"ÉLETÜNK FELFEDEZŐ ÉLET VOLT"

Aragon, írói pályájának kezdetére emlékezve, mondja Dominique Arbannak a címben szereplő mondatot. Úgy hiszem, e mondat érvényességét kiterjeszthetjük a francia író egész életútjára. Aragon sohasem szűnt meg felfedezni, s még az utóbbi években megjelent írások is meglepő újdonságokat tartogatnak számunkra. Pedig tevékenységének vannak olyan állandó vonásai, amelyek alkalmasak arra, hogy irányzatok képviselőjévé tegyék. Aragon - legalábbis a harmincas évektől - úgy jelentkezett a közvélemény előtt, mint a szocialista realizmus egyik fő nyugat-európai képviselője. A polgári kritika ezt általában becsmérlően vette tudomásul, s ha valamilyen értéket elismert munkásságában, akkor azt a szürrealizmussal hozta kapcsolatba. Ugyanakkor a marxista kritika nagyra értékelte Aragon realizmushoz való fordulását, de szívesen elfelejtkezett szürrealista korszakáról. Ma abban a helyzetben vagyunk, hogy az író egész életművét tehetjük mérlegre, és ebben a keretben vizsgálhatjuk fejlődésének egyes szakaszait, ellentmondásait, a változó és állandó tényezőket. Ezt a "totális" megközelítést Aragon maga is kívánja, aki budapesti tartózkodása idején, 1971-ben, élénken tiltakozott az ellen, hogy a szürrealizmussal mint mozgalommal való szembefordulását teljes szakításnak fogjuk fel, s ne lássuk a kapcsolatot hét nagy korszaka között.

1 A képzelőerőt ma mindenekelőtt Aragon indulása ragadja meg. Pierre Daix 1975-ben megjelentetett egy könyvet Aragon - Egy megváltoztatandó élet címen, amely felidézi az író gyermekkorát, ifjúságát és munkásságának első szakaszát, sok olyan dokumentumot és vallomást közölve, amelyet eddig nem ismertünk. Azért emelem ki a könyvnek ezt a részét, mert úgy érzem, hogy ez az erőssége. Mindaz, amit a harmincas évek elejétől mond el, részben ismert, részben nagyon is célzatos politikai krónika. De térjünk vissza a kezdetekre. Nem vonom kétségbe a gyermekkori élmények jelentőségét, de úgy vélem, hogy Daix pszichoanalitikus magyarázata Aragon egész életútjára túlzó. Azt állítja ugyanis, hogy az író "vak" csatlakozása a különböző szellemi családokhoz és különösen a francia kommunista párthoz az őszintétlenségek és a "kegyes hazugságok" tulajdonképpen a "kizártság" élményéből táplálkoznak, tehát abból, hogy Aragon törvénytelen gyermekként született, aki előtt elködösítették a családi relációkat: anyját nővéreként kezelték, apja kilétét pedig sokáig nem tudhatta meg. A magyarázat tehát a valahová tartozás szüksége. Úgy vélem, hogy Aragonra, közéleti és írói tevékenységére egyaránt, sokkal. erőteljesebben hatottak a külvilág eseményei, és az ezekkel kapcsolatos tudatos állásfoglalások, mint ezek a gyermekkori komplexusok. "Életem egyik jellemző vonása - mondja Arbannak -, hogy mindig jelen voltam, amikor olyan valami történt, ami később az iskolakönyvekben az esemény lejátszódása idején előreláthatatlan tényekre leegyszerűsítve fog szerepelni." Átélte az első világháborút, igaz nem parancsnoki poszton. Tiltakozott, részben éppen a háborús élmények hatása alatt, Franciaország gyarmati háborúi ellen. Szembefordult először irodalmilag, aztán politikailag is a polgári társadalommal, 1927-ben csatlakozott a francia kommunista párthoz, és a harmincas évek elején szakított a szürrealista mozgalommal. A második világháború idején az ellenállásban harcolt, az irodalom fegyvereivel, 1944 után szembekerült a kommunistaellenes kampánnyal, amely kezdetben a lebecsülésben, később pedig abban a kísérletben jelentkezett, hogy eltávolítsák a francia kommunista párttól. Aragon e nehéz körülmények között vállalta a kommunista író közéleti szerepét is. A francia baloldali értelmiségiek viszonya a kommunista mozgalomhoz az elmúlt fél évszázadban meglehetősen ellentmondásosan alakult. Voltak időszakok, így különösen a második világháborúban, amikor többségükben egyetértettek a francia kommunista párt politikájával, általánosabb volt azonban nem is csak a vita, hanem a viszály. Egy kicsit túlozva azt lehetne mondani, hogy a független értelmiségi státus bizonyítása volt a párttal való időleges kapcsolat, majd a vele való szembefordulás. Aragon nem volt hajlandó ezen az úton járni - igazi konfliktusok ellenére sem. Ő maga így magyarázza csatlakozását a kommunista párthoz: "Hogy hazám hét évvel egy olyan háború után, amelyről azt mondták nekünk, hogy ez lesz az .utolsó - képes volt fiait gyilkosokká tenni és háborút viselni egy távoli országgal, ezt tűrhetetlennek éreztem! És rögtön csatlakoztam az egyetlen olyan párthoz, amely szembeszállt ezzel a háborúval." Az 1925 áprilisában kitört marokkói háborúról van szó, amely ezt a felháborodást kiváltotta. A pártban ebben az időben sokan gyanúval néztél az értelmiségieket. Aragon vállalta a bizalmatlanságot és Bretonnal, Éluarddal és másokkal szemben - akik 1927-ben ugyancsak belép tele a kommunista pártba, de néhány hét múlva ki is léptek- a párt tagja maradt. Erről az Arbannal folytatott beszélgetésben ezt mondja: "Én negyven éve párttag Vagyok. E negyven év alatt először is sok mindent tanultam, megváltoztam és többek között megértettem, hogyan és miképpen lehet belülről befolyásolni a párt fejlődését. Én a magam részéről természetesen mindig csak mellékes szerepet játszottam - nincs bennem semmi nagyravágyás ebben a vonatkozásban -, de mégis, minthogy mindenki megtette a magáét, a párt maga is évről évre jelentősen változott" Aragon a párton belüli ellentéteket nem abszolutizálja, néha talán. túlzott jóindulattal vagy önmegnyugtató "megideologizálással" kezeli azokat, de a lényeg szempontjából igaza van. A L'Humanité 1973-as ünnepén mondta, hogy a pártot fejlődése alapján kell megítélni, és ez a fejlődés távolról. sem fejeződött be, ő maga pedig részese kívánt lenni ennek a fejlődésnek. Ez a magatartás csalódást váltott ki mindazokban, akik - különösen az 1968-as csehszlovák események után - a szakítást kívánták. Hogy ez nem történt meg, azt a baloldali értelmiségiek egy része a gyengeség, az öncsalás, vagy az aggkori szentimentalizmus jelének tartja. Pedig itt egy sokkal lényegesebb kérdésről van szó. A XX. században a kapitalizmus és a szocializmus közötti küzdelemben a kommunizmus jelenti a haladó erőt - minden ellentmondás, tévedés, sőt bűn mellett is. Aragon ezzel a történelmi mércével mér, és ezért lép túl saját konfliktusain is. Ehhez kapcsolódik az a szilárd meggyőződése, ami 1927 óta gyökerezett meg benne, hogy még az író sem képes - különleges státusa ellenére - eredményesen harcolni a változásért, ha nem vesz részt a szervezett mozgalomban, az elnyomottak oldalán. Mindez nem jelenti, hogy ne küzdene válságokkal, és a Befejezetlen regény vagy legutóbbi prózai írásai ennek a belső harcnak megindító dokumentumai.

2. Aragon közéleti tevékenységének ismerete nélkül nehéz megmagyarázni irodalmi munkásságát. Annál is nehezebb, mert "irodalmi" forradalmárként indul, s némelyek szívesebben emlékeznek az avantgarde botrányt kedvelő képviselőjére, mint a szervezetben küzdő militánsra, s nem értik megváltozását. Mi lett volna azonban, ha "csak" szürrealista marad? Pierre Daix Aragon és Breton kapcsolatáról szólva megállapítja, hogy az utóbbi már kezdetben világosabban látott a sztálinizmus dolgában, de "tisztánlátásának áldozata lesz, mert az bizonyos mértélcig száműzi őt az antifasiszta harcból és a nemzeti földön való ellenállásból". Aragon viszont aláveti magát a párt tekintélyének (amit Daix helytelenít, de "tökéletesen megvalósítja megsebzett gyermekkorának ellen-világát először a Való világban, aztán azokban a nagy vizsgálatokban, amelyeket a legutóbbi prózai írásaiban folytat. Költészete megénekli az ellenállást, mielőtt kiteljesedne a Befejezetlen regény és az Elza bolondja líraiságában." Magyarul: Aragon a politikában illuzionista és megalkuvó, de írói életműve nagy értéket képvisel. Daix odáig megy, hogy ezt mondja: Breton egy "életet" nyert, Aragon egy "művet". Vajon jó-e ez a szembeállítás, és nem arról van e szó, hogy Aragon elméletileg is világosabban látta a valóság tényleges mozgását, s ebben, tévedései ellenére, segített neki a kommunista mozgalom? Hadd idézzük ezzel kapcsolatban Aragon egyik vallomását: "Életem örök küzdelme az volt, hogy kifejezzem azokat a dolgokat, amelyek rajtam kívül léteznek, melyek megelőztek ezen a világon s tovább fognak itt élni akkor is, amikor én már semmivé lettem. Elvont kifejezéssel ezt realizmusnak hívják, és róla beszélve igyekszünk elkerülni azt a tragikus hangvételt, melyre jómagam eléggé hajlamos vagyok. A realista olyan játszmát játszik, melynek nem csupán a tétje ő maga, de amelyben léte is kockán forog." Erre a realista szemléletre az aktív közéleti tevékenység tanította meg Aragont, aki maga vallja, hogy a kommunista párthoz való csatlakozása után kezdetben az utópia hatása alatt állt, amely a dogmatikus leegyszerűsítéseket is elfogadtatta vele, később azonban a párt fejlődésével együtt, abban résztvéve, jutott el a történelmi valóság igazi megismeréséhez. De térjünk vissza a szürrealizmusra. Aragon számára a szürrealizmus nem a húszas évek közepén, a manifesztumokkal kezdődik, hanem az első világháborúval és azzal az élménnyel, amelyet az benne kiváltott. Az Arbannal folytatott beszélgetésben erről a következőket mondja: "Amikor hazatértem a hadseregből 1919 júliusában, Breton megmutatta nekem a maga és Soupault írásait, amelyekből néhány hónappal később kialakult a Mágneses mezők című könyv kézirata. De a könyv csak 1920-ban jelent meg. Ezek az írások André Bretonnak »ébredés mondatai« fölötti töprengéseiből születtek; az alvó úgy érzi, mintha valaki diktálná neki ezeket a mondatokat, melyekért semmiképpen sem felelős. Breton és Soupault arra törekedtek, hogy éber állapotban reprodukálják ezeket a »diktált« mondatokat, és az írás sebessége által próbálták megkerülni a tudat cenzúráját . . . És az ilyen szövegeket - Éluard és én is megpróbálkoztunk vele - neveztük magunk között szürrealista szövegnek. A szürrealista szónak akkor még csak ez az egy értelme volt számunkra, a szürrealizmus szót annak jelölésére használtuk, amit később automatikus írásnak neveztek". Aragon a kor egyik uralkodó áramlatának hatása alatt fordul a lélek mélységei felé, hogy felszínre hozza az egyes ember, az individuum elrejtett valóságát az automatikus írással, az új technikával. Teszi ezt nemcsak a költészetben, hanem a prózában is, amit pedig a szürrealisták többsége a polgári irodalom műfajának tart. Ez azt jelenti, hogy az Anicet vagy a Párizs parasztja írója sokkal kevésbé alkalmazkodik a szürrealista kánonokhoz, mint sok más barátja és a Bretonnal való összeütközés ezzel kezdődik. A próza Aragon számára a külső világgal való kapcsolattartást jelenti és ha a Párizs parasztjáról azt lehet mondani, hogy "a modern érzékenység breviáriuma", akkor ez nem kis mértékben azzal függ össze, hogy túllépett a szűk, szürrealista valóságszemléleten. A Bretonnal folytatott második vitában - amely a szakításhoz vezetett már politika és irodalom összemosódik. Amikor Aragon 1931-ben a Szovjetunióból visszatér és megírja a Vörös front című versét, melyre erősen hatott a proletkult, Breton védelmére lel az üldözésekkel szemben, de ez a védelem felér egy vádirattal. A költészet nyomorúsága című védőbeszédében a versről azt írja, hogy az "visszatérés a külső szubjektumhoz és különösen a szenvedélyes szubjektumhoz, ami ellentétben van azzal a történelmi tapasztalattal, amely ma a leghaladóbb költői formákból levonható. Ezekben a formákban egy évszázada (lásd Hegelt) a szubjektum már csak közömbös lehet, és megszűnt még annak a lehetősége is, hogy a priori módon tételeztessék." A Vörös front tehát alkalmi költemény, és mint ilyen poétikailag "regresszív". Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy Breton a francia kommunista párttal vagy a nemzetközi proletár írók szervezetével való kapcsolatot kifogásolta volna, hanem Aragon egész poétikáját. Maga Aragon 1969- ben megjelent Sohasem tanultam meg írni cimű könyvében elmondja, hogy a Párizs parasztjának megjelenése után André Breton szerette volna, ha "a szürrealista realizmus" útjára lép. "De később - mondja - a kettőnk közötti szakítás arra késztetett, hogy a realizmus szocialista útját válasszam." Ehhez hozzáteszi e nem kis jelentőségű nyilatkozatot: "Ettől soha el nem állok!" Aragon tehát úgy fogja fel a szocialista realizmushoz fordulását, mint a "való világ" felfedezésének és megváltoztatásának lehetőségét.

3. Mit jelent számára a gyakorlatban a szocialista realizmus? Jelenti a Való világ címen megjelent regényciklus megírását, amely magában foglalja a Bázeli harangokat, az Úri negyedet, az Omnibusz utasait, a Sziget a Szajnánt (Aurélien) és a Kommunistákat (Aragon a hatvanas években átdolgozta ezt a részt, mint ahogy előzőleg az Aurélient is). Ezek a regények a francia társadalom képét akarják adni század elejétől a második világháború végéig. A "Való világ" azt jelenti, hogy Aragon számára létezik a történelem és a társadalom, léteznek osztályok, és ezzel együtt folyik az osztályharc. Túlzás lenne azt mondani, hogy e társadalmi valóság elemzése teljes, de azt lehet állítani, hogy Aragon törekszik egy bizonyos totalitásra, nemcsak a polgárság, hanem a munkásosztály ábrázolásával is (elsősorban a Kommunistákban). Mindez nem jelenti, hogy az egyén problematikáját háttérbe szorítja. Aragon nem a balzaci realizmus módszeréhez folyamodik, hanem sokkal inkább a XVIII. századi írókat és Stendhalt tartja elődjének. Ez azt is eredményezi, hogy nála nagyobb helyet foglal el az analízis, az érzésekről, gondolatokról, cselekedetekről való reflexió. A szocialista realizmus a lírában mindenekelőtt az ellenállási költészetét jelenti. A háború alatt írt költemények a nemzeti múltra és a nagy etikai értékekre utalva szólítják fel a franciákat az ellenállásra. Aragon 1940-ben vissza-tér a hagyományos költészeti formákhoz, nem azért, mert szembe akar fordulni az újítással, hanem azért, mert meggyőződése, hogy a hagyományos formákkal lehet hatni a tömegekre. A szürrealisták egy része, s köztük Breton is, gúnnyal válaszol erre a "trikoloros költészetre", pedig e versek jelentős része irodalmi érték. Claude Roy írja visszaemlékezéseiben: "Aragon szava oly erővel és oly könnyedséggel jelentkezett, hogy Franciaország egyik végétől a másikig visszhangzott." Vajon nem a költészet egyik funkciójának megvalósulásáról van-e itt szó: a közvetlen politikai hatás érvényesítéséről, amelyet - amint a példa mutatja - nemcsak a romantikus költészet, nemcsak Peőfi vagy Victor Hugo tudott érvényesíteni. Mint Éluardnál, Aragonnál is jellemző, hogy lírájában a szerelem és a társadalmi politikai elkötelezettség egységben nyilvánul meg, elválaszthatatlan egymástól. Némelyek az Elsa-versekkel kapcsolatban neopetrarkizmusról beszélnek. Bizonyos kifejezési formák szempontjából erről természetesen lehet szó. De hamis dolog volna, ha ezzel a manierizmus hangulatát akarnánk kelteni. Kevés költő van, aki olyan mély meggyőződéssel tudta dicsérni a "szelíd szerelmet", mint ahogy ezt Aragon tett, különösen azokban a versekben, amelyeket a második világháború után, az ötvenes-hatvanas években írt. Elég, ha e tekintetben az Elza bolondja című 1963-ban megjelent elbeszélő költeményét említem, amely Granada 1490-es ostroma és bevétele történeti keretében idézi mindazokat az érzéseket és gondolatokat, a amelyek férfi és nő kapcsolatában fellelhetők. Aragon megújulására nagyszerű példákat találunk prózájában is. A Való világ egyes részeit talán túlságosan is beleszorította a XIX. századi realizmus öntőformáiba. Az 1958-ban megjelent Nagyhét című regényében, amely Géricault életének egyik epizódját idézi fel, felszabadul a realizmus leszűkítő felfogásának nyomása alól. A Bourbonokkal menekülő festő története Aragon számára nem történeti regénytéma, felidézi ugyan a kort, mégpedig a mikrorealizmus módszerével, de hátra is, előre is tekint, hősei és témái szempontjából egyaránt, ami azt jelenti, hogy általánosításra törekszik. Géricault története szimbolikus jelentőségű. Azt akarja elmondani, hogy a helytelen politikai választás hat az alkotásra is. Géricault akkor lesz újra teremtő művész, amikor szakít a történelmi haladás szempontjából retrográd erőkkel. A regényben fölbomlik az a lineáris szerkesztési mód, amely a Való világ legtöbb kötetét jellemezte, a szimultaneizmus és a sztereoszkópia alkalmazásával találkozunk. Aragon hihetetlenül gazdag nyelvi fantáziája, amely egyszerre tudja kifejezni a legelvontabb és a legköznapibb dolgokat, ebben a regényben kitűnően érvényesül. A polgári kritika a művet egyöntetű elismeréssel fogadta és megpróbálta szembeállítani Aragon régebbi munkásságával. Nem véletlen, hogy az író éppen ekkor tartja szükségesnek tisztázni esztétikai elveit a Kiterítem kártyáimat című kötet tanulmányaiban. Legutóbbi műveiben, a Kivégzésben, a Blanka vagy a feledésben, a Színházregényben azzal kísérletezik, hogy felidézze életének tapasztalatait és levonjon bizonyos tanulságokat. Ez a kiindulási pont már eleve feltételezi, hogy befelé fordul, a külső világ inkább csak az indítékok szempontjából van jelen. Az író két személyben mutatkozik, vagy néha háromban, ami lehetővé teszi a szembesítést a különböző nézetek és magatartásformák között. Ez a tükörjáték természetesen rendkívül bonyolult szerkezetet hoz magával, amit a műfaji. keveredés tovább darabol. A Színház-regényben például egymást követik a versek, regényrészletek, drámai jelenetek és a filológiai jellegű kommentárok. Nyilvánvaló, hogy ez "elmélkedő" irodalom, amely főleg három témáról szól. Az élet értelméről, s e tekintetben Aragon ma sokkal kevésbé optimista, mint hajdanában volt. Az irodalomról, amelynek jelentőségét nem vonja kétségbe, de értelmét főleg az elemzésben, a meditációban és kevésbé az ábrázolásban látja. És végül a kifejezőeszközök alkalmazásáról, ami mesterségbelileg foglalkoztatja. A Blanka vagy a feledés alteregója nyelvész, aki a legújabb nyelvészeti teóriákat adja elő, a regényről elmélkedve. Ez indítja a jeles nyelvészt, Roman Jakobsont arra, hogy maga is foglalkozzék Aragon metanyelvével és dicsérje nyelvi fantáziáját. Kétségtelen, hogy ezek az írások nehezen olvashatók, gyakran szinte rejtvényekhez hasonlítanak, amelyeket nem könnyű megfejteni. Távol vagyunk a Való világ viszonylag demokratikus esztétikájától, legalábbis ami az irodalom társadalmi funkcióját illeti. Nem lehet azonban azt mondani, hogy ezek a művek a hermetizmus termékei lennének. Aragon válságát tükrözik, amely életet és irodalmat egyaránt érint, s amellyel neki meg kell küzdenie.

4. Mindaz, amit elmondtunk utal arra, hogy Aragon rendkívül tudatos író aki elmélettel is foglalkozik. Ő a szürrealizmus egyik teoretikusa, és ő az is, aki a szocialista `realizmust Franciaországban megfogalmazza. Mint szürrealista szemben találja magát a költészetben elméletileg is a szimbolizmussal, a prózában Anatole France-szal és az általa képviselt kritikai realizmussal. Ezekkel a hagyományokkal szembefordul és olyan forrásokhoz nyúl vissza, mint Rimbaud, Lautréamont a lírában és Diderot vagy Stendhal a prózában. A közvetlen előzményekből nagyra becsüli Apollinaire-t és, bármily paradoxonul is hangzik, Barrést. Az Anicet Traité de style és más, a húszas években írt elméleti munkái azt bizonyítják, hogy önálló esztétikát próbál kidolgozni nemcsak az említett hagyományok, hanem az avantgarde irodalmi és képzőművészeti tapasztalatai alapján is. Mielőtt a szocialista realizmus elméletét a maga számára megfogalmazná, alaposan tanulmányozza a filozófiát s mindenekelőtt Hegel és Marx írásait. A teória kialakulásában közvetlenül a szovjet irodalom eredményei és a forradalmi írók és kritikusok közötti viták segítik. Megállapítható, hogy már kezdetben sem ért egyet azzal az állásponttal, amely túlságosan is a kritikai realizmushoz akarja kapcsolni a szocialista realizmus útját. 1935-ben így kiált fel: "Követelem a visszatérést a valósághoz. A költőknek mindenütt szakítaniok kell a fantazmagória holt súlyával, bármilyen jól is érzik magukat benne." A szocialista realizmus szem- pontjából tehát a valóságlátást tartja a leglényegesebbnek és nem a kifejező eszközök mineműségét. A futurista Majakovszkijt állítja szembe a futurista Marinettivel, azt bizonyítva, hogy az ugyanazon stílusirányhoz való tartozás alapvető szemléleti és művészeti különbségekkel párosulhat. Amikor 1936-ban vitát rendeznek Párizsban a képzőművészeti realizmusról, és ezen Lurcat, Gromaire, Léger és Le Corbusier felszólalnak, védve saját újításaikat, a vitavezető Aragon egyáltalában nem tartja összeegyeztethetetlennek ezeket az új realizmus-felfogással. Aragon nézeteit a szocialista realizmusról legrészletesebben a Kiterítem kártyáimat című tanulmánykötetben adja elő, ahol kimondja: "Alapvető különbség van a szocialista realizmusnak és a múlt irodalmi iskoláinak a fejlődése között. Ez utóbbiak csak egymást kizáró vitákban tudnak élni, elátkozva mindent, ami rajtuk kívül állott. A szocialista realizmus harca másféle; ez a harc máshol folyik s ezért a szocialista realizmus hasznosíthatja azt is, ami rajta kívül születik, mindig képes tolmácsolni, irányítani még a vele szembeforduló elemeket is, mert célja nem egy stílus, hanem egy világnézet diadalra juttatása." Ugyanebben a tanulmánykötetben olvassuk: "A szocialista realizmus az irodalomban a tényeknek, a művészetben a részleteknek rendező elve, amely megmagyarázza azt a részletet, értelmet és erőt ad neki, és szervesen beleilleszti az emberiség haladásának folyamába az írói egyéniségen túl." Nem azt állítom, hogy Aragon elméleti munkássá-gát ne kellene kritikus szemmel nézni, és főleg ezt az elméletet az írói gyakorlattal szembesíteni, de éppen ez utóbbi alapján érdemes a szocialista realizmus teóriájának továbbfejlesztése szempontjából is komolyan venni. Végül is Aragon ugyanazokat a feladatokat igyekezett végrehajtani, amelyekről 1954-ben a művészek előtt beszélt: "Feladatuk nem az, hogy művészeti formulákat vígyenek diadalra, hanem hogy művészetüket, tehetségüket a szüntelenül változó élethez igazítsák és szüntelenül ebből az életből merítsenek, hogy nyitott szemmel lássanak, hamarabb mint a többiek, de azt, amit a többiek is láthatnak és látni fognak." Aragon életműve a XX. század forradalmi mozgalmának és irodalmának egyik fontos vonulata, amely figyelmeztet arra, hogy az azonos célhoz vezető utak különbözők lehetnek, és hogy az újért való küzdelem állandó megújulást kíván a haladás képviselőitől is: nincs statikus forradalmi művészet.

KÖPECZI BÉLA

Aragon a novellista

Vissza

copyright © László Zoltán 2001 - 2010
e-mail: Literatura.hu