A Gallimard kiadó a múlt évben jelentette meg Aragon összes novelláit, Le mentir-vrai címen. Ez a vaskos kötet, őszintén szólva, meglepetés. Elsősorban azért, mert ha Aragonra gondolunk, eszünkbe jut a költő s tán mindenekelőtt a költő, de eszünkbe juthat a regényfolyamok írója vagy a szófolyamok regénybefoglalója, a vidám szürrealista vagy a harcos kommunista - de rá mint novellistára aligha gondolnánk. Ezt az előzetes ítéletünket (ha ugyan nem előítéletünket) ez a kötet, mely feltehetőleg összes elbeszéléseit tartalmazza, egyszerre igazolja és cáfolja. Igazolja, amennyiben e kötet elolvasása után is a lírikust s a regényírót részesíteném a novellistával szemben előnyben: azokban a műfajokban kétségtelenül súlyosabb és fajsúlyosabb a termése, mint ebben. De ugyanakkor meg is cáfolja: mert ha megpróbálunk eltekinteni a más műfajokban elért eredményeitől, e kötet olvastán Aragon kitűnő novellistának bizonyul. A nyelvnek, az írásnak itt is biztos kezű mestere; hangulatot, poént hol gondosan épít fel, hol odavetve, a meglepetés erejével sulykolja olvasójába. Szinte mindig biztos és hatásos kézzel dolgozik: tudja, mit akar az írással elérni, s azt el is éri, szinte kivédhetetlenül. Ám talán éppen ez a fölényes biztonság, saját eszközeinek és hatásainak, a hatások és eszközök lehetőségeinek tévedés és habozás nélküli ismerete az oka annak, hogy néha már könnyűnek is találtatik: egy kicsivel több bizonytalanság, egy kicsivel több ugrás az ismeretlenbe, a bizonytalanba valahogy művészileg megnyugtatóbb lenne. Huszonnyolc elbeszélés ez a kötet. Huszonnyolc elbeszélés, melyek közül az elsők a húszas évek elején, az utolsók napjainkban keletkeztek. Olvasás közben sajnáltam, hogy az író alig a művek fele alá biggyesztett keletkezési dátumot. Ezt nem annyira az irodalomtörténész mondatja velem, mint az olvasó, aki e kötetben egy érdekes dialógust vélt felismerni - Aragon dialógusát Aragonnal, a realistáét a szürrealistával. Mert ez ennek a kötetnek számomra legmegkapóbb sajátossága: a két módszer és szemlélet egymás mellett élése, egymással való vitája. E vita folyamatát jobban értenők, ha valamennyi elbeszélés keletkezési idejét ismernők. De így is, enélkül is valami alapvetőre vezet rá ez az olvasói képzeletünkben létrejövő dialógus: arra, hogy Aragonnak az írói anyanyelve a szürrealizmus. Nem mintha a realizmus nyelvét nem beszélné megtévesztő tökéletességgel; de az a túlzott eszköz  és hatásbiztonság, mely a túlzott írói könnyedség benyomását kelti, éppen ezeken a realista típusú írásokon érhető tetten leginkább. Még ahol az író indulata s a tárgy nagy, ott is ezek az írásai művészi súlyukban, erejükben mögötte maradnak a talán kisszerűbb tárgyú-témájú, de más művészi töltésű szürrealista írásoknak. Ha barátja lennék a kabalisztikus számoknak és más misztikáknak, valószínűleg igen érdekes és "reveláló" arányokat ismerhetnék fel a kötet írásainak a megoszlásában. Mindenesetre: az írások zöme a stílus-realizmus jegyében született. Ezek közül különösen kiemelkedik egy ciklus, melynek Aragon maga azt a címet adta: "A franciák szolgasága és nagysága - jelenetek a szörnyű esztendőkből". Hét elbeszélés, melyek valaha, még a második világháború alatt illegálisan jelentek meg. Valamennyi harcosan antifasiszta írás, és máig jó ábrázolói együttesükben annak az útnak, amelyet a különböző társadalmi rétegek Franciaországban megtettek az aktív vagy passzív kollaborációtól az aktív ellenállásig. A legjobb értelemben vett agitatív írások ezek, amelyeknek az aktualitása ugyan elsápadt, de korfestő jellegük élesebbé és fényesebbé vált. A szürrealista írások száma sem sokkal nagyobb: összesen nyolc; mégis ezek a művészileg súlyosabbak. Mindjárt a kötetnek címadó (s elég késői: 1964-es) s szinte lefordíthatatlan című: Le mentir-urai (talán igaz hazugság?), mely egyfelől talán minden Aragon-írás közül a legnyíltabban és legőszintébben beszél élete nagy sebéről: származásáról, s egyben arról a különös mechanizmusról, amely a kamaszlélekben dolgozik. De említhetném azt az írását is (Le mauvais plaisant, a húszas évekből), mely Breton hangján egy morand-i élményt - a Montmartre éjszakai világát - mondja el; a már magyarul is ismert Chroumpph-ot (megjelent a Nagyvilág 1981/3. számában), mely a szürrealista szerelemélményt s az osztály- harcot ütközteti; de felsorolhatnám így valamennyit, mindegyiknek van valami különös szemléleti vagy technikai bravúrja, remeklése. Inkább arról kell szólni még, hogy ezeknek az elbeszéléseknek egy szinte különváló csoportjában Aragonnak egy új tulajdonsgát ismerjük meg: a humort. A gúny, az irónia korábban is kedvelt fegyvere volt, különösen a regényírónak; de ezeknek az elbeszéléseknek jelentős részében a kedély uralkodik, az író jóízű mulatsága alakok, helyzetek fölött, látszólag ezen túlmenő cél nélkül. Ezek között már a korai La Sainte Russie (1933) is remeklés, amelyben egy Dél-Franciaországba emigrált orosz nagyhercegnő lelkébe éli bele magát bámulatos erővel és gúny- nyal; általában a többi is a női lélek körül köröz, mint az a kávéházi ellesett jelenet, amelyből egy női típus és egy házasság-típus mulatságos portréja bomlik ki (L'inconnue de printemps); vagy egy tengerparton lekottázott jelenet, mely a női apró ravaszság tökéletes kis komédiája (Histoire de Fred et Roberto); s mind között leginkább a Prénatalité, mely egy felvágott nyelvű kislány ellenállhatatlanul mulatságos szembesítése egy ál-előkelő bolt ál-előkelő eladóival. Érdekes, változatos olvasmány ez az új Aragon-kötet; s arról győz meg újra, hogy Aragon szinte mindent tud, amit csak tollal tudni-művelni lehet, s amit ezen a téren elkezd, azt rögtön a tökéletesség fokán műveli. Irigylésre méltó tulajdonság - de ilyen a francia irodalomban is szinte csak századonként egy, ha akad.

Vissza

copyrigth © László Zoltán 2001 - 2010
e-mail: Literatura.hu