek nemet mondjon - hanem az építő
eszmék mártírjainak végső optimizmusával. Igaz, a király a végén megkísérli,
hogy manipulálja Becket áldozatát s a maga hasznára fordítsa; de ebben az
esetben ez is csak az áldozat értelmességet húzza alá. Elemezni lehetne, hogy ez
az alapkoncepció miféle igen termékeny módosulásokat idéz elő a szokványos
anouilh-i dramaturgiában, figurák és motívumok hierarchiájában, akár még a
dialógusban is. Annyi bizonyos: Anouilh Becket Tamása a nagy, modern drámai
hősök kevéssé népes családjához tartozik, s a róla szóló mű - tragikus dráma,
majdhogynem tragédia - alighanem szerzőjének legalaposabb jogcíme a
maradandóságra.
Érdekes, hogy ugyanebben az évben született az eredetileg forgatókönyvnek szánt,
de színpadi szövegnek is helytálló mű, amely a szerző másik nagy pozitív hősével
ajándékoz meg: A kis Moliére-né. A kiábrándult, gunyoros Anouilh a nagy
elődhöz, Moliére-hez valóságos szerelmes gyengédséggel és hódolattal közeledik;
innen a művet belengő őszinte, megindult líraiság. Ebben a Moliére-ben sok van
az ismert anouilh-i hőstípusból, a tiszta fiatal lányokból, tiszta, boldogtalan
férfiakból, akik szembekerülnek a világ mocskával, és vagy elmenekülnek, vagy
nevetséges szélmalomharcban őrlik fel erejüket. Csakhogy ez a Moliére, bármily
esendő is, bármily kiszolgáltatott, bármennyire szorítják is anyagi és lelki
kötelékek - egyiket sem teszi. Nem menekül, mert humanista, szereti a világot,
az embereket; és felőrlődése is látszólagos csupán, mert ő van fölényben:
íróasztala mellett formát tud adni a káosznak, nevén nevezi s ezzel legyőzi,
akkor is, ha sok szenvedésével, korai halálával úgy tetszik, ő marad alul. Ez a
vereség csak egy egyedi, amúgy is határok közé szorított emberi sors
nézőpontjából vereség. Az életmű s ezért az élet maga - győzelem. Becket Tamás,
Jean-Baptiste Poquelin-Moliére győzelmei Anouilh-nál kivételes módon azt
illusztrálják, hogy a nagy és tiszta lények igenis kitörhetnek az egyébként
sivár, reménytelen és áttörhetetlen emberi állapotból. Szerényebb méretekben
hasonló mondanivalót példáznak a Találka Senlisban (1937) szerelmesei,
Georges és Isabelle. Mai témájú dráma, szerencsés befejezéssel: alig akad párja
az életműben. Ámbár a happy end nem egészen egyértelmű: Isabelle, ez a tipikus
anouilh-i „tiszta lány", azért képes előidézni, mert eléggé célratörő, sőt,
kíméletlen ahhoz, hogy kiragadja gyámoltalan szerelmesét a züllött környezetből,
nem törődve a sebekkel, melyeket ez a szakítás többeken ejt. A cselekmény
fordulhatna másként is; sok más Anouilh-darab torkollik ugyanilyen helyzetből
sötét, csüggesztő befejezésbe. Csakhogy a győzelem lehetőségének tudata mégis
átformálja a művet: az írói ítélkezés keményebbé, egyértelműbbé válik, a
rokonszenves törekvéseket, álmokat nem kompromittálja reménytelenségük,
szükségszerű bemocskolódásuk távlata.
Mintha a Találka Senlisban ellenpárja volna: győz, de csak a halálban, az
Ardéle, avagy szeret, nem szeret... (1948) púpos szerelmespárja is, a
hervadó vénlány és a szürke kis házitanító. Győzelmük olyannyira szimbolikus
érvényű, hogy meg sem jelennek a színen. Csak ellenfeleiket látjuk: az ép testű,
de annál torzabb lelkű úri famíliát, tábornokostul, tábornoknéstul, megtoldva az
ezúttal különösen utálatos kis Totójukkal és Marie-Christine-jükkel. Ez a
társaság ül törvényt a púposok szerelme fölött: rendhagyó, illetlen,
szabálysértő, tehát eltiprandó. Anouilh egyik legkeserűbb drámája ez, a
szereplőgárda valóságos példatára az Anouilh által előszeretettel feltérképezett
emberi ocsmányságoknak, mégsem hagy rossz szájízt. Az öngyilkosságot választó
szerelmesek nem az életet tagadják, hisz boldogan éltek volna együtt - csak azt
az életformát, amelyben a torz lelkűek ítélkezhetnek fölöttük. Haláluk nem
Becket vagy Moliére abszolút diadala - de mindenesetre ítélet.
Más a helyzet az Eurüdiké-vel (1942). Ez sokkal inkább példázza az ismert
anouilh-i tételeket. A szerelmesek Antigoné módján, filozófiai indokokból
választják a halált, mert azt vallják, amit az író egy másik művében így
fogalmaz meg: egyfelől van a szerelem, másfelől a szerelem ellensége: az Élet.
Ahogy az Esőköpenyes, ez a bölcs, emberséges Halál mondja: ha életben maradnak,
úgyis megunták, megutálták volna egymást. Drámatörténeti jelentősége sem kevés:
Anouilh sokat oldott-újított itt a jól megcsinált darab dramaturgiáján, az
egykorú közönségnek itt vált először élményévé a formabontás jó néhány módszere,
s a szerző érdemét nem csorbíthatja, hogy azóta ezek a megoldások elterjedtek,
sőt, közhellyé is koptak. De ami ennél is fontosabb: a játékban vibráló belső
feszültség. Anouilh Orpheusza és Eurüdikéje ellenáll az író filozófiájának: a
drámát átélt, holdfényes poézis vonja be, amelynek forrása egy tiszta és
szenvedélyes emberi kapcsolat. Olyan szép ez a szerelem, hogy fájdalmas
befejezésébe a néző többet érez bele, tragikus áldozatot, lázadást egy status
quo ellen, amelyet ez a kettős halál nem megerősít, hanem aláaknáz.
A nagy egyéniség (s a nagy szerep) emeli meg Anouilh Médeiá-ját is
(1946). Itt is egy hősnő, aki kesztyűt dob a sorsnak, és nemet mond Kreón
törvényes látszatokkal takaródzó zsarnokságára, Iaszón nyárspolgári álmaira.
„Nem mindennap jut ilyen zsákmány az isteneknek: egy lélek, amely elég erős
szembeszállni velük és beavatkozni mocskos játékaikba" - így summázza iszonyú
tetteinek, szörnyű halálának értelmét Médeia. Az ókori minta nyomán harmonikus
modern változat született: a művészi megoldás íve töretlen, a tragédia egyértelmű.
És végül itt van a Colombe (1951), amely az eddigi okfejtés alapján
rendhagyó esetnek minősülhet: itt ugyanis együtt vannak mindazok a tényezők,
amelyek annyi más Anouilh-drámát visszássá tesznek, és mégis, a vonalak olyan
szerencsésen, olyan jó helyen vannak elmetszve, hogy az összbenyomás harmonikus
lesz, sőt, úgy érezzük, Anouilh egyik legsikerültebb művével állunk szemben.
Colombe, a bájos, naiv kis baba, elzüllik, korrumpálódik - de megőriz magában
annyi vonzerőt és őszinteséget, hogy nem válik Anouilh sivár ringyóinak
egyikévé. Megrontója, Armand, cinikus csirkefogó - de humora és intelligenciája
megmenti emberségét. És Julién, a tiszta lázadó, elbukik ugyan, de lázadása
valóban oly életidegen, oly groteszkül elvont, hogy miközben tiszteljük, első
perctől fogva mulatunk is rajta. Más szóval: a történet nem tűnik eleve
elrendeltnek, olcsó determinista tanmesének. A cselekményt emberek mozgatják,
emberek győznek és buknak el, s úgy tetszik: ha jellemük egy kicsit másmilyen,
minden másként is fordulhatott volna. És még valami. A miliő, mint Anouilh annyi
más művében, itt is a színház. De a színház itt nem szimbólum, hanem valóság.
Anouilh számára ugyanis ez az oly jól ismert környezet gyakran nagybetűs
fogalommá válik, az ugyancsak nagybetűs Élet sűrített kivonatává, melyben az
alantas szenvedélyek, csalások, öncsalások, sötét és kisszerű érdekek
látványosan dramatizálhatják önmagukat. Anouilh-nak dramaturgiailag is egyik
legbiztosabb műve ez; kerek, harmonikus, tragikomikus játék, melyben a
sziporkázó szellemességek, „bemondások" soha nem öncélúak, illetve soha nem
utalnak többre, mint amennyi a műből logikusan következik. Érdekes és igaz
emberi lények őrlődnek, szenvednek vagy boldogulnak részben saját jellemük,
részben valóságos helyzetük törvényei szerint.
Mikor a hatvanas évek elején Anouilh elhallgatott, hihető volt, hogy
átgondolván harmincévnyi termését, vagy új erőt gyűjt egy új nekifutásra, vagy
végképp visszavonul. Nos, az évtized legvégén ismét megszólalt, és kiderült:
mindkét feltevés téves. Maradt a régi. Illetve: önmaga lett önmaga legfőbb
mondanivalója. És így jött létre, 1969 és 1973 között, egy különös tetralógia,
melynek középpontjában egy érett korú drámaíró, illetve színigazgató áll. Ez a
visszatérő főhős jó családból való, kifinomult, nemes lelkű, látszólag sikeres,
beérkezett férfi, aki azonban csalódott és boldogtalan; pályája csupa babér, de
a koszorú tövisekkel bélelt. Senki nem érti meg, senki nem szereti emberien,
önzetlenül; rideg gyermekkor emlékei kísértik, feleségei, szeretői oly
természetesen csalják, mint ahogy lélegzenek, gyermekei részvétlen idegenek. A
sznobok, a nyársat nyelt polgárok és a szélkakas újdondászok egyaránt
gáncsolják, a szegények pedig - hiába adakozó, liberális, megértő - minden
sérelmükért őt teszik meg bűnbaknak. A színház, amelyben Antoine-Julien-Antonio
él, Színház már: az Élet párlata. Az Élet olyan, mint a Színház, a Színház
olyan, mint az Élet: mindkettő csak a problémátlan lelkű kisebb és nagyobb
gazembereknek, a parazitáknak és a szajháknak kedvez. Antoine, az Antoine-ok
kiválasztottságuk keresztjét hordják, s vigaszuk csak egy van: ártatlanságuk,
erkölcsi fölényük s fanyar méltóságuk tudata..
Szántó Judit
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu